Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-09 / 239. szám, péntek

1992. OKTÓBER 9. . ÚJSZÓä KULTURA NEPZENE - NEM A MÚZEUMNAK Beszélgetés Ág Tiborral Szeptember 25—27 között rendezték meg a XII. Kecskeméti Népzenei Találkozót. Programinak gerincét népzenei bemutatók és szakmai tanácskozások alkották. Az utóbbiakon előadások hangzottak el többek között a Kárpátalja népzenéjében tapasztalható alakító és torzító jelenségekről, az erdélyi és csángómagyar népzenéről, Bartók gyűjtőútjáról a Káfpát-medencében, a •Cantata Profana költői fordításairól. Az eseményen részt vett és előadást tartott Ág Tibor népzenekutató, akit először arra kérek, szóljon néhány szót a találkozó múltjáról. — Kodály szülővárosában olyan rendezvénynek indult ez a fórum, mely a népzenei mozgalom fejlődését és a népzenei hagyományok tisztaságának a megőrzését hivatott szolgálni. Kezdeményezői tehát lehetőséget teremtettek arra, hogy a tudományos előadásokon kívül 'népzenei gálaestek is legyenek, egy fórumon belül, amolyan műhely jelleggel, ahol nem a versenyen van a hangsúly, hanem a szakmai gyarapodás elősegítésén, vagyis, ahol a szakemberek időt tudnak szakítani az együttesekre. — Ön többször részt vett ezen az eseményen. Tapasztalt-e kü* lönbséget a korábbi találkozók és a mostani között? — Igen. És ebben bizonyára közrejátszott, hogy négy óv szünet után rendezték meg újra, a legutolsó nyolcvannyolcban volt. Azon is, meg a korábbi rendezvényeken is valahogy nagyobb volt az érdeklődés a szakemberek részéről. Amit a leginkább hiányolok, az az, hogy nem volt idő megvitatni azokat a jelenségeket, melyek az amatőr nép- zenei mozgalomban mutatkoznak. Azelőtt határon kívüli együtteseket is meghívtak, nemcsak előadókat. Erre most nem jutott pénz. Röviden úgy foglalhatnám össze: az előző találkozók mozgalmasabbak voltak. — Lehet, hogy — mint más művészeti értékek, területek, műfajok — a népzene szintén háttérbe szorul manapság? — Elképzelhető, de az okot inkább abban látom, hogy Kecskemét városában is kevés az olyan ember, akinek szívügye a népzene. Másrészt, a népzenei szakemberek körében ugyancsak tapasztalható olyasmi például, hogy nem állnak szóba egymással. De ezt hagyjuk. — Ön miró'l adott elő? — A felvidéki népzenekutatás múltjáról és jelenéről. Összefoglaltam az eddigi gyűjtési törekvéseket és eredményeket, ezerkilencszáztól kezdve, szám szerint is, tájegységek szerint is, természetesen kiemelve a jellegzetességeket. — Követte-e hozzászólás, esetleg vita az előadását? — Ilyesmi ezúttal nem volt jellemző a találkozó egészére sem. Az utolsó napon, amikor költők is megjelentek, a gyerekekkel együtt öszszesen huszonötén voltunk. Érdekes viszont, hogy a magyarországi szakemberek szintén úgy érezték, nem jó a nagy szünet. És amikor Kecskemét polgármestere azt mondta, a legjobb esetben is csak kétévenként kerülhet sor a rendezvényre, akkor megalakítottunk egy klubot, mely magára vállalta, hogy minden páratlan esztendőben a szomszédos országokban, egyszer az egyikben, máskor a másikban rendez a kecskemétihez hasonló találkozót. A szakmai tanácskozás célja, hogy megpróbálja helyes mederbe terelni a népzenei mozgalmat. Kodály jól tudta, hogy például a népzenei gyűjtés elképzelhetetlen háttérbázis nélkül, és egyik alapelve volt, hogy nem a múzeumok számára kell gyűjteni, hanem a népzenét vissza kell adni oda, ahol fogant, az életnek. Ha nincs egy, szakemberekből álló