Vasárnap, 1992. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1992-02-07 / 6. szám
s csend. A bé- i rá. :tem a száraz, 0 fölé örökzöld ipás katedrálilami iszonyú llatszott. jttatja ujjait előtt a moszk- n tanult. A fe- .'állán hosszú, Elragadtatták t zongora csőin maradt, tan székelt lesütött a nap. amit. tdett sakkpar- i veszélyezteti ló feláldozza királynőt, hozzám, azt tt, egy ukrán nak. De nem am meg. Ettől sikere. így... mit is ■, és indultam, zólt tovább. ;m. De nyomlantottam a... sáRtt a hasa- kezeslábaso! a halál macsSárga, foszfodájánál fogva ahösen prüsz- ;n meredtem nolásra, amit izemen, im. alt, mint ami- ia kalászaival uhán fütyöréossz - kérlelt t! :i, hogy nem em, hogy... ült, sűrű szői - mondta ide, Galileo, ímelkedett, és megmentette a gyerek. íbel - folytat- •urcsa ember, nertem rossz cet is. Némeúl kicsi. Amisig^] tudtam a nagyapám, apukám, akik ájan beszélni ábel. lem így van. gta Mábel. gy buta lány íy ebben az tam. Szomort. ani a fiúnak, >elt, hogy én :, közönséges zott háborúhasonlók, de i magamból, n hasonlított sem lehetett, irt, a fiú meg lontosítanom a mondatok lasz engem? ezemet. a lány, de én f. A Holdról hádon annyi azt mondta, igűrböl repül ildre, megég aey tárgyak ."Tudod, az át ezekben. Igozott. Volt azzal vizs- íondta, hogy az, ami a Földön történik, jelentéktelen semmiség ahhoz képest, ami a világűrben játszódik le. A leghatalmasabb politikus sem változtathatja meg a világűrben a legparányibb pehely pályáját sem. Egyszer délben jött egy idegen repülőgép, és a csillagvizsgálót bombatalálat érte. Az apukám túlélte. Otthon volt. Tudod, ő éjjelenként dolgozik. Amikor megtudta a hírt, elszomorodott, s egész nap meg se szólalt. Az idegen repülőgép után szürke egyenruhás katonák jöttek. Egyszer megkérdeztem tőle, él- nek-e a Holdon emberek. Az felelte, hogy először körül kellene néznünk ott, és aztán megállapíthateljönnek, és akkor ők is bajba kerülnének. Miután jóllaktunk, Tóni bácsi azt mondta, hogy a házunkat gonosz emberek foglalták el, s mi már nem térhetünk haza. Matylda néni és Tóni bácsi nagyon jók voltak hozzánk. Annyi ennivalót adtak, hogy alig bírtuk el, és azt mondták, fussunk az erdőbe. Ott rejtőzzünk el. Hogy ez már nem tarthat sokáig, mert éjjel már hallani az ágyúkat. Csakhogy az erdőben találkoztunk egy nagy csúf kutyával. Harapós volt, s bundája fekete, vastag, és Félelemnek hívták. Valamilyen katonák voltak vele. Széltében-hosszá- ban ordítoztak az erdőben. De nem MARTIN BANKA nánk, hogy tényleg élnek-e ott valakik. Az apukám rakétát is épített. De tudod, a tervek nagyon-nagyon titkosak. A padláson rejtette el, a harmadik gerenda alatt. Egyszer megláttam, amikor odatette. Te Néma, ha tudnád, mennyire gyötört a kíváncsiság! Amikor apám elment, odaszaladtam, a tetőnyílástól a harmadik gerendához. Kibontottam a csomagot, egy halom nyomtatott papírt vagy újságot találtam benne. Fontos papírok lehettek, mert amikor apunak megemlítettem, elkomo- rodott, s megparancsolta, hogy erről sehol ne beszéljek. De azután nem találtam többé a padláson azt a különös csomagot. Tudod, néhány napja Mábel irton könyörgött, hogy menjünk el az erdőbe. Borzasztó kedve szottyant áfonyára. Csakhogy még korai, még nem érik az áfonya. Haza akartunk menni. A házunk előtt hatalmas autók álltak. Néhány katona a napon sütkérezett, a ház előtt, egy katona az apu könyveit hajigálta ki, azokat, amelyek a világűrről szóltak. Papírfoszlányok szálltak a levegőben, óriási fehér lepkéknek látszottak. A katonák nevettek rajta, én meg megijedtem. Mábelt elvittem Matylda nénihez. Néma, tudod, mi a kuglóf? Az nagyon finom, Matylda néni süti a világon a legjobb kuglófot. Matylda néni elsírta magát, amikor odamentünk és szóba hoztuk a kuglófot. Biztosan nagyon szerette a kuglófot, és elszomorította a gondolat, hogy megesszük. A háború előtt, amikor Mábel még csak akkora volt, mint a leve- sestányér, volt egy nagy ketrecünk, s a