Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-06 / 236. szám, kedd

1992. OKTÓBER 6. iÚJSZÓM KULTÚRA 8 Kis NYELVÍR MOHDANÁK -MONDANÉK Az alábbiakban olyan hibákról esik majd szó, amelyek furcsa mó­don a nyelvi szabályok betartása miatt alakulnak ki. A beszélő ugyan­is nem tudja, hogy egy bizonyos ige­alak vagy szórend csak a szokásos­tól eltérő formáfcan szabályos és he­lyes. Igeragozásunkban teljes egészé­ben érvényesül a magánhangzó-il­leszkedés tőrvénye, vagyis mély hangrendű szavakhoz csak mély, magas hangrendű szavakhoz csak magashangzójú toldalék járul, a ve­gyes hangrendűek pedig — itt most nem részletezendő szabályszerű­ségnek megfelelően — mind a két "hangröndű toldalékot felvehetik. Je­len esetben elegendő, ha csak az el­ső két esetre hozunk föl példát ol­vas-ok, olvas-unk, olvas-tam; néz­ek, néz-ünk, néz-tem. A hangrendi illeszkedés a feltételes mód jelére is érvényes: olvas-na, olvas-ná-nak, - néz-ne, néz-né-nek. Ez alól a sza­bály alól mindössze egyetlen (!) ki­vétel van: az igék feltételes módú, alanyi ragozású, egyes szám első személyű alakjához mindig magas - hangrendű módjel kapcsolódik: ol­vas-né-k, tut-né-k, lát-né-k, vár-né­k, ad-né-k, kap-né-k. A beszélő azonban az egyszerűsítésre, a sza­bályok következetes alkalmazására törekszik, és az általános szabálytól eltérő alakot nem veszi figyelembe. Még a rádióban és a televízióban nyilatkozó riportalanyoktól is hallha­tunk ilyen mondatokat „Mondanák is egy példát" (helyesen: monda­nék). — „Ha lehetne, én adnák neki még egy lehetőséget" (=adnék). Az ilyen „kivételesen" rossz ragozású igealakok azért nem fogadhatók el, mert egyrészt megbontják a már ki­alakult, megszilárdult köz- és irodal­mi nyelvi normát másrészt pedig megszüntetik a különbséget az én adnék—okádnák, én várnék—ők várnák típusú alakok között. Van olyan nyelvi szabályunk is, amely szerint a megengedő tartalmú Is kötőszó csak az állítmányhoz kapcsolódhat, így csak az után áll­hat. De ennek a kivételnek ritkán szereznek érvényt a gyakorlatban. Talán azért, mert a főszabály szerint az Is általában mindig az után a szó(kapcsolat) után áll, amelyre vo­natkozik: Pista is ott volt. Színes ké­peslapok is voltak a gyűjteményé­ben. Sok is már ez nekem! A meg­engedő mellékmondat helyes szó­rendje az igényes irodalmi nyelvben azonban így alakul: „Akármilyen rossz napom van Is, elmegyek veled moziba." — „Nem maradhattam ve­led tovább, bármennyire kedvem lett volna is hozzá." — „Ha nem be­teg la, orvoshoz kell mennie." A beszélt nyelvben már nemigen számít hibának, ha a megengedő is közvetlenül a hangsúlyos mondat­részt követi, különösen akkor, ha nem okoz félreértést „Ha nem is fi­gyel rám, zavar, hogy itt van." De gyakran okozhat félreértést „Ha hi­ányos Is volt a beszámoló, elfogad­hatjuk." Vagyis olyan, mintha a be­számoló elfogadását az segítené, hogy hiányos volt, jelentése ugyanis: annak ellenére, hogy hiányos a be­számoló, elfogadhatjuk. A másik változatot („ha hiányos volt is a be­számoló...") így értelmezhetjük: bár volt hiányosság a beszámolóban, azért elfogadhatjuk. Az ismert mondás szerint: a kivé­tel erősíti a szabályt. Amint láttuk, néha fordítva is előfordul. Ilyenkor a szabály ismeretén túlmenően a kivé­telekről sem szabad megfeledkez­nünk. SALGA ATTILA BOLYAITÓL JANKOVICH BÁRÓIG NÉGYSZEMKÖZT CSENDES LÁSZLÓ SZÍNMŰVÉSSZEL Kétségtelen, hogy Csendes László húsz éven át a kassai Thália Színház egyik meghatározó egyéni­sége volt, emlékezetes alakításai révén a neve elválaszthatatlanul összeforrt ezzel a színházzal. Tíz évvel ezelőtt mégis távozott Kassá­ról, és magyarországi színházak­hoz szerződött. Azóta termé­szetesen sok víz folyt le a Herná­don, sok minden történt vele és ve­lünk