Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-03 / 234. szám, csütörtök

5 KULTÚRA 1992. OKTÓBER 3. A SZLOVÁK HATÁS ÉS A TÖBBI NYELVÜNK TERÜLETI VÁLTOZATAINAK S TÁRSADALMI HASZNÁLATUKNAK KÉRDÉSEI ÉS KÉRDŐJELEI M

ondandóm alcíme bővebb . vizsgálatot ígér, mint amennyire itt időnk volna, ezért mindjárt most leszűkítem a témát: nyelvünknek csupán a szlovákiai területi változatairól szólnék, s ezekkel kapcsolatban vetném fel a társadalmi használat kérdését, természetesen bizonyos általánosíthatóságot sem zárva ki. Deme Lászlóba hatvanas években azt állapította meg nyelvhasználatunkról, hogy az „két szinten aktív: a legalsón (a családias és a falusi igazgatási szinten) meg a legfelsőn (a szépirodalom és a publicisztika szintjén). Ami közben van, az - több-kevesebb kivételt nem számítva most - nem magyar nyelven folyik" (Nyelvi és nyelvhasználati gondjainkról, Madách, 1970. 39). Az a közben levő réteg a szerző szerint a szakmai és a társadalmi-államigazgatási réteg szintje volt. Itt bizony nem alakulhatott ki aktív magyar nyelvhasználat. Aktív magyar nyelvhasználat alakult viszont ki az iskolában: az alap- és középiskolákban. A magyar iskolák pedagógusai anyanyelvükön tevékenykednek. Ez a legnépesebb értelmiségi csoportunk. Az iskolák nyelvhasználati formájának - az iskolai dokumentációk: tantervek, utasítások stb. szerint - a köznyelvnek kellene lennie. Hiszen a magyar nyelv tanításának legfőbb céljaként a tanterv a köznyelv elsajátítását tűzi ki. De vajon sikerült-e ezt a célt elérniük iskoláinknak? Itt nem szívesen mondok sommás minősítő szavakat, bár alapiskolai, középiskolai igazgatóskodásom, az érettségiken való elnökösködéseim, megfigyelői minőségben való részvételeim alapján megtehetném. Mint érettségi bizottsági elnök többször megállapíthattam (hivatalosan is), akadnak szépen, helyesen beszélő, író tanulóink, de a nagy többség még nem ilyen; így iskoláink még az érettségiig sem érik el az anyanyelvoktatásban és a nyelvi nevelésben a tantervben kijelölt célt.. Nyelvjárási, vulgáris és idegen elemek keverednek a vizsgázók nyelvhasználatában, amikor egy-egy íróról, költőről felelnek. Ennek okát abban látom, hogy egyrészt az iskola nem tanítja meg a szavak, szerkesztésmódok stilisztikai használatát, nem ismerteti meg a tanulókat a nyelvi eszközök stilisztikai értékeivel; másrészt - intemátusok, kollégiumok híján (hiszen a körzeti vagy járási székhelyeken levő gimnáziumokba naponta utaznak a tanulók) - az otthoni környezet hatása erősebb, mint az iskola nyelvi nevelő ereje. S

ajnos, a pedagógusok egy részéről is azt mondhatjuk el, amit a diákokról. Hogy milyen, hányadáról, azt felmérés nélkül nem tudnám megmondani. De nem ritkák nyelvhasználatukban a súlyosabb hibák sem. Itt nem a magyar szakosokra gondolok elsősorban. Tehát ami iskoláink nyelvhasználatát illeti, talán így jellemezhetnénk: a pedagógusok és a tanulók között is vannak, akik az általános, sőt a választékosabb köznyelvet használják, de a nagy többség körülbelül a regionális köznyelvnek minősíthető nyelvváltozatnál tart. Azért körülbelül, mert ennek sem ismerjük pontosan az ismérveit, akárcsak a köznyelvnek. Persze az a tény, hogy valami nincs körülhatárolva, mibenléte nincs pontosan meghatározva, még