Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-23 / 302. szám, szerda

KARACSONY ÚJ szól 1992. DECEMBER 23. KIDOBTAK, MÁSOK SZÍVESEN FOGADTAK A szűkebb pátriájuktól messzebb - főleg tiszta szlovák környezetbe - került családokról írva a legnagyobb gondot felkutatásuk, nevük, címük megszerzése jelenti. Általában azt a jól bevált módszert alkalmazzuk, hogy a telefonkönyvből kiválasztunk magyar hangzású neveket, tárcsázunk, s előbb-utóbb rábukkanunk egy magyar családra, így volt ez nemrégen is, amikor Puhóba szakatt dél-szlovákiai magyarok után nyomoztam. Egy Bodó nevű hölgy azt mondta, ő ugyan nem magyar és nem is tud magyarul, de tudja, hogy a volt munkahelyén egy idősebb emberek panziójában élnek magyarok. Rózsa János és húga - mondta a neveket, és máris diktálta az otthon telefonszámát. Szerencsém volt. Rózsa nénit otthon találtam. Megbeszéltem vele (magyarul), hogy másnap felkeresem őket, és írok életükről. -Jó - egyezett bele, majd hozzátette - bátyámnak is szólok, hogy holnap ne menjen a kertbe. RÓZSA JÁNOS ÖSSZEVONJA SZEMÖLDÖKÉT Másnáp pontosan a megbeszélt időben csöngettem a Rózsa testvérpár ajtaján. Egy Ewing-kalapos férfi nyitott ajtót. Ami azután történt, elszomorított. Köszöntem, elmondtam, én vagyok az az újságíró, aki tegnap a húgával beszélt. Szlovákul a szavamba vágott: - Honnan jött, mit akar, kicsoda maga? Elölről kezdtem: - Pozsonyból jöttem, az Új Szó munktársa vagyok, és írni szeretnék néhány itteni magyarról. -Miért uszítanak állandóan? Csak butítják az embereket. Ne provokáljon, mert megbánja - gorombáskodott. Ekkor már szlovákra váltva, harmadszor is magyarázni próbáltam jövetelem célját. Hangsúlyoztam, hogy a húga beleegyezett a riportba és megígérte, várni fog. - Ki adta meg a nevünket, címünket? Hol az igazolványa? Nem kívánom, hogy a testvéremet zaklassa! Ajánlom, gyorsan tűnjön el és ne provokáljon, mert, mert - kapkodott levegő után Rózsa úr, és idegesen hozzátette: - Jegyezze meg, én nem vagyok semmiféle ,,magyaron". Takarodjon! Nem láttam értelmét tovább kísérletezni. Távozásom előtt magyarul csak ennyit mondtam: Magának az a baja Rózsa úr, hogy szégyelli a magyarságát. A kovbojkalapos öregúr elpirult, és ökölbe szorított kézzel természetesen ezúttal is szlovákul, szinte üvöltötte: - Mit sérteget? Azonnal vonja vissza amit mondott, mert különben... MAGYAROS ÍZEK A KARÁCSONYI ASZTALON A délelőtti fiaskó után kíváncsian vártam, hogy végződik második megbeszélt látogatásom. Zsadány József levélszekrényén otromba betűkkel oda volt karcolva: mad'ar. A bejárati ajtó melletti falon egy magyar festő akvarellje függ - ezt jó szélgetésbe Mária asszony. - Amikor összeházasodtunk, az anyósom azt mondta: - Én már öreg vagyok, nem tudom megtanulni a szlovákot, neked lányom könnyebb lesz elsajátítani a mi nyelvünket. Tanultam is szorgalmasan, igyekeztem minél többet konverzálni. Olykor láttam, ismerőseink eltakarják a szájukat, hogy ne vegyem észre, miiyen jót mulatnak eredeti szókombinációimon. Bizony a töpörtyűs pogácsa készítését egyszerűbb volt megtanulni, mint a magyart, de idővel belejöttem. Kislányunkat előbb magyarul tanítottuk, csak utána tértünk át a szlovákra. Most már harmincöt jelnek tekintettem. Szerencsére Zsadány úr nem tagadta meg nemzetiségét, és noha már több mint három évtizede él ruszin feleségével Puhón, anyanyelvét nem feledte, s a magyaros vendégszeretet is a vérében van még. Bort öntött a poharakba és kezdődhetett a beszélgetés, az emlékezés. - Kamocsai,,gyerek" vagyok. Ott nevelkedtem, jártam magyar iskolába. Édesapámat már kiskoromban elvesztettem. 