Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-06 / 236. szám, kedd

1992. OKTÓBER 6. NYUGDÍJASOK OLDALA 6 KIKÉNYSZERÍTETT HALÁL Angliában szeptemberben gyilkossági kísérlet bűntette miatt tizenkét havi feltételes szabadságvesztésre ítélték N/ege/ Cox orvost, mert halálos adag injekciót adott egy hetvenéves, gyógyíthatatlan betegségben szenvedő asszonynak. Az elítélt azzal védekezett, hogy csak a páciesn fájdalmát akarta enyhíteni. Az asszony tavaly augusztus 16-án halt meg, néhány perccel azután, hogy az orvos beadta az injekciót. Az asszony maga kérte a kórház személyzetét, adjanak neki olyan szert, amely véget vet szenvedésének. Nem Niegel Cox az egyetlen orvos, akit perbe fogtak az élet megrövidítése miatt. Dr. Jack Kevorkian amerikai orvos nem is egyszer alkalmazta „halálgépét", eleget téve gyógyíthatatlan betegei kívánságának. 1990-ben volt az első esete. Az 54 éves Oregon-állambeli Janet Adkinsnál Alzheimer-kórt állapítottak meg. Gyógyíthatatlan, teljes szellemi és fizikai leépülés jellemzi, a beteg -szellemi szintje a 8-10 hónapos gyerekének felel meg. Az asszony tudta, mi vár rá, nem akart sem élő halott, sem a családja terhére lenni. Kevorkiánhoz fordult: segítsen az öngyilkosságában. Az orvos határozottan elutasította a kérést. Nyolc hónap elteltével mégis engedett az asszony kőnyőrgésének. Időközben a család is beleegyezett... Egyszerű műszert szerkesztett, összekapcsolta két infúziós készülék palackjának gumicsövét. Az egyik palackban erős altató volt, a másikban halálos méreg. Az asSzony — az injekciós tűvel az erében — maga indította el a cseppszámlálót, az altatót, s lehulló keze elindította a másik palack tartalmát, a szívműködés megállítását tartalmazó folyadékot. Az aktus a város széli parkban zajlott le, egy Volkswagen-buszban, a férj és az orvos jelenlétében. Az eset bőszült harcot váltott ki az önkéntes halál ellenzői és védelmezői között. Az ügyész vádat emelt Kevorkian ellen, de a bíróság halogatta a pert. Ugyanis az aszszony írásbeli nyilatkozatot tett a közjegyző előtt: elhatározása megmásíthatatlan, önként választotta a halált. A vitában megszólalt egy orvos is, a New York állambeli Timothy Quill. Egy előkelő orvosi hetilapban vallotta be, hogy ágyhoz kötött leukémiás betegének ő is felírt olyan gyógyszereket, amelyekkel később elkövethette az öngyilkosságot. Ez a cikk is óriási felháborodást váltott ki, különösen orvosi körökben, de meglepő módon a betegek elismerésükről biztosították Quiilt, pacientúrája a háromszorosára nőtt! A tavalyi amerikai könyvpiac egyik slágere egy „kézikönyv" volt, afféle útmutató, hogyan vegyük el az életünket könnyen, fájdalommentesen... A szerző az 1980-ban alakult egyesület elnöke, amely a halálra való jogért harcolókat tömöríti. A dr. Halálnak (is) nevezett Kevorkian tavaly még egyszer -hallatott magáról. Két asszonyt segített a' másvilágra. Az orvostudomány jelenlegi állása szerint mindketten gyógyíthatatlan betegségben szenvedtek. Együtt távoztak az életből, egyik asszony a férje, a másik a legjobb barátnője jelenlétében. Az eseményt .— a várható támadásokat kivédendő — filmszalagra rögzítette. ' A törvény Amerikában (sem) engedélyezi a halálra való jogot, de az euthanasia már nem tabutéma. (kopasz) Görözdi Miklóssal a bősi nyugdíjasotthonban ismerkedtem meg. A fiatal református lelkész katonai civilszolgálatoskónt május elsejétől dolgozik ott, mint nevelő. Napjait olyan idős emberek között tölti, akik nagyrészt betegek, sok köztük a magatehetetlen vagy éppen a szellemileg teljesen ép. Nevelő és lelkipásztor. E kettősségből fakadó tapasztalatairól, meglátásairól faggattam a lakók körében közkedvelt, ám rendkívül tartózkodó és szerény fiatalembert. — Tulajdonképpen mi az Ön feladata, ha úgy tetszik munkája? — Nevelőként az ügyes-bajos dolgaikkal foglalkozom, elbeszélgetek velük, meghallgatom panaszaikat próbálom őket egy kicsit aktivizálni — már akit lehet és ahogy lehet. Műsoros délutánokat szervezünk, amelyeken a lakók szerepelnek: verset mondanak, énekelnek, zenélnek, néha még táncolnak is. Sajnos, csak egyesek, többségük semmilyen érdeklődést nem