Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-29 / 305. szám, kedd

1992. DECEMBER 8. PUBLICISZTIKA 4 POZSONY PUSKAPOROS ÉJSZAKÁI MÚLTFAGBATÓ • Polgári jogszabályok, törvények és törvényőrök nélkül csürhévé züllik minden társadalom. Valami ilyesmi történt 1918 utolsó napjaiban a jóhírére mindig oly büszke Pozsonnyal. A vesztes háborút követő kiábrándultság, a mérhetetlen nyomor, embert és állatot egyaránt sanyargató hideg, a város lakóit tizedelő spanyolnátha, a frontokról hazatért, lerongyolódott katonák hajmeresztő durvasága, bűnözése, elvadult erkölcstelensége, szervezett rablóhadjárata külön-külön is züllesztően hatott a város társadalmára, hát még együtt, kölcsönhatásaiban. A városhoz napról napra közelebb nyomultak a megszálló csehszlovák csapatok, s ugyanakkor megszűnt benne jóformán minden józan szervező erő, védekező ösztön. De vegyük sorra ama rémes na•pok tragikus eseményeit. December elején Szappanos Lajos, a pozsonyi 48-as Függetlenségi Párt ügyvezető elnöke Felső-Magyarország katonai kiürítésével kapcsolatban levéllel fordult Károlyi Mihályhoz, a magyar népkormány elnökéhez Pozsony sorsának kérdésében. „A magyar népkormány sohase mondott le és soha sem fog lemondani Pozsonyról" hangzik Károlyi válasza, de aztán semmi se történik. A frontról hazatérő, spanyolnátha bacilusokkal és forradalmi szellemmel fertőzött pozsonyi katonai alakulatokat senki nem fogadja, nem gondoskodnak róluk, és Jankó Zoltán kormánybiztos-főispán meg sem kísérli egységes véderövé szervezni őket. Igaz, nem is igen engedelmeskednek a gyenge kezű Károlyi-kormány megbízottjainak. Különösen a Vízikaszárnyában székelő utászok engedetlenek, és Spechtl Aladár hadnagy irányításával önállósítják magukat, orosz példára „vörös gárdává" szerveződve, fegyveres csapatokba verődve, „rendfenntartó erőként" járják a várost, erőszakoskodnak, s mindgyakrabban kerülnek összeütközésbe a városi rendőrökkel, valamint Jankó Zoltán raktárakat őrző katonáival. Egyre inkább retteg tőlük mindenki, s a rendőrkapitány hiába próbálja polgárőrséggel megerősíteni alakulatait, a polgárőrségbe jóformán senki se jelentkezik. A vörös gárda első nagyobb akciójára december 20-án került sor, amikor Károlyi kérésére Jankó Zoltán kormánybiztos bizonyos élelmiszereket a tragikus helyzetbe került Pestre akart irányítani. A Nyugat-magyarországi Híradó Nagy ribillió egy dohányszállítmány miatt címen számolt be az összecsapásról. „A kikötőben egy uszály dohányt Pestre akartak irányítani, mivelhogy a magyar dohánygyárak megszállt területekre kerültek. A katonák tudomást szereztek erről a Vízikaszárnyában, a legénység egy része a kikötőbe ment, lövöldözni kezdett a Kerületi Katonai Parancsnokság előtt horgonyzó hajóra, amely nem tudott elindulni. Ezután senki nem tudta megakadályozni, hogy az odarohanó csőcselékkel a szállítmányt szét ne rabolják. Délutánra, amikor Jankó Zoltán kormánybiztos rendet teremtett, a megdézsmált dohányt, szivarokat, cigarettát a feketézők már a városban árusították." Az igazi ribillió azonban csak ezután kezdődött. A csőcselékkel szövetkezett vörös gárdisták elől szinte minden tisztességes ember a házába menekült. De ott sem érezhette magát biztonságban. A fosztogató katonákat karácsony szent ünnepe sem késztette mérsékletre. Különböző ürügyekkel a lakásukban is rátörtek az emberekre. Az utcán pedig szüntelenül lövöldöztek, és gránátokat dobáltak a bezárt üzletekbe. ,,Megy az utcán és lő. Mit lő? Minek lő? - kérdi a Híradó kétségbeesett tudósítója. - Emberre lő? Nem, a levegőbe. Haragszik valakire, azért lő? Nem. Csak lő. Jókedve van, ivott? Nem. Csak úgy lő. Veszi a puskát és ló. Céloz valakire? Meg akar ijeszteni valakit? Talán vadászszenvedélyból ló? Foglyot, fácánt lát, arra céloz? Dehogy, csak lő. Van puskája, van muníciója, hát lő. Minek van puskája? Szolgálatba megy? Vagy rabolni, gyilkolni? Vagy a csehek ellen? Nem'és nem. Csak veszi a fegyvert, és ló vele. Nem lőtt még