Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-28 / 255. szám, szerda

GAZDASÁG . ÚJSZÓM 1992. OKTÓBER 29. NEM ÁLLAMI D1RIGIZMUS A.FÖLDMŰVELÉSI MINISZTERHELYETTESSEL A MINIMÁLIS ÁRAK BEVEZETÉSÉRŐL Két éve tart a hazai mezőgazdaság válsága, amely a termelőüzemek csaknem 90 százalékát a csőd szélére Juttatta. Az ú] kormány által elvégzett felmérés és gazdasági elemzés eredményei azt mulatják, hogy az okok forrásai elsősojban a liberalizált árrendszer előre nem látható következményei között keresendők, ezek juttatták csaknem totálkáros állapotba a gazdaságok szekerét. A válság mérséklésére tett ágazati javaslatok között fontos helyet kapott az ún. minimális árak bevezetése. A javaslat ismertetésekor voltak, akik felkapták a fejüket. Csak nem az állami dirigizmus korszakába való visszatérést jelzi ez az intézkedés? Mária Kovácovával, a szlovák földművelési miniszter helyettesével ezt a kérdést próbáltuk megvilágítani. • Miért van szükség a minimális árak bevezetésére? — A minimális árak alkalmazása a fejlett piaci országokban is bevált, tehát nem kell tőle félni, hogy az állam kézi vezérléssel akarja szabályozni a gazdasági életet. A gazdasági reform kezdetekor szabaddá tett árak azonban megbontották a kereslet—kínálat közötti viszonylagos egyensúlyt, s ezáltal a mezőgazdasági termékek felvásárlási árai a tervezett árszintnek csupán a 60— 65 százalékát érték el. Ez a termelőket kilátástalan helyzetbe kényszerítette, s ma már valóban komoly válságról beszélhetünk. Csak néhány példa: a búza tervezett 3400 koronás felvásárlási ára, még a piacszabályozási alapba való felvásárlás során sem érte el ezt az értéket, hiszen köztudott, hogy csak 3 ezer koronát kaptak érte a termelők, a javarésztől pedig jóval alacsonyabb áron voltak kénytelenek megszabadulni. A marhahús tervezett ára 35 koronát feltételezett, az előadások során viszont alig tudták elérni a 28 koronát. Előállt egy olyan helyzet, hogy még az átlagos és az átlagosnál jobb termelőknek sem térültek meg a ráfordítási kéltségeik. A minimális árak elsősorban azt a célt szolgálják, hogy az élelmiszerellátás meghatározott szintjét biztosító átlagos hatékonyságú termelők számára legalább a társadalmilag elfogadott ráfordítási költségeket megtérítsék. Egyúttal jelzik a felvásárlóknak is, hogy az adott termékhez olcsóbban nem juthat hozzá. • A megszabott árak gyakorlati alkalmazása során azonban két lehetőség is kínálkozik a feldolgozók és forgalmazók számára: vagy pá nikszerűen felemelik az árakat, s ezt egyértelműen a fogyasztók fizetik meg, vagy pedig állami támogatá sért folyamodnak a megnövekedett költségek fedezésére. Van ebből kiüt? — Állami támogatás igénylése a jelenlegi költségvetési feltételek között nem járható út. Ezzel valószínűleg mindenki tisztában van. Felmerül a kérdés, mi a célszerűbb: ha az állam utólagosan korrigálja és állja a termelők veszteségeit, vagy ha megpróbálja olyan szintre hozni az árakat, hogy azok a termelők számára is elfogadhatók legyenek. Természetes, hogy ezt részben a fogyasztó fogja megfizetni, bár eddig szó sem esett a feldolgozóipar és a kereskedelem tartalékairól. A hazai mezőgazdasági termelők számára a jelenlegi helyzetben létfontosságú, hogy az árakat legalább ezen a szinten garantáljuk, mivel a meglevő feltételek között nem tudja olcsóbban előállítani a termékeket. Ez nem jó vagy rossz gazdálkodás kérdése, ezt az ágazatközi viszonyok alakították így. • Mindazonáltal hogyan védekezett a fogyasztó az ellen, hogy a növekvő terheket ne csak rá hárftsák át? — Sajnos, a kereskedelem még mindig monopolhelyzetben van, ráadásul hiányzik