társaság, amely most egyébként nálunk is hiányzik, nagyon hiányzik, akkor olyan torzulások fordulhatnak . elő a népzene továbbélésében, melyek károsak, elsekélyesíthetik az eredeti értéket jelentő hagyományt. E zenét csak önkéntes alapon, de .természetesen tudatosan lehet művelni úgy, hogy ne torzuljon az eredeti dallam. És csak így érhető el, hogy népdalkincsünkből a legszebb változatok éljenek tovább. -bor A BIKÁRÓL, A BÖLÖMBIKÁRÓL ÉS A METAIRODALOMRÓL FARNBAUER GÁBOR: AZ IBOLYA ILLATA Az ibolya illatának előzményével még a nyolcvanas évek második felében kerültem bizalmas viszonyba, amikor Farnbauer Gábor, egy jó (A hiány szorítása) és egy kitűnő (A magány illemtana) verskötet szerzője, odaadta nekem e könyv kéziratának első változatát. A tagolatlan, lávaszerűen ömlő és ömlengő szöveget akkor tanácstalanul és zúgó fejjel adtam vissza. Később a szerző gyökeresen átdolgozta a kéziratot, és Fantazmák címmel néhány részletét publikálta az Irodalmi Szemlében, majd a Kalligramban. (Egyébként a Kalligram folyóirat névadója is Az ibolya illatában használt „kalligram" szó, amely nem azonos a kalligrammával.) Az átdolgozott kéziratból könyv lett, méghozzá minden idők egyik legkülönösebb könyve. Most, hogy a könyv megjelent, megint tanácstalan vagyok, s tanácstalanságom arra az ellentmondásra vezethető vissza, amit röviden így fogalmaznék meg: tudom, hogy. nagyon jelentős művet olvastam, ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy amit olvastam, az irodalmi mű-e. Ha mégis irodalmi mű, akkor az irodalmi mű mibenlétére vonatkozó legradikálisabban'modern elméleteinket is tovább kell finomítanunk. Talán ez a dilemma is érzékelteti, hogy Az ibolya illata olyan kihívás, amelyet nagyon komolyan kell vennünk. Leginkább Cselényi László szövegeihez hasonlítanám, de amíg Cselényi szövegei mutatnak némi rokonságot Joyce Finnegan ébredésével, Farnbauer könyve senkivel semmilyen rokonságban nem áll, és sem a hagyományosabb, sem a modern (neoavantgárd, posztmodern) esztétikák normái felől nem közelíthető meg. Ha mégis támpontokat keresünk, a legjobb lesz a szerzőhöz fordulnunk. Farnbauer gondolatregénynek nevezi Az ibolya illatát, ám hamar kiderül, hogy a gondolatregény úgy regény, ahogy a bölömbika bika. Könyvében több helyen is megpróbálja definiálni ezt a regénypoétikákban eddig ismeretlen fogalmat. Azt írja egy helyütt: „A gondolatregény egy ecoi értelemben »nyitott« mű, amelyben minden megtörténik, amit a szövegszerkesztő megenged a Tetszelgős Gondolat eszméjének" (276. 1.). Kézenfekvőnek látszik, hogy ezek után fellapozzuk Umberto Eco A nyitott mű című esszégyűjteményét, amely 1976 óta magyar nyelven is olvasható. Címadó esszéjében Eco a nyitott műről a következőket írja: ..."minden műalkotás, még ha a szükségszerűség kimondott vagy kimondatlan poétikája szerint jött is létre, lényegileg nyitott a lehetséges olvasatok látszólagos sorozata felé, amelyek mindegyike új életre kelti a művet valamilyen távlatból, valamilyen ízlés, személyes végre' hajtás szerint" (id. mű, 55.1.). Idézett tanulmányban Eco elsősorban a szeriális zenével foglalkozik, s irodalmi példákat keresve a legtöbbször Mallarmé, Kafka és Joyce műveire hivatkozik. Megkockáztatom az állítást, hogy az ecói definícióban jól érzi magát a 20. századi epika számtalan más műve is. Kafka epikus, de még az Ulyssest író Joyce is. (A Finnegan ébredése az igazi szakítás az epikával.) Ezzel szemben