Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-30 / 282. szám, hétfő

BOS-DOSSZIÉ . ÚJ szól 1992. NOVEMBER 30. Magyarországgal ellentétben hazánkban a rendszerváltást követően a hatalom közelébe került zöld politikusok elkövették azt a hibát, hogy energikus húzással nem rendítették meg a Bösi betonlobby pozícióit. így az néhány hónap alatt az új hatalmi garnitúrán belül is kiépítette kapcsolatait, aminek következtében nemsokára érzékelhetően lecsökkent a probléma egyetlen valós megoldási esélyének, vagyis a vízlépcsőrendszer kockázatait komplex módon feldolgozó tanulmány létrehozásának lehetősége. Az ilyen irányú próbálkozások sorban megfeneklettek, sőt az idő múltával a feladat megfogalmazására is egyre távolabb került az eredeti céltól. Az utolsó ilyen esélyt a Szlovák Környezetvédelmi Hivatal tavaly júniusban a C változat üzembe helyezésének feltételeként kiadott tizenkilenc pontja jelentette. Akkoriban ezt sokan kifogásolták, de napjainkra bebizonyosodott, milyen jelentőséggel bírt, hogy a vízlépcsőpárti államigazgatás, a miniszter napnál is világosabb elkötelezettsége és a legmagasabb szintű családi összefonódások ellenére néhány lelkes és kockáztatni hajlandó minisztériumi alkalmazottnak sikerült kiverekednie ezeket a lényeges problémákat érintő feltételeket. A tizenkilenc pont egy része az árvízvédelemmel, illetve a hajózás biztosításával kapcsolatos, de ami a legfontosabb, nyolc pont érinti az ivóvízkészlet minőségi és mennyiségi kérdéseit, négy pedig a természetvédelmi összefüggéseket tárgyalja. Az elképzelés szerint a Vízgazdálkodási Beruházó Vállalat mindaddig nem kapott volna engedélyt a C változat üzembe helyezésére, amíg nem ad kielégítő választ a felvetett problémákra. Július Binder vállalata a feltételek teljesítése érdekében több kutatási programot is beindított, amelyek elvégzésével főként a Hydroconsultot, a Vízgazdálkodási Kutatóintézetet, illetve a Mucha professzor által vezetett Föld-alatti víz konzultációs csoportot bízta meg. A legfogósabb feladatot kétségkívül a vizekkel kapcsolatos nyolc feltétel teljesítése jelentette. Ennek érdekében elsősorban a körtvélyesi tárolóban várható üledékképződést, az elöntésre kerülő ágrendszerben felhalmozódott szennyezőanyagokat, a felszíni és föld alatti vizek minőségváltozásait, illetve a kitermelhető ivóvízkészlet nagyságát vizsgálták meg. A főként a korábbi eredményeknek a C változat paraméterei szerinti feldolgozásából álló munka kétségkívül sok mindent tisztázott, az egymástól függetlenül működő kutatócsoportok munkájának összehangolására viszont a környezetvédelmi hivatal többszöri figyelmeztetése ellenére sem került sor. Az elért eredmények közül az elAmennyiben az ágrendszerből eltűnik a víz, hamarosan a múlté lesz az A BOSI VÍZLÉPCSŐ ESETEBEN A TIZENKILENC NEM EGY HÍJÁN HÚSZ iszapolódással (kolmatálódással) kapcsolatosakat, valamint a Somorja és Szemet környéki ágrendszer szennyeződéseit felderítő fúrásos vizsgálatot kell kiemelni. Mindezek ellenére viszont lényegében tisztázatlanok maradtak a vízminőséggel kapcsolatos kérdések. Továbbra sem egyértelmű, biztosítható-e a felszín alá beszivárgó víz oxigéntartalmának megőrzése. Ellenkező esetben ugyanis több olyan szennyező anyag megjelenésével kell számolnunk, amely a kutakba jutva könnyen emberi fogyasztásra alkalmatlanná teheti a vizet. Úgyszintén komoly veszélyt jelent a C változat miatt Somorjával és Gútorral szemben kialakult két nagy öböl, melyek sekély vize nyáron jelentősen felmelegedik és az így bekövetkező