a hatékony ellenőrzés, a fogyasztó védelme. Említettem, hogy terhek egy részét a fogyasztóknak is állniuk kell, ezátal azonban csökken a költségvetéssel szembeni igény az ágazat részéről, az így felszabaduló összegek pedig a lakossági jövedelmek kiegészítésére fordíthatók. Ez aJilozófiája a tehermegosztásnak, a kérdés, sikerüle megtalálni a helyes arányt. • Működnek már mechanizmusok ennek alapján? — A napokban kezdődnek a költségvetési tárgyalások, amelyek ebből az alapelvből indulnak majd ki. A lakosok számára biztonságot kell nyújtanunk abban, hogy ha növekednek is a megélhetési költségek, ezt jövedelem-kiegészítéssel vagy szociális juttatásokkal ellensúlyozzuk. Az elképzelés megvalósításának egyik lehetséges módozata a bérszabályozás feloldása. Várható, hogy a kereskedők is rájönnek, saját bevételi forrásaik nemcsak az árak emelésével, hanem a forgalom bővítésével is növelhetők. • Mi várható, ha ez az önszabályozó mechanizmus nem váltja be a hozzá fűzött reményeket? — Elképzelhető, hogy egy adott időszakban bizonyos árszabályozó intézkedéseket is be kell majd vezetni. Többek között olyan tételes árszabályozás bevezetésére gondolunk, amelyeknek nyomán például fél évvel a tervezett áremelés előtt jelezni kéne ezt a szándékot a pénzügyminisztériumban, illetve az emelés tényét teljes költségelszámolással kéne alátámasztani. Ehhez azonban széles körű ellenőrzési hálózatra is szükség van. Sokat segíthetne a Monopolellenes Hivatal is. Érdekes jelenség, hogy napjainkban, amikor a kereslet-kínálati viszonyok úgyahogy helyrerázódtak, s a mezőgazdasági termelők már megkérik a termékek árát, a feldolgozói-kereskedői lobby nagy hűhót csap körülötte. Persze, azt már ügyesen elhallgatják, hogy például voltak olyan időszakok, amikor 12—13 koronáért vásárolták fel a tehénhúst, az üzletekben azonban nem változott az ára. » Milyen termékekre tar-vezik a minimális árak bevezetését? — Jelenleg csupán 3 termékben gondolkodunk. A tej, a marhahús ós a kenyérgabona árát szeretnénk úgy meghatározni, hogy az a termelők számára is elfogadható legyen. Az eddig elkönyvelt veszteségek legnagyobb hányadát ugyanis ezek a termékek produkálták. • Köszönöm a tájékoztatást. T. SZILVÁSSY LÁSZLÓ NÉMETORSZÁGBAN BEVÁLT, ÉS SZLOVÁKIÁBAN? KACÉRKODÁS A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁGGAL A válófélben levő Csehszlovákiában a különbözőségek felvetésekor különösen nagy súllyal esik latba Csehország és Szlovákia meghatározó gazdaságpolitikájának jelentős hangsúlyeltolódása. A cseh országrészben a Václav Klaus vezette Polgári Demokrata Párt egyértelműen a monetáris pénzügyi politikát, a Ronald Reagan és Margaret Thatcher által bevezetett, egyfajta új szabad kapitalizmust részesíti előnyben. Szűkebb hazánkban Vladimír Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma visszafogottabb e téren, nyomatékosan hangsúlyozzák Szlovákia eltérő adottságait, s nyilatlozataikban a mozgalom csúcsvezetői nagy szociális érzékenységükről tesznek tanúbizonyságot, gyakran emlegetve a Németországban bevált szociális piacgazdaságot. SZOCIÁUS VÉDŐHÁLÓ A szociális piacgazdaság (Soziale Marktwirstschaft) fogalma az NSZKban született, közvetlenül a 2. világháború után. Az egész gondolati építmény kiindulópontjainak rögzítése az 1950-ben elhunyt freíburgi professzortól, Walter Euckentől származik. Szerinte az államnak egyetlen feladata van: a megfelelő keretfeltételek, a gazdasági élet játékszabályainak kialakítása és fenntartása. A gazdaság folyamataiba nem kell és nem is szabad beavatkoznia. Emellett a tiszta piacgazdaságnak szociális indíttatású kiegészítésekre is