eleget négy éven át? Nem unta meg a puffogtatást? Vagy nem tud már nélküle meglenni? De mégis, mi értelme van ennek az esti, éjszakai, nappali szüntelen lövöldözésnek? Meg akarja mutatni, hogy szabadság van, most mindent szabad. Még lőni is szabad, ha ó ló." Amikor az ember ezeket a sorokat ólvassa a megsárgult újságlapokon, önkéntelenül is a mai Jugoszlávia jut eszébe. A mostani gyilkos polgbárháborúk, lázas politikai mozgalmak. Úgy tűnik, ez ma a legnagyobb veszedelem, ami civilizációnkat fenyegeti. Az abszolút társadalmi bomlás és káosz rémálma. De a szörnyűségek éjszakája Pozsonyban még hátra volt. December 30-ról 31 -re virradó éjszaka, amikor a csehszlovák csapatok Lamacs felől elérték Pozsony határát, és a Vörös-hídnál mindössze kétszáz fős honvédsereg szállott velük szembe, ,,bent a városban száz és száz vörös pántlikás katona követett el gazságokat"- írja a Híradó, aztán részletesen beszámol arról a szégyenteljes csatáról, amely egy, a Várhegy oldalán levő örömtanyán kezdődött, az Oeser utcában, ahová a vörös gárda néhány katonája fészkelte be magát. Az örömtanyát és lányait a gárdisták „a nép nevében" minden ellenszolgáltatás nélkül lefoglalták, mire a kommunizált lányok kihívták a városi rendőrséget. A rendőrök a gárdistákat távozásra szólították, erre azok lövöldözni kezdtek, és kiszorították a rendőröket az utcára, ahol a csata folytatódott. A csatározás során egy vörösgárdista, Müller Sándor meghalt, többen megsebesültek. Ekkor érkezett a helyszínre Pechtl Aladár hadnagy a különítményével, aki a mintegy 200-300 főnyi csürhe élén támadást indított az időközben lovasrendőrökkel megerősödött rendőri alakulatok ellen, s azokat rövid idö alatt szétszórta. Ezután a tömeg a Fő térre vonult, a városháza elé, ahol el akarták foglalni az épületet, s le akarták fegyverezni az egész rendőrséget. Hosszú alkudozás kezdődött, melynek során sikerült a vörösgárdistákat megnyugtatni, és elvonulásra bírni. De a lavina már megindult. „Egész éjjel és egész nap gránátok durranása és fegyverropogás volt hallható - számolt be a Híradó-, a csőcselék pedig sietett kihasználni a helyzetet arra, hogy fosztogatást rendezzen. A malomligeti katonai raktárt és a közraktárakat alaposan megdézsmálták, üzleteket törtek fel. Voltak emberek, akik félzsákszám cipelték a lisztet ezekből a raktárakból, s a katonai karhatalmi parancsnokságnak a legnagyobb erőfeszítésébe került, hogy megmentse, ami még menthető." Estére a nemzeti tanács kijárási tilalmat rendelt el, s így Pozsonyban mindenfajta szilveszteri mulatozás elmaradt. Fekete karácsony után sötét, fegyverropogástól hangos szilveszter éjszakája köszöntött a városra, melynek során a csehszlovák csapatok elkezdték a város megszállását, s másnap, 1919. január 1 -jén átvették Pozsony igazgatását. A vörösgárdisták minden ellenállás nélkül a demarkációs vonal mögé, a Duna túlsó oldalára távoztak. „Elmúlt - írta január 4-én a Híradó szomorú hangú tudósítója. - Amikor a legnagyobb orosz felfordulás idején olvastunk róla, lehetetlennek tartottuk, legalábbis túlzottnak hittük a tudósításokat, és sehogy sem tudtuk elképzelni, miképp lehetséges a fékevesztett katonaságnak ez a terrorja. Szegény Pozsonynak, az arisztokrata, csendes, finom Pozsonynak kijutott abból a szomorú dicsőségből, hogy vörös gárda alakulta városban, és akcióba is léphetett. Tudtuk, hogy megszállás előtt állunk, tudtuk, hogy itt a bomlás kezdete, de volt más város is hasonló helyzetben, az erkölcsök mégsem vadultak el ennyire sehol. Kassán az utolsó napig rend volt, csak Pozsonyban tűrték, hogy heteken át szerveződjön, erősödjön és aztán garázdálkodjon a fegyveres csőcselék. A megszálló csapatok egy éjszaka, pár óra alatt rendet teremtettek: lepuffantottak pár gazembert, és csend lett. A mi vezetőink talán a kormánytól várták az erélyt, de a kormány mindent mer, csak erélyes nem tud lenni. Begubózva gyártja a törvénytervezeteket, és közben nem veszi észre, hogy lassanként