1942-ben valahol a Don-kanyarban halt meg. Soha senimit sem tudtunk meg szomorú sorsáról. Néhány éwel a háború után anyuval Komáromba költöztünk. Én villanyszerelőnek tanultam. Katonaéveim alatt ismerkedtem meg feleségemmel, egy, az orosz határ menti faluban lakó ruszin kislánnyal. Amikor hazavittem bemutatni, bizony egy szót sem értett magyarul. - Érteni nem értettem, és mondani is csak azt tudtam: ajtó, ablak, ide-oda - kapcsolódik nevetve a beesztendős és édesapja nyelvéből nagyon sokat felejtett. De ez nem csoda, hiszen ötéves korától él itt. - És hogy kerültünk Dél-Szlovákiából Puhóba, - veszi vissza a szót a házigazda. - Három évig vártunk a lakáskiutalásra, hiába. Egyszer kezembe került egy olyan hirdetés, melyben egy itteni cég villanyszerelőket keresett, és lakást is ígért. Meghánytuk vetettük a dolgot, végül győzött az önállóság utáni vágy. Aláírtam a szerződést. Ennek már harminckét éve. Kamocsához, illetve Komáromhoz fűző szálak persze nem szakadtak el. Rendszeresen tejárunk édesanyám sírjához, és a barátokat, rokonokat is látogatjuk. Kamocsán, Ogyallán, Gútán, sőt Esztergomban is étnek nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek. Nemrég jártam szülőfalumban, mert öregapám után örököltem egy darabka földet. Nemcsak én, de a feleségem és a lányom is nagyon szívesen elmennek Dél-Szlovákiába. Olykor kiveszek pár nap szabadságot és a nagynénémnek segítek a fokhagyma ültetésénél, kiszedésénél. - Ó, a Sebestyén Eszter néni egy aranyszívű asszony! És hogy tud főzni! Mindig az utánozhatatlan és fennséges ízű káposztás rétesével vár - lelkendezik a háziasszony, aki ruszin létére a magyar ízek kedvelője. -Amikor a fiunk nősült, délről hoztuk a disznót, a disznótoros káposztát és a többi magyaros ételt. A vendégsereg nem győzte hangsúlyozni, milyen finom. Pedig az itteni emberek nem szokták meg a fűszerezett ételeket. - Eleinte nem volt könnyű megszokni az új környezetet. Különösen a friss zöldség, gyümölcs hiányzott. Komáromban már korán reggel nagy választék volt a piacon. Itt erről csak álmodhatok. És hogy mi hiányzik még? Természetesen a budapesti tévéadás, főleg az operettek. Azokért rajongok. Kedvencem a Csárdáskirálynő Honthy Hannával. Törőcsik Marit, Ruttkay Évát, Gábor Miklóst is nagyon szerettem. Sajnos, elég ritkán van alkalmam egy-egy jó magyar filmet megnézni. - Én rendszeresen hallgatom a Kossuth Rádiót, persze a magyar televízió sokkal érdekesebb lenne. Magyar újság vagy könyv elég ritkán kerül a kezembe - vallja a házigazda. Beszélgetés közben befutott a lányuk. Ő még kiskorában került el Komáromból, tehát nem sokra emlékezhet. A gyermekkori élmények mégis mélyen a szívébe vésődnek. IMÁDOM A DUNA MENTI TÁJAT Nagyon szívesen járok oda. Ha anyuval végigsétálunk Kamocsán, sokan köszönnek és azt kérdezik: Marika mikor jöttök megint? Ebben a szívélyességben van valami megható. Sajnos, én már csak töröm a magyart, ennek ellenére, gyakran álmodom édesapám szülőfalujáról. Ilyenkor általában szüretelek, vagy borsot, babot szedek. Legutóbb, amikor Párkányban jártam, majdnem sírtam dühömben, hogy otthon felejtettem az útlevelemet. Legszívesebben átúsztam volna a Dunát, annyira vágytam az esztergomi utcák után. Későre jár, ideje búcsúzni. Még mielőtt boldog ünnepeket kívántam volna, megkérdeztem, milyen lesz a Zsadány család karácsonyi menüje. -A szokásos káposztaleves, rántott ponty, krumplisaláta és halászlét is készítek, sok paprikával - válaszolta vendéglátóm. - Igaz, a hatat az üzletben veszem, közben felidézem, hogy sráckoromban a keszegfalui tanyán lakó nagymamát sokszor elkísértem pecázni. Azóta sem láttam pecázó nagymamát... ORDÓDY VILMOS MINKET ÚGYIS ELTAPOSNAK Az iskolát véletlenül fordítva építették fel. Ó, nem fejjel lefelé, bár e mondat átvitt értelemben még találó is lehetne, csupán arról van szó, hogy az észak-déli fekvését cserélték fel az építők, mondván, a tantermekbe ne süvítsen be a szél, inkább melengesse a nebulókat az