mutat. Kevés az olyan idős asszony, aki hímez vagy köt, ülnek a folyosón és várják az ebédet meg a vacsorát. Egyfajta letargia ez, amiből nehéz őket felrázni. Pedig nekem ez lenne a feladatom. — És mint lelkésznek milyenek a tapasztalatai? — A lakók között vannak reformátusok, katolikusok, evangélikusok. Nem különböztetem meg őket. Lelkészi minőségemben egyfajta lelki segélyszolgálatot nyújtok ezeknek az embereknek. Sokuknak az is elég, ha odamegyek az ágyukhoz, és meghallgatom őket. Az a legalapvetőbb problémájuk, hogy nincs kivel elbeszélgetniük. Nem fontos, hogy keresztény témáról beszélgessünk. Egyébként minden reggel tartok ún. Bibliaórát, ahol Bibliából olvasunk fel részleteket, imádkozunk, beszélgetünk a keresztény hit alapvető tételeiről, mint például KELL A VIGASZ „Elég, ha meghallgatjuk őket..." Görözdi Miklós az egyik lakóval beszélget (Fogas Ferenc felvétele) a feltámadás, a túlvilági élet ígérete stb. — Ön személy szerint hogyan látja ezeknek az embereknek a helyzetét itt az otthonban? — Lényegében mindent megkapnak, a koszt kitűnő, az ellátás ^ jó, de ahhoz, hogy teljes életet éljenek, ez kevés. Ahogy az egyik lakó mondta: „A börtönből kikerül az ember, de innen már csak halva távozik." Ennek mindannyian tudatában vannak. Ha jönnek, magukkal hozzák a fekete ruhát. A legtöbb kívülálló éppen ezt nem látja, azt hiszik, az otthonban mindenük megvan, de ha köztük élnének, biztos másképp vélekednének. — És az intézetről, mint olyanról, mi a véleménye? — Emberileg nem tartom helyesnek, ha az időseket a hozzátartozók intézetben helyezik el. Bár lehetséges, hogy sok esetben kényszerből választják ezt a megoldást. Gyakori, hogy az idős emberek saját maguk kérik, hogy az otthonba kerülhessenek, mert a gyerekeiknek ezzel akarnak segíteni. De ha már intézet akkor én .inkább a panzióra szavaznék, ott a lakóknak legalább van némi magánéletük, míg az ilyen körülmények között mint a bősi otthonban is, ahol nyolcan vannak egy szobában, magánéletről szó sem lehet. Persze a panziót csak a jobb anyagi helyzetűek engedhetik meg maguknak, a szegényebbek (és a mi lakóink többnyire nagyon szegények) nem válogathatnak. Sőt, néhányuknak az is nagyon jó, hogy itt lehetnek, mert a kinti világban létezni sem tudnának. Véleményem szerint ezekre az intézetekre a szociális helyzet rosszabbodása, de még inkább az emberi kapcsolatok eldurvulása miatt a jövőben is szükség lesz. — Mi foglalkoztatja az otthon lakóit leginkább? — Egyértelműen a halál. Tudják, érzik, innen haza már nem mennek. Gyakran gondolnak a halálra, de mindig úgy tüntetik fel, hogy az már a megváltás számukra. Szinte mintha ez lenne az egyetlen célja az életüknek. — És maga a halál milyen reakciót vált ki belőlük? — Semmilyet. Természetes dolognak tartják, hogy valaki meghal. Mindez azért van, mert ők már együtt élnek azzal a tudattal; rájuk is ez vár. Ezért is olyan nehéz bármilyen tevékenységre bírni őket. — A végső pillanatban Önhöz fordulnak vigaszért? — Nem gyakran. Ezek már többnyire olyan elhalkuló halálok. Békésen fogadják, megváltásként nem tragédiaként, ezért nem is igénylik a lelki vigaszt a bátorítást. Tulajdonképpen igazuk van. Mindannyiunknak meg kell tanulnunk együtt élni a tudattal: az életünk egy vándorút amelynek a végén a másvilág van. Én ebben az értelemben próbálok nekik vigaszt nyújtani. — Es úgy általában, igénylik a vallás gyakorlását? — De még mennyire! Ezekben az emberekben még ól a vallás gyakorlásának az igénye. Lehet hogy egész életükben nem gyakorolták, mégis hisznek. Öregségükre újra vallásosak lesznek, az örök élet ígérete felé fordulnak. — Ön tulajdonképpen akarata ellenére került ebbe az otthonba. Néhány hónap eltelte után hogyan látja, lenne létjogosultsága a rendszeres lelkészi szolgálatnak az ehhez hasonló intézetekben? — Határozottan. Ebben az otthonban igénylik a lelkész látogatását. A katolikusok különösen. A gyónás, az áldozás, a szentmise nagyon fontos számukra, ugyanúgy, ahogy a reformátusok számára az úrvacsoraosztás. Én megteszem, ami tőlem telik, amíg itt leszek, reformátusoknak, katolikusoknak egyaránt szolgálok. S. FORGON