ketrecben a nagymama meg a nagyapa nyulakat nevelt. Nobi volt a barátom. Két hosszú füle olyan puha, mint a bársony. Amikor anyu Nobit tejfölösen elkészítette, én is szomorkodtam. Matylda néni sírt, és amikor Tóni bácsi hazajött munkából, Matylda néni abbahagyta a sírást, valamit súgott a bácsinak, aztán mind a ket- ten elszomorodtak. A néni hatalmas szelet kuglófot vágott le nekünk, Mábelnek még kakaót is főzött. Néma, te nem tudod, hogy milyen érték most a kakaó. Matylda néni leült a kályha mellé, fejét a tenyerébe hajtotta, Tóni bácsi meg nyugtalanul mászkált a szobában. Aztán leült Matylda néni mellé. Hallottam, mit mond. Nem maradhatunk itt, mert értük is biztosan értettük őket. Másképpen beszéltek, mint mi... Szerencsére Mábel elejtette a batyut az elemózsiával. A kuglóf és a sült csirke illata elvette Félelem eszét, mi meg elfutottunk. Biztosan nem találod ki, hol húzódtunk meg. Hát a Bucek juhásznál. Mogorva ember. Sose szerette a gyerekeket. Talán azért, mert nem nősült meg és nem voltak gyerekei. De ki menne hozzá egy juhászhoz, aki nem mosakszik és csak birkahúst eszik póréhagymával. Brrr... ettél már birkahúst póréval? Ti ott a Holdon ezt aligha ismeritek. Boldog ország lehet a tiéd, hogy nem kell birkahúst ennetek póréhagymával. Dehogyis, egyáltalán nem kérdeztük meg a juhásztól, hogy szabad-e bemenni. Beosontunk a meleg akolba, és elbújtunk a báránykák között. Fáradtak voltunk. Mábel nyomban elaludt a szalmán, és egy cseppet sem zavarta, hogy Bucek megint birkahúst evett póréval, s közben egy hatalmas demizsonból kortyolgatott, s amikor az egészet kiitta, a legbutább dalokat kezdte óbégatni, Lipcsey György: Hopp (Hrapka Tibor felvétele) amit valaha is hallottam. Mábel szerencsére már aludt. Nemsokára a juhász abbahagyta a dalolást. Emberek jöttek hozzá. Letelepedtek a tűz mellé, halkan beszélgettek, öten voltak, a deszkák közti keskeny résen figyeltem őket. A postamester úr is köztük volt. Fél éve titokzatosan eltűnt. A katonák sem találták meg. Alig ismertem rá, mert tudod, koszos vattával bélelt kabátot viselt és borzasztó szőrös volt. A térdén puska feküldt. A birkák nyugtalanul bégettek. A férfiak elhallgattak. Félelem a kalyiba körül ólálkodott. A juhász felkiáltott, s a demizson a levegőbe repült. Üvegcsörömpölés, fájdalmas vonítás hallatszott. A férfiak kifutottak. Lövések dördültek. Hirtelen csend lett. A birkák megnyugodtak, én meg elaludtam. A nap már magasra hágott, amikor felébredtem. A kalyiba üres volt. Mábel a szutykos sarokban játszott egy nagy, fekete macskával.- Cic, cic... de szép cicus vagy- simogattam meg a hátát. Felborzolta a szőrét, prüszkölt.- Ez kandúr - mondta Mábel.- Galileónak hívják. így maradt velünk Galileo. Aztán is, hogy elmentünk a juhásztól. Tegnap Félelem ránk talált. Még most is remeg a térdem. A hídon történt. Lent, a mélyben sebes patak folyik. Bővizű, mert azon az éjszakán, amikor az akolban rejtőztünk, esett. A híd nem széles. Inkább keskeny, olyan keskeny, hogy a juhász csak egyenként hajtotta át rajta a ju- hait. Tudod, Néma, két birka nem fért volna el egymás mellett. Elöl ment Galileo, aztán én, s leghátul Mábel. Szédültem, azt mondtam Mábelnek, ne nézzen le, mert leesik. A korlát a hídon félig szétesett és elkorhadt. Galileo tanácstalanul megállt. Alattunk a mélyben zúgott a víz. A híd túloldalán gally reccsent. Félelem volt az. A katonák nem kiáltoztak az erdőben. Talán elestek, talán megszöktek. Félelem egyedül volt. A testén véres karmolások. Nyitott pofájából párafelhő szállt fel. Mozdulatlanul állt. Aztán tett lépést. Még egyet. Lassan, megfontolva jött felénk. Ha maradt volna egy darab kuglófunk, biztosan megmenekülünk. Galileo félénken odasimult az oszlophoz, alázatosan viselkedett. Tudod, mintha Félelem isten tudja miféle vezér vagy király volna. De Félelem gőgösen keresztülnézett rajta, és én iszonyúan félni kezdtem. Hogy azután mi történt, nem tudom. Mert behunytam a