Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-30 / 306. szám, szerda

PUBLICISZTIKA msm* 1992. DECEMBER 30. TORZKÉP A BODROGKÖZRŐL EGY TÉVÉRIPORT ÉS EGY ELŐZETES MARGÓJÁRA December 5-én délelőtt 10.15'10.45 között sugározta a Magyar Televízió 2. csatornája a Bodrogközi magyarok című riportösszeállítást. Az Uj Szó ugyanaznap közölte a műsor szerkesztőjével - Szarka László történésszel - készített telefoninterjút, mint előzetest. A postai hírlapszolgáltatás - itt, keleten sajnos szokásos gyakorlatának - következtéin hamarabb láttam az adást, mintsem elolvastam volna a beharangozót. Talán ezért is volt nagyobb első megdöbbenésem és felháborodásom, melyben különben osztozott minden honfitársam, aki látta a riportot. Az interjú elolvasása után némely összefüggést és a fő szándékot megértettem, ami azonban még inkább elkeserített: egy olyan szemléletmód továbbéléséről. van szó, amely lekicsinylően, lekezelően és minden empátia nélkül kezeli szűkebb hazám lakóit. Mi is volt a szándék? A szerkesztő szavaival: „a helyiek önképének" a bemutatása. • A látszat szerint minden tökéletes volt, kinevezték házigazdának a gömöri származású és Szepsiben lakó Mihályi Molnár László barátomat, aki csak néhány évet élt e tájon, bár érzelmileg hozzánk is kötődik. Megszólaltattak pozsonyi és kassai szakembereket, akik szépen, pozitívan beszéltek a történelmi, a pszichológiai és szociológiai összefüggésekről. Kifejthette véleményét ugyancsak néhány kírályhelmeci ós nagykaposi polgár. így nézve, talán minden rendben is lett volna, de az ördög most is a részletekben van elrejtve. Először is, a szerkesztő meglehetősen tágan értelmezte a Bodrogköz fogalmát. Az még a kisebbik hiba, hogy egybeolvasztotta a szomszédos Ung-vidékkel, hisz a határfolyót jelentő Latorca valóban inkább összeköt, mintsem elválaszt bennünket, de hogy kerül a csizma az asztalra, illetve Magyarbőd a Bodrogközbe, az már igazán rejtély! Ez a Kassai járáshoz tartozó, sorvadó magyarságú község, az Eperjes-Tokaj hegylánc nyugati(!) oldalán fekszik, és tőlünk csaknem 60 kilométer hosszú, szlovák etnikumú sáv választja el. Még a hatásvadász elem beiktatása, a Nagyszelmencet Kisszelmenctől elválasztó, határt jelentő drótkerítés bemutatása is elnézhető, bár e témát már alaposan kivesózte például a Panoráma. Azonban a helyi riportalanyok és helyszínek kiválasztásának egyoldalúsága és felületessége már megbocsáthatatlan. Kírályhelmecen az egyik helyi vendéglőben iddogáló, részben nem is magyar származású társaság „képviselte" a Bodrogköz magyarságát, és bizonyára csak a képről ismert magára, mivel a névaláírások mind hibásak voltak. .Ugyancsak a kocsmában találtak rá a nagykaposi magyarság „reprezentánsaira" - három roma fiatalember személyében. A borgőzös helyszínek egyoldalúságát nem enyhítette Gilányi István gimnáziumi tanár és Hogya György Csemadoktitkár megszólaltatása sem, hisz ilyen szerkesztésben csak az a prekoncepció erősödött föl, hogy van ugyan az intelligencia soraiban egy szűk, magyarságtudatát még őrző réteg, de a többség már csaknem teljesen elnemzetlenedetí, „obhodniba" jár áruház helyett, és csakis szlovák iskolába íratja gyermekét! A tudós szakemberek szerepeltetése pedig ebben az összefüggésben úgy nézett ki, mint amikor szerető anya beszól értelmi fogyatékos gyermekéről. De miért is csodálkozom, amikor az előzetesben olvashattam, hogy ...„Bodrogköz kiváltképp alkalmas oknyomozásra... nagyjából elvesztette meghatározó nemzetiségi jellegét". Ezt a műsorban mindvégig kísértő állítást a szerkesztő még megtoldotta azzal a sajátos képzavarral, hogy a jelenséget a Bodrogköznek az Ung-vidékkel történt közigazgatási összevonásával lehet magyarázni! Újabb bizonyíték a felületességre, hisz aligha lehetett elnemzetlenítő hatással a bodrogközi magyarokra az, hogy egy járásba kerültek a többségben magyar ajkú Ung-vidéki lakosokkal. A félreértést nyilván az okozta, hogy az 1960-ban létrehozott nagy járások határait úgy alakították ki, hogy a magyarok