Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-26 / 253. szám, hétfő

RIPORT . ÚJ szól 1992. OKTOBER 26. „AZ ÜGYET LEZÁRTUK, FELEJTSEK EL..." Végső kétségbeesésem­ben fordulok önökhöz, mert a hatpságokhoz írt leveleim nem hozták meg a várt eredményt. A Belügyminisztérium a járási ügyészséghez irányított, ök meg a rendőrséghez küldtek, tehát ahhoz a szervhez, amely ellen panaszt emeltem. Minden jel ar­ra mutat, hogy el akarják tussol­ni az ügyet. Mi másra gondol­hatnék, ha a másfél évvel ez­előtt történteket még mindig nem tisztázták, s a bűnösöknek, akik majdnem agyonverték a fia­mat, haja szála sem görbült meg - mondotta Dudvanszký Erzsé­bet, bátorkeszi olvasónk, mikor panaszlevele elolvasása után felkerestük. A történet valóban nem szív­derítő. Sokáig nyomoztunk, míg előkerítettük az egyik koronata­nút, aki igazolta az anya és fia állítását. Néhány óra múltán összeállt a kép. Másnap telefo­non beszéltünk a járási rendőr­kapitányság illetékesével aki­től megtudtuk, hogy az ügy kivizsgálásával megbízott tiszt - az az illető, akit a levélíró megvádolt - közben nyugdíjba ment. Azt a lehetőséget, hogy az eset még nincs lezárva, be­szélgetőpartnerünk kizártnak tartotta. A múlt év április 24-én Dud­vanszký Erzsébet fiatalkorú fia, Imre barátjával Bátorkesziről Heténybe ment, hogy megnézze a két.falu közti futballmérkőzést. A találkozó folyamán a szurkoló­táborok összetűztek, ezért Imre inkább átment a stadion túlolda­lára, de nemcsak azért, hogy elkerülje a konfliktust, hanem azért is, mert találkozni akart egy helybeli lánnyal, akinek ud­varolt. A nézőtéren közben foly­tatódott a kakaskodás, melynek során az egyik bátorkeszi szur­koló - korban és öltözékben ha­sonlított Imrére - megrúgta az egyik hazai drukkert. Néhány felbőszült hetényi ezt meg akar­ta bosszulni, s tévedésből Imrét verték félholtra. (A tettes, miután megtudta mi történt falubelijével, elnézést kért tőle, amiért rajta verték el a port). - A találkozó vége felé észre­vettem, hogy néhányan ferde szemmel néznek rám - elevení­tette fel a történteket Imre. - Amikor hallottam, hogy élve nem távozom, nagyon megijed­tem. Vége lett a meccsnek és én a mieinktől távol voltam, ezért a kertek alatt igyekeztem elme­nekülni. Vagy nyolcan, karókkal a kezükben, a nyomomba ered­tek. Kirohantam a főutcára, me­lyen egy szentpéteri gépkocsi haladt. Megállítottam, és az au­tóban ülő fiatal párnak könyö­rögtem, vigyenek magukkal. a foci körül, de ilyen csúnya esetre nem emlékszem. Aznap a találkozó után hazafelé menet, szokásomhoz híven, a sofőr mellett ültem, Imrét csak ruhájá­ról ismertem fel. Szörnyű álla­potban volt. Megkérdeztem, mi­je fáj, azt motyogta, nagyon rosszul van. Percek alatt az or­voshoz értünk, aki azonnal a kórházba vitette. A tettesekről Dudvanszky Erzsébet, az édes­anya Mindegy hogy hová, csak el a faluból. Azt reméltem, ha kiju­tok Hetényből, biztonságban le­szek. Csakhogy két kocsi köve­tett bennünket. Az egyik elénk vágott, és elállta utunkat. Az autóból kiszállók körülvettek bennünket és rázni kezdték a szentpéteri gépkocsit. Képe­sek lettek folna felfordítani. Erre csak azért nem került sor, mert üldözőim kiráncigáltak az autó­ból és ,,na most megdöglesz" kiáltásokkal nekem estek, és agyba-főbe vertek. Aztán félhol­tan az árokba dobtak és ott­hagytak. Amikor magamhoz tér­tem, nagy nehezen feltápász­kodtam. Barátnőm egyik hölgy­ismerőse talált rám, de alig is­mert meg. Elkísért a busz­megállóig. Szerencsére éppen akkor értünk oda, amikor arra haladt - már hazafelé tartva - focicsapatunk autóbusza. Fel­vettek és orvoshoz vittek. A dok­tor úr az elsősegélynyújtás után azonnal hívta a mentőket. Hét hétig nyomtam a kórházi ágyat... Ivan Trenčík, a bátorkeszi fut­ballcsapat edzője: „Már csak­nem harminc éve forgolódom A szurkolók elragadtatják magukat (Méry Gábor felvételei) Döme Imre, a megvert fiú nem sokat tudok. Néhányan állí­tólag többszörösen büntetett egyének. Lacza