Farnbauer Gábor gondolatregénye nem epikus mű. Az ibolya illatából az epikus elemek csaknem teljesen hiányoznak. A gondolatregénynek nincs fabulája, de regénytere és regényideje sincs. Nincsenek se hősei, se antihősei; szereplői a gondolatok. Illetve... Egy, egyetlen hús-vér szereplője mégis van, ez pedig a szerző, Farnbauer Gábor. Minden áttétel, alterego, bűvészkedés és homály nélkül. A gondolatregény gondolatai a szerző gondolatai, ennek a regénynek a „tere" a regényt író szerző tudata. Umberto Eco az Úlysses kapcsán Edmund Wilsont, a két világháború közötti amerikai irodalom legendás hírű kritikusát idézi. Wilson ezt írja: „Ereje (ti. az Ulyssesé), ahelyett, hogy egy vonalat követne, minden dimenzióban (beleértve az időt is) kiterjed egy pont körül." Ez a jellemzés bízvást vonatkozhatna Az ibolya illatá ra is. Egy pont körül terjed ki Farnbauer Gábor regényének az ereje is, ez a pont pedig a szövegíró tudata. Joyce azonban még szereplőkkel (Dedalus, Bloom) és helyszínekkel vesződik, s a regényidőnek egy forradalmian új filozófiáját dolgozza ki. Farnbauer radikális gesztusa olyan nyilvánvaló istenkísértés, hogy szinte előrevetíti a biztos bukást. És mégsem bukik meg. Amire ugyanis szüntelenül reflektál, azok mind az emberi létezés alapkérdései, még akkor is, ha látszólag éppen a fogkeféjéről elmélkedik, vagy váratlanul egy cseh filmet recenzál, vagy egy késleltetett szerelmi aktust ír le nagy erudícióval. A tudat, amely kibocsátja ezeket a reflexiókat, végtelenül nyitott, végtelenül befogadóképes, szinte strukturálatlan. (Husserl tapsikolna!) A szerzőnek nincsenek kész válaszai, neki „kész" kérdései vannak. „Nem lehet választ adni. Választ csak kapni lehet" — írja. (365. 1.) Ugyanezen a lapon, néhány sorral feljebb: „Amíg nincs Válasz, addig vagy mozdulatlanság van, vagy a Válasz keresése a Válasz." Az ibolya illata helyes olvasatainak a kulcsa alighanem ezekben a mondatokban van elrejtve. Abbéli töprengésemben, vajon ez a könyv művészi alkotás-e, vagy valami más, ugyancsak a válasz keresése lehet a válasz. Az ibolya illata látszólag regényszerűen tagolt szöveg, vannak fejezetei, ezeknek Fantazmák a címe, és minden ilyen fantazmát egy prímszámmal jelöl a szerző. A könyv stílusa, nyelvezete egyik helyen tudományosan egzakt és precíz, megtűzdelve filozófiai és természettudományos szakkifejezésekkel. Az elméleti fizikában és a számítástechnikában járatlan olvasónak nem kevés gondot okoz ezzel a szerző. (Közbevetésként: modern regényt lúdtollal nem lehet írni, a szedőgép a klasszikus műfajokra is visszahat.) Más helyeken viszont könnyed ós szellemes, a szöveg „olvastatja magát". Farnbauer Gábor folyosókat nyit természettudomány, filozófia és szépirodalom között, és nagy biztonsággal közlekedik ezeken a folyosókon. Átjárói olyan műfajokat és stílusrétegeket kötnek össze, amelyekről eddig azt hittük, összeköthetetlenek. Eközben semmi mesterkéltséget vagy csináltságot nem érzünk a könyv felépítésében. Ennek a könyvnek a műfaja az, hogy műfajilag besorolhatatlan. Egyedi, eredeti, megismételhetetlen és utánozhatatlan alkotás. Talán ilyen lesz a huszonegyedik század irodalma? Az ibolya illatéň. a magam számára, jobb híján, metairodalomnak, irodalmon túli irodalomnak kereszteltem el. Mégis azt hiszem, nem az a fontos, hogy minek nevezzük. Sokkal fontosabb, hogy olvassuk, elolvassuk vagy beleolvassunk. Nagy kár lenne, ha ez a minden ízében