nem lesz területe, ahol azokat a törvényeket végre is hajt*f QQO októberének végén végtelenül I <J<J £ izgalmas könyvecske jelent meg a cseh könyvpiacon az Anomal kiadó gondozásában. Ivan Kamenec Szlovák állam 1939-45 (Slovenský štát) címú munkája nemcsak időszerűségével, hanem pontosságával és korrektségével is olyan hiányt pótol tájainkon, amit különösen a jelenlegi időszakban nem lehet eléggé értékelni. A szlovák állam létezésének hat éve számunkra jószerével tabu volt, eredeti forrásanyaghoz alig fértünk hozzá. A hasonlóság viszont, ahogy az akkori és a mostani szlovák állam létrejött, kísérteties. Kamenec könyvéből idézek: „1939. március 14-én 12 óra 7 perckor új állam született Közép-Európában, amely 6 évre beírta nevét e nyugtalan kontinens történelmébe. A körülmények, ahogy az állam megalakult, ahogy létét ünnepélyesen kinyilvánították, mintha szimbolikusan előrevetítette volna a későbbi történéseket is. Az új állam ugyanis nem a szlovák társadalom előzetes törekvése alapján jön létre, nem is meghatározó politikai elit munkálkodása nyomán, hanem mintegy a nácik által szétrombolt Csehszlovákia melléktermékeként. Az önálló államiság ősrégi vágyát, a nemzet akaratát s az áldozatok hősiességét hirdető szólamok csak sokkal későbbi keletűek. A történelemben többé-kevésbé szabályszerű, hogy a győztes politikai erő pótlólagosan keres igazolást, amely megerősíti győzelmét és kormányzási jogát. A SZLOVÁK ÁLLAM EGY KÖNYV MARGÓJÁRA Ivan Kamenec SLOVENSKÝ STÁT A szlovák államot Pozsonyban az a »Szlovákiai Közgyűlés" kiáltotta ki, amelynek küldötteit 1938. december 18-án »egyjelöltes« választás keretében választottak meg. A történésekre jellemző, hogy a küldöttek harmadszor vettek részt a közgyűlésen, anélkül, hogy tudták volna, miről is fognak tárgyalni, s mégcsak nem is sejtették, hogy úgy térnek majd haza, mint az önálló szlovák állam parlamenti képviselői. Az esetlegességre jellemző, hogy délelőtt 10 órakor, az ülés elején egy utólagosan fogadalmat tevő küldött még a Csehszlovák Köztársaságra esküdött húséget, két órával később már egy új állam kikiáltásáról szavazott. Maga a szavazás szintén példanélküli volt: az elnöklő Martin Sokol kérdésére, hogy ki szavaz az önálló szlovák állam kikiáltása mellett, pár pillanatig tartó csend után a küldöttek elénekelték a Hej, Slováci! kezdetű himnikus dalt (a dal azonnal az új államalakulat hivatalos állami himnusza lett), s ezzel valójában szimbolikusan megtörtént az államalapítási aktus. A képviselők kőzöl többen könnyeztek. Az emlékiratok és a szemtanúk állítása szerint ezek a könnyek nem annyira a meghatottságot vagy a lelkesedést, hanem inkább a bizonytalanságot és a félelemérzést tükrözték. S érthetően nem véletlenül, hiszen előző politikai ténykedésével a történés majd' minden résztvevője a csehszlovák államisághoz kötődött, melynek működésével kapcsolatban fenntartásaik voltak ugyan, de az nem veszélyeztette az integritást és a területi egységet. A politikusok zöme tudta, hogy Szlovákia nagyon bizonytalan, veszélyes útra lépett. Tudjuk, persze, azt is, hogy a történelemnek kiszámíthatatlan lépései vannak, váratlan, sötét fordulatokkal..." Eddig az első, sebtében lefordított idézet, melyre azért érdekes felfigyelni, mert kísérteties hasonlóságot mutat az 1992-es szlovákiai történésekkel, az önrendelkezés kinyilvánításának aktusával vagy a szlovák alkotmány elfogadásával. Ahogy Európa súlyos politikai káoszában született az első önálló szlovák állam, ugyanúgy most is egy belső és külső bizonytalanságot lovagolt meg a választásokon győztes mozgalom, valamint kiszolgálói. Annak idején a Hlinka Szlovák Néppártjának radikális szárnya V. Tuka (Tuka Béla), F. Ďurčanský, K. Sidor kalandorpolitikája adott kezdő impulzust a soviniszta irányzatok elindításához, most ugyanezt tette-teszi a Prokeš-Mečiar-Markuš csapat, amely az önállóságról és a nemzet elhivatottságáról hangoztatott szólamaival igyekszik utólag igazolni