Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-14 / 7. szám
Ts7'onkoly-Thege Miklós, a magyar csil- J\ lagászat és meteorológia úttörője, százötven évvel ezelőtt, 1842. január 20-án született Budapesten. Középiskolai tanulmányait szülővárosában, az egyetemet ugyanott és Berlinben végezte, ahol húszéves korában már a doktori oklevelet is megszerezte. Nem sokkal később szülei határozott kívánságára Komárom vármegye aljegyzője lett. Itt volt ugyanis Ógyallán a család ősi birtoka, amelyet Terra de Kon- kol néven kaptak, a 13. század közepén IV. Béla magyar királytól. Állásától azonban csakhamar megválik, és a természettudományok iránti vonzódásának engedve, további életét a tudományos kutatásoknak szentelte. Mivel gyermeke nem született, ünnepelt tudósunk az ősi birtokot a csillagvizsgálóval együtt, 1899-ben az államnak ajándékozta, hogy azon a magyar földműves nép számára telepeket létesíthessenek. A Konkoly-család kastélyának közelségében csillagvizsgáló, a meteorológiai, illet150 ÉVVEL EZELŐTT SZÜLETETT KONKOLY-THEGE MIKLÓS ve földmágnesességi berendezések idővel igen nagy hírnévre tettek szert. Alapítójukat, majd igazgatójukat nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia, hanem számos angol, német és francia tudományos társulat is tagjának választotta. Tevékenyen részt vett munkálkodásukban, így pl. a Fotographi- sche Gesselschaft-ban, vagy a Royal Astronomical Society-ben. A császár a III. osztályú vaskoronarend lovagjává nevezte ki és érdemjellel is kitüntette. Hetvennégy éves korában, 1916. február 17-én halt meg. Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia épületében ravatalozták fel, majd tetemét az ógyallai családi sírboltban helyezték örök nyugalomra. Csak csodálkozhatunk azon, mennyi mindenre volt képes Konkoly fáradhatatlan természete. Kiválóan értett pl. a gőzmozdonyokhoz, e mellett feltűnően jó eredménynyel tette le a hajógépészi és hajóskapitányi vizsgákat. A Duna hullámait saját jachtján szelte, a Vág folyón próbautazás közben a hajózási lehetőségeket vizsgálta. Figyelmét természetesen a kultúra és a művészet, s ezen belül a komáromi múzeum sem kerülhette el, aminek lelkes támogatójává vált. Főképpen 1905-től gyarapította gyűjteményét különféle tárgyakkal, végül pedig igen értékes fegyvergyűjteményét is a múzeumra hagyta. Mint zenész is kitűnt, több zeneművet szerzett és adott ki, még kézi harmóniumot, más néven harmonikát is szerkesztett. A sokoldalú tudósnak mégis a csillagászat és a meteorológia volt az igazi kutatási területe, a legkedveltebb foglalatossága. „1871-ben lakóházamra egy kis csillagvizsgáló tornyot építettem - írja a Komáromi Lapok 1900. évi 1. számában. - Megkezdtem a rendszeres napfolt- és hullócsillag-megfigyeléseket. Konkoly a csillagvizsgálót később annyira tökéletesítette, hogy 1893-ban már ezt tartották a legnagyobbnak és a legjobbnak a történelmi Magyarországon. Csupán az égitestek spektrumának vizsgálatára kb. 25 db különféle spektroszkóp és spektrográf volt található a csillagvizsgálóban. Az üstökösök spektrummegfigyelései számát tekintve Konkoly a külföldi megfigyelőket is túlszárnyalta. A hullócsillagok spektrumát is észlelte, és említésre méltók a rendszeresen végzett hullócsillag- és napfoltészlelései is. A legtöbb műszerét maga tervezte vagy szerkesztette. Ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy Konkoly a csillagászat terén európai hírnévre tett szert. A híres csillagvizsgálóban az első évtizedben nemcsak az égitestek megfigyeléseivel, hanem meteorológiával is foglalkoztak. 