Új Szó, 1992. december (45. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-02 / 284. szám, szerda

1992. DECEMBER 2. . ÚJ SZÓM HIT és ELET A REFORMÁTUS IFJÚSÁGÉRT Az idén májusban jegyezték be a szepsi református hivatal lelkészi hivatalának alapítványát. Mi az alapítvány pontos neve és célja? - Ezzel a kérdéssel kerestük meg Gábor Lajos református lelkipásztort, az alapítvány kuratóriumának elnökét. - A neve: Szepsi Református Keresztyén Ifjúság Alapítványa, székhelye ugyancsak Szepsi. Célja, hogy támogassa az ifjúság keresztyén szellemben való nevelését, erősítse keresztyén hitüket, az össze. tartozást, Rogy megtanulják egymást tisztelni. Nyári táborok, előadások, tanfolyamok, filmvetítések szervezésével és a külföldön élő református fiatalok cserelátogatásával kívánunk foglalkozni. Gyűjtéseket szervezünk és szeretetszolgálati tevékenységet is gyakorolunk. • Ez utóbbit kilejtené bővebben? - Előre is kell gondolnunk: a jövőben nemcsak a menekülteknek és a külföldön élő rászorultaknak lehet szükségük segítségre, hanem a hazai lakosság bižonyos rétegeinek is. Jelenleg felmérést végzünk, kik szorulnak a szeretetszolgálatra és keressük azokat a fiatalokat is, akik hajlandók segíteni. Gondozni az időseket, betegeket, bevásárolni nekik, . beszélgetni velük - hetente legalább egyszer. • Vagyis szeretetszolgáltatást nyújtani... És kik fordulhatnak az alapítványhoz segítségért? - Kérhetnek diákok ösztöndíjat... külföldi vagy belföldi tanulmányaikhoz. • S ha megkapják és otthagyják az egyetemet vagy főiskolát? - - Akkor vissza kell fizetniük az .összeget. • S ha - tegyük fel - olyan kéréssel fordulna valaki az alapítványhoz, hogy a lakásvásárláshoz járuljon hozzá? - Akkor az alapítvány a lelkészhez fordulna, azonkívül a kuratórium tagjai között két városi képviselőtestületi tag is van. • Nem tartanak attól, hogy elárasztják önöket kérelmekkel? - Ha a jó Isten úgy adja és van miből... s ha nincs, akkor a szűk keretek között gazdálkodunk. Van egy álmunk: református gimnáziumot szeretnénk alapítani - ezt az alapítvány nem említi de ha úgy fog működni, hogy mindent fog bírni, akkor többek között majd módosítjuk az alapszabályzatot, hogy azok, akik gimnáziumban tanulnak, támogatást kapjanak. • Katolikus vagy ateista fiatalok is fordulhatnak önökhöz támogatásért? - Amennyiben megokolják, hogy miért, és van miből, akkor miért ne. Idén 130 fiatalt táboroztattunk - s ennyi embernek csak a kosztját biztosítani! Ezt is az alapítvány fedezte. • Hányan folyamodtak már ösztöndíjért? - Tízen. Egy visszavonta, mert másik alapítványt pályázott meg és elnyerte az ösztöndíjat. • Elképzelhető, hogy valaki tíz helyről kap segélyt? - Református egyházunkban ez az egyetlen alapítvány, azonkívül az alapítványok utána szoktak nézni, kinek adják az ösztöndíjat. A kérdőíven fel kell tüntetni, hogy kért-e máshonnan és kapott-e. • Szóval ki lehet zárni, hogy valaki több helyről kapjon pénzt? - Azt nem lehet kizárni, de a csalók előbb vagy utóbb ráfizetnek. • Mi a tapasztalata? Hajlandók még az emberek segíteni és adományozni? - Igen. Ha igen, úgy erre a folyószámlára küldjék olvasóink a hozzájárulást: Všeobecná úverová banka Košice-vidiek Expozitúra Moldava nad Bodvou Číslo účtu: 22030-542/0200 (kopasz) TALLÓZÁS TÖRTÉNELMI ADATOK KÖZÖT