Is. A mi dolgainkat úgy-ahogy ismerjük, de az övéit nem. Most, hogy hosszú Idő után október 8-án újra közönség elé lép Kassán, és rá­adásul BékelThLajtal A régi nyár cí­mű zenés játékát a Thália társulatá­val ő rendezi, Interjút kértünk tőle. — Indítsam ezt a beszélgetést egy vallomással: számomra a legtragikusabb színházi élményt Kassán midmáig a Bolyai János estéje című monodráma ]elenti. Jól emlékszem ebből a darabból arra a képre is, amikor Bolyaiként azt mondtad: „Az ember akkor igazán ember, ha az összes vá­lasztási lehetőségei közül a leg­nehezebbet választja." Mondd, vonatkoztatható ez a te döntésed­re is, történetesen arra, hogy tíz éwel ezelőtt elhagytad a Tháliát? — Nézd, mindenképpen kényelme­sebb dolog lett volna maradni. Akkori­ban sokan fel is tették a kérdést „Bo­lond vagy, egy biztos helyet feladni a bizonytalanért? 1 Hát, én ezt a bizton­ságot feladtam a bizonytalanért. — Mert... — Mert egyrészt tanúja voltam az idősebb kollégák megkeseredésé­nek, és én nem akartam ugyanarra a sorsra jutni. Másrészt, akkoriban a magánkapcsolatok is megromlottak a színházon belül, és nem akarták, lehet hogy nem is lehetett volna orvosolni őket. A legfőbb gondom persze az volt, hogy sokáig egy taposómalom­ban léteztem. Kis együttes lóvén, a Tháliában évről évre meglehetősen egyforma színek uralkodtak. — Ezt hogy érted? — Hiányoztak például azok a színek, amiket a nagy királydrámák jelentenek, továbbá azok a darabok, amiket az akkori ideológiai trend til­tott. Én tulajdonképpen hálás va­gyok azért, hogy el tudtam innen menni, hogy túl tudtam tenni magam azon a fajta kötelessógtudaton, amely húsz évig ide kötött. Termé­szetesen mindez nyomtalanul nem múlt el bennem. — A szakmai, művészi okfejté­seidet értem és megértem, de kér­dezzem meg azt is, hogy távozá­sodnak volt-e politikai színezete? Kérdezem ezt azért is, mert előt­ted Gágyor Péter rendező, Szigeti László dramaturg sem éppen jó­szántából vált meg a Tháliatól? — A színház részéről talán az én távozásomat is megpróbálták politikai színezetűvé tenni, de ezt a léggömböt nem tudták felfújni, s én ezt Schönherz Klárikának és Rudolf Blahónak, az akkori ideológiai párttitkárnak kö­szönhetem. Ezt nem muszáj megír­nod, csak neked mondom. — Úgy emlékszem, mintha olyasmivel is vádoltak volna, hogy kirohanásaid voltak Miros­lav Válek, az akkori kulturális mi­niszter ellen. — Ez légből kapott dolog, egé­szen más történt. Az igaz, hogy egy olyan illető darabját játszottuk Kas­sán, aki a kulturális minisztériumban dolgozott. Ma sem akarom minősí­teni azt a darabot, de az igaz, hogy kikeltem magamból, ós ebből konf­liktus keletkezett. Nos, akkor néhá­nyan a színházon belül úgy gondol­ták, ha elküldik jelentésüket az štb­re, akkor majd engem elővesznek. Elő is vettek persze, de jóval ké­sőbb, és alighanem más megfonto­lásokból. — Akarsz erről beszélni? — Annál is inkább, mert felhábo­rodással vettem a hírt, hogy állítólag az ón nevem is szerepel valami olyan listán, melyen az ügynökök nevét tüntették fel. Ez abszolút rága­lom! Én soha, senkiről nem adtam je­lentést, az ilyesmi teljesen ellent­mond azoknak az alapigazságok­nak, amik szerint berendeztem az életem. Hangsúlyozom: se az ember, se az emberiség, se a magyarság el­len soha nem tettem, nem vétettem, írók és politikusok kapcsolatáról, azt válaszoltam, hogy vajmi keveset, még annyit sem, amennyi a sajtóban megjelenik, mert nem érdekel. Ez volt minden, ón semmit nem írtam alá, semmilyen együttműködésre nem voltam hajlandó. — Térjünk vissza inkább a szín­házhoz. Egy évtizede játszol Ma­gyarországon. — Nagyon sok szép dologra tu­dok visszaemlékezni. Először Kecs­kemétre szerződtem, a Katona Jó­zsef Színházhoz, ahol Jancsó Mik­lóssal