1870-ben - az Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet megalakulásának évében - Konkoly a kastély parkjában felállított egy esőmérőt, szélzászlót, hő- és nedvességmérőt, lakóháza folyosóján állomási barométert, amikkel mint az intézet szerény megfigyelője járulhatott hozzá a hazai meteorológia előmozdításához. Az intézet igazgatójává 1890-ben Konkolyt nevezték ki. Mindent megtett, hogy európai színvonalra emelhesse az intézetet. Az 1900-as év új korszakot nyit a hazai meteorológia történetében. Ógyallán, a Konkoly-család kastélyával szemben, felépült az Intézet Obszervatóriuma. Konkoly-Thege Miklós nemcsak sokoldalú tudós, kiváló csillagász és meteorológus, hanem csodálatra méltó termékeny szakíró is volt. írásainak a felsorolása több mint tíz gépelt oldalt venne igénybe. Az elmondottak is meggyőzően bizonyítják a százötven évvel ezelőtt született Konkoly-Thege Miklós emberi és szellemi nagyságát, s hihetővé teszik azt az állítást, mely szerint Hermán Ottóval ő volt Magyarország utolsó polihisztora. Tok Béla VASÁRNAPI ELMÉLKEDÉS V életlenül találkoztunk. Régen ismerjük egymást. Tudom, hogy a szocializmus őszinte híve volt, s talán ma is az Nem csodálom, mert nincs oka a múlt rendszerre panaszkodnia. Tisztában van annak végzetes hibáival, de igazságtalannak véli a háború utáni évtizedek egy kalap alatti elmarasztalását.- Egyes újságírók mai cikkeit is érdemes lenne összevetni a korábban írottakkal — morfondíroz rosszalóan. Hát igen. Az újságírók hivatásuknál, foglalkozásuknál fogva másokkal szemben különös (ám korántsem kiváltságos) helyzetben vannak. Az események forgatagában a politika „első arcvonalában“ mozognak. (A jugoszláviai polgárháború frontjain például eddig több mint húsz újságíró vesztette életét.) S mivel nem néma szemlélők, véleményt mondanak. Bíráló észrevételeik miatt nem éppen élvezik a hatalmon levők kegyeit. Fiataljainkat már aligha érdekli, hogy a mai hatvan év körüliek hogyan élték át a második világháborút és az utána következő időszakot. Honnan is tudhatnák, hogy korábbi keserű tapasztalataik alapján menynyi reménnyel várták az életük javulását ígérő társadalmi változásokat. Jó volt hinni, hogy nemzedékünk előtt új távlatok nyíltak. S igazságtalanok lennénk, ha nem ismernénk el: valóban történt valami. Csak akkor még nem tudhattuk, milyen áron! Mi, akkor minden újra fogékony fiatalok, hogyne sorakoztunk volna fel annyi nemzedék jobb jövőjéről szőtt álmainak megvaló- j sítására. Hogy nem látszott-e hihetetlenül ' szépnek az elénk tárt jövőkép? Voltak-e j kételyeink? Voltak. Főképp azért, mert egyre több jelenség tűnt érthetetlennek. Sok kérdésre [ kerestünk választ. Eleinte az osztályharc j éleződésének elméletével indokolták a ne- I hezen indokolhatót. A többség diktatúráját hirdették a kisebbséggel szemben. Csakhogy ez a kisebbség egyre többnek tűnt. I Folyamatosan fedezték fel őket: földbirtokosok, gyárosok, papok, kulákok, zsidók, majd azok is, akik nyugati országokban élő rokonaikkal levelet váltottak vagy nyugati zenét hallgattak, mert hát onnan szivárogtatták be a proletár internacionalizmusra veszélyes kozmopolitizmust. Igen ám, de ezzel a boszorkányüldözés korántsem ért véget. Ki következhetett még az osztályellenség után? Ki más, mint a párt legfelsőbb régióiba beférkőzött imperialista bérencek! Mert hát azokban az években ilyenek is voltak. Velük nagy kirakatpereket rendeztek, bizonyítva, hogy a közben szaporodó hibák és fogyatékosságok okozói ők, és nem a párt, nem a rendszer. A vádlott pártvezérek pedig mindent beismertek, önmagukat ostorozták, furcsamód folyékonyan, jól betanult házi feladatként sorolva saját bűneiket. El is nyerték méltó büntetésüket! Halálos ítéletek. Kivégzések. S a napilapok első oldalán egyhasábos hírként közölték a főbűnösként halálra ítélt párttitkár fiának nyilatkozatát, amelyben elítélte áruló apját, a nép pártba befurakodott ellenségét ... Micsoda cinizmus! Vajon ki késztethette a szerencsétlen