eutrofizálódás akár még a budapesti parti szűrési kutak vízminőségét is befolyásolhatja. Ezeknek, az'általában elméleti jellegű feltételezéseknek az ellenőrzésére tavaly váratlanul a gyakorlatban adódott lehetőség. Az augusztusi árvíz ugyanis néhány napra feltöltötte a körtvélyesi tárolót és a Vízgazdálkodási Kutatóintézet munkatársainak alkalmuk nyílt az így beinduló folyamatok részletes vizsgálatára. Ennek során a vízminőségi osztály dolgozói megdöbbenve tapasztalták, hogy a majd két évtizede hangoztatott kétségeik jó része megerősitést nyert. A part menti sáv felszín alatti vizeiből vett mintákban több veszélyes szennyező anyag bukkant fel, így például a PCB-tartalom volt, hogy tizennyolcszor haladta meg a szabványban megengedett legnagyobb értéket. Az árhullám levonulása után a szennyeződés utánpótlása megszűnt, és a talajvíz áramlása fokozatosan felhígította a szennyezett víztömeget. Amennyiben viszont a tároló feltöltésével a folyamatosan nagy víznyomás miatt a szennyezés állandó lesz, az igy bejutató veszélyes anyagok előbbutóbb elérik a kutakat is. Sajnos, ezek az eredmények a Vízgazdálkodási Kutatóintézetben történt vezetésváltás után a fiókba kerültek, sőt azóta már két kutatócsoportot is megbíztak megcáfolásukkal - egyelőre sikertelenül. A kétségeiket - egyre inkább csak egymás közt - hangoztató hidrogeokémikusok nem tartják megbízhatónak a Mucha professzor által javasolt megoldást sem, aki a víz áramlási sebességének növelésével, illetve bizonyos fenékrészek szigetelésével szeretné elejét venni ezen jelenségek bekövetkezésének. Hasonló következetlenségek tapasztalhatóak a természetvédelmi célú feltételekkel kapcsolatban is. Amint azt a közelmúltban a valóságban is szomorúan tapasztalhattuk, ebben az esetben a megoldás kulcsa a főmederbe és a mellékágakba jutó víz mennyisége. A mellékágak vízszintjének biztosítására a Hydroconsult kidolgozott egy elképzelést, amely szerint az ágrendszert kazettákra osztanák fel, vagyis lényegében tavak hálózatává alakítanák át. Ezt kezdettől fogva elutasította az összes ökológus - mivel megvalósítása visszafordíthatatlan változáártéri természet bujasága is (Miroslav Bartolcic felvétele) sokat idézne elő az ártéri ökoszisztémákban. Ennek ellenére a tervezők a mai napig sem nyújtottak be új, a feltételeknek valóban megfelelő javaslatot. Mindezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy épp a legveszélyesebb kockázatokat illető feltételek maradtak megválaszolatlanul (az már szinte másodlagos, hogy szintén nem érkezett javaslat például a kilencedik pontnak a Szap alatti hajózást feszegető részére). így azután megdöbbentő, hogy mindezek ellenére nemcsak, hogy feltöltötték a vízlépcsőt, hanem az időközben minisztériummá átalakult hivatal még csak állást sem foglalt az ügyben. Hiába ígérte tehát meg többször is a különben rossz miniszternek tartott Ivan Tirpák, hogy ha már egyszer megszabták a feltételeket, akkor nem is engednek belőlük, elég volt utódává megtenni a Bin-, der-féle propaganda akciók korábban állandó résztvevőjének számító Jozef Zlochát, a teljes hivatali fronton sikerült biztosítani a csendet. A hivatalokban és az ágazati kutatóintézetekben dolgozóknál újra működni kezdtek a több évtizedes tapasztalatok alapján kialakult és egyszer már elfelejtett beidegződések. Nagyon kevesen voltak képesek megtenni azt, amit az előbb említett dunai árvíz tapasztalatait feldolgozó csoportba tartozó Darina Liptáková tett. Ő, miután kutatási eredményei megváltoztatása felé próbálták terelni, inkább