szüksége van, és ezek megteremtése állami feladat. Az elméletileg nem különösebben megalapozott, ám a gyakorlatban remekül bevált szociális piacgazdaság főbb ismérvei a következők: központi adóztatás, szociálpolitikai indíttatású jövedelem-újraelosztás, a versenygazdaság megteremtésére és fenntartására, a minimálbérek rögzítése, a mezőgazdaság és a kisipar állami hiteltámogatása, szociális lakásépítés és társadalombiztosítás. Ez a védőháló szerepét betöltő piackiegészítő elemek szerepe a nagyobb társadalmi megrázkódtatások csillapítása, a stabilitás, bizonyos biztonságérzet elősegítése, a versengésben vesztes személyek ós csoportok béketűrésének megvásárlása. SZABADON ALKALMAZHATÓ „Hogy a szociális piacgazdaság mit is jelent, azt senki sem tudja. Csak annyi bizonyos, a szociális piacgazdaság nem piacgazdaság, mint ahogy a szociális jogállam nem jogállam, a szociális lelkiismeret nem lelkiismeret és a szociális igazságosság nem igazságosság" — jelentette ki Friedrich August von Hayek Nobel-díjas közgazdász, a jelző nélküli piacgazdaság elkötelezett híve. Bizonyára van benne némi igazság, ám képtelenség, nem pontokba szedett ideológiája tág teret adott a gazdaság politikusoknak e módszer megvalósításában. Hogy mennyire szabadon értelmezhető irányzatról van szó, elég elolvasni, mit is írt Ludwig Erhard egykori német gazdasági miniszter majd kancellár a szociális piacgazdaságról: „Feladata, hogy népünk egyre nagyobb és szélesebb rétegeinek jólétét biztosítsa." Ezt a mondatot akár a 80-as évek pártpropaganda kiadványaiban is megtalálhattuk volna... HIÁNYZIK Ä BIZALOM Az egykori Nyugat-Németország második világháború utáni látványos fellendülésének titka nemcsak az általuk választott, sokak szerint „harmadik utas" koncepcióban rejlik, hanem a kompromisszumkereső, viharoktól mentes belpolitikában is. A német gazdasági csoda egész időszakában két olyan politikus állt az ország, illetve a gazdaság élén, akik egyazon állásponton voltak szinte valamennyi kérdésben. A politikai hatalmat kézben tartó Konrád Adenauer kancellár személy szerint teljesen közömbös volt a gazdasági kérdések iránt, Ludwig Erhard gazdasági miniszter pedig soha egy pillanatra sem kívánt vetélytársként fellépni a kancellár ellenében. Adenauer és Erhard közel másfél évtizedes együttes kormányzása lehetőséget adott arra, hogy kialakuljon a gazdasági stabilitás, a bizalom légköre. Éppen a bizalom légkörét sikerült eddig a legkevésbé megvalósítani a Meőiar-kormányzatnak, arról nem is szólva, hogy a mozgalmával szorosan együttműködő NEZES (Független Közgazdászok Szlovákiai Szövetsége) szakemberei szociális helyett sokszor szocialisztikus húrokat pengetnek. A DSZM-en belül pedig a különböző áramlatok paraván mögötti harca folyik, így éppen a stabilitás, a nagy távlatú fejlődéstendenciák felvázolásának a hiánya, a lakosság bizonytalanságérzete a szembetűnő az olajozott politikaigazdasági mechanizmusok beindítása helyett. (sidó) MÁSOK ÍRTÁK A DUNASZAURUSZ - NEMET SZEMMEL K

evesen tudják, hogy a bősnagymarosi vízlépcsőrendszer megépítésének közvetlen indítéka 1947 forró nyarában keresendő. A tartós szárazság miatt a folyó vízszintje történetének legalacsonyabb szintjére sülylyedt, s emiatt a Duna Szlovákiát Magyarországtól elválasztó 120 kilométeres határszakaszán a hajózás teljesen leállt. Ez mindenekelőtt a szovjst hadiflottát érintette kellemetlenül, amelynek számos hajója megfeneklett a komáromi kikötőben, s így gyakorlatilag harcképtelenné vált. Ez a helyzet a kiújuló kelet-nyugati ellentétek időszakában megengedhetetlen volt a szovjet hadvezetés számára. Moszkva