SZILVIA A GYÁMOLÍTÓ Amikor a minap Kürtön járva afelől érdeklődtem, hogyan élnek a falu nyugdíjasai, sok jót hallottam. Amikor tudakoltam, hol találnék egy tevékeny, a köz ügyei iránt érdeklődő idős lakost, többen is mondták, keressem fel a falu öregjeinek gyámolítóját, Mariska nénit. Fűszerpaprika fűzése közben zavartam meg Bertáné Danczi Mariát. — Az életemről, napjaimról meséljek? Arról, hogy az uram vasutasként a csehországi Kolínban dolgozott, s csak a hétvégéket töltötte családjával? Hogy a lányom és a fiam nevelése, a ház, a kert, az állattartás az én nyakamba szakadt? Vagy a gyerekkoromról; arról, hogy 12 éveserrssummás voltam Nagymegyeren? Kilencen voltunk testvérek, apám asztalos volt, küzdenünk kellett. Szegény édesanyám 54 évesen halt meg, szinte biztos vagyok benne, hogy a sok munka vitte el. De mit szomorkodjak azon, hogy elszálltak az évek? Nem hagyom el magam, ennyi az egész. Mert siránkozhatnék, hogy a férjem nyugdíjából a kötelező fizetségek leszámítása után 1300 koronánk maradt csupán, de inkább azt mondom, jó, hogy felneveltem két egészséges gyermeket, hogy van négy szép unokám, hogy az urammal már negyvennégy esztendeje szeretetben élünk... Ám ha nyugdíjast keres, akkor nem jó helyre kopogtatott — figyelmeztetett mosolyogva — ugyanis én nem kapok nyugdíjat, mert amikor fiatalon a tisztítóban dolgoztam, beteges anyósom mellett el kellett látnom a hirtelen ágynak dőlt apósomat is. Otthon kellett maradnom, hogy gondoskodni tudjak róluk. Szomszédunkban élt egy magányos öregember, gyakran átszaladtam hozzá, rendet raktam nála, bevásároltam neki és ételt vittem neki. Néhány év elteltével szóltak a falu (akkori) elöljárói, vállaljam el „hivatalból" is gondozását. Négy évig voltam a bácsi eltartója. Haláláig. Valahogy úgy hozta a sors, hogy azóta sem „szabadultam" az öregektől. Gyakran tértek be hozzám a magányosok hol egy kis tereferére, hol kéréssel. Volt egy bácsi, aki azért jött, hogy főzzem meg a bablevesét... Hát így lettem az öregek istápolója. Szeretem az embereket. Szerencsésnek mondhatom magam, mert annak ellenére, hogy elszálltak az évek, ma is sok minden érdekel. Tagja vagyok a kürti folklórcsoportnak, s nagy örömömre szolgál, hogy részt veszünk versenyeken, szerepelni járunk. Rengeteg szépet élünk meg együtt, miközben látunk, tanulunk sokat. A férjem megértő, érzi, tudja, szükségem volt és van ma is a közösségre. Itt a „fővégen" — ahogy a többiek a mi utcánkat mondják — nagyon összetartó, egymást segítő szomszédok Iáknak. A múltban is, most is, ha valakinek a portája előtt mondjuk szenet raktak le, aki tehette, segítségére volt a behordásnál. Szüretkor, kukoricatöréskor is természetes, hogy beszállunk a munkába. S ha vasárnap este néhányan kiülünk a ház elé, egykettőre összeverődik az egész utca. Ilyenkor megtárgyaljuk a világ dolgait. Mi nők, anyák leginkább azt mondogatjuk, legyen bárhogy is, csak olyan rossz ne legyen, hogy fegyvert kelljen fogni egymás ellen. Elhallgat, s derűs arca komorrá válik. De mindez nem tart sokáig, témát vált. — Több mint huszonöt éve minden hétfőn kilencen összejárunk kézimunkázni. Éjszakai műszaknak neveztük el a találkozókat, mert bizony valaha hajnalig együtt maradtunk. Nem csak azért, mert jól éreztük magunkat, hanem mert a sötétben rettegtünk hazamenni. Ma már félelmünk alábbhagyott, s így a műszak is csak éjfélig tart. A múlt héten én voltam a soros, jól kibeszélgettük magunkat, s közben persze készültek a hímzések, a pulóverek az unokáknak. — A férje ilyenkor, amikor ennyi asszony lepi el a házat, mit szól? — Megszokta, hogy minden kilencedik héten „kilakoltatom" a konyhába. Mit csinálhatna szegény ennyi asszony között!? Ne gondolja senki, hogy nagy a dínom-dánom. Többnyire csak kávét fogyasztunk, de a névnapok alkalmából felköszöntjük egymást, s az ünnepeltet megajándékozzuk. Bevallom, „hazárdjátékosok" vagyunk, rendszeresen közösen sportkázunk. Minden héten bízunk abban, hogy most már biztosan nyerni fogunk. Habár maga az élet, az egészség felér a főnyereménnyel. Nem igaz?! PÉTERFI SZONYA A folklórcsoport tagjaként kenyeret, magánemberként jó szót osztogat.