Új Szó, 1992. november (45. évfolyam, 258-282. szám)

1992-11-14 / 269. szám, szombat

IRODALOM - PUBLICISZTIKA tÚJSZŐM 1992. NOVEMBER 14. : Nemre; ben az:és a Fórum kiadó vendégeiként a .Vajdaságban járt, olvasókkal, kollégákkal {alapozott a Kalligram kiadó és folyóirat, valamint lapunk két-két munkatársa. Ezt a látogatást viszonozzák most. pontosabban a jövő hét első felébon vajdasági barátaink, ť • ro, a Fórum kiadó igazgatója. Matuska Márton, Sinkovits Peter és Spitzer Éva újságírók, a Magyar Szó munkatársai, akik Pozsonyon kívül Somorjára és a Nyitrai Pedagógiai Karra is ellátogatnak. Vendégeink írásaiból nyújtunk áí ízelítőt az alábbiakban, megjegyezve, iv Spitzer É ? t már a tegnapi szamun ban közöltük. Sinkovits Péter MAGUNKHOZ Önpusztító hallgatást felváltó dühös lábdobogás: morajlik minden, mi elsuhant bennünk, simulékonyságunk immár szöges deszkafal. Látó tüzek gyúlnak, hangunk nem lármás, de nem is hümmögő, bár a ragok néha már pontatlanok, mert dadog, aki süllyed, romházán falat tapaszt, de a tünékeny malaszt nem elég. Megszületünk-e ismét, amúgy igazán, mint hozzánk illik? Örökségünk terhét magunkra véve mint gőzhajók futnánk a nyílt tengerre. A szabadesést kipróbáltuk. Megünnepelve kellőképpen a dekrétumok. Jóváhagyva minden, mi nem rontott statisztikát. Járom és regula. Másutt a poharazgatás már nagyban tartott, de a vésnökök tudták feladatukat: a szövegből csak az ige maradt. Felmondásra vár így a történelmi lecke, megírásra a bezúzott sírok krónikája. A nyelvtankönyvek is őrzik még a megszenvedett hitelt. HÍRT HOZUNK A VAJDASÁGBÓL . , . ' I S

ütő András előadása iránt volt az idei Remények Tava-i találkozáson a legnagyobb az érdeklődés. Persze sem ő, sem az előtte már szereplő Pomogáts, de jómagam sem csupán ide érkeztünk, hanem mind a hárman jókora körutat tettünk meg Amerikában és Kanadában. A leghosszabb nekem jutott, elsősorban éppen annak köszönhetően, hogy Jugoszlávia, s benne mi, délvidéki magyarok is oda jutottunk, ahova jutottunk. Sütő András a feleségével utazott, Frankfurttól magára hagyva élettársát s mellém telepedvén, mert felesége gyengén dohányos, és rá való tekintettel a gép kisebbik, és rosszabbnak számító farokrészében, a dohányos szakaszban váltottak jegyet. - Életem legnagyobb marhaságát követtem el - panaszkodott. A gépen ugyanis a tapasztaltabb dohányosok a nem dohányzó részre vesznek jegyet s átjárnak a farokrészbe füstölni, aminek következtében ott sűrűbb a füst, mint a legrosszabb lebujban. Mellesleg Amerikában már a rossz lebujok némelyikében is tilos a dohányzás. Akárcsak a repülőgépen, még a vécében is. A hangosbemondó folyton ismételgette a repülőgépen és a légikötőkben egyaránt, hogy a tilos helyeken szigorúan tilos a dohányzás, a vécében füstérzékelők vannak beszerelve, s ha valakit dohányzáson kapnak ott benn, a büntetése ötszáz dollár. A repülőtereken is csupán kis zárt részen szabad dohányozni. Sütőnek a dohány azért is ártalmas, mert a marosvásárhelyi emlékezetes magyargyalázásban súlyosan megsérült szeme különösen érzékeny rá. így hát szerencsém volt Frankfurttól Atlantáig, amerikai landolásom színhelyéig csevegnem neves kortársunkkal. A gépen persze kölcsönösen tájékoztattuk egymást arról, ami odahaza - Erdélyben, Délvidéken - velünk történik. Előadásán szintén arról beszélt, ami náluk történik, de úgy megfogalmazva, hogy én egy az egyben magunkra is értettem. Előadásának címe: Erdélyi sors és irodalom. Nem gondolja az Amerikába keveredett bácskai újságíró, hogy neki ott is jegyzetelnie kell, de Sütő Andrást hallgatva hamar előkerült a jegyzőfüzet és ilyen gondolatok kerültek bele: - Nem hiszek