Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-25 / 278. szám, szerda

iÚJSZÓm KULTURA LEVELEK ÉS EMBEREK FÉLEGVHÁZVNÉ G R EGOS ITS IRÉN: ÖT LEVÉL 1992. NOVEMBER 25. mmammm—mm^nam APROPÓ SZEGÉNY ROKON... Tovább folytatódik az asszimiláció - számolt be a magyarországi szlovákok nem irigylé^reméltó helyzetéről Mária Ja• kabová elnöknő a Magyarországi Szlovákok Szövetségének múlt hét végén zajlott 9. kongresszusán. A beolvadás egyik nemzetiség esetében sem olyan kiugró, fogalmazták meg a küldöttek a kongreszszus zárónyilatkozatában. A borongó hangnemben zajló kongresszusról megfelelő hangnemben tudósító Národná obroda hétfői cikke azonban arról is említést tesz, hogy, más szlovák intézményekkel ellentétben, a Matica slovenská ignorálta a magyarországi szlovákok legfelsőbb fórumát. A meghívó ugyan megérkezett, de bizonytalan címre, nem az elnökhöz és nem a külkapcsolatokkal foglalkozó intézet címére, magyarázkodik a Pravda keddi számában a Matica szóvivője, aki ugyan említést tesz róla, hogy a Matica üdvözletét küldte, de küldötteket nem. A Matica vezetői a boldogult pártál. lambap szívesebben utazgattak Kanadába szilveszterezni, mint a szegény rokonhoz, tehetnénk hozzá, de hol van már a pártállam? Magyarországi szlovákság viszont továbbra is van, a Maticának azonban - úgy tűnik - pusztán a túszszerep a fontos, hogy legyen kivel példálózni: Vagy másról van szó? Nem tudtunk utána járni, mert az egész vezérkar beteget jelentett... (k-y) Kis NYELVŐR MIT JELENT A BAKSIS SZÓ? A magyar nyelv jövevényszavai között jelentős csoportot képeznek •a török eredetűek. Nagy részüket - főleg a régebbieket - szinte mindennap használjuk, az alapszókincsbe tartoznak, ilyenek például a sajt, bor, alma, sárga, bátor stb. szavak. A később átvett oszmán-török eredetű szavak között már több az idegenebb hangzású, a mai nyelvben ritkábban felbukkanó. Ezek közé tartozik baksis szavunk is. Első említése 1694-ből való, Thököly Imre naplójában fordul elő, mégpedig baxis alakban. Ezután a szó - úgy látszik - kihalt nyelvünkből, mert újabb adataink már csak a XIX. század végéről vannak. Mivel ezek irodalmi eredetűek, a szakemberek feltételezik, hogy az újabb átvétel forrása a német nyelv volt. A végső soron perzsa eredetű baksis a török közvetítésével bekerült nagyon sok európai nyelvbe, jelentése majdnem mindenütt borravaló'. Ebben az értelemben használta Thököly, de így ismerjük mi is. A szó jelentésével tisztában levő olvasók ezért bizonyára elcsodálkoztak, ha olvasták a következő (egyik hetilapunkban megjelent) mondatot: „Bár egyes szervezők hónapokon át energiájukat és torkukat nem kímélve kiáltoztak »Szezám, tárulj!«-ot az államkaszsza felé, végül mégis kénytelenek voltak a mindenható szponzorokhoz fohászkodni néhány baksisért." A szóban forgó rendezvény szervezői feltehetőleg nem borravalót, hanem a költségekhez való hozzájárulást kértek az esetleges támogatóktól; mivel azonban borravalóként aprópénzt szokás adni, a mondat megfogalmazója nyilván úgy vélte, hogy a baksis kis értékű pénzérme, mint pl. a batka, a peták vagy a krajcár. A hibás szóválasztás oka valószínűleg ebben a félreértésben keresendő. Érdemes még néhány szót szólnunk az idézett mondat egy másik tagjáról, mégpedig a fohászkodikról. A baksis-tól eltérően ennek használata nem mondható eleve hibásnak, mégsem a legszerencsésebb választás volt. A fohász jelentése ugyanis ez: ,rövid ima'; az imádkozás célja pedig általában valamilyen kérés, ebből a szempontból tehát talán elfogadható volna a fohászkodik ige használata. Zavaró viszont, hogy e szó erősen vallásos töltetű, hiszen fohásszal, imával elsősorban az istenhez fordulunk. Stílusosabb lett volna, ha a szövegkörnyezethez jobban illő szót választ a szerző. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Koncsol László többéves helytörténeti kutatásai meghozták eredményüket, mintha egy múltidéző bőségszaru nyílt volna meg előttünk. E gazdagság egyike az öt levél című mű, bevallom, lenyűgözött. Kevés irodalmi munkából (aláhúznám az irodalmi jelzőt!) éreztem meg olyan egységesen és kristálytisztán a közös sorsot, sorsunkat, melyet ilyen vagy olyan formában, többkevesebb tudatossággal mindnyájan megéltünk és élünk, mint ebből a könyvből. Az öt levél életünk könyve, történelmi létünk könyve! Levelek keretében van megörökítve egy csallóközi (dióspatonyi) tanítónő sorsa az 1931-1947 években. Az emlékező „vallomásait" mintegy 150 gépelt oldalon,.Koncsol közlése szerint, másfél hónap alatt gépbe mondta a ma Budapesten élő, egykori tanítónő, Félegyházyné Gregosits Irén asszony. Bámulatos teljesítmény! Tizenhat nehéz, később drámai, majd tragikus év történetének ilyen pontos és lényeglátó, s amellett bölcs és érzékletes összegezése pompás írói teljesítmény! Bár a szerző nem író, „csak" pedagógus, annak viszont klasszikusan kitűnő. S ami talán még fontosabb: egészen rendkívüli ember! Maradéktalanul betölti Fábry Zoltánnak az írástudókkal szemben támasztott igényét: tanú! Olyan kor tanúja, mely a mi korunk (is) volt, a történelem tanúja, amely a mi történelmünk! Nem könnyű közös sorsélményeinket egyetemes érvénnyel összefogni s úgy látni-láttatni, hogy a múlt képeit felmérő pillantásban kisebbségünk iétszemlélete érvényesüljön. Az emlékezés szövegéből az írói adottságok egyéb jegyei sem hiányoznak: a Rezsi című, korabeli novellakísérlet, a Május, a Sín és az Ösz című versbetétek meggyőzően utalnak az érzékeny és fogékony, fiatal női lélek benső értékeire és nyelvkészségére, reális valóságlátására és romantikus eszményeire. A sors pedig... a sors öntörvényűén jön, mintha adott lennel A fiatal és szép tanítónő élete ez az 1930/31-es tanévben, Cséfa csallóközi faluban, az „úri" lányra szakadt magányban, akinek a szeretett Kozí Magyar Olvasási Társaság (HUNRA) a közelmúltban országos konferenciát rendezett Budapesten, amelyre a határokon túli magyar tagjait is meghívta. A konferencián sok tartalmas előadás, körreferátum, felszólalás hangzott el. Jelentőségéhez, mondanivalójához még sokáig vissza-visszatérünk majd, pedagógusok és könyvtárosok egyaránt. Az Olvasási társaság általános célkitűzéseiből kiindulva: az olvasásra nevelést és a pedagógusképzést tűzte programjára, s ennek megfelelően Kálmán Attila, a művelődési minisztérium államtitkárának ünnepi megnyitója után két előadás hangzott el a plénumban. Vasy Géza (ELTE) A magyar szakos tanári pályára jelentkezők olvasottságával, Kamarás István (OKI) Embertan? címmel az olvasás emberformáló hatásával foglalkozott. Ez utóbbival kapcsolatosan talán annyit jegyezzünk meg: embertannak kellene lennie az egész iskolának, iskolai nevelésnek - mondta az előadó. A magyar szakra jelentkezők olvasottsága Magyarországon, az előadó szerint, nem kielégítő, de - amint mondta -, régen sem volt jobb, ami természetesen nem vigasz. Hiányzik a régi irodalom, az alapművek ismerete (Jókai, Mikszáth, Móricz), a memoriter, s végtére a főiskolák ún. „egykönyvű" tanulókat kapnak. (Ami annyit jelent, hogy a tanulók alig egy-egy könyvet olvastak az Írótól.) Az előadásban az is elhangzott, hogy „a mai húszévesek a tévén nőttek fel, s ez csökkentette az irodalmi műveltség szerepét". Elgondolkoztató megállapítás. A plénumban elhangzott előadások után két szekcióban folytatódott vács „Gyuri bácsi" kedves