nem jelenti azt, hogy az nem létezik. Csak legfeljebb szubjektíven ítéljük meg a fogalom mibenlétét, terjedelmét. Én a választékos köznyelven sem feltétlenül a köznyelv „steril", „színtelen-szagtalan", tehát jellegtelen változatát értem - nálunk ilyen aligha képzelhető el -, ide tartozónak vélem azt a változatot is, amelyen még kisebb mértékben érezhetők a nyelvjárás színei-ízei, s az idegen hatás nem jelentkezik benne feltűnő mértékben. Hogy a köznyelviség kis mértékben érvényesül nálunk, annak az a komoly oka, hogy helyzetünkből adódóan nincs erős értelmiségi rétegünk. Márpedig - s ez aligha vonható kétségbe - a köznyelv használatának társadalmi közege az értelmiség. A közélet nyelve a szlovák, s a műveltebb rétegek nyelve - a pedagógusokét s a műveltebb szerkesztőségi dolgozókét leszámítva - erősen nyelvjárásias, és a szlovák hatástól sem mentes. Deme László szerint a mindennapok nyelvhasználata sok vulgáris és idegen elemet tartalmazó keveréknyelv. Gondoljunk például a magyar nemzetiségű műszaki értelmiségiekre! A munkahelyükön szlovákul érintkeznek a munkatársaikkal, feleteseikkel. Még magyar nemzetiségű kollégáikkal is inkább szlovákul beszélnek, mert jobban megértik egymást (a szakszókat ugyanis kevesen ismerik magyarul). Csupán családjuk vagy magyar nemzetiségű barátaik körében használják anyanyelvüket. Hogy milyen szinten? Ha még az érettségiig magyar iskolába jártak is, a műszaki egyetemet már szlovákul végezték, s a szlovák felsőfokú képzés nem fejlesztette, hanem silányította anyanyelvi készségeiket. Ugyanezt mondhatjuk el - sajnos - a nem magyar szakos pedagógusokról is. Ők is szlovákul tanulták a szakterminológiát. A tanulók ezért nemegyszer egyéni szakmai szavakat, tükörszavakat hallanak, sőt sajátítanak el a biológia-, földrajz- és más órákon. Olykor még a tankönyvekben is ilyeneket találnak, hiszen a tankönyvfordítók is a pedagógusok közül kerülnek ki. E

nnek az általános képnek a megrajzolásához szükség volt ahhoz, hogy konkrétabban is vázolhassuk, milyen változatai élnek Szlovákiában a magyar nyelvnek. Azt senki sem vitatja, nem is vitathatja, hogy vannak nyelvjárásaink, mégpedig elég erősek és hatékonyak. Nyelvjárásterületeink bizonyos magyar (a dunántúli, a palóc, az északkeleti) nyelvjárásterületek északi részei. Ha meg a nyelvjárástípusok szempontjából nézzük a kérdést, Imre Samu rendszerezése szerint (A magyar nyelvjárások rendszere 329-66) tizenegy tipust találunk itt: a Szene környékit, csallóközit-szigetközit, nyugati palócot, észak-dunait, északnyugati palócot, Ipoly vidékit, közép-palócot, keleti palócot, Hernád vidékit, abaúji özőt, átmenetit (északkeleti nyelvjárásokat). Az egyszerűség kedvéért (a mi esetünkben talán nem lesz ez leegyszerűsítés) három egységet fogunk itt emlegetni: a csallóközit, a palócot és az északkeletit. Mindháromban jól észlelhető bizonyos köznyelviesedési folyamat, de korántsem olyan mértékű, mint a magyarországi részeken. Ez érthető is, hiszen a ma-, gyar köznyelv igazában csak a televízió és a rádió révén, tehát közvetve hat a nyelvjárásban beszélőkre. Közvetlenül ritkán, csak az iskolás korúak esetében. A szlovák hatás azonban nemcsak a nyelvjárás neológ változatát beszélők nyelvhasználatán észlelhető, hanem