ekkor felszólította Csehszlovákiát és Magyarországot, hogy a Dunát haladéktalanul tegye hajózhatóvá minden évszakban. A Kreml lényegében ezzel a felszólítással adott döntő lökést a bős—nagymarosi vízlépcsőrendszer (BNV) tervének kidolgozásához. A vízlépcsőrendszer tervei már 1952ben elkészültek, de kivitelezésüket az 1956-os magyar forradalom és az 1968as csehszlovákiai szovjet invázió miatt rendre elhalasztották. Magyarország és Csehszlovákia kormányfője 1977- ben írta alá a BNV megvalósításáról és üzemeltetéséről szóló államközi szerződést. Míg Magyarország több alkalommal is (például 1981 és 1983 között) szüneteltette a beruházást, a csehszlovák oldalon már 1978 óta teljes erővel folytak a munkálatok. M

iután az osztrák környezetvédők 1984-ben sikeresen megakadályozták a hainburgi vízlépcső tervének kivitelezését, Ausztria a tőkehiányban szenvedő magyar szomszéd „megsegítésére" összpontosította a figyelmét: a nagymarosi szakasz felépítését, a munkálatok finanszírozását az osztrák Donaukraftwerke AG vállalta magára. Megjegyezzük, hogy az 1989-es csehszlovákiai fordulat után az immár csupán bősi szakaszra zsugorodott vízlépcső befejezése is osztrák hitelek révén valósulhatott meg. Ezerkilencszáznyolcvankilenc májusában a Németh Miklós vezette magyar kormány felfüggesztette a nagymarosi vízlépcső építését és ezzel Csehszlovákia nyakán maradt a gigantikus, befejezetlen mű torzója. Az eredeti tervek értelmében azonban még így is szükség volt Magyarország közreműködésére ahhoz, hogy legalább a bősi fokozatot üzembe helyezhessék. Mivel Budapest erre nem mutatott hajlandóságot, Csehszlovákia kényszerből az ún. C-variáns megvalósításához folyamodott, amelynek legfontosabb pontja a Duna szlovák területre való elterelése. A magyar tiltakozásokat szlovák részről többnyire gazdasági jellegű érvekkel hárították el: a vízlépcső építése eddig 24 milliárd koronájába került az országnak, a mű gyakorlatilag elkészült, s ezért badarság lenne kihasználatlanul hagyni. A

z 1977-es államközi szerződés értelmében Dunakilitinél, ahol a Duna határfolyóvá válik, egy nagy duzzasztóműből zúdult volna a víz a bősi erőtelepre. A magyar parlament azonban 1990-ben az összes munkákat, így a dunakiliti duzzasztómű leállításáról is döntött. A nagymarosi fokozat elhagyása gyakorlatilag az egész BNV hatékonyságát megkérdőjelezte: Nagymaros nélkül a bősi fokozat csúcsra járatása műszakilag kivitelezhetetlen. Azt eredeti elképzelések szerint a Dunakilititől érkező víz naponta kétszer nyújt alkalmat csúcsenergia-termelésre és az ezt követő négyméteres mesterséges árhullámot éppen a nagymarosi fokozat fogja fel. Ezenkívül mintegy 180 kilométeres szakaszon megszűntek volna a gázlók és ezáltal a Duna állandó hajózhatóvá válik. Azt a tényt, hogy a Rajna-MajnaDuna csatorna üzembe helyezése után csupán a szlovák—magyar határt alkotó Duna-szakasz maradna gázlós, a csatorna nürnbergi megnyitó ünnepségén igyekezett egymás ellen kihasználni Antall József magyar miniszterelnök és VI'ad/mír Mečiar szlovák kormányfő. Szlovákia „hidegháborúba" keveredett a déli szomszédjával, még mielőtt teljesen elnyerte volna a függetlenségét. A bősi konfliktus mintegy katalizátorként szolgált a szlovákok között mindig is latensen meglevő politikai, történelmi, lélektani és ökológiai ellentétek kiélezéséhez. B