őszbajszos mosollyal mondja: már megint sírt!" A kisebbségi iskolaügy és a szerző hőskora, iskolaalapítások és vadgesztenyéből készített számológépek kora! Majd a patonyi „srótoló"-ban, egyetlen nagyobb helységben 80-100 falusi gyerek és kamasz tanul, délelőtt és délután. A tanítás itt nem is annyira munka, mint inkább sajátos emberi lét! Emlékezzünk! Nekünk is volt régen ilyen iskolánk, s tanított ilyen „tanító néni" egykoron! A levelekből a korabeli csallóközi falu arculata hűen kikerekedik. Magyar parasztok és cseh légionárius nagygazdák, falusi értelmiség (jegyző, pap, patikus, iskolaigazgató) és a csehszlovák csendőrőrs emberei a közösségi élet nemzetiségi színfoltjai. A Republika világa! Aztán iskolai „gyerekfarsang", legénycsoporttal való, népművelő beszélgetések az istállóban, a tanítónéninek segítő nyolcadikos lányok társasága, Hunyadi Sándor Pusztai szél című színdarabja, a gyerekeknek olvasott Móra-, Gárdonyi- és Jókairészletek, egy régi faluvilág szellemiségének és kulturális gondolkodásának építőkövei. Majd a történelem zsákutcája! Harmincnyolccal kezdődik és majd tíz évig tart. A Republika után magyar világot hoz és háborút, leventeoktatót és főzőtanfolyamot, népnevelést, SAS-behívót, színdarabokat és sárga Dávid-csillagokat, szőnyegbombázó Liberátorokat, frontot, halált és menekülést. Az 1944-45ös Napló, 900 magyarral (a vagonlét kezdetei) nyugat felé húzó, végtelen hosszúnak tűnő vonatszerelvénye juttatja eszünkbe: minek nevezzelek? Magyar kálváriának, vagy magyar sorsnak, amelyben a kisebbség léte a nemzet sorsával találkozik? A szerző a történelmi romboló erőkkel, a vak sorssal és a nemzeti elfogultság rémeivel az emberi szolidaritás és segítőkészség, a humánus kultúra erőit állítja szembe. Rengeteg életerő és élniakarás volt ebben az egykori fiatal tanítónőben, amely a régmúlt visszaderengő fényeként a szerzőben is megmaradt. A történet legkilátástalanabb részeiben-helyzeteiben is ott éreza munka, ahol mintegy harminc korreferátum hangzott el. Közülük bármelyiket is nehéz kiemelni, jóllehet majdnem mind hosszabb és alaposabb figyelmet és elemzést érdemelne. Csak néhány cím, ízelítőként a korreferátumokból: Az olvasmány megértése (Adamikné Jászó Anna); A házi olvasmány szerepe az általános iskola felső tagozatos olvasástanításában (dr. Csabai Mária); A gyakorló magyartanár problémái (Tóth Istvánná); A líra „teremtett világa" - A költői szöveg értelmezésének és befogadásának kérdéséhez (Csabai Katalin)-, Olvasni tanítanak-e az olvasókönyvek (Gósy Mária); Olvasásra nevelés - könyvtáros szemmel (Bábi Móricz Tünde); Szövegértés-szövegelemzés (Szikszai Lajosné); Az olvasóvá nevelés néhány alapkérdése (Bocsák Veronika); Az értékfelismerési készség gyakorlása a pedagógus-könyvtáros képzésben (Nagy Attila); Mit tehet a magyartanár? (dr. Bene Kálmán) stb. A bevezető előadásokat viták követték. Ezek és az előadások számos pontban találkoztak és megegyeztek, például abban, hogy az olvasóvá neveléshez jó könyvek (és tankönyvek) kellenek; hogy az olvasóvá nevelés nem „rohammunka" - amint az olvasástanítás sem az, s a pedagógus (és a' könyvtáros) részéről kitartó, rendszeres munkát és figyelmet követel. Ahhoz, hogy a tanuló jó olvasóvá váljék, bizonyos szokásokat és készségeket kell kialakítani. Elhangzott, egy felmérés alapján, hogy a tanulóknak mintegy 12 százaléka olvas keveset, s kb. 26-30 százaléka olvas rendszeresen. Szó esett a nyári olvasótáborokról, ezeknek szintén megvan zük a hitet, ott bujkál a remény. Út a pokolba, s a visszatérés! A Csehországban rekedt menekültek életét, az utolsó harcokat és a háború végét megörökítő Napló - a negyedik