azokat a tévedéseket, esetleges döntéseket, amelyeket országlása alatt vétett saját népe ellen. Ugyanis ebből a hazárdjátékból minden kétséget kizáróan Szlovákia lakossága kerül ki vesztesen, nemzetiségre való tekintet nélkül. Visszatérve Kamenec könyvéhez, az elszakadást előkészítő manőverek akkor és most is szinte pontról pontra megegyeznek. Alap a pragocentrizmus, a szlovák nép általános elnyomása, a történelmi sérelmek és a nemzetiségi kérdés, amely rövid ideig képes eufóriában tartani a polgárokat, elterelve a figyelmet a katasztrofális gazdasági helyzetről. Másik oldaláról tekintve a kérdést, teljes párhuzam vonható a mostani mindennapos kormányszintű blöffök, s az akkori ámítások között. Fellapozva a jelenlegi kormányfő választások előtti és választások utáni nyilatkozatait, beszédeit, nyilvánvaló, hogy sorról sorra populista önigazolás, következetlen és következetlenül végrehajtott árnyékprogramról van szó. Ami számunkra, szlovákiai magyarok számára sajnálatos és legalább annyira veszélyes, mint a szlovákság számára Mečiarék politizálása, hogy a magyar parlamenti koalíció legalább azon a szinten ámítja a választóit, mint a szlovák parlamenti pártok. Ha korrekt módon lett volna megvonva a magyar koalíció választások óta eltelt 100-120 napjának mérlege, kiderül, hogy alig van olyan pontja a választási programnak, melyet a koalíció következetesen teljesített. Csak két alapvető pontot emelnék ki: az egyik a kisebbségvédelem kullogása az események után, a menetrendszerű tiltakozás a már megtörténtek után; a másik a bősi kérdés, amelyben dr. Rózsa Ernő Mečiar vállveregetésétől kísérve támogatta a vízmű befejezését. Csak azért tértem ki ezekre a részletekre, mert a mi politikusaink megnyilvánulásai is hozzájárultak-járulnak ahhoz a zavarkeltéshez, bizonytalansághoz, melynek zavarosában a szlovák politikusok ténykedését az elfogadhatóság szintjére emelik. összefüggéseiben szemlélve az első szlovák állam s a mostani vezető gárda személyi összetételét, helyezkedését, hatalmi céljait, kézenfekvő a párhuzam, melyet személyekhez lehet kötni. A Tiso-Mečiar vonal alapelmélete a következő: a vezető párt elnöke, miniszterelnök, köztársasági elnök. A legfelsőbb második vonal már több variációs lehetőséget kínál: az első szlovák állam Jolly Jokere V. Tuka volt, most mint potenciális miniszterelnök-jelölt Prokeš és Kňažko jöhet számításba, amennyiben nem kerül sor egy baloldali puccsra Weiss irányításával. Ami számunkra, csehszlovákiai magyarok számára mérvadó: ahogy a magyargyűlölet Szlovákiában Horthy bevonulása után meghatványozódott, ugyanezt a túlhevített gyűlöletet Mečiar játszi könnyedséggel képes bármelyik órában felszítani és diktatórikus intézkedéseivel elterelni a figyelmet a valós gondokról. Direktív döntéseinek ostorsugara mindig községeken, önkormányzatokon csattan. A legutóbbi, a helységnévtáblák leszerelésére való utasítás jelentős zavart okozott a vegyeslakosságú önkormányzatokban. Részünkről a tiltakozás falra hányt borsó. Olyan konkrét és egységes szlovákiai magyar fellépésre van szükség, mely megállíthatja az antidemokratikus, magyarellenes intézkedések lavináját, ellenkező esetben rövidesen a 198/1941-es ún. zsidókódex mintájára egy 1993-as rendelkezéssel magyar kódex szövegeződhet, hiszen megbélyegzettségünk már most nyilvánvaló. I

van Kamenec könyve a kezdettől 1945 áprilisáig kíséri végig az önálló szlovák állam megalakulását és végét. Ennek a történésnek mi most részesei vagyunk, és potenciális áldozatai lehetünk. Fontosnak tartanám, ha a csehszlovákiai (szlovákiai) magyarság végre ködösítés nélkül, tisztán láthatná azt a helyzetet, melybe most került, mint ahogy azt is, hogy mi vár ránk. Ezért egyrészt a kezébe kell adni Ivan Kamenec könyvét magyarul, másrészt politikusainknak szembe kell nézniük önmagukkal, s igazat mondani végre. SOÓKY LÁSZLÓ A hajdani Oeser utcába vivő lépcsők, ahol a városi rendőrök a vörösgárdistákkal összecsaptak