abban az irodalomban, amely esztétikai csupán és nem érdekli az etika. Soha nem tudtam megbocsátani azoknak, akik odadobnak egy falut egy esztétikai felvillanásért, amit Amerikában megbecsülnek. Én az élet szenvedéseinek a partoldaláról nézve tartom az irodalmat az élet szolgáló leányának. - Boldog volt a totalitárius rendszer, ha politikamentes irodalommai találkozott és elrettentő példaként hozta fel a népit, nemzetit. - Egy égő házban fésülködő öregasszony az az irodalom, amely nem veszi észre, hogy évről évre százezrek hagyják el, mert a vásárosok elmentével el kell majd mennie a sátorosnak is. - Ezek az alkalmak, hogy itt én is mondhatok valamit, az útkeresés alkalmai. És ez nem irodalmi útkeresés. Mindenekelőtt létezni, fennmaradni kell, s csak azután jön irodalom, esztétika. Úgy érzem most is, hogy mindezt az otthoni és a mi itthoni irodalmárainknak mondta. Annál inkább érzem így, mert saját előadásom után nem egy helyen rákérdeztek, hogy mi igaz abból, hogy a délvidéki magyar intelligencia szinte kérkedve határolja el magát a vajdasági magyarság politikai érdekszervezetétől, és hogy a bizalmatlanság politikusok és egyéb vezető személyek között szinte telies. Hellyel-közzel beleértve a Magyar Szót is. Ismétlem, ezek nem saját meglátásaim, noha sok tekintetben azonos az észrevételem. A Sütőelőadáson jelen levő Kovács Béla bácskai származású atomkutató ugyanezt a gondolatot feltett kérdés formájában fogalmazta meg: Mi az oka annak, hogy az amerikai magyarság nyújtotta volna segítő kezét a délvidékiek felé, de sokáig nem volt, aki megfogja? Ugyancsak a mi nevünkben is meg lehet fogalmazni azokat a gondolatokat is, amelyeket Sütő András a jelenlevő amerikai magyarok felé irányított: Hányszor fordult elő, hogy a kalitkán kívülről nekünk beszóltak: ti nem jól röpködtök! Nektek szabadabban kellene röpködnötök. (Azt már csak magam teszem hozzá, hogy nálunk, tehát itt minálunk, a Délvidéken még mindig az a baj, hogy mi, kalitkába zártak sokszor elmaraszAMERIKAI SÓ ÉGŐ HÁZBAN FÉSÜLKÖDŐ ÖREGASSZONY táljuk azt is, aki arról beszél, hogy van szárnyunk, röpülni is lehet! Kalitkán kívül is lehet élni! Nekünk is! Itthon is. De az ajtókat, magunknak kell kitárnunk, s röpülni sem fog más, helyettünk, habár sokan így képzelik el a szabad repülést.) Sütő András folytatta: - Hemingway Öreg Halászához hasonlóan a nagy hal csontvázát fogjuk csupán a Szabadság Partjára vontatni, ha nem történik valami a világban a magyar kisebbség ügyében. Legyenek segítségünkre abban - mondta most már egyenesen felszólítva a hallgatóit -, hogy ezt a történelmi utazást ne úgy tegyük meg, hogy a létünk csontváza kerüljön a partra. Előadás után a már említett hetiní születésű, szabadkai nevelkedésű Csiszár Istvánnak a felesége azt mondja: Nekünk is így kellene sikoltanunk a bajunkat, de nincsen, aki mondja. Jó egy hét múlva tartottam saját előadásomat Los Angelesben. Ottani vendéglátóim egyike, Előd László a meghívón ezt a címet adta: A Délvidék vészkiáltása. Első pillanatban magam is megütköztem, hogy hát jajkiáltást viszek magammal? Ugyan mit vihettem volna ebben a helyzetben? Innen? Hát az a sok ártatlan katonahalottunk, akiknek a sorát a temerini Baráth Róbert kezdte - ha emlékszünk rá: úgy, hogy Németországból tért haza a mostohahaza hívására; a bezárt parancsmegtagadó Forgó Lóránt és sorstársai, Lőrinc Tamás, a harctérre hurcolt bánátki papunk; az elmenekült honfitársaim ezrei nem azt üzenik-e, hogy kiáltsak a nevükben is? S én kiáltottam mondván: JAJ A LEGYŐZÖTTEKNEK! Magunkra gondoltam, akik két világháborúban lettünk azok, de sorsunktól nem különbözik más legyőzőiteké sem. [Részlet a Magyar Szóban közölt sorozatból.] ' MATUSKA MÁRTON A