otthagyta munkahelyét, kockára téve ezzel egész kutatói karrierjét. Jelen helyzetben ezért sok hazai kutató már csak abban reménykedik, hogy a brüsszeli ellenőrzés alatt dolgozó háromoldali szakmai bizottságba legalább a magyar fél szakemberei által sikerül bevinni azokat a kétségeket, amelyeket a vízlépcsővel kapcsolatban a csehszlovák fél valahogy nem tart hangsúlyozásra érdemesnek. TUBA LAJOS NE PAZAROLJUK EL A TERMÉSZET EGYEDÜLÁLLÓ AJÁNDÉKÁT A Csallóköz alatti és a Dunával állandó összeköttetésben álló kavics hordalékkúp vízgazdálkodási szempontból a folyó mindkét oldalán nagyon kedvező tulajdonságokkal rendelkezik. A lehetőségek optimális hasznosításának kidolgozására egykor a pozsonyi Vízgazdálkodási Kutatóintézet (VÚVH) kapott megbízást. A kutatás eredményeiről olvasóinknak a munka vezetője, Miroslav Bartolcic mérnök számol be: A csallóközi ivóvízkészlet haszanositásának megszervezéséhez a kutatóintézet történetében egyedülálló nagyságú, interdiszciplináris munkacsoportot hívtunk össze amely a legmodernebb módszereken kívül felhasználta a terület negyed évszázados kutatása során összegyűlt tapasztalatokat is. Alapvető célunk az érvényes Vízgazdálkodási Irányterv által kitűzött másodpercenkénti 12 ezer literes ivóvízmennyiség biztosítása volt. A feladat megoldását a felső-csallóközi talajvízszint-süllyedés és a bösi vízlépcső várható negatív hatásainak ellensúlyozása is sürgette. Mivel a több mint 20 kilométer hosszú szigetelt felvízcsatorna környékén nem számolhattunk vízmüvek telepítésével, figyelmünket a körtvélyesi tároló körüli a Bős alatti területre összpontosítottuk. Mivel a talajvízszint emelése, illetve a nagyobb víznyerés ellentétes hatású folyamat, a víz beszivárgási zónájának kiterjesztése mellett döntöttünk. Elképzelésünk a következő volt: A vízáteresztő aljzatra telepített töltés jelentette gondokat egy szakaszon irányított beszivárgás biztosítására használjuk fel. A töltéssel párhuzamos szivárgócsatornában igy felfogott vizet egy levágott mellékágba, onnét pedig egy csatorna segítségével a misérdi bányatavakba vezetjük. A tavak vízszintjének emelkedése kedvező hatással lesz a talajvízszintre is, így másodpercenként hatezer liter ivóvíz kinyerésére nyílik lehetőség. A felállított matematikai modell tanúsága szerint a talajvízszint ráadásul 10-12 ezer hektáron újra visszajut a termőrétegbe. Amint a mellékelt térképvázlaton látható, a folyóvíz áramlási sebességének növelése érdekében a beszivárgási szakaszokon a tároló szigetekkel történő leszűkítését javasoltuk. Bár az elképzelés magvalósítását a vízlépcső tervezői annak idején megakadályozták, a mai napig nem vesztette el időszerűségét. Sőt, mivel az erőmű csúcsrajáratása lényegesen leredukálódott és a pótlólagos ivóvízforrásokat illető kutatások is sikertelenül végződtek, nem marad más hátra, mint a fennt említett elképzelés beépítése a bősi vízlépcső ökológiai-vízgazdálkodási célú hasznosításába. A KEMENY BOSI LECKE Általában háromféle eseményt ismerünk: az első végén mindenki szerencsésnek érzi magát, a másik után csak néhányan vannak így, a harmadik pedig egyik fél számára sem biztosítja ezt az érzést. Tartok tőle, hogy a Bősnek nevezett szocialista építkezés ebbe a harmadik csoportba tartozik. Az építkezés történetét nem szükséges ismertetni, ezért csak azt idézzük fel újra, hogy az a bizonyos kommunista tervező oly módon négy legyet is le szeretett volna ütni egy csapásra. A mü célja csúcsenergia termelése, az árvízvédelem biztosítása, a hajózási körülmények