Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-29 / 305. szám, kedd

KALEIDOSZKÓP IŰJSZÓI 1992. DECEMBER 29. „MERT A TE APUKÁD CIGÁNY..," Mondják: a szerelem vak. A szerelmest nem érdekli a másik származása, nyelve, szemének, bőrének színe. A szerelemben nem létezik nemzetiségi, faji, etnikai különbség. A szerelem mindent elsöprő érzelem. Amíg él. És aztán? Az etnikailag vegyes házasság tájainkon már rég nem számít ritkaságnak. Ennek ellenére a környezet többnyire mégis távolságtartóan, bizalmatlanul viszonyul az ilyen esetekhez. Mindegy, hogy a férfi vagy a nő roma, a házaspár előbb-utóbb szembetalálja magát az ellenszenvvel, s a szerelem (főleg, ha már úgyis fogytán van) nem mindig ad elég erőt ahhoz, hogy kitartsanak és vállalják egymást. A szerényen berendezett háromszobás lakás, ahol beszélgetünk, M. első önálló otthona. Nyolcévi házasság után sikerült hozzájutniuk. Kezdetben a férje szüleinél laktak, M.-t a családja kitágadta. M. ugyanis egy roma férfihoz ment feleségül. - Mióta összeházasodtunk - meséli a szőke, kék szemű fiatalaszszony -, mindent egyedül kellett csinálnunk. Senkire sem számíthattunk, csak magunkra. Akár a gyerekekről volt szó, akár a lakásról. Én a szüleimtől semmilyen támogatást nem kaptam. Egy szál ruhában jöttem el hazulról. Egyetlen „hozományom" a gyerek volt. Csak miután a fiunk megszületett, enyhült a szüleim haragja, az utóbbi időben pedig már elég rendszeresen találkozunk. A férjemet végül megkedvelték, bár azelőtt is ismerték, tudták, hogy rendes, munkás cigánycsaládból származik, de azt mind a mai napig nem bocsátották meg neki, hogy miatta otthagytam az egyetemet. M. másodéves jogászhallgató volt, amikor férjhez ment élete első szerelméhez. A nagy szerelem és a szülei viselkedése miatt érzett keserűség adott neki erőt ahhoz, hogy dacolva mindennel, vállalja szerelmét annak minden következményével együtt. Azóta nyolc év telt el. M. ma már túl van az első nehéz időszakon, végre van saját lakásuk, férjének és neki állása, kisfiúk immár a második osztályba jár - de nyolc év után túl van az első szerelmi fellángoláson is. Ma már sokkal elfogulatlanabbul szemléli egykori önmagát, akkori lázadását, sokkal józanabbul értékeli házasságát és annak minden összetevőjét. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a környezet reakciója nem befolyásolta az életünket. Akkor nagy volt a szerelem, nemigen gondolkodtam az esetleges következményeken, s a bántó, sértő megjegyzéseket sem vettem komolyán. Csak ahogy nőtt a gyerek, óvodába majd iskolába került, úgy kellett fokozatosan tudatosítanom: eleve hátránnyal indul. Mégha más körülmények között is él, mint sok roma gyerek, mégha az anyja fehér is. Az óvodában például az én gyerekemmel soha nem volt olyan kedves az óvónő, mint a többi gyerekkel. Őt soha nem vette az ölébe, neki soha nem mesélt, őt soha nem babusgatta, becézgette. Sokszor előfordult, hogy amikor érte mentem az óvodába, ott ült egyedül a sarokban. Mindig a sarokban! A gyerek különben soha nem panaszkodott. Mióta iskolába jár, egyszer beszélt arról, hogy valamelyik iskolatársa azt vágta a fejéhez: „Mert a te apukád cigány..." A férjem erre persze kiborult, fenyegetőzött, hogy ő majd beszél a gyerek szüleivel. Én nem szóltam semmit. Mit is szólhatnék? Ez várható volt... M. kisfia nyúlánk, törékeny gyerek. Kreol bőrét, barna szemét, koromfekete haját az apjától örökölte. Szőke anyja mellett szinte idegenként hat. Pedig az övé: vér a véréből. Vajon