pám délután sokáig töprengett, mitévő legyen, aztán fogta a kalapját, és elment Székely igazgatóékhoz. Még mondani akartam, hogy oda most már hiába megy, de nem szóltam. Ott tudta meg azt, amit én már első órán, hogy Székely többé nem igazgatója a gimnáziumnak. -Te - mesélte szóról szóra anyámnak, amikor hazaért, Székely szavait -, amikor beléptem az irodába, ott a belgrádi minisztérium képviselője és egy Grbič Janko nevű tanár. Bemutatkoznak és közlik velem, hogy mától nyugállományba kell vonulnom. Csak a leltárt keli elkészítenem, aláírnom, és máris mehetek. Nem tudtam szóhoz jutni. Hogy ezután mi történt - mondta Székely -, fogalmam sincs. De én tudtam. Az első órára Sauert vártuk, de szokásától eltérően késett. Azt gondoltam, a tantestület azonnal megrovóban részesít, ezért nem jön még. Aztán egy ismeretlen tanár társaságában lépett be, mint gyorsan kiderült, az új igazgagó, Janko Grbió kíséretében. Sauer nagyon idegesnek látszott, letette a táskáját, az osztálykönyvet fogta maga előtt. Állt a dobogón, aztán zavartan megrángatta a vállát, mintha a zakója nem állt volna kedvére valóan, nyelt egyet, mint apám szokott, amikor ideges, s csak azután szólalt meg - szerbül: - Predstavljam vam, azaz bemutatom gimnáziumunk új igazgatóját, Janko Grbió urat. Most még feszültebben álltunk, mint az imént az udvaron, össze se mertünk nézni. Grbió igazgató pedig keresztet vetett, hatásszünetet tartott, ami arra volt elegendő, hogy a protestánsok és izraeliták kivételével mi is megtegyük Sauer karmesteri beintésére, és elkezdte ószláv nyelven: -Oče naš, koji si u nebesima... A néhány szerb fiú bátortalanul ugyan, de elkezdte vele együtt mormolni a Miatyánkot, mi pedig hallgattunk. Aztán ismét keresztet vetettünk: ,,U ime Oca, Duha is Svetoga..." - No, ezt majd gyakorolni fogjuk - ragasztotta hozzá az ,,Amin"-hoz Grbió igazgató, és feltolta nyergébe a szemüvegét. Névsorolvasás következett a fotoszintézis helyett, méghozzá úgy, hogy Sauer olvasta BORDÁS GYOZO: CSUKÓDÓ ZSILIPEK (REGENYRESZLET) a neveket, az igazgató pedig mutatta, ki hova álljon. - Ács Géza - szólította Sauer. - Desno - mondta, s mutatta is, hogy oda, jobbra, a pattogó kályha közelébe. - Bátori Ferenc. - Desno. - Čobanski Vasilije - mondta a nevet a tanár, s érdeklődéssel vártuk, ő vajon hova kerül. - Desno - szólt az utasítás. - Deutsch Zita. - Levo - azaz balra, az udvari ablak mellé. - Fischer Gyula. - Desno. Miután balra sorakozott Horn Richárd, majd Hötzel Klára és Huick Filip is, a rutén Hromis Janko pedig ugyancsak a szerbek, magyarok és izraeliták mellé, kezdett kialakulni a rendezőelv, hogy a német gyerekek külön csoportot alkotnak. Hát azért szólt hozzám németül Sauer az udvaron, mert ő is német? Vártam, hogy a névsor lecsorogjon egészen hozzám. - Pichler Adalbert Béla - szólt Sauer. így még sohasem szólított, Albert voltam ez ideig, habár a Béla is ott szerepelt a nevem mellett az egyházi anyakönyvemben, merthogy az Albertnak nincs védszentje. Fölálltam. Láttam, tanakodás folyik a katedrán, aztán Grbió intett, balra. így kérültem én magyar létemre, de német hangzású nevem miatt az ablaknál gyülekező németek közé. Ebben a jóeső érzés csak az volt, hogy Klára mellett állhattam. - Maguk most velem jönnek - szólt természetesen szerbül az igazgató, és már vezette is a kályha mellett felsorakozó majd fél osztályt. Mi a tanteremben maradtunk, Sauer Jakab is csak a tekintetével kísérte ki a távozókat, aztán becsukta mögöttük az ajtót. Tíz perc volt az egész, s amikor felénk fordult, németül kezdte mondani, hogy ma a fotoszintézisről