Új Szó, 1992. október (45. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-13 / 242. szám, kedd

KULTÚRA LÚJSZÓ« A GYÖTRELEM FESTŐJE DUDOR ISTVÁN KEPEIRŐL 7 A

Gyötrelem című képét 1979ben festette Dúdor István. Elemzésével közelebb kerülünk festészetéhez. Témái annyira összefüggnek, hogy választásunk inkább megérzés kérdése, mint valamilyen törvényszerűségé. Úgy érezzük, hogy üzenetével ez a kép mágnes.ként vonzza a többit, Dúdor képi világának mintegy a fókusza lehetne. Ez pedig arra utal, hogy a kiállítás képei, a festő életműve a lezárt egész látszatát, a befejezettség érzetét kelti. Mintha valamilyen transzcendens erő, amelynek megérzése, inspiráló és kínzó sejtelme művészetében isptt munkált, tehát valami felsőbb hatalom ennyit engedélyezett volna neki s nem többet! Képei arról is tanúskodnak, hogy ezek a rideg, transzcendens hatalmak gyakran bennünk munkálnak. Az ember lelkének zsarnokai! A kép címe tehát Gyötrelem! Akkor festette, amikor Prágában František Jiroudek professzornál, a kamarafestészeti szakon befejezte tanulmányait. A képet megpillantva, állandóan magára vonta, visszacsalta tekintetemet. Bár talán nem is a legmegalapozottabb és legkörültekintőbben kimunkált kompozíciója, akár egy igénytelenebb nekilendülés eredménye is lehet. Sejtem viszont, hogy az egyik legmegéltebb, tehát legőszintébb! Vállai közé esett fejű, félalak, összességében egy hullott fej és két tehetetlen kéz. A széles karú, ormótlan kezek torzul az ölébe esnek, mintegy védőén elfedve és anyagtalanná téve mellét, derekát, mintha a fej a halott kezekkel bevégződne. Legmegragadóbb, mely igazi döbbenetet vált ki: a szeme. Szemefehérje messzire világít. Az őrülettől világló szemekben a lélek gyötrelmének ós kétségbeesésének minden árnyalata ott él. Aggodalom, ijedelem, szorongás ós félelem, a lapuló állat remegése és a rejtőző ember iszonyata, a menekülés vágya tehetetelenségbe ágyazódva, megsemmisülésre várva! Ennek a képnek a hangulatát a többi munkán is nyomon követhetjük, mintegy- meghatározza Dúdor Istyán festői világának természetét. Egyik korai képe a Filozófus (1975). Hullámzó dombvidék előterében barna féltest, sima szikár koponyájú, töprengő alak, kit, mint a dombvidéket is, vérpiros vonalak és foltok szikrázó izzása, mintegy belső tűz tesz nyugtalanítóvá. Ebben az évben készült Ebed Jahve című képe is, a lecsuklő fejű Krisztus a kereszten. Mindkét kép intellektuális szomjúságra és transzcendens szemléletre utal, s festő így látja a világot és keresi benne önmagát. önmaga keresése szinte pusztítóan elemi erejű, keresztül-kasul erezi egész művét, mint az élő testet a vérkeringés csatornái. Ha emberi sorsa ismeretében nem tudnánk, a képek üzenetéből kiolvashatjuk, hogy ez a keresés gyötrelmes és komor eredményekkel jár. A festő' (1978) című olajképén vázlatosan elmosódó, több egymásba olvadó arcú alak legtisztább arcéle mereven és döbbenten néz egy, a térben heverő koponyát, míg a háttérben látomásszerű falu villózik, piros háztetőkkel, fehér falakkal, elenyésző zöld mezővel. A kővetkező képen, melynek címe Vérzó' fa, a vörös színek kopár ágakká dermedve meredeznek vagy hulló anyagként hagyják el a törzset, a háttérben nyugtalan dombok hullámai közt pirosfedeles parasztház. A harmadik kép betetőzi s mintegy lezárja a sort: Szörny Deresk felett (1979). Dombos határban lapuló falu felett rőtesbarna szörny áll, mitikus rém s ahogy a fenyegető és tragikus égboltként fölébe magasodik, mintha befalná és elnyelné a falut. A látomásos házakat, a dombvidék hullámait s magát a szörnyet bőven erezik