dolgozhattam. Élmény volt. Ekkor ismertem meg azokat a dara­bokat, amelyeket itthon tiltottak. Gel­man és mások műveire gondolok. A magyar kultúrpolitika mindig is libe­rálisabb volt, mint a miénk. Jó volt ott felszabadultan játszani, tetszet­tek a profi körülmények, az hogy a színházban minden a színészért tör­ténik, nem ellene. Két év után aztán Debrecenbe mentem a Csokonai Szín­házhoz. Ott megint sok szép feladatot kaptam, de amikor szóba került, hogy Egerben újra kellene alakítani a Gárdo­nyi Géza Színházat, tízegynéhányan Thirrlng Violával A régi nyár próbáján tiszta a lelkiismeretem. Az ügyvé­dem szerint arra a listára nemcsak a megfigyelők, de egyes megfigyeltek is felkerültek, főleg a közéleti szemé­lyiségek közül akarnak nem egyet így kompromittálni. Remélem, a jog­rend rövidesen lehetővé teszi, hogy ártatlanságomat nem nekem, hanem annak kell majd igazolni, aki ilyen vádakkal illetett. — Értem, de az előbb valami olyasmit is mondtál, hogy elővet­tek a belügyesek... — Már Magyarországon dolgoz­tam, és amikor hazajöttem látogató­ba — nyilván, mint sok más külföl­dön dolgozót — engem is beidéztek kihallgatásra. Ez elől nem lehetett ki­térni. Az első kérdésük az volt, hogy megy a fiamnak a tanulás a főisko­lán. Értettem a célzást, tudtam, hogy az ilyen ravaszsággal szemben na­gyon okosnak kell lenni. Mikor azt kérdezték, hogy mit tudok Bős­Nagymarosról, a magyarországi (Bodnár Gábor felvétele) odamentünk és vállaltuk. Azóta is ott vagyok, jól érzem magam, zsi­nórban játszom végig az évadot. — A tíz év alatt egyszer rendez­tél itthon egy mesejátékot. Ját­szani nem hívtak. Vagy nem akar­tál jönni? —* A rendszerváltás után hívott Beke, az Egerek és emberekben kí­nált szerepet. Nagyon jó darab, de akkor nem tudtam jönni mert agyhár­tyagyulladással kórházba kerültem. Komoly volt a dolog, egy egész évad­ra kiestem, szinte újra kellett tanulnom járni, újból kellett mindent kezdeni. — Mondtam, bennem úgy élsz, hogy Bolyaiként mentél el, es szá­momra eléggé meglepő, hogy bá­ró Jankovichként jössz vissza, merthogy ezt a szerepet játszod az általad rendezeti A régi nyár­ban... — Én is úgy érzem, hogy a Bólyai művészileg egy érett előadás volt, mély gondolatokat hordozott, külön­féle emberi problémákról szólt, meg magyarságról, alkotó emberről — szóval sok rétege volt annak a da­rabnak, mégis kálváriát kellett vele járnom, mert nem kellett senkinek. Nem kellett még annak a rétegnek sem, amelyről az ember feltételezné, hogy igényli ezt a műfajt. Féltek tőle! Menekültek előle! Ebbe maga az elő­adó belepusztul, mert nem éri el azt a hatást, amit egy ilyen előadás megér­demelne. Ezután, persze, mégis meg­csináltam egy másik hasonló mono­drámát, a Van Gogh-ot. Az eredmény ugyanaz! Ekkor határoztam el, hogy nem csinálok több ilyen komor, nézőt és alkotót is egyformán igénybe vevő, nehéz produkciót. — Nem hinném, hogy hallgatni tudnál! — Hallgatni természetesen nem akarok. Jó két éve Shakespeare-rel foglalkozom. Egy előadást készítek az összes műveiből, amely aligha­nem érdekes lesz, hiszen gondolato­kat figurákat hol az egyik, hol a má­sik darabjából veszek. — Ez léhát szerkesztett műsor lesz? — Igen, de műfajilag szinte meg­határozhatatlan. Ezt készítem most. Bővebben erről egyelőre nem aka­rok beszélni, annyit viszont elárulok, hogy két nyelven: angolul és magya­rul csinálom meg, így is írom. Sze­retnék továbbá egy country-őssze­állítást is csinálni, mégpedig azért hogy azt a gondtalanságot amit az amerikai hobók el tudnak érni, mi is legalább másfél-két órára átvegyük. Mi ugyanis túlságosan kötve va­gyunk mindenhez, nem tudunk fel­szabadultan nevetni, kacagni. — Lényegében A régi nyár megrendezését is ezért vállaltad el a