mit érezhet egy anya, mikor gyerekét kicsúfolják, kiközösítik, csupán azért, mert az apjára hasonlít, aki egy másik etnikum tagja? - Félek a rasszizmustól: a fiam miatt, a férjem miatt. Félelmetes, mennyi gyűlölet van az emberekben. Szinte naponta tapasztalom, az előítéletet. Olykor megalapozottan, olykor nem. Megértem azokat, akiknek rossz tapasztalataik vannak. Nekem is sok rossz tapasztalatom volt már a cigányokkal. Ha segítettem rajtuk, megpróbáltak még jobban kihasználni, engem ugyanúgy nem fogadtak be, mint más fehért, hiába roma a férjem. Ennek ellenére nem értem azokat, akik „haragszanak" a cigányokra. Mert sokszor ok nélkül ítélkeznek és általánosítanak. Én azonban nem állnék ki a cigányok mellett. A férjem már más, ő sokkal érzékenyebb erre a problémára. Tagja a képviselőtestületnek, szeretne segíteni a faluban élö elmaradott cigánycsaládokon, de egyedül tehetetlen. Máskor viszont ő is csak legyint, mert úgy érzi, nem érdemes velük foglalkozni. S miért segítene éppen ő, akinek senki sem segített, mikor bajban volt? Ezért nem lépett be a Romaszövetségbe sem, aminek én őszintén szólva örülök is. A faji kérdés a családban soha nem volt téma. Mind a ketten gondosan ügyeltünk arra, hogy ha vitatkozunk is, ezt ne hozzuk fel. Nem biztos, hogy ez volt a helyes, de az évek folyamán ezt szoktuk meg. Megbántam? Néha úgy érzem, igen. Főleg ha arra gondolok, menynyivel egyszerűbb, másabb lehetett volna az életem. Igaz, nyolc évvel ezelőtt én voltam az, aki foggalkörömmel harcolt azért, hogy a felesége lehessek. Most már nem harcolnék. Belefáradtam. A férjem jó, megért, segít, a gyerekemet imádom, mégis nehéz.- Vállalom, mert én választottam, de sokkal könynyebb lehetne mindannyiunknak, ha a környezet, az emberek türelmesebbek, toleránsabbak lennének. Kevés etnikailag vegyes házasság állja ki az idő próbáját. A legtöbb néhány éven belül felbomlik, néhányat hosszabb-rövidebb ideig összetart még valami üres formalitás vagy a gyerek, ám kevés kapcsolat bizonyul igazán tartósnak, érzelmileg megalapozottnak. Ez azonban nem mindig „csak" azon a két emberen múlik... S. FORGON SZILVIA Méry Gábor illusztrációs felvétele Kicsoda Anastazja Potocka? Ezt a kérdést megbotránkozva, de gyakrabban némi kárörömmel teszik fel mostanában Lengyelországban. A huszonöt éves hölgy valódi neve Marzena Domator, és bölcsője nem kastélyban ringott, hanem egy Gdansk melletti faluban. A papának sem volt főúri rangja - fűtőként keresi kenyerét. A mama érettségizett. Marzenát helyszűke miatt nem vették fel a Gdanski Egyetemre, levelező tagozaton tanult, de a második évfolyamban otthagyta az egyetemet. Mozgalmasabb életre vágyott. Dolgozott a rádióban, aztán félállásban a gdanski esti hírlapnál. Amikor Gdanskot szűknek érezte - ez most nyáron volt Varsóba tette át székhelyét. Nem is akárhova és nem is akármilyen minőségben. A párizsi Le Figaro tudósítójaként könnyűszerrel bejutott a parlamentbe, hiszen igazolványa volt. És nem hamisítvány, mint a botrány kirobbanása után próbálták elhitetni... Tavaly összeismerkedett a Le Figaro egyik újságírójával, aki megkérte, írjon valami cikket. Marzena megírta, elküldte - és igazolványt kapott a laptól... A nyelvet ismeri - magánszorgalomból tanult meg franciául. Nyitva állt a szejm ajtaja a mutatós leányzó előtt. A képviselők (szó szerint) tárt karokkal fogadták az arisztokrata hölgyet, Potocka grófnőt. Anastazja-Marzena soha senkinek nem állította, hogy grófi sarj, de valaki (természetesen férfi volt az illető), valahol valamikor megtévesztő hasonlóságot vélt felfedezni Radziwill hercegnő - aki igazi Potocka grófnő volt - portréja és Marzena között, s mivel hősnőnk akkoriban már Anastazja Potocka néven írogatott, nem tiltakozott. .. így lett belőle grófnő. Most őszintén: okozott volna csalódást a képviselő uraknak? Hiszen villámgyorsan ő lett a szejm kedvence, a politikusok bálványa, unatkozó férjek vigasztalója. Egészen november 2-áig. Amikor is letartóztatták. Azzal az indoklással, hogy 18 millió zloty kiegyenlítetlen szállodai számlát hagyott hátra. Négy nappal később kiengedték. Azóta nem tudni, hol van. De hallat magáról - híre országhatárokon túlra is eljutott. A kifizetetlen számlák miatt ugyan nem főne az urak feje - más kavarta fel a kedélyeket, és gondolqm, okozta több házasság válságát. Marzena ugyanis egy újságíró segítségével megírta az emlékiratait. A könyvecske 130 oldalon 32 fényképpel december első napjaiban megjelent. Mindenki Anastazja P. emlékiratait keresi, mindenki azt olvassa - és vihog. Az élménybeszámoló szigorúan csak 18 éven PARLAMENTI ÉDES ÉLET felülieknek ajánlott. Merész részletességgel ecseteli a köztiszteletben álló és prűdnek ismert politikusok ismeretlen arcát. Lehúzza róluk a leplet. Nem tesz különbséget baloldali és jobboldali politikusok között. Mindenki a szép újságírónő-grófnő társaságában akart mutatkozni, mindenki felajánlotta a segítséget, interjút adott neki... Keresték és megtalálták kegyeit. Senkinek sem tűnt fel, hogy egyetlen sor parlamenti tudósítás sem jelent meg a Le Figaróban? Persze hogy nem! Hol van idejük újságot olvasni a politikába belefáradt képviselőknek? Franciául meg egyébként sem tudnak... Anastazját fogadásokra hívták, névnapokra, születésnapokra. Ezekről a tivornyákról így vélekedik: ,,Néhány napi szejmbeli tartózkodás után kijelentettem, és most is állítom, hogy minden, komplexusokban szenvedő lengyel nő, akit 24 órára beengednek a szejmbe, élete végéig kigyógyul a komplexusaiból. Ott mindenkinek esélye van, aki nem férfi." Intim kapcsolatba csak két képviselővel került - ezt Marzena mondja - mindkettő a baloldalhoz tartozik. Az egyikről nem túl elismerően nyilatkozik, a másik emlegetésekor sóhajt. Szép volt... Harmadik esete is akadt, de azt Anastazja megerőszakolásnak könyveli el. A köztiszteletben álló férfiú durván leteperte. Meg is ütötte. A többiek csak szerettek volna bizalmasabb kapcsolatba kerülni vele. ígértek jó kapcsolatokat, volt olyan is, aki dollárral próbált kedveskedni... Anastazja egy idő után kezdett kényelmetlenné válni. Akiket nem tüntetett ki kedvességével, azok is dicsekedtek a hódításukkal. Talán meg sem írja az emlékiratait - vagy legalábbis nem ilyen formában - nyilatkozta, ha nem terjesztenek róla képtelen pletykákat a férfiak. S történt egy különös eset: egyik este a parkban sétálva - valaki hátulról a nyakára vetett egy hurkot. Nem akarta megölni, csak figyelmeztetni. Marzena Domator megijedt, azóta bujkál. A könyvben szereplő politikusok nyilatkoznak, vádolnak. Esküdöznek, hogy az egész hazugság, meg kitaláció. Egy szó sem igaz belőle. A botrány még nem csitult el. A választók - akik a hírbe hozott politikusokat a képviselői székbe juttatták - háborognak. Nem ezért szavaztak rájuk! Akad, aki elnézően mosolyog: istenem, a férfiember már csak ilyen. A lónak négy lába van, mégis megbotlik... (No de ennyiszer?) Az emlékiratok egyes képviselők beképzéltségét tárják az