nyugtalan vérvörös nyilak. A Gyötrelem című kép is ennek a korszaknak tanúja. A képek talán Prágában készültek, vagy részben talán már itthon (Pozsonyban?, otthon Deresken?), és egyértelműen arról (is) beszélnek, hogy a festő szülőföldjén, annak valóságában vagy emlékében keresi önmagát, s amit talál, nem szabadítja fel, sokkal inkább elveszejteni készül. A Krisztusfej (1979) című képe legalábbis erre utal, ez a görögös arcélű Megváltó, aki egyenesen szembe néz velünk, nem fájdalmat, hanem inkább szomorúságot, pontosabban bánatot sugall. A vörös töviskorona alatt a megtört szemekből piros szempillák és vérvörös könnyek alakjában, mint rettenetes piros tüskék, sugárzik a fájdalom. A képek időbeni sorrendje aztán félévtizedes szünetet, néhány évnyi terméketlen korszakot mutat, mely (talán!) a meditáló keresés jegyében telhetett. Erre következtethetünk a nyolcvanas évek első felének egyetlen kiállított olajképéről, a címe A festő apoteózisa (1983). Már a téma megnyugvásra utal, szinte elégedettségre. Sötétkék és zöld tónusok s csak módjával piros villózás. Szembe néző, egymás felé tétován közeledő női és férfi alak mellett, amelyek tétovaságuk ellenére valósan fölébe magasodnak, lehajtott fejjel, térdére ejtett kezekkel, töprengve ül a festő. A kép egymásra vagy önmagára találást, meditáló megnyugvást és bíztató jövőérzetet sugall. A többinél kiegyensúlyozottabb kép. Lendületes, erős vonásokkal festett, bár ez általában is Dúdor jellemzője, a lélek mintha megállapodott lenne, s az intellektus a jövőn gondolkodik — vagy talán pihen? A következő néhány év annál zaklatottabb. Két tol I rajzban vélem felfedezni kulcsukat. A rajzok címe s témája azonos: Megszögezett I. II. (1987). Kereszten lógó, megroggyant, tehetetlen alak, két lába földet érint. Kezei nagy erős szögekkel vannak a kereszt súlyos, durva anyagához kalapálva. Inkább kikötött bakára emlékeztetnek, mint Krisztusra, tehát nem a halált idézik fel bennünk, hanem a végtelen kínt. Olyan szenvedésre emlékeztetnek, amely ugyan végzetszerű, mégsem elkerülhetetlen, s gyötrödő alak a földön áll. Nem a halálban lebeg, a földön szenved. A cím sem a keresztrefeszítésre utal, azt mondja: a megszögezett! Vajon milyen megkülönböztető értelmet látott ebben a festő? Nem gondolhatunk másra, mint hogy drámaérzetében és tragikus látásában megjelent az önvád! Lelkében gyökeret vert az önpusztítás tudatosuló fájdalma, megérezte az önmagával szemben elkövetett bűnt, mely már annyi művészt megkínzott. Megérintette őt „az elveszett paradicsom" sajnálata! A világ kínjának gyötrő szemlélése önkínná Jé, nyegült. Igen, lehetett így! S ehhez járult egy alaktalan tragédiaérzet, valamilyen meghatározatlan vég látomása, melynek nincs neve, de attól még él, sőt valósabban létezhet, mint 1992. OKTÓBER 13. az életet széppé tevő öröm ós elégedettség. Dúdor festészetében annyi a transzcendencia és a valóságfelettit megjelenítő formaelem, liogy ilyen feltételezés nem lehet idegen vele kapcsolatban. E korszak képei is ilyenféle oensö állapotról tanúskodnak. A Tűz-fa (1987) című képén nagy vörös fa meredezik az előtérben, befedi a képet, lényegét adja. A háttérben eltűnni látszó falu házai. A fa vérvörös, egyetlen nyugodtabb barna vagy életre utaló zöld foltja nincs, de nem lángol, hanem izzik, önmagától ég el, a pusztulás látomása, az abszurd lét szimbóluma. Az Utolsó vacsora (1987) nyugtalan társasága tanácstalanul téblábol egy asztal körül, kevesebben vannak, minta mftoszbeliek. Testtartásukat esettség, mozdulataikat céltalanság hatja át. Az utolsó A festó' (1987) című kép pedig már maga a nemlét. Bizonytalan, esetleges vonásokból összetevődő alak, arctalan s szinte testetlen, munkára lendült keze is légies, csak az ujjai közül feltörő ecset piros szára világít mementóként. Valóban nem tudhatom, melyik volt Dúdor utolsó képe, ez is lehetett! S