T ZSIDÓK ÉS SZAMARITÁNUSOK Az alábbiakat annak kapcsán tesszük közzé, hogy János evangéliumában ezt olvassuk: ,.Jézusnak Samárián kellett vala általmennie" (Ján. 4:4). Palesztina csupán 180 km hosszú északról dél felé. De ez a 180 km Jézus idejében három részre oszlott. Északon legfelül volt Galilea, délen legalul Júdea és a kettő között terült el Szamária. Délről Szamárián át vezetett a legrövidebb út Galileába. Gyalog ezt az utat mintegy három nap alatt lehetett megtenni. Az északra vezető utak közül a legrövidebb Sikár, vagy Sichem városa mellett vezetett, a Jákob kútja felé. Ehhez a vidékhez sok történelmi emlék tapad. Itt volt az a darab föld, amit annak idején még Ábrahám vásárolt meg (I. Móz. 33:18), s amit Jákób a halálos ágyán a fiának, Józsefnek adományozott (I. Móz. 48:52). A Galileából Jeruzsálembe igyekvő zarándokok a rövidebb út kedvéért gyakran keresztülutaztak Szamárián: persze amikor átlépték a határt, gondosan letörölték még a port is a sarujukról. A szamaritánusok pedig soha nem mulasztották el, hogy ezeket a zsidó zarándokokat ne bántsák és boszszantsák. A zsidók és a szamaritánusok közti vita több száz évre nyúlt vissza. A Kr. e. 720-ban az asszírok elözönlötték az északi országrészt, fővárosát, Szamáriát elfoglalták és a lakosságot áttelepítették Médeába (II. Kir. 17:6). Helyükre más népeket hoztak Babilonból, Avából, Hámáthból, Sefárvaimból és Kutából (II. Kir. 17:24). Az északi országrészben is voltak természetesen, akik visszamaradtak. Az idők folyamán ezek összeházasodtak a betelepült idegenekkel, ami zsidó szemmel nézve megbocsáthatatlan bűn volt: elvesztették törzsi tisztaságukat. Az ortodox zsidó családokban sokáig az volt a szokás, hogy azt a fiút vagy leányt, aki nem zsidóval házasodott össze, jelképesen eltemették, mert az ilyen „meghalt" a család számára. Ez az idegenekkel való keveredés volt az egyik fő ok, ami miatt a zsidóság lenézte a szamaritánusokat. Megvetéssel ,,kutiták"-nak nevezték őket. A rabbik azt tanították: „Senki se egye a kutiták kenyerét, mert aki eszik a kenyerükből, olyan lesz, mint aki disznóhúst eszik." Évtizedekkel később invázió érte a déli országrészt is, amelynek Jeruzsálem volt a fővárosa. Ennek lakóit Babilonba hurcolták. Ezek azonban nem vesztették el nemzeti jellegüket. Később a perzsa király jóvoltából Ezsdrás és Nehemiás vezetésével vissza is térhettek Jeruzsálembe. Első dolguk volt, hogy újjáépítsék a lerombolt templomot. Ekkor megjelentek a szamáriabeliek is és felajánlották segítségüket a szent munkához. De a jeruzsálemiek megvetéssel a tudomásukra adták, hogy nem veszik igénybe a segítségüket, mivel elvesztették zsidó örökségüket, vallási tisztaságukat s ezzel azt a jogot is, hogy részt vegyenek az Isten háza újjáépítésében. Kr. e. 450-et írtak ekkor. A végleges szakadás a zsidók és a szamaritánusok között akkor következett be, amikor Manasszé, Jójáda zsidó főpap testvére, Szanballatnak, Dárius király szamáriai helytartójának a leányát vette feleségül. Szanballat sokat gúnyolódott a jeruzsálemi templom építésén (Neh. 3:33 - 38). Mivel a zsidó törvények tiltották az idegen nőkkel való házasságot, Manasszét is felszólították, váljon el a feleségétől, vagy soha többé nem végezhet oltári szolgálatot. Manasszé erre elment apósához, Szanballathoz és értésére adta: nagyon szereti ugyan a leányát, Nikásót, de nem akarja