lesz szó, s táskájából előhúzta az én hógolyómíól megtépázott, tányérnyi botanikuskertet. Olyan váratlan találkozásom volt ez a politikával, mini nemrégiben a saját testemmel. - Na jöjjön, Pichler, és rajzolja le a táblára, amit tönkretett, mondta Sauer németül, és én kimentem és rajzolni kezdtem a leveleket: a szárat, az áttellenes és az örvös leveleket. A mai napig nem tudom, németül hogy hívják ezeket. De nem is ez a fontos, hanem, hogy nem azt rajzoltam, amit abban a tányérban láttam, hanem, amit otthon apám Révailexikonából kinéztem. S a rajz meglepően jól sikerült, még ki is satíroztam a leveleket, és némi árnyalást is adtam, az erezetek pedig olyan szépeknek sikerültek, hogy mindaz ami a táblán volt, kis képzőművészi-botanikai remekműnek tűnt. - ötös - szólt Sauer, miután jól megvizsgálta a táblára rajzolt ábrákat. • - Hogyhogy ötös? - kérdezte félhangosan, mintha csak önmagától, Hötzel Klára. - Hát olyan szép. Sauer nem szólt semmit, csak beírta az osztálykönyvbe az ötöst. Mintha a szívembe markolt volna. Az osztály is értetlenül nézett, mindenki meg volt győződve, hogy ezzel büntet a hógolyóért. Egész órán át nem tudtam odafigyelni arra, mi az anyagcsere. Csak miután Deutsch Zita is ötöst kapott a cukornak az energiává válásáról szóló remek feleletére, kaptam föl a fejem. Itt megint történik valami, mint a pénzzel, gondoltam. S valóban, csak ekkor derült ki, hogy mától az ötös lesz a legjobb osztályzat, a kettes a bukó, s nem fordítva, mint ahogy eddig volt. Mintha csak megfordult volna velem a világ. Alighogy apám előadta, mi mindent hallott Székely Sándortól, megszólalt a kapucsengö, és az udvar végében a Bodri is vakkantott egyet. Anyám ment ki. Sauer Jakab állt az udvaron. Anyám zavarában gyorsan kioldotta a kötényét, beletörölte az idegességtől nedves kezét, és a küszöbre dobta. Apám, aki még mondani akart nekem valamit, kinézve az ablakon szinte magába fojtotta a szót. Tizennégy óta nem találkoztak. De ez csak Bodrinkat nem zavarta, még nagyon jól emlékezett rá, odament, és farkát csóválva körülszaglászta. Én besiettem a fürdőszobába. Anyám szólt be, hívatnak. A műterem párnázott karosszékében a kis dohányzóasztalka mellett ült Sauer, vele szemben apám. Magukba roskadva mindketten, mint a tálcán a hamuvá égett cigarettatörzsek. - Kérj gyorsan bocsánatot a tanár úrtól - utasított apám, amit én készségesen tettem meg, ma immár másodszor. - Ugyan, hagyd a gyereket, véletlen volt, tudom. Kettesben maradtak, anyám bort vitt be nekik, közben le is fényképezte. Tőle tudtam meg, hogy fényképes bizonylattal kell igazolnia,, hogy kilencszáztízben már itt volt, mert a későbben települteket kiutasítják az országból. - És nyelvvizsgát is tennie kell, hogy a gimnáziumban maradhasson - mondta. Elképedve hallgattam anyám, aki mind sűrűbben fordult a literes kancsóval. Már lefekvéshez közeledett az idő, amikor anyám azzal jött vissza, hogy magyar gimnázium csak Szabadkán marad, így hát ha továbbra is magyarul akarok tanulni, az ottani kollégiumba kell íratniuk. - De én nem megyek sehova. Itt akarok maradni! - mondtam, mire anyám nyugtatgatott, hogy ezt majd még megbeszéljük. H

ogy én ragaszkodom"Ú.-hoz, ahol születtem, ez talán érthető, de nem értettem, miért ragaszkodik hozzá a mától osztályfőnökömmé vált tanár, akit már régebben is hívtak Szegedre. - Ô itt kezdett tanítani, s itt lett nemcsak tanár, hanem tudós is. Az itteni növényvilág legjobb ismerője, a gyümölcsevő madarakról pedig egész könyvet írt. Újra kellene mindent kezdenie, ha ebből a közegből kiszakítanák. Otthontalanná válna, mint az állatkerti ketrecekbe zárt állatok és madarak...