udapest visszalépése után a szlovák fél rákényszerült a bősi vízlépcsővel kapcsolatos valamennyi terv gyökeres átdolgozására. Bős nyolc turbinája közül valószínűleg csak hármat fognak beindítani (később esetleg ötöt). Jelenlegi formájában az erőmű nem képes csúcsenergiát termelni — ezért a szlovák politikusok a „mentsük, ami menthető" jelszó jegyében a Duna elterelése mellett döntöttek; az eredetileg október 15-re kitűzött műveletet azonban elhalasztották. A környezetvédők már évek óta hangoztatják a BNV építésével járó jóvátehetetlen károkat: az ártéri erdők pusztu lása immár szomorú ténnyé vált, és' a vízlépcső üzembe helyezése esetén veszélybe kerülne Közép-Európa legnagyobb édesvíztartaléka, amit ötmillió ember — köztük a magyar főváros lakossága — sínylene meg. A kommunista vizes lobby képviselői azonban szemrebbenés nélkül állították, hogy a vízlépcső elegendő talajvizet biztosít majd a szárazság által nyújtott területeknek, és ezért végeredményben környezetbarát szerepet tölt majd be. Dél-Szlovákiában már évek óta rebesgetik, hogy az óriási vízerőmű felépítésének elsősorban nem gazdasági, hanem politikai indítékai vannak: a betonkolosszus megbontja az összefüggő tömbben élő csallóközi magyarság egységét. Ezt látszólag az bizonyítja a legjobban, hogy tizenhat község a régi Duna-meder és az üzemvízcsatorna között elterülő „szigetre" került. Az érintett területek magyar ajkú lakosságának zöme nem lát a bősi létesítmény mögött a szlovákiai magyarságot veszélyeztető sanda politikai szándékot. Sokan azonban tartanak kisebbségi jogaik korlátozásától az önálló szlovák államban, amelynek sebtében összetákolt és elfogadott alkotmánya nem nyújt megfelelő garanciákat a nemzetiségek esetleges diszkriminációjával szemben. A

határok kérdése is felmerül Bős vonatkozásában: a magyar kormány és a közvélemény legnagyobb részének véleménye szerint a Duna elterelése módosítja a trianoni határokat (mégha voltaképpen Magyarország javára is). A szerződés értelmében a szlovák—magyar határt a Duna hajózási útvonala alkotja; 1977-ben azonban a kádári Magyarország az államközi szerződésben elfogadta azt a kitételt, hogy a hajózási meder módosulása nem jelenti egyben a határ megváltozását is. Az 1989-es év vége óta eltelt időszakban az önállósulási terveket dédelgető szlovákokat a cseh politikusok a „magyar veszéllyel" riogatták és azt állították, hogy Szlovákia határait csupán az egységes csehszlovák állam képes garantálni. A megváltozott politikai helyzetben Prága egyáltalán nem titkolja a „bősi kolonctól" való megszabadulás fölötti örömét. A csehszlovák hadsereg erőltetett ütemű felosztását és a közös védelem gondolatának merev elutasítását cseh részről többek kőzött az a félelem vezérli, hogy a bősi vízlépcső ürügyén Szlovákia beleránthatná Csehországot egy esetleges szlovák—magyar fegyveres konfliktusba. E

gyébként szlovák szempontból a magyarok kemény ellenállása a bősi vízlépcső befejezésével ós a Duna elterelésével szemben nemcsak a születőfélben levő ország legnagyobb beruházásának elszabotáíásaként jelenik meg; Zdenko Pírek csehszlovák külügyminiszter-helyettes szerint (ki egyébként maga is szlovák) Bős a magyar vezetés számára csupán ürügy, hogy megkérdőjelezhesse Szlovákia puszta létét is. Magyarország azonban sorskérdésnek tekinti északi szomszédja önkényes fellépését: a magyarországi demokratikus fordulat nagyrészt a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer sztálinista tervének elutasításábóľindult ki és a magyarok szerint a Szovjetunió összeomlásával a sivár, „betonozó" szemléletnek is meg kell semmisülnie. A magyarországi Duna-kör már 1987-ben sürgette a nagymarosi vízlépcső kérdésének újraértékelését. A magyar vezetés a parlament érvényes határozatához tartja magát és a közvélemény szemében a BNV-vel kapcsolatos legkisebb engedékenység is árulásnak minősül. Süddeutsche Zeitung (München)