elveszíteni miatta papi méltóságát, amelyet népe körében nagy tekintély övez és ugyanabban a családban száll apáról fiúra. Szanballat megígérte neki: ha kitart a leánya mellett, megteszi főpappá. Szamária legmagasabb hegyén Dárius király beleegyezésével - a Garizimen - olyan templomot épít, amely méltó párja lesz a jeruzsáleminek. Manaszét csábították ezek az ígéretek és ott maradt Szanballatnál. S mivel rajta kívül más papok is voltak Jeruzsálemben, akik idegen nőt vettek feleségül, ezek mind átpártoltak Manasszéhoz, a szamáriai helytartó udvarába. Dáriustól azonban már nem lehetett engedélyt kérni, mert időközben macedóniai Nagy Sándor tönkreverte a seregeit. A hírre Szanballat is sietett 8000 katonájával átpártolni Sándorhoz. Neki adta elő a templomépítési tervét, azzal az indokkal, hogy a két templom „megosztaná a zsidóságot". Miután megkapta a beleegyezést - ahogyan Flavius Josephus írja - nagy sebbel-lobbal felépítette a templomot, és megtette Manasszét főpappá. Az új templomban Mózes 5 könyve lett a törvénykönyv. Ezzel a szamaritánusok külön szektává szervezkedtek. Miután Nagy Sándor a jeruzsálemi templomban áldozatot mutatott be Jahvénak, tovább vonult a szamáriai Sichem felé. A szamaritánusok erre a hírre elhatározták, hogy zsidóknak adják ki magukat. Ránk maradt erről egy korabeli feljegyzés: „A samaritánusok jelleme ilyen, ha a zsidóknak rosszul megy soruk, hallani sem akarnak a rokonságról, mihelyt azonban a zsidók viszonyai javulnak, rokonaiknak nevezik magukat és arra hivatkoznak, hogy József utódaitól, Efraimtól és Manaszszétól származnak." Nagy Sándor halála után az egyik utóda, a szeleukida Antiochus Epiphanes egymás után kétszer is elfoglalta Jeruzsálemet, teljesen kifosztotta a templomot és nemcsak a szent edényeket meg az arany oltárt hurcolta el, hanem a skarlátszövetből készült függönyöket is. Ezenfelül megtiltotta a mindennapi áldozatot, a szent helyen sertéseket vágott le, megszentségtelenítve ezzel a templomot. Megtiltotta a gyermekek körülmetélését, s akit rajtakaptak, keresztre feszítették és a vízbe fojtott gyermekét a nyakába akasztották. Mikor a szamaritánusok látták a zsidók szenvedéseit, ismét letagadták, hogy rokonaik és kijelentették, hogy a garizim- hegyi templom nem a mindenható Isten szentélye, magukat pedig a médek és perzsák utódainak mondották. Gyorsan levelet írtak Antiochus Epiphanesnak, amiben mindezt kifejtették és hozzátették: „Egyúttal azért is esedezünk, hogy templomunkat, amelyet eddig még egyik Isten nevére sem szenteltünk, legyen szabad a görög Zeus nevéről elneveznünk." Amit Antiochus meg is engedett, így a garizimhegyi templomot a szamaritánusok Zeus Xeniosnak szentelték. Ez a kétszínű játék tovább növelte a zsidóság irántuk való ellenszenvét, aminek az lett a következménye, hogy Kr. e. 128-ban Hyrcanus János azzal az ürüggyel, hogy a szamaritánusok a szíriai királyok parancsára keményen szorongatták Máresa lakóit, akik zsidó gyarmatosok voltak, betört az országba és a 200 éves garizimi templomot elpusztította. A szamaritánusok válasza éppen 100 évet késett, de annál botránkoztatóbb volt. Kevéssel Jézus földi működése előtt, Kr. u. 28ban azzal okoztak botrányt, hogy a páska ünnepén emberi csontok szétszórásával szentségtelenítették meg a jeruzsálemi templomot. Még Jézus idejében történt, hogy