Imre jnérnök, Hetény polgármestere: Csak hallomás­ból ismerem a történteket. Akko­riban azt beszélték, hogy a ven­dégszurkolón azért álltak bosz­szút, mert valakit megrúgott. Többen kergették és amikor el­kapták, megverték. Mi nem fog­lalkoztunk az üggyel, mert az esetet a rendőrség viz-sgálta. - Hogy jellemezné a vereke­dők vezéregyéniségét. Kuzsela urat? - Bosszúálló, verekedős tí­pus. S. Andrea, Péter volt hetényi barátnője nem nagyon akart nyi­latkozni: Állítása szerint nem lát­ta a történteket, csak Imre, illet­ve az emberek elmondása alap­ján szerzett tudomást az inci­densről. ,,A hetényiek haragud­tak rám, mert állítólag a kesziek pártján voltam, azok meg pont az ellenkezőjét állították" - mondotta találkozásunkkor, aztán elvezetett a barátnőjéhez, aki az emlékezetes napon a buszmegállóig kísérte Imrét. A másik lány sem akart beszél­ni. Mindössze megerősítette, hogy a fiút szörnyű állapotban találta. A tetteseket állítólag is­meri, de inkább nem nyilatkozik róluk. Mester Klaudia, a szentpéteri koronatanú: bátyámmal fagyizni indultunk. Hetényen áthaladva hirtelen valaki az autónk elé ug­rott. Nem tudtuk mit akar, de láttuk, sápadt és reszket. Amikor felvettük, azt mondta; hajtsunk gyorsabban. Észrevettük, hogy többen is az autónk után szalad­nak. Hamarosan egy Lada és egy Škoda is üldözőbe vett ben­nünket - elálltak az utunkat. So­kan körbeállták kocsinkat és kia­báltak utasunkra, követelték, szálljon ki. Ő erre nem mutatott nagy hajlandóságot, ezért erő­szakkal kiráncigálták és verni kezdték. A bámészkodók nem léptek közbe, Mi az ott lévők közül senkit sem ismertünk. Én a látványtól rosszul lettem, bá­tyámat is sokkolta a brutalitás. Amikor hazaértünk, anyuék azt hitték balesetünk volt, annyira sápadtaknak láttak bennünket, Imre édesanyja: amikor tudo­mást szereztem a történtekről, az orvoshoz rohantam. Életem végéig nem felejtem el azt a szörnyű látványt: fiam arca egy véres massza volt. „Doktor úr, látni fog?" - volt az első kérdésem. Miután kórházba szállították, Trenčík edző figyel­meztetett, jelentsem az esetet a rendőrségen. Én Ógyallán tettem feljelentést. Egy idő után érdeklődtem, milyen stádium­ban is van az eset kivizsgálása. Azt válaszolták, az ügyet átad­ták a komáromi kollégáknak. Idő múltával elmentem Komáromba is. Ott azt mondták; igen, valamit hallottak az esetről, de az iratok Ivan Trenčík, az edző még nincsenek náluk. Fülem hallatára hívták fel a gyallai rendőrséget és szemrehányást tettek nekik, hogy még nem küldték el az anyagot. - Az ügy kivizsgálását úgy húzták, mint a rétestésztát. Há­romszor hívtak kihallgatásra. Legutóbb tavaly szilveszterkor. Azóta semmilyen értesítést sem kaptam. Előzőleg kértem a ko­máromi rendőrparancsnokot, vegyék el az ügyet Hanko kapi­tánytól, mert az felületesen ke­zeli. Azt válaszolták, kevés az emberük és különben is, már sok idő telt el a történtek óta. Hagyjam az egészet, a biztosító úgy is fizetni fog. Hát nekem eszem ágában sem volt megfo­gadni a tanácsot. írtam a bel­ügyminisztériumba, ők a járási ügyészséghez irányítottak, azok meg a rendőrséghez. Közben telik az idő, és semmi sem tör­ténik. - A biztosító fizetett? - Az egy külön történet. Elő­ször azzal utasítottak el, hogy míg a rendőrség nem zárja le az ügyet, az ő kezük meg van köt­ve. Amikor hoztam egy igazolást a történtekről, kifizették fiam bérkülönbözetét, mintegy 3000 koronát, a súlyos sérülésekért pedig 900 koronát adtak. Az eset óta Imrének tériszonya van, nem dolgozhat a magasban, de ezt inkább elhallgatja, mert fél, hogy emiatt esetleg munka nél­kül marad. A napokban Dudvanszkyné­tól ismét kaptunk egy felháboro­dott hangú levelet. Jogos harag­ját a komáromi rendőrség érte­sítése váltotta ki, szerkesztősé; günkbe is elküldte, melyben az áll, hogy a vizsgálatot 1992. ja­nuár 31-én leállították, mivel nem sikerült megállapítaniuk a tettes kilétét. Valóban érthetet­len és felháborító közlés. Hiszen a verekedőket