Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-15 / 244. szám, csütörtök

PUBLICISZTIKA IÚJSZÓM 1992. OKTÓBER 15. HATSZÁZHÚSZ MAGYAR PEDAGÓGUSJELÖLT NYITRÁN TANÉVNYITÓ A ZOBOR ALATT Tények 1992. július elsején lépett életbe az a tőrvény, amely kimondja a nyitrai mezőgazdasági főiskola és a pedagógiai kar egyesülését egyetemi intézménnyé. A Szlovák Nemzeti Tanács e törvény elfogadása mellett határozatba foglalta azt az ajánlást is, hogy az új egyetemi tanács hozza létre a nemzetiségi vagy kisebbségi kultúrák karát. A tényleges egyesülésnek azonban eddig többféle akadály állta útját, többek között az is, hogy nem sikerült egyezségre jutni az új egyetemi vezetés kérdésében. Beindult az iskolaév, az egykori pedagógiai kar mint pedagógiai kar működik tovább, dékánja, Peter Liba professzor, megtartotta évnyitó beszédét. Többek között kitért arra is, hogy tovább kívánja bővíteni és kiépíteni az egyes tanszékeket, mert végső célja az, hogy egyetemmé váljon a kar, akár magában is, a mezőgazdászok nélkül. A továbbra is érvényes korábbi — bár ha úgy vesszük, törvénytelen — karyezetési hierarchiában dr. László Béla docens, dékánhelyettes felelős — többek között — a magyar tagozat tanulmányi ügyeiért. Véleménye szerint, annak idején nem volt túl szerencsés a képviselők részéről egy nem létező egyetemi tanácshoz fordulni karalapítási ajánlattal, s ezt a mai helyzet igazolni látszik, hiszen egyelőre nem jött létre a tanács, s tépni a nemzetiségi kar létrehozásénak ügyében pillanatnyilag nem lehet. A szlovákiai egyetemekkel foglalkozó, kormány mellett működő bizottság még nem döntött a nyitrai egyetem de jure igen, de facto nem létező állapotáról, ám László tanár úr szerint minden jel arra mutat, hogy noha mindkét fél ódzkodik a közös egyetem gyakorlatától, Nyitra mégis egyetemi város lesz, ezt látszik megcélozni a városatyák befolyása is. — A magyar tagozat számára az egyetemi háttér a legbiztatóbb, így van ugyanis a legtöbb lehetőség a tudományágak fejlesztésére, együttműködésére. Az egyetem adhat mó- , dot arra, hogy a hallgatók érdeklődésének a legváltozatosabb tantárgyfelvételt tudja kínálni, színesebb lehet a képzés, nagyobb a külföldi kapcsolatok felvételének lehetősége. Mi újság a magyar tanszéken? Egyik nemzetközi tanácskozását Hungarisztika Tanszék néven szervezte meg a magyar tanszék, ám ottjártamkor még a régi elnevezés díszelgett az ajtó mellett. A magyar nyelv és irodalom tanszékén éppen csomagoltak, fönnállásuk óta immár nyolcadszor költöznek új helyre, az egyháznak visszajuttatott egykori kolostorépületbó'l az egyetem számára kijelölt egykori politikai nevelés házába. — Hungarisztika tanszék vagyunk is, meg nem is. Feladatunk persze nem változott az elnevezéstől — tájékoztat dr. Alabán Ferenc docens, tanszékvezető —, a pedagógusképzést látjuk el. Majd, ha egyszer a nevéhez híven bővülhet tanszékünk, nemcsak tanárképzéssel foglalkoznánk. Kidolgoztuk a konepcióját egy kutatócsoportnak, amely módszertani kutatással foglalkozna elsősorban. Úgy érzem, ez szlovákiai viszonylatban elhanyagolt terület. De foglalkoznánk nyelvi és irodalmi komparatisztikával, vagyis szlovák—magyar összehasonlító tudománnyal is. Ennek a kabinetnek egy harmadik feladata is lenne, kommunikációkutatás, azaz a reformpedagógia, a kísérleti módszerek kutatása. Ez hiánypótló kezdeményezés, s a megvalósításhoz, a kutatási programokhoz anyagi támogatást keresünk, mert véleményünk szerint ott kell foglalkozni tudományosan a módszertannal, ahol maga a képzés folyik. Módszertan, kötőn fejezet A pedagógiai tanszéket minden hallgató látogatja. A fizikusnak éppúgy kell módszertanból, pedagógiából vizsgáznia, mint annak, aki főszakként választotta. Dr. Szeberényi Judit adjunktus véleménye: hibás elmélet az, amely szerint nincs, vagy kevésbé van szükség módszertanra, módszertani kézikönyvre. Nyitrán ugyanis igen kevés lehetőség akad a pedagógiai gyakorlatra. Régi és megoldatlan gond a gyakorlóiskola hiánya, egy elitiskoláé, amely a legjobb módszerekre és a legjobb pedagógusokkal képezné a tanárjelölteket. Az újváriak és nagycétényiek szívessége igen becsülendő, de messze nem kielégítő a fennálló helyzet, amikor a hallgatót csak néhány órára és kizárólag szívességből fogadja az iskola olykor nem mindig legrátermettebb pedagógusa. Több javaslattal fordultak megoldást keresendő a minisztériumhoz, de a dolog ott mindig megfeneklik. —A hiány egyre tarthatatlanabb — mondja dr. Kulacs Dezső docens, a pedagógusszövetség helyi vezetője —, Csehországban például nem hagyták elvenni a tanárképzőktől a saját gyakorlóiskolájukat. A másik bajunk, hogy legalább az alapvető dolgokat magyarul tanulhatnák a diákjaink. A pedagógiai tanszék magyar adjunktusai négy-öt diszciplínát is előadnak, ami szinte képtelenség, hiszen egy középiskolai tanár is csupán két, legföljebb három szakot tanít. De mert azt akarják, hogy a tanárjelöltek a lehető legtöbbet és a legtöbben magyarul tanulhassanak, képesek a normális többszörösét is vállalni. Persze, így a sok fölkészülés mellett szinte semmi eneregia nem marad publikálásra, tudományos munkára. A módszertan egyre több ágazatra bomlik, egyelőre az első évfolyamot el tudják látni, jövőre viszont speciális diszciplínák következnek, amelyekre nincs magyar tanerő. Szeberényi Judit: — Hozzánk, ugyebár, minden diák jár, mégsincs egyetlen tankönyvünk sem. Sokáig nem engedtek magyar nyelven kiadni, most meg már egy éve fekszik a kézirat a nyitrai nyomdában, de a diákoknak nincs miből tanulniuk. A magyarországi szakkönyvek ideológiailag elavultak, nyilván ott is hasonló a helyzet, nekünk mégis meg kell oldanunk a képzést. A magyarországi szakfolyóiratokból egy-egy példány jár a tanszékre, azt vagyunk kénytelenek sokszorosítani, ami, persze, nem megoldás. Egy álom — mindent magyamt! Hasonló panasz érkezik a filozófiai tanszék magyar tanáraitól. Ok szintén több diszciplínát tanítanak, s most, hogy a némethez főszakként is fölvehették a hallgatók a filozófiát, a négy magyar főiskolai pedagógus és az egy vendégtanár alig győzi az órákat. Mindent lehetetlenség vállalni, így aztán a diákok a tantárgyak jó részét szlovákul hallgatják. A magyar előadók, mint például dr. Jalecz Mária adjunktus, képesek szlovákul is előadni, de fordítva ez már nem érvényes. Dr. Kiss Aladár adjunktus pedig megjegyzi: szakirodalom tekintetében jobb a helyzet, mint a pedagógia tanszéken, hiszen bizonyos diszciplínákba nem szivárgott be annyira az ideológia. Visszatérő fohász: ha mindent magyarul lehetne oktatni! — Kitűnő fizikusokat vizsgáztattam módszertanból, pedagógiából — meséli Szeberényi Judit. — Bocsánatotkértek, de nem tudták elmondani magyarul a tételüket, mert szlovákul tanulták. így aztán csak az fogja ismerni magyarul a szakterminológiát, aki becsületből megtanulja. Vigasztaló, hogy minden évfolyamban akad néhány lelkes, jó pedagógiai érzékű, szorgalmas hallgató. Bizony nem mindegy, melyik iskolából érkezik a diák. Kimagasló teljesítményűeket általában mindig ugyanabból a háromnégy gimnáziumból kapunk. — Es érezni az előzetes szelekció hatását — teszi hozzá Kulacs DeNyotc fiú kórust keres Viszont több szlovák tanár is egybehangzóan állítja, hogy a magyar hallgatók tanulmányi átlaga és szorgalma fölüírhúlja a szlovákokét. Talán az összetartás erősebb köztük, de ez érthető, ez a mindenkori kisebbség egymást kereső gesztusa. Amelyik akár úgy is megnyilvánulhat, hogy például az újraindult, eredetileg leánykarnak hirdetett kórust a néhány zeneszakosfiú kiverekedte és megszervezte vegyeskarrá. Úgyhogy Szakáll Katalin, a zene tanszék adjunktusa büszkén mutatja a kórus számos fellépéséről készült képeket, büszkén, mert hosszú idő után engedték újraalakítani az énekkart (van a pedagógiai karnak ugyanis egy szlovák kórusa, és ugye, kettő minek), sőt Zobor-vidéki népviselet varratására is jutott pénz, de van népzenei kamaracsoport, és persze a magyar hallgatók állandó műsoros estjén szólóhangszeresek és énekesek ugyancsak föllépnek. Idén nem nyílt zene szak, ámde az 1—4-es pedagógusjelöltek közt többen mutattak kimagasló teheséget, úgyhogy 15-en létrehozták az 1—4—zene párosítást. Negyvenhét szakos hallgató és az alapiskola első négy osztályéra képesítést nyerők járnak a négy állandó státuszú magyar tanárhoz. A tanszéket évek óta sorvasztották, a nyugdíjba vonulók helyére nem vettek föl új tanárokat. Tavaly pályázatot írtak ki a tanszéken, megnyerte egy magyarországi tanár, de mert nem tudott szlovákul, nem vették föl a főiskolára, [gy indokolták idén azt, hogy nem nyílik zene szak. Mégis nyílt. Ezáltal természetesen megnőtt a tanárok órakötelezettsége (átlag negyven korona órabért kapnak). A zongora szakos Csehi Ágnes lelkesedése sem végtelen, ezért sikerült végül Józsa Mónikát pályázattal a tanszéknek megnyerni, úgyhogy idén már félállásban tanít népzenét, karvezetést, hangképzést. A tanszék magyar tanárai Szakáll Katalinnal együtt vallják: — Az a fontos, hogy dolgozzunk, tanítsunk, amikor és ahol csak tudunk. A magunk módszerei szerint, viszonylag szabadon, s megálljuk a helyünket szakmailag, emberileg egyaránt. A magyar tagozat László Béla igyekszik összetartani az egyes tanszékek magyar tanárait — a magyartagozatosokat. Atörzset, persze, a magyar tanszék adja, amelyik igyekszik minél nagyobb önállóságot kiküzdeni magának. Saját tárgyalásaik, erőfeszítéseik eredménye, hogy idén tizenhat diák kapott féléves csehszlovák ösztöndíjat Magyarországra, azonkívül a budapesti Művelődési és Közoktatási Minisztérium alapítványa ötvenkilenc harmadikos hallgató részére nyújt kétszemeszteres magyarországi részképzést. Ez végső soron nem túl sok ahhoz képest, hogy több mint hatszáz hallgatója van idén a magyar tagozatnak. A dékán meghirdette fejlesztés mintha elkerülné a társadalomtudományokat, pedig — s ez minden beszélgetőpartnerem véleménye — itt az ideje, hogy ne csak a hagyományos szakemberképzéssel foglalkozzon az intézmény, hanem tudományos kutatással is. — Nagy eredmény — mondja László Béla —, hogy az intézmény statútumába bevittük a magyar tagozat létezésének tényét. Az is benne áll, hogy itt a diákokat túlsúlyban magyar nyelven kell oktatni. Ez a kilencvenes év nyelvtör- j vény-vitától visszhangzó hónapjaiban i igencsak komoly eredménynek számított. A továbblépés az lenne, hogy megpróbáljuk megváltoztatni az alapszabályt, s beleiktatni olyan paragrafusokat, amelyek az önállóságunkat garantálnák. De más irány is elképzelhető. Az egyetemmé válássál párhuzamosan meg kell próbálni előrelépni, mégpedig a tagozatból egy kar felé. A jelenlegi dékán, Liba professzor szerint a magyar kar létrejötte pusztán szakmai, nem pedig politikai kérdés. Erről más a véleménye az érintetteknek. Alabán Ferenc: — Elsősorban szakmai kérdés, persze, de nem kizárólag. Eletünket átszövi a politika. Nyilvánvaló, hogy a támogatást a politikusokon keresztül lehet hozzá megszerezni. Viszont igaz, hogy kevés hozzá a politika, mert egy felsőoktatási intézményt csak úgy lehet létrehozni, ha megvan hozzá a szakmai háttér. László Béla: — Ismerem a dékán úr álláspontját, mely szerint a magyar kar létrehozása egyelőre nem reális. A törvényből következően azonban nem ő dönt erről, ugyanakkor álláspontja befolyásolhatja az egyetemi tanácsot. Megítélésem szerint, a nemzetiségi vagy kisebbségi kultúra karának létrehozása az egyetemen belül túlnyomórészt politikai kérdés. Sőt, elsősorban az. Mert nem csupán az iskola belügye, hanem a nemzetiségek ügye is, az ő pártjaiké, szervezeteiké. Tehát nem kizárólag, de elsősorban politikai szempont. Nem látom a megoldás szándékát abban a véleményben, hogy egy ilyen kérdésből kirekeszthető a politika. Körülbelül hatszázhúsz diákkal indult meg idén a nyitrai pedagógiai karon, vagyis hát egyetemen a magyar pedagógusképzés. A nyolcvanas évek elején beállott mélyponthoz képest, amikor is 80—100 diákja volt a tagozatnak, a helyzet sokkal jobb. Az egyetem kérdése azonban az új és a régi harcának a kérdése, tehát politikai. S mivel a politikai illúziók válsága még korántsem zajlott le, a magyar pedagógusképzés megoldásának kérdését sem tarthatjuk a létszámemeléssel lezártnak. Meg kell teremteni az önállósághoz szükséges szakmai és politikai feltételeket. Pedagógusaink és politikusaink előtt tehát ez a cél áll. BROGYÁNYI JUDIT ATMENETBEH Lassan már elfelejtettük a tavalyi ársokkot, és mindannyian megtanultunk együttélni az új körülményekkel. Ki könnyebben, ki nehezebben igazodott a gazdasági reform kiváltotta új árviszonyokhoz, attól függően, egyszerű nyugdíjasról, bérből és fizetésből, netán munkanélküli vagy szociális segélyből élő állampolgárról van-e szó, vagy éppen egy sikeres vállalkozóról, aki a gazdasági környezet javulását vagy romlását nem az élelmiszerárakon méri le, hanem inkább azon, a bankok miképpen viszonyulnak hitelkórelméhez. A stabilizálódott árszint megnyugtatta az átlagpolgárt, az átlagnyugdíjast éppúgy, mint az átlagmunkást, és mivel az élelmiszerárak az idén a tavalyi szinthez képest inkább csökkentek, mint emelkedtek, egyéb áruk, szolgáltatásokéra viszont emelkedett, a különböző lakossági csoportok létfenntartási költségeiben is megkezdődött bizonyos differenciálódás. Ki többet, ki pedig kevesebbet költ élelmiszerre, mosószerre vagy éppen piperecikkekre, hiszen ezek azok a tételek, amelyekkel az átlagpolgár a leginkább gazdálkodhat. Mert a lakótelepi lakásban ülő nyugdíjasnak vagy gyári munkásnak éppúgy meg kell fizetnie a lakbért, mint az ugyanolyan lakótelepi lakásban élő jól kereső gyárigazgatónak vagy vállalkozónak, és a családi házban élőnek is megvannak a maga állandó költségei, amelyeken nem spórolhat. Tetszik, nem tetszik — megkezdődött a társadalmi differenciálódás. Hiszen míg az átlag öregségi nyugdíjból élő nagymama örül, ha unokájának meg tud venni a sarki boltban egy könyvet, addig a sikeres vállalkozónak esetenként az okozza a legtöbb „gondot", hogy a legújabb típusú Fordot vagy az éppen divatosabb Audit válassza-e a szerencsére e téren is bővülő kínálatból. Mielőtt a sikeres vállalkozók közül bárki is azzal vádolna meg, hogy ebből az emberből is az irigység beszél, igyekszem leszögezni, hogy nagyon távol áll tőlem az anyagilag jobban állók könnyelmű elítélése. Már csak azért is, mert szűkebb-tágabb környezetemben szinte naponta tapasztalom, milyen „tanulópénzeket" fizetnek a teljesen ismeretlen terepen való kezdésért, hogy mi mindent tesznek kockára vállalkozásuk sikere érdekében, hogy milyen adósságokba verik magukat (ha egyáltalán hozzájutnak banki hitelhez). Ha a vállalkozókkal kapcsolatban bosszant valami, az nem az, hogy ki akar törni a szürke átlagból, mert meg akar élni, mivel a szűkülő állami szférában nem talál magának helyet és sorolhatnánk, mi minden motiválja a vállalkozásra hajlamosakat tetteikben, hanem az, ha kapitalista áraihoz szocialista munkaerkölcs, szocialista kereskedői magatartás társul. Ez utóbbiaktól féltem én a nyugdíjast, a gyári munkást, magamat — az egész társadalmat. Attól a kereskedőtől, aki a húskombinátok áremelésére reagálva azonnal legalább még 20 százalékot rátesz a hús árára, nem pedig attól a húsbolttulajdonostól, aki szerény két százalékkal drágította meg a hír hallatára a sertéscombot, a karajt, az oldalast. Hogy ilyen nem létezik? Márpedig igen, csakhogy egyelőre az előbbi csoportba tartozók vannak többen, meg azok az állami vállalati igazgatók, gazdasági vezetők, akik többnyire önös érdekektől vezéreltetve nem építik le a gyár túlburjánzott adminisztrációját, inkább „elnézik", hogy az adminisztráció által felemésztett költségek továbbra is beépüljenek az árakba. Hogy nyugodtabban alszik, mert senkit nem tett ki az utcára? Ez nem érv, mert erre a kérdésre más megoldás is van: új munkahelyek teremtése. Csakhogy ez nehezebb, mert ahhoz, hogy újat teremtsen a régi helyén, ez utóbbit előbb le kell bontani. És amíg ezt nem tudatosítják a kormány gazdaságpolitikájáért felelősök, és úgymond ösztönzik a kényelmesebb szemlélet érvényesülését, addig tart az átmeneti állapot. Annak minden keservével együtt... PÁKOZDI GERTRÚD