egy kalandor felszólította a népet, vonuljon ki vele a Garizim-hegyre, amelyet a szamaritánusok szent hegynek tartanak. Azt ígérte, hogy megmutatja a szent edényeket, amelyeket Mózes ott elásott. A szamaritánusok hitelt adtak a szavainak és nagy tömegben vonultak fel a hegyre. Poncius Pilátus helytartó azonban a gyülekezésből lázadást sejtett, váratlanul rátámadt a gyanútlan kincskeresőkre, sokat levágott közülük, sokat foglyul ejtett, a többit megszalasztotta. A foglyok közül a legtekintélyesebbeket kivégeztette. A szamaritánusok persze nem hagyták annyiban a dolgot. Követeket küldtek Vitelliushoz, Szíria helytartójához és panaszt emeltek Poncius Pilátus ellen a mészárlás miatt. Erre Vitellius a barátját, Marcellust nevezte ki Júdea helytartójának és megparancsolta Pilátusnak, hogy térjen vissza Rómába és ott védekezzék a császár előtt a szamáriai vádak ellen. De mielőtt Rómába érkezett volna, meghalt Tiberius császár. Az új császár pedig száműzte őt... Claudius római császár alatt történt a zsidók és a szamaritánusok utolsó összetűzése. Egy galileai zarándokcsoport Szamárián át igyekezett Jeruzsálembe, Ginea város lakói azonban megtámadták őket és sokat megöltek közülük. A galileaiak ezután felkeresték Cumanust, a helytartót és kérték, álljon bosszút a meggyilkoltakért. Cumanust azonban megvesztegették a szamaritánusok és így nem reagált a zsidó panaszra. A zsidók erre fegyvert fogtak és a szamaritánusok néhány faluját földig leégették. Erre Cumanus Celer ezredessel és a sebastei helyőrséggel büntető hadjáratot indított a zsidók ellen és sokat megölt közülük. A viszályról Quadratus szíriai kormányzó is értesült, aki a zsidók meg a szamaritánusok vezetői mellett Cumanust és Celer ezredest is Rómába küldte, hogy a császár széke előtt intézzék el viszályukat. Mikor a császár megtudta, hogy Cumanus helytartó létére meg hagyta vesztegetni magát, száműzte őt, a kegyetlenkedő Celer ezredest pedig visszavitette Jeruzsálembe, ahol a nép szeme láttára végighurcoltatta az egész városon, ezután pedig lefejeztette. Maga Jézus többször átment Szamárián. Hogy mennyire nem volt benne - a népére jellemző - ellen' séges érzület a szamaritánusokkal szemben, bizonyítja a szellemtörténet „egyik gyöngyszeme" az irgalmas szamaritánusról mondott példázata is (Luk. ev. 10:37). Az evangéliumok több helyen utalnak arra, hogy a szamaritánusok is fogékonyak voltak az örömhír iránt. A szamáriai asszony története végén olvassuk, hogy „a samáriaíak közül sokan hittek Benne." (Ján. ev. 4:39) Később, az apostoli korban Fülöp hirdette nekik Krisztust és „a sokaság egy szívvel és lélekkel figyelt arra, amit Fülöp mondott" (Apcsel. 8:5). Jézus Krisztus szívéből jutott szeretet a szamaritánusok számára is. NAGY LAJOS református lelkész A VÁGAI TEMPLOM Vágát már 1259-ben említik az okiratok, az esztergomi érsekség birtokaként jegyzik. A lakosság mindig földművelésből élt, de a közeli Vág folyó alkalmat adott a halászatra és a vízimalmok építésére is. Templomuk ugyan nem őskori, de egy régebbi maradványaira épült 1778-ban, késő barokk stílusban, ám sokáig, mint fília működött, papjuknak csak a századelőn építettek, illetve vásároltak parókiát. Értékes a templom szószéke, de érdekes története van a templom bejáratánál elhelyezett világi szobornak is. A több mint kétméteres