nemcsak Imre, de a hetényiek közül is sokan ismerik, sőt, a rendőrségen is kihallgatták őket. Dudvanszkynétől annakide­jén- megkérdeztük, mit vár attól, hogy nyilvánosságra hozza ezt az ügyet. Akkor azt mondta, hogy ha csak az olvasóknak szolgál tanulságul, már sikerült valamit elérnie. Eltökélte, hogy harcát nem adja fel, mert akkor nem tartaná magát anyának. ORDÓDY VILMOS Vannak dolgok, amelyekről mindenféle hírforrásokból, an­nak rendje és módja szerint, tu­domást szerez az ember, s mint ilyet, elkönyveli az általa ismert tények kategóriájába. Aztán megtörténhet, hogy - teljesen váratlanul, meglepetésszerűen - közvetlenül is szembesül ve­lük. S akkor rájön: ha tudott is róluk, az - édeskevés. Mert van, amit legalább egy futó pillantás erejéig látni is kell, hogy amúgy igazából megérezzük, mi van mögötte. A prostitúcióról van szó. Pon­tosabban: egy jól behatárolható helyhez és módszerhez kötött fajtájáról. Az országúti ,.vadá­szatról", (egyelőre még közös szép hazánk nyugati határvé­gein.) Hogy létezik ilyesmi, arról tud mindenki, aki nézi a tévét, hallgatja a rádiót, olvassa a napi­lapokat. Arról is, hogy társadalmi problémaként kezeljük, különféle szankciókat hozunk a megféke­zésére, vagy ha már mást nem tehetünk, legalább adóztatni próbáljuk az ,, alanyokat. "Aztán, mindezek okos tudatában mégis felér egy kisebb sokkal meglátni az első ilyen lányt az országút mellett. Berlinből hazafelé tartó autó­buszunk megérkezik a cinoveci határátkelőhelyre. Jócskán el­múlt már éjfél, s a szisszenve nyíló ajtón keresztül metsző hi­deg áramlik be a kellemesen fűtött kocsi belsejébe. Az abla­kon kipillantva látjuk, hogy bár leheletvékony rétegben, de a Krušné hory lejtőin már leesett az első hó. A vámosok nem sokat vacakolnak velünk: gyors, rutinos útlevél-ellenőrzés, és máris indulunk tovább. Az uta­sok többségét pillanatokon belül ismét álomba szenderiti a motor egyenletes zúgása. Lassan ha­ladunk, az út meredeken lejt; a késői órára való tekintettel ki­halt az egész környék. Annál meglepőbb, hogy a busz reflek­torainak fénycsóvájában feltűnik egy miniszoknyás lány. Már messziről integet: akár stoppos­nak is nézhetné az ember, ha a másik kezével nem mutatna félreérthetetlenül a lestére. Pon­tosabban: annak egy bizonyos részére. A nagyobb hatás ked­véért egy kicsit még feljebb húz­za az amúgy is alig combtőig érő szoknyáját. Mi tagadás: érzéki, a lány fiatal és szép. Amikor látja, hogy autóbusz közeledik és nem kamion, nem integet. Arcán a csábos mosolyt, egy töredékmásodperc alatt unott ér­dektelenség váltja fel: össze­csukja bőrkabátjának szárnyait, hátralép, és a következő pilla­natban eltűnik a sötétségben. És máris itt a következő, majd a harmadik, a negyedik, a soka­dik. Sűrűbben sorjáznak, mint a kilométerkövek. A csípőt alig takaró miniszoknyában, vagy szorosan a testhez tapadó, min­den domborulatot plasztikusan kirajzoló vékony nadrágban. Éj­jel fél kettőkor, frissen hullott hó­ban topogva. Vannak közöttük szépek, vannak olyan ,,semilye­nek", és mi tagadás, csúnyács­kák is. A recept majdnem mind­egyiküknél ugyanaz: integetnek, ki a legcsábosabbnak vélt moso­lyával, ki csak úgy közönyösen belebámulva a közeledő jármű reflektoraiba. Van, akit akár saj­nálni lehetne, mert annyira töré­keny és fiatal, annyira ,,nem illik oda'' az éjszakai országút szélé­re, de olyan is van, aki még az integetéssel sem finomkodik: két kezét a jól ismert mozdulattal összeütögetve a lehető legvilá­gosabban tudtul adja, mit is akar. Utolérünk egy német rend­számú kamiont: világító féklám­pákkal áll az út szélén. Hosszú, fekete hajú lány kiabál fel a ma­gas pilótafülkébe. A ,,tárgyalás" nem tart tovább pár másodperc­nél: nyílik az ajtó, a lány felka­paszkodik a meredek vaslétrán, a szétnyíló dzseki alól elővillant­ja formás combjait. A kamion egy közeli, aprócska parkolóra hajt, lámpái kialszanak... VAS GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom