Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-24 / 277. szám, kedd

1992. NOVEMBER 24. . ÚJ szól NYUGDÍJASOK OLDALA 6 • LŐERŐKET URALVA Senki sem örül, hogy elszállnak az évei, hogy megöregszik. Sőt, vannak, akik tudomásul sem akarják venni az idő múlását, úgy gondolják, az ő szervezetük nem kopott el, erőnlétük olyan, akár fiatal korukban és szellemileg is frissek. Sokan valóban meghazudtolják korukat, mások viszont csak dacolnak a visszafordíthatatlannal. Ezt szinte naponta tapasztaljuk a közlekedésben is. Egyre több idős embert látunk a gépjárművek kormánya mögött. Valahol lélekben meg is szóljuk őket: mit kocsikázol még, csak galibát okozol az utakon, feltartod a forgalmat, balesetet okozol! Mennél ki inkább pecázni (a férfiak esetében), kötögetnél inkább az unokáidnak (a nők esetében). Tény, hogy az ember nem szívesen mond le szokásairól, kedvteléseiről. Aki évtizedekig autóval közlekedett, az idős korában is azzal akar járni. A köztudatban az él, hogy az idős ember csak bajt okozhat a közlekedésben. De valóban így van ez? A KI OKER német folyóirat nemrég részletesen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Megállapításai csodálkozást váltottak ki. Németországban minden ötödik ember átlépte hatvanadik éve küszöbét, a prognoszták szerint 2030ban minden harmadik ember nyugdíjas lesz. Ennek tudható be, hogy sok az idős autót vezető ember és számuk még nőni fog. Képesek egyáltalán beilleszkedni a modern közlekedésbe, a sűrűsödő forgalomba? A szakemberek szerint nem kell tartanunk attól, hogy ők a balesetek leggyakoribb okozói. Ellenkezőleg, az idős gépkocsivezetők megbízhatóbbak, mint az utakon száguldó fiatalabb kollégáik. Természetesen, állításukat bizonyítani is akarták, ezért vizsgálták az okokat. Kiderült, hogy az öregek nagyobb gyakorlattal rendelkeznek, rutinosabbak, megfontoltabbak, óvatosabbak, előrelátóbbak. Csak természetes, hogy ennek megfelelőek a reakcióik is. Többnyire elkerülik az ismeretlen útszakaszokat, a túlzsúfolt kereszteződéseket, képesek néhány kilométerrel hosszabb utat megtenni csak azért, hogy ne keiijen balra kanyarodniuk, legszívesebben arra járnak, ahol jelzőlámpák irányítják a forgalmat. Nem becsülik túl képességeiket, mint ahogy ezt gyakran a fiatalabbak, de leginkább a kezdő sofőrök teszik. Udvariasabbak és előzékenyebbek társaikkal szemben, nem akarnak mindenáron elsők és leggyorsabbak lenni. Mindez netán azt jelenti, hogy az idős autósoknak nincsenek problémáik? Persze hogy nekik is vannak! Leginkább akkor, ha előreláthatatlan szituációt kell megoldaniuk, ha szokatlan helyzetbe jutnak. Hirtelen elbizonytalanodnak, tétováznak. Akkor a legidegesebbek, ha mások dudálnak rájuk, ha türelmetlenkednek velük. Ez a cikk sűrített mondanivalója. Szívesen hozzáfűznék még egy személyes tapasztalatot. Akik sokéves gyakorlattal rendelkeznek, azoknak, úgy tűnik, idősebb korukban sem okoz gondot a motorház alatt levő lovak uralása, ám aki 50—60 éves korában szerzi meg jogosítványát, az bizony sok kellemetlenségnek, veszélyes helyzeteknek teszi ki magát ós másokat. Egy hatvanon felüli jómódú hölgy elhatározta, hogy autót vesz. Mindent megtett azért, hogy gépkocsivezető legyen belőle. Hiába akarták lebeszélni rokonai, barátai, ő csak azért is kitartott elhatározása mellett. Egy hónapon belül össze is törte drága autóját, szerencsére, neki kutya baja se lett. Vett egy másik autót és olyan bátor volt, hogy egyedül elment Londonba. Ott aztán ismét balesetet szenvedett. Repülővel jött haza és még mindig nem akarta belátni, hogy hetven felé közeledve nem kell kísérteni a sorsot. Harmadik autójával egy fának rohant, de ezúttal nemcsak a jármű tört, hanem az ő csontja is. Hónapokig kórházban volt, azóta is mankóval jár. Szerencsére kevés az ilyen elszánt idős hölgy. A többiek meg, akik, ahogy mondani szokás, a volán mögött öregedtek meg, vezesse.nek csak bátran tovább, persze- — óvatosan. (ozo) omorú, de tény: manapság egyre több ^^ —m atárstalan, magányos ember. Vannak, akik megbékélnek sorsukkal, mások próbálnak magányukon enyhíteni. Ki így, ki úgy. Hozzászokhattunk már az újságokban megjelenő társkereső rovatokhoz, apróhirdetésekhez, a minap azonban egy nem éppen szokványos próbálkozásnak lehettünk fültanúi. Egy idős néni Pozsonyból a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának Pavilon című műsorát hívta fel, s elmondta, milyen egyedül érzi magát, mennyire szeretné, ha barátnőre találna. A telefonáló, Gizi néni, hetvenöt éves és hetedik éve él egy lakótelepi kétszobás lakásban a fővárosban. Egyedül. — Kassán születtem, ott is éltem le az életem a férjem oldalán. Mindketten nyudgijasok voltunk már, mikor elhagytuk szülővárosunkat. A fiunk után költöztünk, aki Pozsonyban kapott állást. Eló'ször Somorján laktunk hat évig. A férjem is ott halt meg, onnan költöztem én Pozsonyba, hogy minél közelebb lehessek a gyerekekhez. A fiam azonban nemsokára családjával együtt egy másik városba települt át. Ilyen a munkája. Én meg itt visszaköltözni Kassára, bármennyire is szeretem azt a várost, hiszen a férjem itt van eltemetve, s itt él a fiam is a családjával, ha kicsit távolabb is. Ha én Kassán laknék, még ritkábban láthatnám ó'ket, amit nem tudnék elviselni. Tudja, ez az egy fiam van... Az egyetlen barátnőm, akivel még tartom a kapcsolatot, Trencsénben él. O olykor meglátogat, egy-két napot velem tölt, de neki is van egyéb gondja, minthogy állandóan mellettem legyen, hiszen hat gyereke van. így aztán többnyire egyedül vagyok. Azt a néhány telefonhívást leszámítva, nem beszélek senkivel. Naphosszat nem nyitja rám senki az ajtót, a postáson kívül. Még a közvetlen szomszéd sem. Nemrégiben is hat hétig feküdtem betegen, de senki nem jött meglátogatni, megkérdezni: nincs-e szükségem valamire. Ezért szeretnék egy barátnőt, akire számíthatok, ha valami történne velem, s akinek én is segítségére lehetnék amiben tudok. Azért telefonáltam be a rádióba, mert akkor egy kicsit kétségbe voltam esve. Rámtört a félelem és a depresszió. Szörnyű dolog magányosnak lenni.^Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én ilyen helyzetbe kerülök. SEGÍTSÉG, MAGÁNYOS VAGYOK! maradtam egyedül, barátok, rokonok nélkül. A gyerekeimre nem panaszkodhatom, a fiam is, a menyem is rendszeresen felhív, kéthetente meglátogatnak, az idén még a folyosómat és a konyhámat is kifestették. Az únokáim nyaranta mindig velem töltenek pár hetet, de ezenkívül ritkán találkozunk. Azt nem várhatom el, hogy száz kilométerről hetente feljárjanak Pozsonyba, főleg most, mikor a benzin is olyan drága, én meg nem bírok utazgatni a lábam miatt. Csontkopás van a térdemben, még ülni sem bírok hosszabb ideig, nemhogy járni. Hozzájuk költözni? Nem lehet, kicsi a lakásuk, meg aztán így, tehetetlenül csak a terhükre lennék. Inkább maradok Pozsonyban. Itt már úgy-ahogy megszoktam, van egy-két ismerősöm, akiket felhívhatok, ha beszélgetni szeretnék éppen valakivel, de barátnőm, az nincs, egy sem. Volt egy, de ő már meghalt. Tulajdonképpen már mindenki elment, akivel közelebbi kapcsolatban voltam. A bátyám és a húgom Kassón él, jó testvérek, de nagyon messze vagyunk egymástól. Hozzájuk bármikor elmehetnék, befogadnának, gondoskodnának rólam, de hogy tudnék én már Népes családból származom, hatan voltunk testvérek, mindig szerettem emberek kőzött lenni. Üzleti eladóként, egészségügyi dolgozóként _ is tudtam velük bánni. Talán ezért is fáj annyira a magány. Sokszor úgy érzem, belőrülök. Ha már végképp nem tudom elviselni az egyedüllétet, felülök a villamosra, elmegyek a végállomásig és vissza, hogy legalább pár percig emberek közt legyek, halljam a hangjukat, válthassak valakivel néhány szót. Közben leszállok az üzletnél, megveszem a tejet és a kenyeret (több nem is kell, én már szerényen élek), elbeszélgetek egy kicsit a kedves elárusítónővel, s mindjárt jobban érzem magam. A nappalok még csak-csak elmennek. De az éjszakák! Olvasni nem tudok, szürkehályog van a szememen, nemrégiben operálták, kímélnem kell. Ezért nem nézhetem a tévét sem. Általában a rádiót szoktam hallgatni, amíg bírom. Éjjelente aztán csak hánykolódom, forgolódom az ágyban, nem tudok elaludni. És olykor jönnek a nyomasztó gondolatok: kesergek magamon, azon, hogy öregségemre egyedül maradtam. Felizgatom magam és még úgy sem alszom. Nyáron már az is előfordult, hogy egy ilyen álmatlan éjszakán kimentem a balkonra azzal a gondolattal, hogy leugrom... Ezért lenne jó, havalaki mellettem lenne. Már arra is gondoltam, hogy magamhoz veszek albérlőként egy fiatal lánykát. De hol találok a mai világban olyat, aki nem dohányzik, akinek van türelme egy ilyen öregasszonyhoz, aki nem hordja fel a barátait. Bizony, megváltozott ez a világ. Nem lehet már bízni az emberekben. Hányszor hallani, hogy idős nőket a lakásukban leütnek, kirabolnak. Lassan már az ajtót is félek kinyitni. De tudom, a félelem, a magány, az egyedüllét érzése mind egy csapásra eltűnne, ha lenne valaki, akivel hetente egyszer-kétszer találkozhatnánk, kicsit sétálnánk, kicsit beszélgetnénk, akivel kölcsönösen segítenénk egymást. Ezt szeretném. Hetvenöt éves vagyok. Nem sok időm van már hátra, s nem szeretném, ha életem utolsó napjaiban egyedül lennék... S. FORGON SZILVIA Méry Gábor illusztrációs felvétele ÖNÖN MÚLIK, MEDDIG ÉL Ha az ember megöregszik, ilyen-olyan baja van, betegeskedik, és gyakran gyötri a magány. Lassú, feledékeny és panaszkodó lesz, csodálkozik, hogy akik korábban szerették, körülvették, elelmaradoznak mellőle, mert nem tudatosítja, hogy magatartásával nyűggé lett. Az ilyen helyzetet nem szabad elfogadni. Nem a hálát kell kitoporzékolni mindenáron, hanem jóval az öregedés előtt mindent meg kell tenni azért, hogy majd elviselhetők legyünk. A szakemberek azt mondják, hogy az öregedésre, az öregségre az embernek negyvenedik és ötvenedik életéve között kell felkészülnie. És rögtön szolgálnak is néhány jó tanáccsal, melyek közül mi tízet november 3-án közöltünk ugyanezen a helyen, s melyekhez most még néhányat hozzáteszünk. fi Ne igyunk sok kávét! az életkort. Azok a 45 éven felüli Amennyiben régi szo- férfiak, akik rendszeresen sporkásunkról kellene lemondanunk tolnak, ritkán kapnak szívinfarkés úgy érezzük, hogy erre képte- tust. Ajánlatos hetente legalább lenek vagyuhk, vagy ha na- háromszor 30 percet sportolni gyon hiányzik a kávé íze, akkor (korra való tekintet nélkül). Sokat igyunk kofein mentes kávét, kell sétálni, úszni, kerékpározni, Egészségesebb, meg olcsóbb kertben foglalatoskodni stb. Keis. Már sok orvos bebizonyítot- rüljük a felvonót, gyalog menta, hogy a kávéfogyasztás és a jünk föl a lépcsőkön. wíSs

ev

9an

é9ek kÖZÖM ÖSSZ

e" 14. ' Tartsunk, ki egy társ fugges van. . me||et

t, Evejn)< mú|t

á_ 12. Nem minden az „édes val nem tanácsos cserélgetnünk élet". Megfigyelték, szexuális partnereinket. Azért hogy a közép- és idősebb korú sem, mert az esetleges sikerteemberek szeretik az édességet, lenséget nehezen viseljük' el, Igaz, a cukor még senkit sem vitt csalódottak és szomorúak leközvetlenül a halálba (cukorbe- szünk, ugyanakkor hűtlensétegeket kivéve), viszont növeli a günk miatt furdal bennünket a test súlyát, elhízást okoz, emeli a lelkiismeretünk is. Az új partnervérnyomást. Teánkat inkább nek bizonyítani akarunk, ezért mézzel édesítsük és együnk ke- sokkal kevesebbet alszunk, azvesebb tortát, süteményt, ne tán imponálni is, ezért még muigyunk „mű" üdítőket, inkább ás- latóhelyekre visszük, több szeványvizet. szes italt fogyasztunk, többet * _ . . § i a dohányzunk, illetve füstös he13. Sokat mozogjunk! A ,

ye

n tartózkodunk. Hamarosan sportolás segíti meg- észrevesszük, hogy szinte folyaőrizni testsúlyunkat, erőnlétun- matosan fáradtak vagyunk, ket, hozzájárul pszichikai egyensúlyunkhoz. Az ilyen aktivitás 15. Ne akarjon minden , ,, , .... áron karriert csmá ni egyértelműen meghosszabbítja Igaz, ezt nagyon nehéz megfogadni, főleg manapság, amikor minden munkahelyen bizonyítani kell, és sokaknak munkahelyet is változtatni kell. Mégis érdemes odafigyelni a szakemberek észrevételére: a negyven éven felüliek nehezen illeszkednek be új környezetbe, nem tudják elviselni a sikertelenséget, a megszokottnál nagyobb munkatempót, ami lelkj, majd testi leépülésükhöz vezet. Ezért a tanács így szól: kevesebb hajsza, több pihenés! 15

( Egészséges környezetben éljünk! Ennek a követelménynek a falusiak hamarább eleget tehetnek mint a városiak. A tanácsot átvitt értelemben is érdemes megszívlelni. Az orvosok megállapították, hogy azok az emberek, akik nem szeretik környzetüket, gyakrabban betegek, korábban halnak meg. Ezért éljünk ott, ahol élni szeretünk! Persze, erre nincs meg mindig a lehetőségünk, akkor tegyünk meg legalább anynyit, hogy gyakran ellátogatunk, kirádulunk oda, ahol szívesen tartózkodunk. 17. Közlekedjünk óvatosan! A világstatisztikák szerint a baleset okozta halálesetek a 4. helyet foglalják el a szívbetegség, a rák, a légzőszervi megbetegedések okozta elhalálozás mögött. Sokan bizony nagyon figyelmetlenek, rohanó gépkocsi, villamos elé lépnek, figyelembe se veszik a vasúti átkelőhelyeknél a jelzőlámpát, este kivilágítatlan kerékpárokon közlekednek. lg. Ne zsörtölődjünk, ne veszekedjünk! Minden civakodás izgalommal jár, rongálja a szívet, emeli a vérnyomást. Sajnos, sok idősödő ember kicsiségekből is nagy problémát csinál, mindent szóvá tesz, majd rágódik a történtek fölött. Nem tudatosítja, hogy saját egészségét rongálja. A tanács úgy szól, hogy legyenek inkább nagyvonalúak, elnézőbbek, nyeljenek egyet és örüljenek a szépnek, a jónak. 19. Legyünk aktívak! Érdekeljen bennünket minden, lássunk neki minden munkának, legfeljebb abbahagyjuk, ha nem bírjuk. A tétlenség öl! Nem elég letelepedni a televízió elé, hajnalokig hallgatni a rádiót, a passzivitás depresszióhoz vezet. Jó, ha van valamilyen kedvtelésünk, konkrét elfoglaltságunk. Minden napra tervezzünk be programot, munkát és ha be is tartjuk elképzeléseinket, akkor elégedettek leszünk, jó érzéssel hajtjuk nyugovóra fejünket. II20. Szeressük az életet! lllllll Ezt nem kell kommentálni... Hisszük, hogy akik betartják ezt a húsz jó tanácsot, egészségesek és hosszú életűek lesznek. Mindenesetre érdemes megpróbálni! Az oldal anyagát összeállította: OZORAI KATALIN