az archaikus változatot használóként is, mert bár az utóbbiak közül sokan nem tudnak szlovákul, a szlovák nyelv hatásától nem szigetelődhetnek el. Nem, mert a magyarul (is) beszélő tisztségviselőknek, hivatalnokoknak, egészségügyi dolgozóknak - akikkel ők közvetlenül érintkeznek - a nyelvhasználata erősen magán viseli s egyben közvetíti a szlovák nyelv hatását. A nyelvjárás és a nálunk nagyon vékony réteget kitevő köznyelv közötti változatot számos személy használja. Ez az, amelyet regionális köznyelvnek nevezhetnénk. Mint említettük, ez is körülhatárolhatatlan, meghatározatlan még: jóformán csak annyit tudunk róla, hogy a nyelvjárásnál választékosabb, a köznyelvnél ellenben nyelvjárásiasabb, de hogy pontosan mi minden jellemző rá, nem tudjuk. így mindenki teremthet magának egy szubjektív regionális köznyelvet, illetve többet, mert ezek számát elsősorban a nyelvjárásterületek határozzák meg. Hogy melyek azok a jélenségek, amelyek a köznyelvben hibának minősíthetők, de a regionális köznyelvben még tolerálhatok, talán senki sem döntötte el, illetve a magyar nyelvészetben - sajnos - mindenki maga dönti el, ami bizony vitákra, nézeteltérésekre ad lehetőséget. De azt sem döntötte el egyetlen illetékes fórum sem, hol van helye, létjogosultsága ennek a változatnak. Jó volna már - természetesen a szükséges vizsgálatok alapján - minél előbb megegyezni ebben a kérdésben is. N

álunk a regionális köznyelvből bizonyos fokú idegenhatás sem zárható ki - ebben különböznek a magyarországi részek regionális köznyelveitől. Abban is megegyezésre kellene jutnunk, mennyit bír el az idegen hatásból a regionális köznyelv. Azzal semmiképpen nem tudok egyetérteni, hogy például a sajtó is ennek az írott formáját használja, s hemzsegjenek a cikkekben a szlovakizmusok. Az iskolák - különösen az alsóbb osztályok tanulóinak - nyelvhasználatából nem zárhatók ki ezek a jelenségek s általában a regionalitás más jegyei sem, de a felsőbb osztályok tanulóitól és főképpen a pedagógusoktól már elvárható lenne az általános köznyelv használata. Az idegen hatás mint regionalitás ritkán jelentkezik önmagában, nyelvjárási hatás nélkül. Esetleg csak a városi, elsősorban a pozsonyi, kassai magyarok nyelvhasználatában. Általában együtt jelentkezik a két hatás. Ezért a területünkön élő regionális köznyelveket - legalább hármat különböztetünk meg - talán igy nevezhetnénk: szlovákiai palóc regionális köznyelv, szlovákiai északkeleti regionális köznyelv és a csallóközi regionális köznyelv (ez utóbbi esetben a szlovákiai megszorítás fölösleges, mert a Csallóköz Szlovákiában van). Elsősorban talán nyelvművelőinknek lenne feladatuk, hogy a dialektológusokkal és más kutatókkal karöltve bizonyos szempontokat állapítsanak meg az egyes nyelvváltozatok mibenlétének meghatározására: egyrészt a kritikusabb jelenségek nyelvváltozatokhoz sorolására, másrészt az adott nyelvváltozat társadalmi használatára. • A nyitrai nemzetközi nyelvészeti konferencián, 1992. szeptember 17-én elhangzott előadás rövidített változata SM-KLUB TORNAIJÁN IS A sclerosis multiplex idegrendszeri betegség sajnos a Rimaszombati járásban is egyre gyakrabban fordul elő a fiatalok körében. A látási zavarokkal, a végtagok elmerevedésével, az egyensúlyérzék