szemem. Ha behunyod a szemed, a rettentő nagy veszedelem is kicsinek tűnik. Csak a fa reccsenését hallottam, s egy kurta, kétségbeesett vakkan- tást. Mábel húzni kezdett a karomnál fogva, s inkább kinyitottam a szemem. A korláton óriási lyuk tátongott. Galileo a híd közepén áll, borzasztóan prüszkölt. Félelem valahol a mélyben lehetett. Lenéztem a szakadékba, de beleszédült a fejem, ezért inkább Mábelra néztem és rámosolyogtam. Tudod, Néma, Félelem nem pusztult el a vízben. Érzem. Valahol itt van. Teljesen elázva, a pofájából csepeg a vér, a testét kiveri a láz. Egyszer meggyógyulhat, óvatosnak kell lennünk, hogy ne tegyen kárt Mábelben, és másokban sem, a mogorva juhászban sem. A fiú hangja lassan elveszett. Fülemben ismét az a muzsika csendült fel. A tiszt keze könnyedén futott a fehér és fekete billentyűkön. A zongora lágy hangjai beborították az egész világot.- Nézd - mondta Mábel. - Lehunyta a szemét.- - Gyere, Mábel, ő ugyanis... Holdbéli volt. Tudod is te, mi kell az ilyen Holdbélinek az élethez. Talán valami romlottat evett és... Gyere, Mábel, gyere már! Feküdtem, azt a különös muzsikát hallgattam. Egyre erősödött. Összeszorítottam a fogamat és felemelkedtem. Az erdő szélén hosszú, végeláthatatlan ezüst mező kezdődött. A rozsdásodó tankroncsot kezdi benőni a fű. Megpillantottam Mábelt és a fiút. Jó messze jártak már. Fogták egymás kezét, és lassan mentek abba az irányba, ahol felkelt a nap. Kopasz-Kiedrowska Csilla fordítása HATÁR GYŐZŐ Gyász fá tyol irtóztatok a halottak ahogy belénk csimpaszkodnak lemúr-hosszú karjaikkal s rajt’ kimarjuk karmaikkal minket véresre csikarnak élni-lenni így akarnak nappal jőnek éjjel jőnek zsarnok emlékeztetőnek belénk vájják szívókájuk: szopó vérpióca szájuk kő alatt és gyászkeretben életkedvük telhetetlen urnán kriptán elvermelve mintha külön kedvük telne - „riogassál! ébresztgessél! egy keresztet értem vessél!“ gyász és bú áramtelepje jaj csak újra üzemelne — ,,töltsed! értem búslakodjál! életáramodból adjál! nesze rúgás! nesze emlék: úgy teremnék! újra lennék! ez a kicsi lélek-odva holott benned mocorogva neked lennék te-halottad! átkozott ki nem bán s otthagy hullaélet kamoráján feledés tenger homályán“... lemúr-hosszú karjaikkal s rajt’ kimarj ült karmaikkal ahogy belénk csimpaszkodnak irtóztatok a halottak A ki félrelebbenti a fátylat: Határ Győző, a kortárs magyar líra Londonban élő klasszikusa. Mi van tehát a Gyászfátyol mögött? A mi világunk, a túlvilág lenyomata? Ritkán olvasni ilyen mellbevágó verset, holott kézenfekvőnek tűnik a hasonlítgatás: Ratkó, Pilinszky, Illyés halottai tolakodnak elő. Örkény thanatológiája, a Rózsakiállítás. Előzmény van tehát, mégis. Kézenfekvő? Illyés Kháron-ladikja ehhez képest séta-sajka egy árnyas holtágon, valahol a lét lágyan elomló peremén. A foszlányok közti babirkálás. Határ Győző felemeli az evezőt - miután kicsavarta a csónakos kezéből - s kupánveri a halottakat. Honnan ez a dühös fátyolszaggatás, amire a cím utal, ez az irtózat, amely, természetesen, nem fizikai? ,,... átkozott ki nem bán s otthagy / hullaélet kamoráján / feledés tenger homályán“. Vélhetnők, rajtacsíptük a költőt: hazabeszél. Fél az elmúlástól, az otthagyottságtól, a végső nagy magánytól, mert hisz ettől retteg a halandó. Ebben a versben nem erről van szó. Határ Győző egyszerűen unja a halottakat, mert nyűgösek, mert foglalkozni kell velük, fátylat hordani, jelet a hajtókán; törődni kell velük, gondolni velük, babusgatni őket. Velük kell élni! Lekötik az elmét, eltérítik a gondolatot, kisiklatják a révedezést. Nem lehet ásítani a jelenlétükben, lerúgni a cipőt. Nem lehet helytelenkedni. Villon óta talán senki nem mert komolytalankodni a halottakkal. Határ Győző halottai haláltánc-hullák, a huszadik századi középkor frivol kísértetei; bokázni hívnak bennünket. Lehet-e előlük versbe menekülni? Az élet gyenge dráma, csak egyszer adják, nincs több előadása. ~— — ■ ■ ------ : Kínai mondás *