ummájában ennyit mutatott a pozsonyi Magyar Kulturális Központ kamarakiállítása. Vannak még más képek, ismeretlenek vagy „lappangók"? Amit láthattunk, a valamivel több mint egy évtizedes életműből: kevés és — elég! Ez nemiellentmondás. Arra kell gondolnunk: meddig hordozhat magában ember ennyi feszültséget? Meddig bírhatja a világ rémeivel és önmaga lidérceivel való harcát? Képein lendületes, széles vonalak, határozott sárga, zöld, kék és piros színek, némi rőtes barna (Bacskaira emlékeztet), a szürkét alig ismeri. Tudjuk, Szabó Gyula és Bácskái Béla voltak első tanítói. Mily eltérők a Gömörből s pereméről fakadó művészsorsok! Szabó Gyula nagy, fegyelmezett tehetsége sokévtizedes, tudatos és szokszínű alkotómunkát és pompás művészi eredményeket tett lehetővé. Bácskái Béla monumentális látása és szorgalmas magánya súlyukkal a festőre nehezedtek és megrövidítették életidejét. Dúdor István pedig elégett gyöterelmeiben, melyekkel a világ sújtotta, és amelyeket önmagának okozott, képei vérvörös villózásában tragikusan korán eltávozott. Eretnekség feltenni a meddő kérdést: ha nem így történik, léphetett volna és milyen irányban lépett volna tovább? Választ adni pedig badarság lenne, oktalan tudálékosság. Életében pozsonyi kiállításra vágyott. Halála után ért hozzánk, és nem okozott csalódást! DUBA GYULA AM! A TANTERVEKBEN NEM SZEREPEL 13 KÉRDÉS EGY ÚJSÁGÍRÓHOZ, AKI DRÁMAPEDAGÓGUSNAK KÉSZÜL Zsélyi Katalin, a Gömöri Hírlap szerkesztője ősztől a Budapesti Színművészeti Főiskola drámapedagógiai szakának másodikos hallgatója. A csehszlovákiai magyarok közül az első, aki ebbe az osztályba jár. — Miként került oda? — 1991-ben tudomást szereztem arról, hogy Gabnai Katalin kezdeményezésére drámapedagógiai osztály nyílik az 1991/92-es tanévben. Katalintól — aki éppen akkor nálunk járt a Jókai Napokon — megérdeklődtem a feltételeket, majd jelentkeztem. — Milyenek voltak a feltételek, és miből állt a felvételi vizsga? — Pedagógiai irányzatú főiskolai végzettség és egy idegen nyelv ismerete. A felvételi vizsga pedig beszélgetésből állt, na és egy írásbeli dolgozatot kellett benyújtani az évad egy magyar színházi előadásának kritikáját. — Melyik előadást választotta az Írásbeli témájául? — A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Bohumil Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című előadásáról írtam. Ez volt életem első színházi kritikája. — Az elmondották alapján úgy érzem, nem volt nehéz bejutni a drámapedagógiai osztályba. — Azért nem volt olyan egyszerű. Nem sokkal a felvételi vizsga után ugyanis írásban értesítettek, hogy nem vettek fel. Aztán márciusban jött egy. üzenet, hogy megüresedett egy hely, és szívesen látnak mint vendéghallgatót. Nagyon.örültem a lehetőségnek. — Hol ismerkedett meg a drámapedagógiával? — 1990-ben a Jókai Napokon, ahol Gabnai Katalin két délután tartott drámapedagógiai foglalkozást. Az ő egyénisége nagy hatással volt rám. Csodás dolgokat tanított meg nekünk azon a két rövid délutánon. A módszerrel csak később kezdtem el foglalkozni, amikor egy ismerősömtől kölcsön kaptam Gabnai Katalin Drámajátékok gyerekeknek, fiataloknak, felnőtteknek című könyvét. Igy volt alkalmam alaposabban is betekinteni a drámapedagógia kulisszái mögé. — Hol kezdte alkalmazni ezeket a