levél zöme -, kiváló munka és hiteles dokumentum. Érezni belőle, hogy a nehéz utazás benyomásait egészséges lélek éli meg, a nélkülözések és veszélyek közepette meglátja a természetet és az embereket, megcsodálja a táj szépségét, a cseh-morva vidék tavaszi látványát, leírásai tényszerűen pontosak és lélektanilag hitelesek. Néhány mondattal képes meggyőző helyzetet festeni, a gondolatok és hangulatok érzékletes egységét láttatja, emberien szép reflexiókat sugall. Valódi író, bár nem komponál, ösztönösen és őszintén vall önmagáról. Emlékeiből tisztán rajzolódik elénk egy értékes fiatal ember képe a viharban, az állandó gondok és veszélyek közt élni akaró, egyenes jellem. Vallomásainak van logikája, kifejező fogalomrendszere és alkalmas stílusa. Életének értelme és értelmetlenségei nagy, mélységes igazságban összegeződnek: a kisebbségi magyar tanító sorskérdéseit összegezik! A pedagógus kiszolgáltatottságát és egyben pótolhatatlanságát példázzák! Az egykori Gálffyné hosszú útja végéről, Mošovicébôl „partizán-igazolvánnyal" tér haza Patonyba, ottani tevékenysége hasznos volt az ellenállásnak. Otthon azonban feljelentés és népbíróság várja, azt mondják, nyilas volt! Felmentik és becsülete helyreáll, sorsán azonban ez sem változtat. Népének nincs emberi-nyelvi joga, nincsenek iskolái, nincs hol és kit tanítani! A tanító és az anyanyelv, a nemzeti jogok és a kisebbségi pedagógus léte egymás függvénye, összekapcsolódásuk végzetszerű! Egymás nélkül nem lehetnek meg, eleve feltételezik egymást! Csak együtt érvényesek. A pedagógus az anyanyelven élő tudás s a nemzeti kultúra kifejezője és megtestesülése, ha megteheti, hogy az legyen. Háború utáni éveink és Gálffyné fiatalságának tanulsága ez! Nem elmélet, sem elvont törvény, hanem megtapasztalt igazság. Egy élet erkölcsi felismerése és eredménye. a maguk élményeket nyújtó semmivel sem pótolható szerepük az ifjúság olvasóvá nevelésében. (Talán nálunk is több figyelmet érdemelnének!) Fontosak a ,,rendhagyó" irodalomórák, de azok legyenek átgondoltak, élményszerűek, leginkább az író személyes jelenlétével. Az olyan, hogy itt ketyeg - ott fütyül" órák nem sokat segítenek. Az előadók és felszólalók véleménye sok esetben találkozott és megegyezett. Hasonlóságot mutattak a mi tapasztalatainkkal, melyeket a konferenciára készülve, alapjában véve, két teszt nyomán szereztünk. A tanulók, a fiatalok általában szeretnek olvasni, azzal is tisztában vannak, hogy miért olvas az ember, mit nyújt az olvasás számukra (a művelődés, az ismeretszerzés, a szórakozás stb. forrása), csak talán kevesebb /dőftudnak rendszeresen fordítani az olvasásra (sok esetben éppen a túlméretezett tananyagok miatt). A konferencián szóba került az a kérdés is, amelyet mi így fogalmaztunk meg: Kivel, kikkel szoktad megbeszélni az olvasmányaidat? A válaszok egybehangzóak: elsősorban a szülőkkel, testvérrel, a barátokkal - vagy: senkivel, ez is gyakran szerepelt. Mintha ritkábban fordulna elő a pedagógus mint beszélgetőpartner, kivéve a házi olvasmányokat, amelyeket a tanterv előír, illetve ajánl. A közös gondra - mit szeretnek a tanulók jobban, olvasni, rádiózni, televíziózni vagy zenét hallgatni? - a válaszok, a konferencián is elhangzottakkal összhangban, nem bizonyítják a televízió egyeduralmát A tanulók - legalábbis nálunk - még mindig az olvasást helyezik az első 6 A szerző, Pintyő néni, mai utódainak a jelenkori patonyi tanítóknak címezte leveleit. Mily végzetes és végletes mélységgel vésődtek emlékezetébe, lelkébe a régi események, hogy rövid másfél hónap alatt ily tökéletesen felidézte és gépbe diktálta őket! Koncsol László érdemei nem merülnek