izgalmas, gondolatokat ébresztő, vitára ingerlő kitűnő könyv néhány kultúrsznob martaléka lenne csupán. Ennél sokkal jobb sorsra érdemes. (Kalligram, 1992) GRENDEL LAJOS VI LAG NAP A POSTA NÉLKÜLÖZHETETLEN A címben szereplő állítás az 1984-es Postai Világnap jelszava volt. Tömörsége ellenére évszázadokon keresztül felgyülemlett, mérhetetlen sok tapasztalat, tudás és szakismeret rejlik mögötte. Érvényéről naponta meggyőződhetünk. A lakosság számára nyújtott postai szolgáltatások mindnyájunkat érintenek. Természetesnek vesszük leveleink továbbítását, a pénzutalvonyozást és a megannyi szolgáltatást. Boszszankodunk, ha késik a posta, ha valami elveszik. Lemondó beleegyezéssel vesszük tudomásul, ha emelkednek a postai díjszabások. Mint ahogy az napjainkban is történik. Zsebünkbe nyúló aktualitása van tehát az idei Postai Világnapnak, amikor megemlékezünk 1874. október 9-ről, az Általános Postaegyesület megalakulásáról, amelyet 1878-tól Egyetemes Postaegyesület (Union postaié universelle) néven ismer az egész világ. A drága és komplikált bérmentesítés már a 19. század első felében akadályozta a nemzetközi postaforgalom erőteljesebb növekedését. Ezért az egyes postaigazgatóságok keresték a postaforgalom megjavításának és egyszerűbbé tételének módját. Komoly előrelépést jelentett ezen az úton az angol postaigazgatóság által 1840. január 10-én bevezetett ún. pennyporto, amely egy fél uncia (14 gr) súlyú levél belföldi továbbításáért, a távolságtól függetlenül 1 penny alapdíjat követelt. A tarifa térítését kézzel jegyezte fel a levélre a feladást intéző postai alkalmazott. Ennek kiküszöbölését szorgalmazva, az angol postaigazgatás néhány hónappal később, május 10én bevezette a postabélyegek használatát. így tovább egyszerűsödött a belföldi postai forgalom. Ugyanakkor azonban a nemzetközi forgalmat ezután is rendkívül eltérő és nehézkes elvek alapján bonyolították le. Különböző súlyegységek, változó súlyfokozatok, eltérő és főleg magas díjtételek alapján számították ki a költségtérítést, olyannyira, hogy egy, több országon átmenő levél díjának megállapítása komoly gondot jelentett. A szomszédos országok ezért egymás közt kétoldali postaszerződéseket kötöttek. De egyre érezhetőbbé vált egy európai postaszerződés hiánya. Ez a szerződés 1862ben jött létre a 15 állam köreműködésével tartott postaértekezleten, Párizsban. Nevezetesen kimondták, hogy szükség van az egységes súlyfokozatok, az egységes díjak megalkotására és az országok közötti elszámolások egyszerűsítésére. Több mint tíz év telt el azonban a párizsi konferencia után addig, míg valóban létrejött egy hatékony postai szerződés és olyan nemzetközi szervezet, amely a nemzetközi postaszolgálatot összehangolja. A postai szerződés tervezetét a német posta nagy tekintélyű vezérigazgatója, Heindrich Stephan dolgozta ki és megküldte valamennyi akkoriban számottevő állam kormányának. A tervezet kedvező fogadtatásra talált, és ennek alapján 1874. szeptember 14-én Bernben összeült 22 európai állam és az Egyesült Államok küldöttsége, hogy a szerződést véglegesítse. Aláírására október 9-én került sor. A résztvevők egyúttal megállapították az Általános Postaegyesületet. Az aláírt egyezményben meghatározták az egységes nemzetközi postaforgalom alapelveit. Ezek szerint szabták meg a levelek, levelezőlapok és nyomtatványok küldésének díjtételeit. Döntés született, hogy mindegyik ország, illetve postaigazgatás megtartja