javítása (tán még a Fekete-tengeri flotta számára is) és nem utolsósorban a Szlovákiában győztes szocializmus méltó emlékművének megteremtése volt. Az építkezés végül is nagyon kevés energiát, de annál több gondot eredményezett. Felmerül a kérdés, miért nem sikerült 1989 novembere után ezen a téren is továbblépni, miért is kellett az ügynek idáig fajulnia. Mivel ennek részletes elemzése történelmi leckeként is szolgálhat számunkra, én is szeretnék bekapcsolódni néhány gondolat erejéig. A körülmények összjátéka folytán a szlovák betonlobby pozíciói 1989 novembere után sem rendültek meg, így az ökológusok növekvő ellenállása dacára is képes volt elérni az építkezés továbbfolytatását. Ezt a törekvést az azóta hivatalba lépett összes szlovák kormány támogatta, egyre inkább hangsúlyozva jelentőségét a szlovák gazdaság szempontjából, illetve egyre nagyobb politikai súlyt tulajdonítva neki. A cseh kormány, hűen a szlovák specifikumok megértésére törekvő pitharti filozófiához, igyekezett nem beavatkozni a vitába. Bevallom, személyesen is röstellem, hogy az ügyben nem képviseltem határozottabb álláspontot (az újságíróknak általában azt válaszoltam, örüljünk, hogy a vízlépcső Szlovákiában van). Megbocsáthatatlan volt és ma is az viszont a szövetségi kormány hozzáállása, amely szabad kezet adott a szlovák kormánynak, pontosabban hagyta magát Pozsony által manipulálni. Finanszírozta az építkezés folytatását, ignorálta a cseh és szlovák ökológusok figyelmeztetéseit, a magyar részről megnyilvánuló ellenállásra pedig eltúlozva reagált. Nem szeretném értékelni a magyar hozzállást, de bármilyen is volt, a csehszlovák álláspont rossznak ítélhető. Ma már ahhoz sem fér kétség, hogy itt az ökológián kívül már tágabb nemzetközi összefüggésekről is szó van. Ez viszont semmit sem változtat a problémák gyökerét jelentő tényeken. így azután egyrészt bebizonyosodik, hogy az ökológiai összefüggések ilyen esetekben még manapság is milyen keveset jelentenek a kormány számára, illetve, hogy milyen súlyt helyez ezekre a nemzetközi politika. A hazai kormánypolitika a környezetvédelmi kérdéseket még mindig helyi problémaként kezeli. Arról, hogy kipusztulnak-e az ártéri erdők, tönkremegy-e az ivóvízkészlet, mekkora földterület értéktelenedik el és ehhez hasonló kérdésekről még mindig nem folyik megbízható párbeszéd sem kormány -, sem nemzetközi szinten. A kormánynak viszont lassan fel kellene ismernie, hogy mennyibe fog nekünk kerülni ez a fajta hozzáállás. A környezetvédelmi kérdések ugyanis napjainkra egyes kis csoportok belügyeiből végérvényesen a civilizált országok belpolitikájának fontos részévé váltak. Ez alapján a kormányok igyekeznek érvényesíteni a folyamatosan biztosítható fejlődés elveit, ami azt jelenti, hogy a környezet, természet és az erőforrások védelmét megpróbálják összehangolni a fejlesztési programokkal. Bős ilyen szempontból sok mindent feltárt. Már régen nem csak arról van szó, hogy felszabadíiunk-e valamilyen - természetesen egyáltalán nem óriási - öszszeget az „ökológiára", még csak arról sem, hogy a környezetvédelmi problémák megoldása valamiféle „abszolút" prioritást élvezne. Az ökológiai problémák megoldása egyszerűen a társadalmi fejlődés alapvető és elkerülhetetlen részévé vált. Hospodárske noviny Dr. BEDRICH MOLDAN, 1992, november 17. A körtvélyesi víztároló szivárgócsatornájából származó vizet a gútori mellékágból a vastag vonal mentén a misérdi bányatavakba vezetve jelentősen javíthatóak lennének a Felső-Csallóköz talajvízszint viszonyai