gyermeket ekkora embertelenségre? Vajon mit érezhetett később felnőtt fejjel, amikor köztudottá vált apja ártatlansága, mert koholt vádak alapján oltották ki életét? Ekkor már senki se kért tőle nyilatkozatot. De ekkorra már Hruscsov - még szőrmentében - „leleplezte“ a sztálini személyi kultusz, a valóságban a rendszer szörnyűségeit. S elszabadult a pokol! A világ tudomást szerzett a szovjet haláltáborokról, ahol a rendszer ellenségeiként ártatlan emberek millióit (egyes becslések szerint 55 milliót) pusztítottak el céltudatos rendszerességgel. Történt ez a leghumánusabbá és a világ dolgozói elé példaképként kikiáltott társadalomban. Ekkor viszont azokat vonták felelősségre, akik e milliókat halálra kárhoztatták. Megint csak személyek voltak felelősek a feltárt szörnyűségekért. Nem a párt, nem a rendszer. Hol voltak ekkor a bátor újságírók? Ők se tudtak sokkal többet olvasóiknál. A tájékoztatás nagy alapossággal épített szűrőrendszerén vajmi kevés jutott a nyilvánosság elé. A párt keményen kezében tartotta az egész sajtót, azon keresztül amúgyis lehetetlen volt mindennemű kiszivárogtatás. Hruscsovval valami új kezdődött. (Sajnos, a folytatás elmaradt.) Mintha enyhült volna a proletár diktatúra halálos szorítása... A környező „testvéri“ országokon óriási vihar söpört végig. Véres események Magyarországon, az NDK-ban, Lengyelországban. Az elégedetlenség sokáig elfojtott hulláma bennünket megkésve, lényegében csak 1968-ban ért el. A hatalmon levők már sehol nem tudtak megbirkózni a lázongó, elégedetlen tömegekkel. De jött a testvéri segítség. Nagy sereggel, tankokkal. A folytatás ismeretes. Ekkor már csak a vak nem látta, hogy az igazságosabb társadalomról szőtt álmoknak végérvényesen vége lett. Vérbe fojtották milliók reményeit. A reménykedők csalódása fájdalmas volt. S most a becsapottaktól akarná valaki szá- monkérni csalódásukat? Az újságírónak is először önmagával kellett szembenéznie. Azután olvasóival. Sokuknak erre az utóbbi húsz évben nem volt módjuk, mert beléjük fojtották a szót. De az 1968 után is a sajtóban dolgozók se tehették ezt (mégha akarták volna is), hiszen azért maradhattak helyükön, mert vállalták e szomorú korszak krónikásainak nem éppen irigylésre méltó szerepét. Bizonyára nekik is van mit mondaniuk olvasóiknak. Hisz tőlük két évtizeden át megkövetelték, hogy higgyenek abban, amiben 1968 után józan ember már nem hihetett. S ha mégse hittek, legalább úgy kellett tenniük, mintha hinnének. Dehát csak nekik lenne lelkiismeret- furdalásuk? A tanítóknak, a történészeknek, jogászoknak, íróknak, közgazdászoknak, volt tisztségviselőknek és másoknak talán nincs mondanivalójuk? Nem számonkérésként, csupán a tárgyilagosság kedvéért tettem fel a kérdést. Ismerősömmel folytatott beszélgetésemre utalva szükségesnek vélem megjegyezni: természetesen az elmúlt negyven év alatt is történt valami. Épültek gyárak, iskolák, lakóházak, művelődési házak. Az állampolgárok milliói elvégre akkor sem ültek ölbe tett kézzel. A munkások, hivatalnokok, mérnökök, tudósok végezték munkájukat. Legalább a megszabott kereteken belül. Őket nem tehetjük felelőssé azért, hogy az ország vezetése politikai válságba és gazdasági csődbe juttatta köztársaságunkat. Sajnos, így is nekik, nekünk kell viselnünk e politika áldatlan következményeit. Sokat próbált nemzedékünk nem annyira naiv, hogy jelenlegi demokráciánkat valamiféle csúcsnak tekintené. A legfejlettebb gazdasági rendszerek se oldották meg maradéktalanul a társadalmi problémákat. A miénket pedig épp a negyvenévi szovjet rendszerű gazdálkodás következtében már csak az elmaradottak közé sorolják. Az elkövetkező évek nem sok jóval kecsegtetnek. De legalább tudjuk. Senki sem ámítgat bennünket és nem hív rohamra csúcsok ostromlására, amikor