Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-09 / 264. szám, hétfő

3 EMLÉKEZÉS ÚJ SZÓ* 1992. NOVEMBER 9. j 1968. május l-jén - még derűlátó ÍK t 9KW mtte 1987-ben, Gorbacsov érkezése előtt ALEXANDER DUBCEK HALÁLÁRA E

urópának hozzánk közel eső tájain kevés politikusról mondható el, hogy pályafutásának zenitjén és az azt követő két évtizedben tiszta ember maradt. Alexander Dubček ezen kevesek közé tartozik. Legalább akkora utat tett meg, mint ama aulikus arisztokrata családból vétetett gróf, aki előbb demokratává nemesült, majd hazája első köztársasági elnöke lett. Csak éppen annyi volt kettejük között a különbség, hogy egyikük a felső négyszázból indult, a másik pedig az alsó hárommillióból. Életük utolsó évtizedeiben mindkettőjüknek hasonló lett a sorsa. Nyilván önmagukkal is meg kellett vívniuk harcukat, de azokkal is, akik egy tál lencséért bármikor szívesen az éppen aktuális széljárásra fordítják rá vitorlájukat. Most, hogy Dubček már nincs közöttünk, tucatjával bukkannak fel emlékezetemben életem Vele kapcsolatos kisebb-nagyobb epizódjai. Bevallom, elfogult vagyok, mint ahogy mindenki elfogult, aki személyével kapcsolatban 1968 óta állást foglalt. Sajnos úgy hozta a sors, hogy mi, akik a háború után rajzottunk ki, hogy megváltsuk a világot, nem sok mindenre lehetünk büszkék. De ami kevésre büszke lehetek, annak nem jelentéktelen része így vagy úgy összefügg Dubček nevével, egész 1968 utáni magatartásával és - nem szégyellem leírni - példamutatásával. Nem utolsósorban Neki köszönhetem, hogy a történelem furcsa fintorának hatására képes voltam levonni a tanulságokat, és a kemény realitások nyomására a hivatalosan irreálisnak minősített utat választottam. Neki köszönhetem ma is, hogy ma, a megváltozott körülmények között is fel tudom fedezni: némelykor akkora hazugságokat minősítenek egyedül üdvözítő igazságnak, amelyeknek még az ellenkezője sem igaz. Es meg merem kockáztatni a kimondását: ebben az országban százezernyien vannak, akiket az Ő példamutatása mentett meg önmaguk megalázásától, attól, hogy a hazugságot igazságnak nevezzék. Bölcsője olyan családban ringott, amely „kitántorgott Amerikába", így apja - hogy egy mostanában meglehetősen lejáratottnak tartott kifejezéssel éljek - társadalmi helyzeténél fogva vált fogékonnyá arra, hogy azokhoz csatlakozzék, akik jóhiszeműen a világ megváltására szövetkeztek. Természetesen eljátszhatunk a gondolattal, hogy mivé lett volna Alexander Dubček, ha 1921-ben történetesen egy nagykereskedő, netán egy földbirtokos feleségének fiaként jön világra. Ennek azonban nem sok értelme van. Tény, hogy proletárnak született (mert minden ellenkező híresztelés ellenére ilyen lények is vannak bolygónkon), és azzá lett, amivé vált. Ismerjük életrajzát. Dubček - mint honfitársai közül legalább félmilliónyian - 1968. augusztus 20-ának csúf éjszakáján lépte át a Rubicont. Az elfogatását és elhurcolását követő néhány nap alatt úgy dönthetett volna, hogy behódol. Bévülről ismerte a hatalom gépezetét, jól tudta, mivel számolhat. Még csak 12 esztendő telt el akkor 1956 óta, így nagyon is tisztában volt vele, hogy mi vár azokra, akik „nem"-et mondanak a moszkvai bűnszövetkezet döntéseire. Azt is tudta, hogy az „igen" kimondásáért esetleg megteszik szakszervezeti csúcsvezetőnek. Tény, hogy az „igen" nem hangzott el. Nem a hatalom új birtokosain múlott 1968 után, hogy tiszta maradt. Pedig dobálták rá a sarat két évtizeden keresztül számlálatlan mennyiségben. Azt sugallták, hogy középszerű ember volt, és hogy csak a véletlennek köszönhetően került a világ érdeklődésének középpontjába. Ezt szívesen elhitték azok a százezrek, akik jobb pillanataikban keresték a mentséget gyávaságukra. Hej, de sok tonna újságpapírt tékozoltak el azt bizonygatva, hogy Dubček immár erkölcsi és politikai hulla! M

ost, hogy elérkezett a végső búcsú órája, egy újság listát közölt külföldi kitüntetéseiről, arról, hogy melyik külföldi egyetem avatta díszdoktorává. Ezek a kitüntetések azok számára jelentenek megtisztelést, akik az érdemrendeket Dubčeknak adhatták. Mindazonáltal tény, hogy a világ jobbik fele nem feledkezett meg a Prágai Tavasz vezéralakjáról. És sokan vagyunk ebben az országban is, akik - mielőtt fontos kérdésben állást foglalunk - még sokáig feltesszük a kérdést: mit tenne ő ilyenkor? TÓTH MIHÁLY Bolognában díszdoktorrá avatják A bársonyos forradalom küszöbén, 1989 nyarán a Magyar Televízió képernyőjén Havellal 1989 novembere után A véletlen műve? Fényképe A csordák patái alatt c. film plakátjának tőszomszédságában Törökországban - nagykövetként Erdész középkáder