áldott déli nap. Persze, ez már régen történt, azóta felnőtt az iskolában több nemzedék. Kétségtelen, hogy a környezet szép, mondhatnám üde, a több évtizedes fák az épületet azóta túlnőtték, árnyékot vetnek az emeleti ablakokra is, a bokrok meg lomhán elterültek a lucernás fű felett, csak éppen a gyerekek mozgástere szűk. Ott is park van, ahová a tervezők udvart szántak, de oda csak az ablakon keresztül lehetne kijutni, ami pedig nem illik egy iskolában. Az oldalajtók viszont az utcára néznek, s míg nem szegélyezte a parkot kerítés, élősövény állta el a csintalanabb lurkók útját. A betontér nagyságát talán meg lehetne növelni, kanyargós sétányok is elképzelhetők a terebélyes tuják közt, csakhát most éppen nem jut rá pénz. Marad a tenyérnyi betonplacc, illetve ilyenkor locspocs időben már az sem, legfeljebb a zárt zsibongó, ahol nemigen tanácsos birkózni, sőt szaladgálni sem, mert a törékeny test épsége forog kockán. Körbe-körbe sétálni pedig borzalmas. De hát mozogni kell, legalább annyit, hogy a gerincoszlop néha kiegyenesedjen, meg a tantermek elhasznált levegőjét is időnként fel kell frissíteni. „Kifelé!" - harsogják a hetesek. Jaj de nehéz kivánszorogni és milyen jó visszarohanni a zörgő padok közé. Tényleg jó? A csoda tudja. Egyesül a látszat a tanú rá, közvéleménykutatásra még nem került sor. Különben is mit változtatna a helyzeten. Hogy van-e az iskolának házirendje, mely a tanulók viselkedését szabályozza? Bizony, hogy van. Csak ne lenne olyan nehéz alkalmazkodni hozzá! Mert csuda érdekes teremtmény ám az ember gyereke. A széles lépcsőházban csendesen vonul, szinte méltóságteljesen, a székben pedig ugrál. A keskeny lépcsők melletti korláton belső kényszer készteti a hason csúszkálásra, a szélesek mellettin már nem szívesen teszi meg ezt. Attól tart talán, hogy a produkciója látványnak minősül, s így nem a saját örömére siklik le? Vagy a túlsó fal távolsága nem vált ki benne biztonságérzetet? Ki tudja? tény, hogy a zsúfolt tömegben a vigyázó szemek alig veszik észre a csínyt. Rá lehet lépni a másik papucsára, büntetlenül bele lehet rúgni bárkibe, nyakába csimpaszkodni is könnyebb a havernak, vagy éppen vonszolni őt, mint a krumpliszsákot. S ha megszólal a csengő, egyszerre rohan mindenki, akárcsak a vályúra szokott jószág. Az sem rossz buli, ha a tanító ilyenkor ideges és lármás. Persze, a csordaszellem kialakulásának megelőzésére is volna lehetőség, csak azt sokaknak kéne akarni - igazán. Mert ugye nemcsak egy iskolában vannak ilyen őserdei viszonyok, sőt, nemcsak az iskolákban. Tudunk mi baromi mód utazni, vásárolni, közlekedni is ha kell. Nem kell, hogy hártyavékony arcunkat letépjék, ha nem muszáj viselni, levetjük mi azt magunk is. Beletörődött, öregedő lelkünk olykor lemondóan legyint: Én már kibírom, ha kell, akár féllábon állva is. A fiataloknak meg, ha nem tetszik valami, oldják meg a problémáikat maguk. Mi, amit lehetett, megtettünk, s mily szomorú, még el is hisszük. Lám, milyen könnyű ezt nekem is többes számban írni. Nem is folytatom így tovább, mert ami ezután következik, azt csak én éltem át, ezért nem általánosíthatok. Az utolsó tanítási óráról lekísértem az osztályt az öltözőbe. A legnagyobb feszültség ekkorra gyülemlik fel. Minden gyerek rohan kifelé. Egyik ebédre, másik buszra, harmadik a jó ég tudja hová, az is lehet, hogy csak a bezártságból akar mielőbb kitörni. Kell a „forgalmi rendőr", akit ha másért nem, testének tömege miatt nem lehet elsodorni. Ám közben megérkeztek a napközisek. Két-három apróság odafurakodik az ajtóhoz, de bemenni nem tud, az öltöző csordultig megtelt. - Álljatok félre gyerekek - mondom -, félek, hogy eltaposnak benneteket a nagyok! - Furcsa válasz üti meg fülemet, s mielőtt a tudatomig érne, megismétlem a kérést. A gyerek pedig