eleve kisebbségben legyenek, mert így jól mutat a globális statisztika. A közigazgatási határok viszont mit sem változtattak a tényen, hogy vidékünk magyarsága továbbra is zárt tömbben él, és még mindig éles az etnikai határ! Lehet-e elnemzetlenedésről beszélni erre a kicsi, ugyan sarokba szorult szigetre gondolva, amikor a Bodrogközben és az Ung-vidéken a legutóbbi népszámláláskor (1991) 46 195 lakos vallotta magát magyarMÁS VOLT AZ EREDETI SZÁNDÉK Ha jól értem, a Bodrogközi magyarok címmel levetített félórás riportösszeállításunk legfőbb bajának Bogoly János három dolgot tekint. Hibaként rója fel, hogy nem maradtunk rtíeg a címben jelölt Bodrogköz határai között, hogy rosszul választottuk ki riportalanyainkat, ós egy olyan prekoncepciót igyekeztünk mindenáron igazolni, amely szerint a kelet-szlovákiai magyarság többsége már csaknem lenemzetietlenedett. Minderre a vetítés, illetve az Új Szó beharangozó írásának talán félreértett megfogalmazása alapján következtet a Bodrogköz kiváló és általam is nagyrabecsült tudós ismerője. Eredeti szándékunk szerint a négynapos kelet-szlovákiai forgatás célja valóban egy önálló bodrogközi riport volt. De a Kassa-vidéki szórványmagyarság helyzetéről készített magyarbődi felvételt Ács Zoltánnal, a műsor szerkesztőjével és Szakály István rendezővel egyetértésben nem akartuk a többi, négyórányi kazettával együtt a televízió archívumába tenni, ezért megváltoztattuk az eredeti elképzelést. Amint azt a film nyitószövegében elmondtam, a félórás összeállítás, a Kassavidéki, bodrogközi és Ung-vidéki magyarokat foglalkoztató gondokról kívánt szólni. Az egyik ilyen kérdés kétségkívül a magyar kisebbségi iskolák ügye: amint azt a kassai kutatók egyike jelezte, komoly előkészületek történtek a kisebbségi iskolaügy megreformálására. A szlovák oktatási miniszter azóta publicitást kapott - Apponyi Albert asszimilációs iskolapolitikájára emlékeztető - elképzelései a szlovákiai magyarság számára alighanem a legkomolyabb kihívást jelentik. A riportalanyok megválasztása részben előre megfontolt döntés, részben véletleneken múló választás. A kisebbségi magyar pártok programjaiban szereplő régió fogalmának és valóságának, hagyományának és mostani potenciális szerepének szembesítése volt az öszszeállítás további célja. Ahogy azt a filmben is elmondtam: „Az egyik legmagyarabb felföldi tájegységet, a Bodrogközt (kiemelés tőlem - Sz. L.) szintén két részre osztotta az országhatár. Az itt élő embereket a nagypolitika bizonytalansági tényezői mellett egyre inkább szülőföldjük jövője foglalkoztatja. Az 1960-ban kialakított járási beosztás célzatosságával szemben mind erőteljesebben jelentkezik a régió kialakításának igénye (kiemelések tőlem - Sz. L.). Ezért kértük fel az Együttélés Politikai Mozgalom kelet-szlovákiai parlamenti képviselőjét, Mihályi Molnár Lászlót, kísérjen el forgatásunkra. Ezért beszéltünk Hogyá György Csemadok-titkárral és Gilányi István tanárral. Ugyanezért kérdeztük a szokásosnál többet az „utca emberét", aki - mea culpa! - a téli utca nyirkos hidege helyett hajlandó volt kérdésünkre a helmeci és kaposi vendéglő asztalánál nyilatkozni. Ne áltassuk magunkat! Deme Lászlónak a szlovákiai magyar kisebbség nyelvi állapotáról az 1960/ 70-es évek fordulóján készült látlelete óta a helyzet nem javult lényegesen: az irodalmi nyelv és a konyhanyelv közül egyre nyomasztóbban hiányzik a szlovákiai magyar nyelvhasználatból a művelt köznyelv. A Duray-per idején ennek a ténynek a megállapításában a kisebbségvédő mozgalom lázítását látták, holott akkor is, ma is a kisebbségi iskolának és persze az arra épülő egész kisebbségi, magyar művelődésnek nem a szlováktanításban mutatkozó nehézségek, hanem éppen ez a legsúlyosabb problémája. Egyik sem képes arra, hogy a köznyelvi normát és a tájnyelvet megerősítse és alkalmassá tegye a szlovák nyelvi hatások kiszűrésére. Pedig csak így lehet elérni, hogy a szlovák nyelv megtanulása ós használata, a kétnyelvűség ne ösztönös, hanem tudatos legyen. „Mi