fokozatos elvesztésével járó súlyos kór központi kimutatás szerint minden ezredik lakost sújt. Traubner professzor úr, a Szlovákiai SM Szövetség elnöke „ezerarcú" betegségnek nevezte, s ő volt a kezdeményezője az ilyen betegek szövetsége, illetve helyi klubjai megalakításának. Mivel a sclerosis multiplexben szenvedők állapotuknál fogva gyakran magukba zárkóznak, a társasági élettől visszavonulnak, s ezáltal még nagyobb lelki válságba kerülnek, országszerte éltek a lehetőséggel, hogy ún. SM-klubokba tömörüljenek. Nemrég Tornaiján is alakult egy ilyen klub. Jelenleg több mint 30 tagja van. Mivel nem volt állandó székhelye, a helyi nyugdíjasklub nyújtott számára otthont. így a betegek havonként kétszer itt találkoznak. Az összejövetelek nemcsak beszélgetéssel, tapasztalatcserével, egymás vigasztalásával telnek, hanem szakelőadások is elhangzanak, és rehabilitációs programok előkészítésével is foglalkoznak. A klubot szaktanácsokkal dr. Juraj Ontko, a rimaszombati kórház ideggyógyászati osztályának főorvosa segíti. Minden évben rekondicionáló kezeléseket is szerveznek a csizi gyógyfürdőben. Ebben dr. Pőthe Imre, a fürdő igazgató főorvosa is segítségükre van. -Klubtagok nemcsak betegek, hanem hozzátartozóik, barátaik is lehetnek, ami azért is fontos, mert ezek a betegek sokszor mozgásképtelenek. A klubtagság iránt érdeklődők a klub vezetőjénél, Ligárt Máriánál jelentkezhetnek, aki egyébként Recské községben lakik. (polgári) MOLDOVA ^ML GYÖRGY félelem Egy őrnagy, a csoport vezetője kérdezte tovább Martint, nem vett fel jegyzőkönyvet, de a válaszokat rögzítette egy magnetofonon. Már három óra felé járt, mikor a brigád befejezte a munkáját, az őrnagy intett Martinnak: - Velünk kell jönnie, vegye fel a kabátját. - Hová megyünk? -A főkapitányságra - kinyújtotta a kezét adja ide a kulcsokat, le kell zárnom a lakást. Az előszobában utat kellett engedniük két, fekete posztóöltönyt viselő férfinak, akik egy ütött-kopott, durva ácsolású koporsót cipeltek - a konyhában csak a vértócsa és a krétával rajzolt körvonalak jelezték, hogy hol feküdt az asszony. Martin beharapta a száját, hogy visszafojtsa a könnyeit. Kiléptek az előtérbe, az őrnagy hosszú, barna papírszalagot ragasztott az ajtóra, és több helyen is lepecsételte. Martin hátra ült be - két rendőr közé. A kocsi a főkapitányság Deák téri épülete mögött állt meg, kísérői a harmadik emeletre irányították. Egy tágas iroda előterében ültették le, Martin úgy gondolta, hogy az élettelenes bűncselekményekkel foglalkozó csoport székhelye lehet - körülötte nyomozók jegyzőkönyveket gépeitek, vagy kávét kértek a titkárnőtől. Senki sem szólt hozzá, fokozatosan magába merült. Elképzelhetőnek találta, hogy a rendőrség valamilyen módon megpróbálja felhasználni ellene anyja halálát, igyekezett végiggondolni minden taktikai lehetőséget. Egy szemüveges, kopaszodó, fiatal férfi lépett oda a székéhez: - Üdvözlöm, Osváth százados vagyok. Talán még emlékszik rám. - Igen, a múltkor maga járt kint a lakásomon a házkutatásnál. - Megkérem, hogy jöjjön velem. A páternoszterrel lementek az első emeletre, Osváth egy párnázott ajtóra mutatott: - Parancsoljon. Martin azt hitte, hogy a százados megy előre, megtorpant, de Osváth ismételten befelé intett. Tétován