a válaszát mondja újra: „Nekünk mindegy hol állunk, minket úgyis eltaposnak." S mintha várná, hogy rálépjen valaki, kisegér fejét a dzsekijébe húzza és megadóan pislog. CSICSAY ALAJOS ÖRÜL A KARÁCSONYNAK? HOMOLYA ERZSÉBET, Pozsony: - Gyermekgondozási szabadságon vagyok és fiaimmal együtt lázasan készülünk az ünnepekre. Mert nemcsak magát az ünnepet szeretem, hanem az egész ádventi időszakot is. Ádventi koszorút és naptárt készítettünk, búzát csíráztattunk, betlehemet csináltunk, mézeskalácsot sütünk. Mindez fokozza az ünnep varázsát. Közben türelmetlenül várjuk, mi lesz a karácsonyfa alatt. Szép szokás az ajándékozás, s bár elcsépelt frázis, de valóban nemcsak kapni, hanem adni is öröm. Főleg, ha gyerekekről van szó. BALOGH ZOLTÁN, magánvállalkozó, Rimaszombat: - Biztos, hogy örülök, hisz ekkor állok meg én is a mindennapi rohanásban. A karácsonyfa fényénél, meghitt családi körben, szeretetet adva és kapva, szinte átszellemül, áthangolódik az ember. Magamon tapasztalom, hogy a karácsony jó hatással van az emberekre - szeretet ünnepe után még a munkabírásunk is nagyobb. MACSICZA SÁNDOR, nyugdíjas, Réte: - Korom és a politikai helyzet ellenére is örülök. Kiskoromtól nagy élmény volt számomra karácsony időszaka. Gyermekként a titokzatosság ragadott meg, felnőttként pedig az örömszerzés a legfontosabb számomra, az, hogy a kisebb-nagyobb ajándékokkal kifejezzem szeretetemet. Négy gyermekem és kilenc unokám van. Büszke vagyok arra, hogy az édesanyámtól kapott szeretetet sikerült belenevelnünk fiainkba és lányainkba, és ők most ezttovábbadják gyermekeiknek. Úgy érzem, napjainkban különösen nagy szükség van a megértésre, ezért jó lenne, ha az egész évet az a meghittség és harmónia jellemezné, mint a karácsonyi napokat. SLÁVIK VIOLA, elárusítónő, Ipolynyék: - Nekem a karácsony az egyik legszebb ünnep. Ráadásul kettős ünnepet is jelent a családnak, hiszen kisfiam, a 11 éves György, december 25-én született. Családommal együtt örülünk a karácsonynak. Ilyenkor csak egymás megörvendeztetésére, megajándékozására gondolunk. Ez a szép benne. JURSA ERZSÉBET, nyugdíjas, Pozsony: - Nem örülök, mert minden nagyon drága. Hiába vannak tele az üzletek gyönyörű dolgokkal, ha az árak elérhetetlenek számomra. Rosszul hat rám, hogy kilátástalannak látom a helyzetünket. Nyugdíjam eddig is kevés volt és az új évben még abból is elvesznek. Egynek örülök csupán, annak, hogy az ünnepek alatt együtt lesz a család. NEMETH FERENC, a Magyar Köztársaság kereskedelmi tanácsosa, Pozsony: - örülök a karácsonynak, mert ez a szeretet és a békesség ünnepe, s ilyenkor találkozhatnak azok is, akik régen találkoztak. Kedves ünnep azért is, mert mindenki szeret ajándékot adni és, ajándékot kapni. A munkámmal kapcsolatban is örömmel tölt el a karácsony, hiszen annak ellenére, hogy az év folyamán számos gondunk volt, úgy látom, hogy a magyar-szlovák kereskedelem az idén bővült. Számos új partnerrel létesítettünk kapcsolatot, s az év végére a kirendeltségünk épületének rekonstrukciója is befejeződik. HERINGEŠ MÁRIA, bérelszámoló, Zone: - Várom és örülök karácsonynak. Az ünnep csodálatos nyugalma, szeretetteljessége jelenti a boldogságot. Két fiunk van. Az idősebbik Dunaszerdahelyre jár mezőgazdasági szakközépiskolába, így pótolhatatlan érték a család együttléte. Ami az ünnep anyagi oldalát illeti - egyelőre nem lesz szegényebb karácsonyunk, mint az előző években. A munkanélküliség veszélye miatti szorongás persze bennem is jelen van, de az ünnep varázsa ezt egyelőre feledtetni képes. VESZPRÉMI ERZSÉBET, titkárnő, Dunaszerdahely: - Karácsonyt a legszebb ünnepek egyikének tartom. Békesség, boldogság árad belőle. Szentestén szeretet költözik a szívekbe, és az ember valahogy átérzi mások fájdalmát. A Zsadány család (O. V. felvétele)