lesz velünk, mi lesz velünk magyarokkal?" - ez a legfontosabb kérdés, mondta a - keleti régió hatá- _ nak, és olyan községekben él, ahol az aránya átlagban 88 százalék? Ahol jóformán mindenki csak a magyar tévét nézi, a magyar rádiót hallgatja, magyar újságot olvas, magyarul beszél az utcán, a boltban és a munkahelyén? Akiknek többsége magyar iskolába járatja gyermekét? Igen, bekerül beszédünkbe néha idegen eredetű szó, de ez éppúgy megbocsátható, mint a divatos pesti riporterek éneklő hangsúlya, a fület tépő „Tibor", „kőrút" és a magyartalan „ziccer"! Miért nem szólalhatott meg az utca, a munkahely, az iskola embere? Mert így nem lett volna meggyőző az előre pregnált riasztó „önkép"? Szarka László panaszkodik, hogy időigényes volt a munka. Lehet, de hogy épp az érintettekre szentelt belőle a legkevesebbet - talán ha fél napot(?) -, az egyértelmű, és tanúkkal is bizonyítható. Megborzongok, ha végiggondolom, miként reagált a műsorra egy tájékozatlan magyarországi polgár. Továbbra sem kell majd csodálkoznunk a bicskanyitogató kérdéseken, hogy: „Hol tanultál meg magyarul?" „Otthon, ugye, már csak szlovákul beszélsz?", és megint el keli majd fojtani a vágyat, hogy arcába kiálthassam: Nem igaz! És hitetlenkedő hümmögését hallgatva magyarázkodhatok. Nem az elzárkózást kívánom, ellenkezőleg, szükség van a honi tévé által is mostohaként kezelt vidékünkön a komoly, elmélyült, tényfeltáró riportokra. De ha erre csak az italbolt az egyetlen lehetséges helyszín, és mindössze fél napnyi idő jut, akkor aligha kerekedik ki az ígért önkép", legfeljebb csak égy töredékes, hamis és egyoldalú torzkép! BOGOLY JÁNOS rok szabta valóságát felvillantani igyekvő - nagyszelmenci utcasoron az a riportalany, aki kisebbik fiát szlovák iskolába íratta, mert a nagobbiknak a katonaóvek alatt gondjai voltak a szlovák nyelvvel. Ha a szlovákiai magyar iskola fő céljának a szlovák nyelv elsajátítását fogják tekinteni, akkor a fenti kérdésre szomorú válaszlehetőségeket kínál a közeljövő. Gilányi István tanár úr királyhelmeci iskolagyarapító, iskolateremtő fáradozása, a mindmáig református többségű. Magyarbőd magyar iskola nélküli ifjúságának szinte teljes asszimilálódása egy és ugyanazon folyamat két vetülete. A szlovákosítás érdekében létrehozott nagyjárási keretek fenntartása, a természetes regionális kötődések akadályozása, a kisebbségi oktatásügy önigazgatásának hátráltatása nem a Bodrogköz magyarságára vet rossz fényt, hanem az egyegy tájegység, régió igazi kérdései iránt semmilyen fogékonyságot sem mutató központi döntéshozókra. A bicskanyitogató ostobaság és az idillikusnak hitt magyar glóbusz rajongó ködevése ellen, a reális önkép kialakításának érdekében készült ez a kis összeállítás, amely szándékaink szerint nem az utolsó ilyen próbálkozás. A mostaninál meggyőzőbb folytatáshoz kérjük Bogoly János és a többi tudós lokálpatrióta segítségét. SZARKA LÁSZLÓ Méry Gábor felvétele jr ______________________ ÉVFORDULÓ A NŐK NEVÉBEN Moravia, az író nem 85 évvel ezelőtt, hanem 22 évvel később született, amikor 1929-ben Alberto Pincherle ezen a néven jelentette meg saját kiadásban első regényét, A közönyösöket. Egy csapásra ismert író lett, s azután már a Moravia nevet használta. Sohasem volt szegény, ráadásul nagy írói elismerésnek örvendett. Sőt, arra sem kényszerült, hogy hűtlen legyen szerelméhez, Rómához. Az idejében észrevett csonttuberkulózisa - amelyből sikerült kigyógyulnia - olyan emberré tette, aki szívesen figyeli a világot, de nem vesz részt a történésekben. Kétkedő természet volt, tudta azt, hogy a pénz nem minden: ha az ember a gazdagságot és a sikert tekinti mindenek felettinek, könnyen a nagy Unalmat kapja jutalmul. Moravia tanulmányozta Freudot és Marxot. Marxnak nem hitt, erről a Dosztojevszkij kontra Marx című esszéje is tanúskodik. A polgári társadalom gyakran váltott ki benne megvetést, de nem tudott helyette jobbat találni. így a nagypolgárság, a felső tízezer életének alapos elemzőjeként művei a mai