kőszobor egykoron a község főterén állt, az első világégéskor elesett hősi halottak emlékművének talapzatán. A „magyarok nagyasszonya" nevet kapta a néptől a koronázott, lehulló hajó, zászlót tartó amazon. Úgy menekült meg a pusztulástól, hogy a község bírája (a második világégés után) - egyébként szlovák ember volt - figyelmeztette az akkori plébános urat a szoborra váró veszélyre. Ugyanis a lelkes nacionalisták - a felsőbb szervek beleegyezésével - tönkre akarták tenni, porrá zúzni. A hívők és a pap nyomban cselekedtek, az éjszaka leple alatt leemelték a szobrot, és csendben a templomba szállították. Ott nem bolygatta senki. A templom bejáratánál két szobor látható, az egyik a magasba szökkenő feszületre feszített Krisztus-szobor, a másik Nepomuki Szent Jánosnak a „gyónási titok mártírjának", a hidak őrzőjének szobra. A történetét, hogy miként került a templom főbejárata elé, nem tudjuk, csak sejtjük, hogy hasonló meggondolásokból, mint a „magyarok nagyaszszonyának" szobra, a szlovák komisszár jóvoltából. A községben régi hagyományai vannak Szent Flórián vértanú emléknapjának (május 4.), amelyet minden esztendőben, most már kellő tisztelettel megünnepelnek. A község plébánosa Danczi Lajos lelkiatya, a kántor Józsa Mónika, és nem megy ritkaságszámban, hogy lányok is ministrálnak a szentmiséken. MOTESIKY ÁRPÁD (A szerző felvétele) SZENT ERZSÉBET Erzsébet az egyetlen magyar szent, akit az egész világegyházban tisztelnek. II. Endre magyar király és a Bánk bánból ismert meráni Gertrúd leánya 1207-ben született. Még jóformán fel sem cseperedett, amikor a kor szokása szerint szülei eljegyezték Hermann türingiai tartományfő fiával. Wartburg várában idegennek érezte magát, képtelen volt beilleszkedni az udvar életébe. Vőlegénye rajongott érte, de röviddel azután meghalt, hogy Erzsébet édesanyját, Gertrúdot a pilisi erdőben meggyilkolták. Haza akarták küldeni Erzsébetet, de aztán a másodszülött fiú, Lajos menyasszonya lett, s tizennégy évesen egybekeltek a húszéves fiúval. Hatéves házasságuk alatt három gyermekük született. Kifogyhatatlan volt az alamizsnaosztásban, minden pénzét elosztogatta a szegények között, s ha ez nem volt elég, ékszereit is eladta, csakhogy segítsen. A legenda szerint egy alkalommal élelmet vitt a rászorulóknak, s férje számonkérte tőle, hogy mit visz a kötényébe rejtve. Zavarában azt válaszolta, hogy rózsát. S amikor kötényét megmutatta, tele volt illatozó rózsával. Férje halála után megpróbáltatások vártak rá. Szigorú lelkiatyja, Konrád nem engedte, hogy szegénységi fogadalmat tegyen, de azt nem tiltotta meg, hogy továbbra is mindenét elossza. Sorsa messze földön ismertté vált. II. Frigyes császár koronát kínált fel neki, amit nem fogadott el, a pápa pedig Assisi Szent Ferenc köpenyét küldte el. Lelke erős maradt, de teste megtört a sok hányattatásban és gyötrelemben. 1231. november 27-én halt meg, 24 évesen. Koporsóját II. Frigyes német-római császár és hét választófejedelem vitte. A halott fején ott volt a császári korona, amit életében nem fogadott el. Négy év sem telt el, amikor IX. Gergely pápa szentté avatta. Azóta is példaképe, égi pártfogója mindazoknak, akik segítik a szegényt, a rászorulókat, akik az elhagyottban a megcsúfolt ember méltóságát tisztelik, vagy ahogy a keresztény vallás mondja: Krisztust látják benne. (Á)