Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-23 / 251. szám, péntek

5 KULTÚRA ÚJ SZÓ, 1992. OKTÓBER 23. A

hetvenes évelwnásodik telében, az újvidéki Magyar Szó szerkesztőségének vendégeként, barangolva Bácskában, bepillantva az ottani tanyák, falvak, kisvárosok életébe, majd eljutva Dubrovnikba is, olyan'országban jártam, mely az enyémhez képest szabad volt és nyitott, vačfy ahogy akkoriban mondtuk, liberálisabb, mint bármely közép-kelet-európai ország. Igaz, a gazdasága nem nagyon virágzott, az izmosabb köztársaságok, tartományok erejét elszívták a gyengébbek, jövedelmük eltűnt a nagy közös gyomorban, ^ a gondokon a sorozatban épített ultramodern tengerparti üdülők, szállodák forgalma nem enyhített. Viszont szárnyalhatott a szellem, összehasonlíthatatlanul nagyobb szabadságot élvezett a szó, mint nálunk, az irodalom, a művészet Daniko Kiš Borisz Davidovics síremlékétől, melyet két nyugati szexlap alá rejtve hoztam át a határon, az Új Symposionig sok olyan értéket produkált, mi több, publikálhatott, melyre itthon irigykedve néztünk. Ami pedig a magyar nemzeti kisebbséget illeti, a gazdasági emigráció következtében csökkent ugyan a létszáma, azért'akkoriban még voltak mintegy 450 ezren, s ha jól emlékszem, a Magyar Szó példányszáma elérte a 60 ezret. Másfél évtized után újra Jugoszlávia, Kis-Jugoszlávia, Szerbia, a Vajdaság, a Délvidék felé. Nem is tudom, hogyan mondjam. Négyen ülünk a Favoritban, Szigeti László, a Kalligram ügyvezető igazgatója, Grendel Lajos, a Kalligram irodalmiművészeti folyóirat főszerkesztője, Szilvássy József, az Új Szó főszerkesztője és e sorok írója. Sinkovits Péter, a Magyar Szó művelődési rovatának vezetője hívott meg bennünket, egy-egy Új Szó-Kalligramest keretében találkoznánk Szabadkán, Újvidéken és Zentán az olvasókkal, az ottani szellemi élet képviselőivel. A mai napig alig ismerjük egymást - a nevetségesen kicsi földrajzi távolság ellenére -, következésképpen épp ideje, hogy a korábbi félig-meddig illegális csatornák, rejtett kapcsolatok nyitott, természetes közlekedési, együttműködési formákat öltsenek. Magyarországot végigvicceljük. Persze, nem csak. Sok a rossz út. A déli határhoz érve, hosszú kocsisor, a jugoszláv oldalon még hoszszabb, beláthatatlan. Visznek-e át benzint, úgy pluszban? - kérdi a finánc. Nem. Biztos? Beienéz a zsebünkbe. Az útlevélkezelő viszont elhiszi, hogy írók vagyunk. Mondanának egy verset? Hogyne! Ecc-pecc, kimehetsz... Alig hagyjuk el a vámot, jobbra katonákon, gépeken: UN. ENSZ-erök. Nem zöldsapkások, kékek. Bár errefelé nincs háború, következményei érzékelhetők, amerre elhaladunk, egyszersmind következményei a gazdasági zárlatnak, az inflációnak, öreg autók, gaz, csupán itt-ott egy-egy szebb ház, rendezett porta. A tanyák viszont, melyekből a következő napon többet látunk majd, mintha megújultak volna a hetvenes évekhez képest, zömük a gyarapodás képeit mutatja. Szabadka, Kosztolányi, Csáth Géza városa, külsőre nyugodtnak látszik. A Magyar Szó fiókszerkesztőségében pedig igazi rtapilaptempó. Sinkovits Péternek és Dudás Károly irónak, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége egyik vezetőjének kíséretében megcsodáljuk az építészeti szempontból is egyedi városháza belső tereit, a századforduló levegőjét árasztó nagy tanácstermet, melyet címerek, jeles magyar történelmi személyiségek képei díszítenek; majd a 7 Nap szerkesztőségének vendégei vagyunk, ahol a lapszerkesztés, az irodalom, a könyvkiadás kérdéseit épp csak hogy érinteni érkezünk, mivel - számos vonatkozásban azonos vagy hasonló (nemzetiségi) cipóben járva, tehát óhatatlanul, elkerülhetetlenül - hamarosan nyakig merülünk a politikába. Szerencsére, este a Népkör zsúfolásig telt kistermében Péter barátunk okos müsorvezetésének köszönhetően, visszaterelődik a szó az előbbi témákra, hogy a jelenlévők mind átfogóbb képet kapjanak a szlovákiai magyar kulturális életről is. Aztán újra politika, éjfél utáni órába nyúló heves, de mindvégig baráti mederben maradó vita azon a vacsorán, melyet Kasza József, Szabadka magyar nemzetiségű, VMDK-s polgármestere ad tiszteletünkre a gyönyörű palicsi tó partján épült egyik miniszállóban. Egyszersmind tapasztalatcsere is zajlik, hiszen a Vajdaságban csupán egy, félig politikai, félig kulturális szervezet, a VMDK képviseli a magyarok érdekeit, nálunk négy párt. Kérdés kérdés után. Mi lesz a vajdasági magyarok autonómia-tervezetének sorsa? Hogyan önállósuljon, és még előbb, hogyan meneküljön meg a ma már csupán 15 ezer példányban megjelenő, az államhatalom szorításában egyre sorvadó Magyar Szó, melynek az árát éppen ottjártunkkor 300 dinárra volt kénytelen emelni a szerkesztőség, ami egyenlő egy doboz közepes minőségű cigaretta árával? Hogyan Szűnhetett meg a szabadkai Népszínház magyar tagozata? Miért nem keresitek a kapcsolatokat a demokratikus szerb ellenzékkel? Hogy nincs ilyen? Hogy a nacionalizmus nekik is sajátjuk? Miért van az, hogy Tito arcképe még mindig, ahol csak megfordulunk? R

eggel rövid séta a palicsi tó partján, áttetsző köd, hulló falevelek, krúdys hangulatok, a park fái közül bármely pillanatban előlovagolhat egy hölgy, kibomló hajjal, hosszú ruhában. Álmodunk. Újvidékre érve, a Fórum-házban, mely a magyar könyv- és lapkiadás központja a Vajdaságban, azzal fogadnak bennünket a kollégák, hogy a városban leállították a buszközlekedést. íme, a gazdasági zárlat újabb „eredménye". Azért a Fórum könyvkiadóban, Bordás Győző igazgatóval az élen, helyén van mindenki, szervez, szerkeszt, recenzál. Szigeti Lászlóék a Kalligram legújabb könyveiből ajándékoznak néhányat vendéglátóinknak, akik természetesen viszonozzák a figyelmességet, a Fórum könyveiből így jutunk mi, újszósok is, olyan művekhez, mint Hódi Sándor A nemzeti identitástudat zavarai című tanulmánykötete, Varga Zoltán Indiánregénye vagy Matuska Márton A megtorlás napjai című munkája. Hasznos a találkozás, újvidéki barátaink csodálkoznak és érdeklődnek, hogyan létezhet és működhet nálunk annyi magyar könyvkiadó már, míg náluk csak a Fórum van, majd a két igazgató kéziratcserében, illetve könyveik kölcsönös cseréjében állapodik meg. Két emelettel lejjebb, a Magyar Szó fő- és felelős szerkesztője, Bálint Sándor a napilap nem éppen derűs jelenéről és meglehetősen kilátástalan jövőjéről beszél. Némi reményt jelent számunkra, hogy a szövetségi kormányfő és a köztársasági elnök nemcsak hogy személyesen fogadta őt, de ígéretet is tettek a lap helyzetének javítására. Közben hideg van, az iskolákban is. Tartalékolják a fűtőanyagot a még hidegebb napokra. Újvidék különben szép, az üzletek tele áruval. Csak éppen pénzük nincs az embereknek, vagy ha van is, nem sokat ér. Városnézésünk végén betérünk egy pravoszláv templomba. Markáns arcú pap siet elénk, és szerb nyelven szíves-lelkes kiselőadást tart külön nekünk, melyet kívánsággal fejez be: a gyerekek tanuljanak, a felnőttek dolgozzanak, és tiszteljük egymást mindnyájan. Úgy legyen. Az újvidéki magyar színház kávézójában valamilyen csoda folytán meleg van. Faragó Árpád igazgató fogad, szép szavakkal emlékezve kassai vendégszereplésükre, majd arról beszél, hogy a szabadkai Népszínház magyar tagozatának megszűnése után tájoló teátrummá válva, megszaporodtak gondjaik, köztük az egyik legnagyobb: az üzemanyaghiány. Pedig közönségük van, lenne mindenütt, úgy tapasztalják újabban. A Szerb Nemzeti Színháztól, melynek új, modern otthona van, megszerzett vagy örökölt épületük kistermében villanymelegítő teszi kellemesebbé a környezetet. A találkozó, melyen Bori Imre tanár úrral egyetemben több újvidéki író, költő, újságíró is megtisztel bennünket jelenlétével, nagyjából: mint Szabadkán. Csak kevésbé közvetlen hangulatú, és hamar véget ér. Igaz, nincs buszközlekedés, és hideg van, és esik az eső. Z

entán, Sinkovits Péter szülővárosában és szülőházában ringató órák. Kimegyünk a Tiszához, errefelé most nem szőke, és a szélben mintha visszafelé folyna... Újabb élmény: meglátogatjuk Varga Zoltán írót, akit egy gyermekkori betegség végtagokat elsorvasztó következményei hosszú évtizedek óta tolószékhez kötnek. De csak a testet tudták odabéklyózni, a lélek, a szellem, annál szabadabb benne, kisujjában a múlt és a jelen, következtetőkészsége, olvasottsága, tájékozottsága lenyűgöző, bár megjegyzi Grendel Lajosnak, ő is inkább csak névről ismert két-három szlovákiai magyar írót, „eddig nem jöttek át ide a könyveitek". Ezen változtatni kell. Más hangulatba csöppenünk a város múzeumában, ahonnan átmegyünk utolsó találkozónk színhelyére, a városi könyvtárba. Őszinte örömmel fogadnak, s itt legnépesebb, leginkább érdeklődő a közönségünk is, pedig előző este íróolvasó találkozón voltak. Elfogynak az Új Szó, a Vasárnap, a Kalligram egy-egy számából megmaradt példányok, a Kalligram Hrabal-, Grendel Lajos-, Farnbauer Gábor-, Talamon Alfonz-könyvei. Varga Zoltán is jelen van természetesen, ugyanabban a tolószékben, melyben délután láttuk. Jó lenne maradni, mennünk kell. Hazafelé, a jugoszláv-magyar határon. Zsebünkben felejtett dinárjainkat szeretnénk beváltani, legalább forintra. Nem megy. Mit csináljunk akkor velük? - kérdezzük a pénzbeváltó ügyeletesét. Dobják el - mondja legyintve. Ez vár ránk is jövőre Szlovákiában? - töprengünk újfent, mint anynyiszor az elmúlt napokban. S nekivágunk a nagy magyar éjszakának. De százhússzal... BODNÁR GYULA TÚLÉLNI A TELET VAJDASÁGI GYORSNAPLÓ Ä JÓBÓL IS MEGÁRT A ROSSZ FELEJTHETŐ A RÉGI NYÁR Mint minden ebben a zenés műfajban, A régi nyár is olyan mint az ementáli sajt. Akkor a legfinomabb, ha kellő mennyiségű lyuk van benne, mivel az érés során felszabaduló nemes gázoktól lesz telítettebb a sajt íze. Viszont, ha sok a lyuk, akkor már inkább sajtba zárt levegőről beszélhetünk. Márpedig a kassai Thália Színház színpadán több volt a lyuk a kelleténél. Valamiben a rendező, Csendes László sem bízott, hiszen oly hangsúlyosan helyezte el a mostanság zenés játékká szelídített „revü operett" prológusában Szép Ernőnek A magyar kabaré tízéves antológiája elé című írásának töredékeit. E hangsúly alatt aztán végképp öszszeomlott egy fiatal színészjelölt, a színlap szerint a Rendező szerepében monologizáló Illés Oszkár. Hosszab elemzést kíván, hogy Lajtai Lajos és Békeffi István A régi nyár című zenés játékának a kassai Thália Színházban megtartott bemutatóján miért nem segít a mégoly nagyszerű mester, Szép Ernő költő és drámaíró felvezető szövege sem. Először is, adott egy társulat, amelyben emberi és színészi adottságok a lehető legösszetettebb módon oda-vissza hatnak. A mostani esetben nincs primadonna, nincs táncos-komikus, de még csak szubrett és bonviván sem találtatik. Pontosítva: a Thália Színház nem rendelkezik ilyen tehetségeket birtokló színészekkel. így tehát a feladatot vállaló rendezőnek a minden operett előadást elbíró két tartóoszlopot - a bonvivánt és a primadonnát - „mint vendég"-et szerződtetnie kellett. A dolgot azonban bonyolította, hogy rendezője sincs a színháznak - nemhogy az operettet érző, de semmilyen rendezője. Csendes László kiváló színész, s mostani rendezőként és színészként való vendégeskedése egykori színházánál méltán keltett felfokozott várakozást, nem kevésbé Thirring Viola rég várt visszatérése valamely felvidéki magyar színpadra. Mindketten olyan kvalitású színészek, akik a manapság divatos háromféle operettjátszási stílus közül az egyiket biztosan művelhetik. A klasszikus felfogású, brilliáns ének- és tánctudásra, valamint a kiváló zenére alapozott felfogás kivitelezhetetlen lenne tájainkon. Nem kevésbé az ironizáló, az eredeti giccs komolykodásával látszólagosan kompromisszumot kötő, de minden esetben színpadi idézőjeleket kirakó rendezés. Ehhez igen bonyolult színésztechnikákra lenne szükség. Vi-' szont kiválóan megoldható - a Komáromi Jókai Színház is ezt a játékmódot forszírozza - a prózai színészeket operettszerepekben is feladatot adó jellemformálásra ösztönző felfogás, amit egyelőre Iglódi István kultivál oly kiválóan a magyar színpadokon. Kétségtelen, hogy Csendes László rendező jól ismeri Csendes László és Thirring Viola színészeket. Ezért osztotta kettőjükre a bonviván és a primadonna szerepét. Arra viszont már nem maradt sok energiája, hogy a színészek kiválasztásán túl következetesen végiggondolja az egész operett - pardon! - zenés vígjáték koncepcióját, és pontosan kidolgozzon minden jelenetet, eleven szituációkban segítse a tapasztalatlanabb színészeket. így tehát maradt az ő és Thirring Viola remek karakterformálása, amelynek eredményeként nemcsak a sanzonéneklés leírhatatlan érzelmi összetettségét prezentáló primadonnát hallhattunk, hanem egy olyan színésznőt is láthattunk, aki ebben a sekélyes szerepben képes elbűvölni a férfiszíveket. Meghatározhatatlan gumiszereppé változott Jankovich Miklós, a fiú táncoskomikus szerepe. Ebben Nagy B. András mint egy éretlen bonviván mozgott a színpadon, felvéve magára mindazt a romlott modorosságot, melyet operettelőadások jól éneklő rossz színészei konstruáltak. Ráadásul Nagy B. András énektudása még nem az igazi. Ahogyan a tűzrőlpattant Zsuzsi kisasszonyt alakító Rajczy Adrienn is saját lábára, ké- ' nyelmetlen szoknyájára és ki-kivillanó combjainak eltakarására figyel a színészi játék helyett. Gombos Ilona (Mimóza) és Várady Béla (Trafina) szinte lubickolnak szerepeikben. Az ő jóízű évődéseik mentik meg a főszereplőket nélkülöző jelenetekben igencsak elerőtlenedő előadást. Míg már-már tragikomikus pillanatokat szült a két revütáncosnő - Bartollás Katalin és Tóth Éva - tánca, addig derűs perceket szerez a nézőknek Sz. Danyi Irén (Cukrászlány) ós Kassai Csongor (Pincér) karikírozó játéka. Kellő adag illúziót keltenek Pilinyi Mária m. v. díszletei ós jelmezei, s kiválóan segítik a koreográfus, Szekeres József m. v. az eléggé szűk színpadon is érvényesülő táncait. Rendezőt és koreográfust egyszerre dicsér, hogy a betétszámok táncai mindig színpadi helyzetekbe voltak ágyazva, szemben több jelenet rendezésben kidolgozatlan helyzeteivel. Mindezeket az esetlegességeket hivatott feledtetni az éneklés és a zene. Alapjában véve a steril stúdiófelvételek önmagukban jók. A bajok akkor következnek, amikor egyegy színész kissé késve kezd tátogni a szakmában playback-nek mondott felvételek „a/á". Szabados György -zenei munkatársként és Szakái Gábor korrepetitorként kiváló munkát végeztek, de arról ők sem tehetnek, hogy a kényszer szülte helyzetben a színészek hogyan uralják a mozgás hang alá történő „szinkronizálását". A bemikrofonozott színpadon olykor késve „énekelni kezdő" színész sajátos vokált képezett hangfelvételről megszólaló önmagával. Mi lesz ezzel az előadással vidéken? Siker, siker, siker... a kritikus fanyalgása ellenére is. Lajtai Lajos dalaival lehetetlen megbukni, ez a tény azonban kevés még színházcsináláshoz is. DUSZA ISTVÁN Gombos Ilona, Csendes László, Nagy B. András és Thirring Viola az előadás egyik jelenetében (Bodnár Gábor felvétel®)