az általa beszedett bérmentesítési díjat, s a határokon történő átszállítás díjait két hétig tartott tranzitstatisztika alapján egységesen számítják ki. Elhatározták egy, a svájci postaigazgatás felügyeletével működő Nemzetközi Postairoda felállítását, Bern székhellyel. Az Általános Postaegyesülethez nem tartozó országok számára fenntartották azt a lehetőséget, hogy ahhoz bármikor csatlakozhatnak. Az egyezményben foglalt határozataik 1875. január 1-jén léptek hatályba. Az Egyetemes Postaegyesület elnevezésről az 1878-ban tartott párizsi kongresszuson döntöttek a tagországok, s azt máig is használják. A szervezet életrehívásával a nemzetközi postaszolgálatot egységes alapokon, közös formák szerint sikerült megszervezni. Az egyesület megalkotóinak az volt a vezérgondolatuk, hogy egyrészt földünkön a különböző országok polgárai közötti érintkezést az országhatárok ne akadályozzák, másrészt az államok állapodjanak meg olyan alapelvekben, amelyek lehetővé teszik a nemzetközi postaforgalomban felmerülő jogi kérdések kezelését. A kiegyezés utáni Magyarország az Osztrák—Magyar Monarchia részeként alapító tagja volt az Egyetemes Postaegyesületnek. Egyébként az egyes országokat jelentkezés alapján vették fel, a svájci kormány jóváhagyása alapján. A felvétel körül 1918 után némi feszültség támadt. Egy ideig ugyanis eltartott, amíg a monarchia utódállamait az óvatos svájci kormány felvételre javasolta, így Csehszlovákia csak 1920. május 18-án került az Egyetemes Postaegyesület tagjainak sorába. A második világháború után, 1947-ben, az Egyetemes Postaegyesületet felvették szakosított intézményként az ENSZ szervezetei közé. Ezzel olyan szabály lépett életbe, hogy a Postaegyesület a tagállamokat, nem önkéntes jelentkezés által veszi fel, hanem a többi tagállam kétharmadának jóváhagyása után. Ennek lett a következménye, hogy a szovjet blokkhoz tartozó egyes államokat nem vették fel az Egyetemes Postaegyesületbe, (gy az elmúlt négy évtizedben az akkori Német Demokratikus Köztársaság, valamint a Kínai Népköztársaság, Észak-Vietnam, Mongólia és ÉszakKorea, mivel nem volt ENSZ-tagságuk, nem lehetettek postaegyesületi tagok sem. Napjainkban természetesen ez már nem érvényes. Meg kell azonban jegyezni, hogy az említett országok a. nemzetközi postai rendelkezéseket szintén alkalmazták és valamennyi tagállam fenntartotta velük a postai kapcsolatokat. Ez is kifejezte az Egyetemes Postaegyesület nemzetközi jellegét. Az Egyetemes Postaegyesület székhelye ma is a svájci főváros, Bern, ahol nagykiterjedésű modern épület áll a rendelkezésére. Itt működnek a postaegyesület végrehajtó szervei, szakbizottságai és irodái. A szervezet hivatalos nyelve a francia, de tárgyalási nyelvként állandóan használható a német, angol, spanyol, orosz és az arab is. Ezeken a nyelveken jelenik meg a szervezet szakfolyóirata, az Union Postaié is, immár több mint száz éve. Az Egyetemes Postaegyesület legfelsőbb intézménye a Kongresszus (Congres postai universe/), amely ötévenként ülésezik. A legközelebbi ülés 1994-ben lesz. A közel 120 éve fennálló nemzetközi postaszervezet semmit sem veszített jelentőségéből, még ma sem, amikor elterjedőben vannak a hírközlés forradalmian új formái. A posta, mint mindig a történelme folyamán, szolgáltatásainak bővítésé. hez és további kiterjesztéséhez felhasználja a technika legújabb vívmányait. Ez az egyik titka a nélkülözhetetlenségének is. VARGA SÁNDOR