nyomta le a kilincset. Az iroda polgári eleganciával volt berendezve, mérete és bútorzata arra vallott, hogy tanácsteremnek szokták használni. A kerek asztal mögött Szokolai ült tábornoki egyenruhában, nadrágján vörös lampasszal. Jöttükre felkelt és kezet nyújtott: -Őszinte részvétem, Gyurikám - intett Osváthnak -, elmehet, százados elvtárs, de szükségem lesz még magára, várjon az irodájában, szólni fogok. Osváth szabályszerűen lejelentkezett, és behúzta maga után az ajtót. - Nem inna valamit? - kérdezte Szokolai. - Az öreg zsaruk azt mondják, hogy a vér szagát csak a pálinka viszi ki az ember orrából. - Megkérdezhetem, hogy miért hoztak be? - Ez egy rendőrségi rutinintézkedés, magával sem tehettünk kivételt. Mindig a bejelentő az első számú gyanúsított, ez logikailag érthető is, hiszen előtte mindenki élve látta az áldozatot. - Úgy értsem, hogy engem gyanúsítanak?! - Ez csak egy formális dolog, de lássa be, hogy bizonyos körülményeket gyanúsnak találhattak. Maga lakást épített egy átlagos jövedelemből, a felesége pedig nem is dolgozik. Azt feltételezhették, hogy maga valamilyen adósságot akar eltussolni, vagy örökségben reménykedik. Ók nem tudhatták, hogy maga más anyagi forrásokkal is rendelkezik. - De hát ez undorító! Még a feltevés is! - Lehet, a mi munkánk sohasem volt esztétikus. Ha valamivel megbántották a fiúk, bocsánatot kérek az ô nevükben is. Amikor jelentették, hogy mi történt, azonnal én magam vettem a kezembe az ügyet. Beszélni akartam magával, ezért hozták be ide. Jól érzi magát? Tud figyelni rám? - Igen. - Az anyja személyiségéből, a világban elfoglalt helyéből kiindulva, arra kell gondolnom, hogy nem közönséges bűncselekményről van szó, hanem politikai indítékai lehettek ennek a gyilkosságnak. Van valamilyen feltételezése arról, hogy ki tehette és miért? - Nincs. - Gondolom, voltak ellenségei, próbáljon meg visszaemlékezni rá: az utóbbi időben fenyegette meg valaki az édesanyját vagy magát? - Nem jut eszembe semmi. A legkisebb útbaigazítás is sokat jelentene. - Sajnos, nem tudok segíteni. Szokolai haragosan vonta össze a szemöldökét: - Jó volna, ha egy kissé megerőltetné a memóriáját. Főleg azután, hogy már a kezdet kezdetén lehetetlenné tette a munkánkat. - Ezt mire érti? - Gyakorlatilag megsemmisítette az eredeti helyszínt. Két órát töltött egyedül a lakásban, mielőtt nekünk telefonált volna. Felforgatott mindent, tárgyakat, papírokat tüntetett el. - Nem igaz, kikérem magamnak ezt a hangot. - Ugyan, hagyja már ezt az önérzeteskedést, Martin úr! Megnéztük a szemétledobót is, találtunk egy csomó papírfecnit, amit csak maga rakhatott oda. De most nem erről akarok beszélni. Azt is intézze el maga a saját lelkiismeretével, hogy volt szíve az irataival bíbelődni, mikor az anyja halva feküdt kinn a konyhában. De arra nagyon kérem, hogy ne tegye lehetetlenné a nyomozást. Legyen meggyőződve, hogy mi semmiféle diadalt nem érzünk, amiért maga végül is rászorult a rendőrség segítségére. Martin ösztönösen vissza akart vágni, hogy megőrizze a pozícióit, de aztán értelmetlennek találta a vitát. - Még egyszer megkérdezem: tud mondani valamit, amiből kiindulhatunk? - Csak egyetlen fenyegetésfélére emlékszem. Korábban házasságban éltem egy nővel... (folytatjuk)