Tháliában? — Szeretek csemegézni a ko­moly, mély dolgokban, de számta­lanszor ón is igénylem, hogy feled­kezzek már meg a mindennapok borzalmairól, azokról, melyek kinyit­va a rádiót a tévét az újságokat — előntenek. Ekkor elkezdtem gondol­kodni: miért ne adjunk a színházban olyasmit a nézőnek, amit kér?! Beül két órára a színházba és egy picikét legalább kisimulnak a lelkén a rán­cok. Világos színekkel is lehet képe­ket festeni! — Értem, de még azt áruld el, hogy mien pont A régi nyárra esett a választásod? — Azért mert erre a darabra tud­tam megkérni Thirring Violát akit én olyan kvalitású művésznőnek tartok, aki nélkül sem ez a nemzetiségi szín­játszásunk, sem az összmagyar szín­játszás nem teljes. Egyilyen kvalitású művésznőt nem lehet nélkülözni, igen­is, feladatokkal kell eHátni — és, ha ezt nem teszik meg az anyaország­ban, akkor tegyük meg mi. — Befejezésül már csak egy kérdés: milyennek szeretnéd látni a kassai Thália Színházat? — Szeretném, ha profi módon működne, de a profizmust én a szó jó értelmében gondolom. Szeretném, ha nem prostituálódna a szakma, ha nem prostituálódnának a színészek. Szeretném, ha azok szeme előtt akik ide jönnek dolgozni, nem a hollywo­odi milliomos színészek lebegnének példaként, hanem igenis a szakma, az a templom, amit a színház jelent amihez kellő alázattal kell viszonyul­ni. SZASZÁK GYÖRGY „HOL VAN AZ A NYAR?" Bemutató a kassai Thália Színházban Tomboló sikerű bemutató volt 1928-ban a Bu­dai Színkörben, ebben a Horváth-kerti nyári szín­házban. A közönség ünnepelte a fiatal tehetséges szerzőpáros, Lajtai Lajos és Békeffl István új da­rabját A régi nyárt, ünnepelte a primadonnát Honthy Hannát, dúdolta a fülbemászó dallamokat: Hol van az a nyár, hol a régi szerelem?, Legyen a Horváth-kertben, Budán... A Színházi Élet kritiku­sa, Heuman Károly így írt „A rég! nyár nem ad Időt gondolkodásra, töprengésre. Szövegköny­ve friss, meséje egészséges, a szívből jövő ked­ves szentimentalitást kacagtatóan humoros ré­szek váltják föl, zenéje pedig új, üde, ha kell, pattogó, ha kell, finoman dallamos." A sikeres ősbemutató óta sokszor és sokfelé játszották már a színházak ezt a kedves darabot. 1983-ban a budapesti József Attila Színház A régi nyár primadonnájaként Törőcsik Marinak tapsolt a közönség, aki Szegeden is eljátszotta ezt a sze­repet. Veszprémben 1989-ben Rátonyi Róbert ren­dezte az előadást, amelyben Tiboldi Mária alakí­totta a „híres" színésznőt. A régi nyár sem kerülhette el a sikeres darabok „sorsát"; 1941-ben filmet forgattak belőle Honthy Hannával a főszerepben. 1970-ben a magyar­svéd koprodukcióban készült tévéfilmben Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán játszotta a szerelmüket ti­zennyolc éven át is megőrző színésznő ós hódolja hálás szerepót. A történet most a Kassal Thália Színház szín­padán elevenedik meg, ahol Mária, a híres szí­nésznő alakítója régi kedves ismerős, Thirring Vi­ola. A hangulatos, némi nosztalgiával átszőtt ze­nés játékot a „vendégként hazalátogató" Csendes László állítja színpadra, s ő játssza a tizennyolc év után újra felbukkanó hódoló szerepét is. Jelen­tős feladatot kaptak a társulat tapasztalt művé­szei: Gombos Ilona és Várady Béla. Mellettük a színház fiatal színészei szerepelnek még A régi nyárban: Rajczl Adrienn, Nagy B. András, Sz. Danyl Irén, Bartollas Katalin, Tóth Éva, Illés Oszkár és Kassai Csongor. A rendező Csendes László a siker érdekében olyan kiváló munkatársakat hívott segítségül, mint Pilinyl Márta díszlet- és jelmeztervező, Szabados György zenei rendező, Szekeres József koreog­ráfus és Szakái Gábor korrepetitor. A bemutató október 8-án, csütörtökön, ós 10-án, vasárnap lesz a Kassai Thália Színházban. -tó

Next

/
Oldalképek
Tartalom