ki azzal, hogy kérésére és ajánlására megíródott az öt levél, s hogy gondozta és szerkesztette a szövegeket. Előszava éles fénybe és értő korrajzba ágyazza a visszaemlékezést, ismerteti keletkezéstörténetét és bö jegyzetaparátussal körülbástyázza és megtámogatja, térben és időben kiszélesíti jelentését. A jegyzetaparátus terjedelmesebb, mint az alapszöveg. Magyarázza is ezt Koncsol, mintegy mentegetőzve a mű széles körű érvényére hivatkozik és megjegyzi, hogy a részletes és pontos jegyzetanyag egyszer majd egy megírandó falutörténet alapjait jelentheti! Nemcsak ezért adok neki igazat. Úgy érzem, jegyzetei a maguk módján szinte önálló műfajt jelentenek. Olyan enciklopédikus krónikát, melyek közül némelyik miniesszé lehetne, az elbeszélés valóságkörét támogatja és bővíti, másrészt fogalomalkotó és lexikális önállósággal is rendelkezik és a kor jelenségeit értelmezi. Sajátos történetíró érik Koncsol Lászlóban! Eszszéírói vénája irodalmi látással gazdagítja és nemesíti tényfeltáró szorgalmát, elmélyüiési készségét, mely, meg kell jegyeznünk, szintén bámulatos. Adatkezelésén és a hitelességre való törekvésében rengeteg utánajárást, levelezést, személyes beszélgetést érzünk. Olvasás közben döbbentem rá, hogy valóságlátása és stílusa mennyire megcsillogtatja a tényeket, a holt adatokat élettel telíti meg, Koncsol, történelemszemléletében kétségtelenül ott van az alkotó író kíváncsisága, humánus megértése és a dolgok értelmébe vetett, mélységes hite. Történelemszemlélete humanizálja a múltat, annak feltárása mellett, jelenségeit magyarázva megnemesíti azt. Irodalmi általánosítás és történeti dokumentálás jegyében és egységében várhatunk tőle további, fontos műveket, mint a tárgyalt öt levél is, melyek gazdagítják nemzettudatunkat és kisebbségi öntudatunkat, önmagunkról való ismereteinket elmélyítve. S amellett az egyetemes magyar sors meggyőző adalékai lehetnek! (Apáczai Csere János Főiskola - Győr) DUBA GYULA helyre, és a televíziózás csak azután következik. Ugyanakkor a rádióról és a zenehallgatásról sem feledkeznek meg. Tesztjeink alapján nem bizonyosodott be egyértelműen az a megállapítás, amelyet egy magyarországi felmérő nyomán olvashattunk (az Uj Szóban), hogy „Nálunk (értsd: a szlovákiai magyar fiatalok körében) a történelmi regények megelőzik a tágabb értelemben vett szépirodalmat és krimit". Felmérőnkben arra a kérdésre, milyen irodalmi műveket olvasol a legszívesebben?, a tanulók így válaszoltak: a kalandregényeket, a humoros, a fantasztikus, a tudományos-fantasztikus műveket, a modern műfajokat, az ifjúsági regényeket, a költészetet, a színdarabot stb. (a sorrend az érdeklődés arányát is jelzi). A fiatalok ízlését, olvasási kultúráját - és ez már a szóban forgó konferencia tapasztalata is - elsősorban az iskola (a pedagógus) formálja, alakítja és az a kínálat (könyvtárak, könyvesboltok), amelyhez hozzájuthatnak, amelyet pénztárcájukhoz mérten meg is tudnak vásárolni. E beszámoló címében foglaltak, gondolom, nem szorulnak bővebb magyarázatra. Iskoláinkban, a tanítási órákon az irodalmi műveké kell legyen a fő szerep, elsősorban azokat kell olvasniuk, azokat kell megbeszélniük a tanulóknak, nem pedig mások róluk írt „bölcsességét". Fontosnak tartom, amit az egyik előadó Hegedűs Géza kiváló magyarországi írótól idézett, s ez, ha nem is egészen pontosan, így hangzik: ,,A jó könyvek jó olvasóvá nevelik az embert; a jó olvasmányok pedig jó embert nevelnek." Ebben, gondolom, egyetérthetünk, ki-ki (író, pedagógus, olvasó, kiadó) megtalálhatja a saját szerepét és feladatát. DR. TANKĎ LÁSZLÓ EMBERTAN-E AZ ISKOLA? BUDAPESTEN KONFERENCIÁT TARTOTTAK AZ OLVASÁSRÓL