egyelőre a kis emelkedők megmászása is meghaladja erőinket. Utódainkra nem hagyunk jóléti társadalmat, ahogy szerettük volna. Nekik is újra kell kezdeniük. Bízzunk, hogy kevesebb csalódással. ZsiWca László Őszintén a reszlovakizáltakról Az évek folyamán kiemelkedő érdem és pártkönyvecske nélkül nem sokra számíthattam. Középiskolai tanár voltam a Magyar Tanítási Nyelvű Ipari Technikumban. Kilencéves munkásságom idején minden tanévet félelemérzettel kezdtem. Vajon tanít- hatok-e tovább? Országos méretű eredményeim és munkásságom mögött nem a becsületes munkát, hanem a rám sütött burzsoá nacionalizmus hajtóerejét vélték felfedezni. Szlovák iskolákban végzett munkásságomról pedig egyszerűen tudomást se vettek. Éveken át tanítottam és neveltem a szlovák főiskolai fiatalságot, hogy ezzel is bizonyítsam a rólam koholt vádak ellenkezőjét. így is mindig ott leselkedett mögöttem a megalázó gyanú és vállalnom kellett az alárendeltség szerepét. Tudom biztosan, hogy nemcsak a pártkönyvecske és az érdem hiánya, hanem magyar voltom is oka volt ennek. Életemben csak kétszer láttam könnyezni édesapámat. Először 1944. október végén, amikor katonának vitték. Másodszor, amikor aláírásával megtagadta magyarságát, ezzel önmagát is meghazudtolva. Tudom, a családjáért, értem is tette. Igaz, ettől kezdve családunkat élni hagyták, de milyen volt az a hazug élet? Az önmarcangoló gyötrődések akkor váltak elviselhetetlenné, amikor a kérdőívek nemzetiségi rovatát kellett kitöltenem, mert apám után az egész családnak meg kellett változtatnia nemzetiségét. 1945 után magyart jóformán sehol se alkalmaztak. Az első köztársaságban szerzett tapasztalatai alapján (a hüségesküt akkor se tette le!), amikor három kisgyerekkel került az utcára, 26 év után nem talált más kiutat. Illetve egyetlen út lett volna: szülőföldjének elhagyása. Az emberben sokszor csak hosz- szas lelki sanyargatások és vívódások után érik meg az elhatározás. Nálam ez a pillanat 1953 tavaszán, a személyazonossági igazolvány kiváltásakor következett be. Tovább nem voltam képes a hazugságra. Hivatalosan is vállaltam magyar nemzetiségemet. Micsoda lelki újjászületés volt! így utólag is próbálom megérteni emberek ezreit, tízezreit, akik magukra hagyatva, a magyar közösségtől elszigetelve, megfélemlítve később se tudták kijelenteni: Emberek, értsétek meg, akkor rászedtek, de hiába reszlovakizáltak bennünket, mi mások nem tudtunk lenni, mi magyarok vagyunk! Csak félelmünkben tettünk eleget az erőszaknak. Büntessétek meg azokat, akik magyarságunk ellenére (szlovákul nem is tudunk) embereket reszlovakizáltak. (így lett a színig magyarlakta Csécs községből is reszlovakizált magyar falu.) Országunknak azokat a becsületes, dolgos magyarokat kellene megbecsülnie, akik nem tagadták meg nemzetiségüket. Ám a múlt rendszernek hosszú éveken át kedvesebbek voltak, akik akár kényszer hatására, a szülőföldükről való kiűzés rémétől rettegve megtagadták magyarságukat. íme, így festett a fennhangon hirdetett proletár internacionalizmus a csehszlovák valóságban! Szürke kis egyén, a politikai élet serpenyőjében nem sokat nyomó pedagógus vagyok, aki egész életét egy cél érdekében kötelezte el. A magyar és a szlovák nemzet, a csehszlovákiai magyarság és a szlovák nemzet barátságán, őszinte és tartós együttélésén munkálkodtam. így is gyakran éreztem az emberi méltóságot jelképező egyenjogúság és az őszinte partner hiányát. Eddig jutottam fejtegetéseimben 1968 nyarán. írásom akkor az Új Szó nem közölte. Mostani megjelenése a népszámlálás előtt bizonyára időszerűbbnek tűnt volna. Ám a felvetett probléma mindaddig nem veszíti el időszerűségét, amíg a nemzetiség a kérdőívekben, az ember megítélésekor fontos kérdésként szerepel. Abosi István, nyugdíjas pedagógus