társadalomról mondott könyörtelen kritikának számítanak - holott ő maga ilyesmire nem törekedett. Csodálatra méltó képességei közé tartozott, hogy bele tudta magát élni a nők világába és a nők nevében volt képes az írói vallomásra. A római lány ennek a legfényesebb példája. (szennák) - Joci, idd meg már azt a sörti Siess, kezdődik a hí... - bizonytalanodik el egy pillanatra Böbike, miután a színház büféjéből terelgetné kifelé a férjét. Majdnem Híradót mondott, s még jó, hogy elharapta a mondatot. A nézőtér még zajong, mintha a falubeliek csapata a tegnapi kenyércsatát folytatná a maszek vegyesbolt előtt. Böbike végül mégis a büfében hagyta a férjét. Nagyokat szuszogva leül, s kotorászni kezd lakkozott bőrretiküljében. Néhány perc múlva odaszól székszomszédjának: - A cukorkát keresem, jó savanyú és kemény. Azt szopogatnánk, ha megtalálnám. - Szerencsére egyelőre nem találja. Elkezdődik az előadás. Megjelenik a színen az intrikus. Övében a vértől még csöpögő tőr. - Hol van már ez a Joci? - néz körül méltatlankodva. - Na, jön már végre! - böki oda szomszédjának. És Joci jön, mert minden lassúsága ellenére is kíváncsi természetű: - Kit ölt meg a manus? - lihegi, miközben zsebkendőért nyúlkál a zsebébe, de valami TÉVÉNÉZŐ A SZÍNHÁZBAN más akad a kezébe. - Nesze, itt a cukorkád, aztán majd adj belőle! - morogja a felesége fülébe. Böbike csodálkozik, miközben a színpadról felhangzik az intrikus szava: - Mi ez a zaj? Ki zörget így éjnek idején? - suttogja - mintha maga elé - a nézőtérre. Böbike megmerevedik. Elül a zacskócsörgés. Keze fokozatosan zsibbad. „Köhögni kellene - gondolja magában -, mert így leszakad a karom", miközben mereven ül és néz az intrikust játszó színész szemébe. Váratlanul feltárul a színpadi ajtó, s belép rajta a véres ingű éjjeli látogató. Joci agya egyetlen szempillantás alatt megvilágosodik: - - Te Böbike, hát ezt ölte meg a manus! - közli görcsbe rándult nejével, aki a váratlanul felnevető nézőtér zajától kísérve végre kiveszi a két szem cukorkát a zacskóból. Elül a vígjátéki hatás kiváltotta nézőtéri morajlás, az éjjeli látogató elsuttogja monológját közös sorsukról, pártütésről és hitszegésről. - De hát Joci, ezek politizálnak. Hol van itt a krimi?. - veti oda a feleség. - Ezek most is becsaptak minket, mint a választásokon. Akkor is azt mondták, men jünk szavazni a volt szövetkezeti elnökre, az az igazi együttéléses, pedig a volt pártelnök veti legszebben a demokrata keresztet a templomban. Hát ez úgy nem krimi, mint ahogy az Együttélés se adta vissza azt a földet, amit az apám a Zsíros Szabó Jankóval egy tehénért cserélt el a Fuksz-kocsmában még a háború elején - méltatlankodik Joci. - Várj csak te kultúros Ivettke, megtépem azt a maroknyi miniszoknyádat, amiért idebo- . londítottál minket! - méltatlankodik Böbike. - Megöli, nem öli? Felakasztották már, vagy még csak fogják? Ezzel hált volna a gazember? Ezzel a girhes színésznőcskével? Nem is öltek itt meg senkit, hiszen mindegyre az Istent emlegetik. A kezük meg úgy vándorol az asszonyok szoknyája alatt, mint délelőtt a plébánosunk a városba ingázó házasemberek házaiban. Joci már nem tud válaszolni, mert vége az első felvonásnak. Irány a büfé. Sör, rum meg Böbike méítatlankodása. - A tévében a krimi már véget ér, mire hazaérünk. Te Joci, befűtöttéi a fóliába, vagy megfagynak a palánták? De akkor olyan színházat rendezek, hogy menten krimi lesz belőle, oszt még az a keresztveiő demokrata pártelnököd se támaszt fel többet. Ne igyál már annyit! Mindjárt vége a szünetnek, te meg még sört kérsz magadnak. Mííí?... Hogy nem jössz vissza? Akkor ki mondja el nekem otthon a végét ennek a jelmezes öldöklésnek? - Nem megyek vissza, mert ilyentájt már a lábamat áztatom a zománcos lavórban. Most meg nincs áztatás, hát legalább sörözök. Az is folyadék. He?! - mordul Böbikére Joci. Böbike könnyes szemmel elindul a nézőtér felé. Útközben még válasz helyett rábólint a kultúros Ivettke kérdésére: - Ennyire megható az előadás, Böbi néni? DUSZA ISTVÁN