ország elé - s következménye az általánosítás: mind ilyenek! Nem az ország hasznát nézik, hanem a magukét. Esetleg a pártjukét. Anastazja Potocka alaposan felkavarta a kedélyeket, az már biztos. Pedig nem akart mást - mint „ összehozni az egymással szemben álló pártokat..." Más parlamentekben vajon van-e édes élet? KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA ÉVFORDULÓ DISSZIDENS A17. SZÁZADBAN A megismerés utáni vágy éltette, útjába számtalan akadályt gördítettek, de nem adta meg magát - valahogy így summázható a 360 évvel ezelőtt született filozófus, Baruch Spinoza életútja. Portugáliából Hollandiába menekült zsidó családból származott. A 24 éves Baruchot kiközösítették a zsidó hitközségből, szabadelvűsége miatt. Egy ideig, bujkálva barátjánál húzódott meg, végül Hágában telepedett le. így lett Spinoza a 17. században - disszidens. Üvegcsiszolásból élt, kiváló szakembernek számított. S közben a világ értelmén meditált. Szerényen élt, s voltak napok, amikor csak egy ebédre és egy pohárka borra futotta. Hágában, Spinoza egykori háza mellett ma is áll a róla elnevezett kocsma. A szűkölködő életet ő maga választotta, mert mindennél többre tartotta a filozófia szabadságát. Azt állította, hogy az emberek valójában három dolgot kedvelnek: a gazdagságot, a dicsőséget és az élvezeteket, de igazi örömöt csak a mintegy lépcsőszerűen, a tudás csúcsára vezető megismerés szerezhet. S ezt az Isten iránti lelki szerelemnek nevezte. De akkor miért is volt annyi felhajtás körülötte? Azért, mert azt állította, hogy a világnak a lényege a Szubsztancia, amely minden átalakulásnál megmarad. A Szubsztancia, mondotta Spinoza, maga az Isten, nem személyes, hanem minden dolog lényegének a megtestesítőjeként. Az Isten a természet. Ezért is nevezik Spinoza világnézetét panteistának. Abban az időben az ilyesfajta gondolkodás eretnekségnek számított. Wilhelm Gottfried Leibniz, a híres német matematikus és filozófus, aki az optika szakkérdéseitől sarkallva kereste Spinoza ismeretségét, később még levelezésüket is megsemmisítette. A filozófiatörténet ezt azóta sem tudja megbocsátani neki. Filozófiai nagyság és emberi tartás nem mindig esett egybe. Nem volt könnyű a filozófusok sorsa. Minden viszontagság ellenére bátorságuknál fogva mégis tiszteli őket az emberiség. (szemak) POSTÁNKBÓL Régi és hűséges olvasója vagyok az Új Szónak. Édesapám házában az Új Szó volt a napi olvasmány, a bel- és külvilág hírnöke. Nekünk gyerekeknek hangosan felolvasott belőle. így ragadt ránk az olvasás szeretete. Aztán, hogy kirepültem a családi fészekből, az Új Szó szeretetét átadtam gyermekeimnek és nagyon remélem, ők is majd tovább adják saját gyerekeiknek. Olvasom, hogy ismét bajban vagyunk, veszélyben a további létünk. Reménykedjünk és bízzunk benné, hogy sok-sok magyar család gondolkodik és érez úgy, mint én és a családom, Ne hagyjuk, hogy megszűnjön a lap, amely része magyarságunknak, szellemiségünknek. Van azonban egy észrevételem: a közelmúltban sokat • cikkeztek dr. Viliam Soboňa egészségügyi miniszterről. Nemcsak az Új Szó, más lapok is elég becsmérlő hangon írtak róla, ami sokunkból visszatetszést váltott ki. Aki személyesen is ismeri őt, elmondhatja, hogy dr. Viliam Soboňa talpig becsületes és nagy tudású orvos, akinek sok ember köszönheti egészségét. Ezt meg kellett írnom, ennyivel tartozom neki. Kérjük, továbbra is írjanak rólunk, nekünk és jöjjenek el gyakran közénk, egyszerű emberek közé. DOMINIK JOHANNA, Ekecs