játékokat? — Egy rövid ideig a rimaszombati amatőr szín játszócsoportban próbálkoztam a közösségfejlesztő játékokkal, majd a későbbiekben drámapedagógiai szakkört indítottam hatéves gyerekeknek a rimaszombati művelődési házban. — Milyenek a tapasztalatai? Hogyan fogadták a gyerekek ezeket a foglalkozásokat? — Nagyon szerették és élvezték. Eleinte gondjaik voltak a kapcsolatteremtéssel. Nagyon sok visszafogott gyerek volt a csoportban. Ezeket a nehézségeket fokozatosan leküzdöttük, érezhetően kibontakozott a gyerekek fantáziája, kreativitása, és ami nagyon fontos, a csoportszellem. — Meddig működött ez a kis közösség? — Tavaly szeptemberben kezdtem el a gyerekekkel foglalkozni. Akkor úgy szerettem volna, ha a csoporttal hetente két alkalommal találkozunk, de a túljelentkezés miatt két csoporttal hetente egyszer tudtam csak foglalkozni. Úgy gondolom, a heti kétórás együttlét kevés volt. — Ismerem annyira, hogy mindig a lehető legtöbbet szeretné nyújtani, tehát maximalista. Mikor érezte először úgy, hogy ezekből a csoportos drámajátékokból olyan foglalkozást sikerült tartania, hogy elégedett lehetett magá val? — Számomra nagyon fontos élmény volt az országos vers- és prózamondóverseny Rimaszombatban. Felkértek, hogy ott a gyerekeknek tartsak drámapedagógiai foglalkozást. Akkor volt alkalmam először együttjátszani szinte azonos érdeklődésű gyerekekkel. Nagyon sok összpontosító, kapcsolatteremtő és bizalomfejlesztő játékot játszottunk. A foglakozás végén az egyik kísérő pedagógus elismerően szólt a munkámról. Ez nagyon jólesett. Egyébként, én is úgy éreztem, hogy sikerült a lehető legtöbbet kihozni a gyerekekből, és magamból. — Volt lehetősége felnőttekkel is megismertetni ezeket a közösségfejlesztésben is nagyon jól alkalmazható játékokat? — Igen. A Diákhálózat tavasszal Szencen tartott képzést színházbarátoknak, és ennek programján belül volt alkalmam felnőttekkel is foglalkozni. Élveztem, hogy a hét végén több alkalommal egymásra épülő foglalkozásokat tudtam tartani. Ezenkívül az idei Jókai Napokon is volt egy délutáni próbálkozásom felnőtekkel. — Térjünk vissza egy kicsit a főiskolához. Számomra nagy élmény volt, amikor júniusban Budapesten rész vehettem Eileen Pennington bemutató előadásain, melyeket az oktató nevelő drámáról tartott Életre kelteni az embereket címmel. Beszéljen arról, milyen gyakran vannak előadások? Miből kell vizsgáznia? — Ha olyan előadásokra gondol, mint Eileen Penningtoné, nos, az számomra is csemege volt. Egyébként az alapfokú drámapedagógiai tanfolyamok ma már eléggé elterjedtek Magyarországon. Gyakran szerepelnek művelődési, illetve színházi táborok programjában. Ami pedig a főiskolát illeti, havonta három napon át vannak előadásaink. Az első évben drámapedagógiával, művészettörténettel, szociológiával, pszichológiával, népművészettel foglalkoztunk. Ezek egyben a vizsgatárgyak is. — Ha megkapja a drámapedagógusi diplomáját, hogy képzeli el a jövéjét? „Azért nem volt olyan egyszerű..." — Először is: egyáltalán nem biztos, hogy diplomát kapok. Mint már említettem, vendéghallgatója vagyok a főiskolának, eljárok az előadásokra és vizsgázom is, de nincs indexem. Nem vagyok a tanulmányi osztályon nyilvántartva. Másodszor: ha megkapnám is az oklevelet (ami persze nagyon jó lenne), nem biztos, hogy idehaza sok hasznát venném. A drámapedagógia mint tantárgy, egyelőre nem szerepel a pedagógiai szakközépiskolák, de a tanárképző főiskolák tantervében sem. Tanítani tehát aligha taníthatnám. Mint népnevelő azonban (az egyetemen pedagógia-népművelés szakot végeztem), ha az oklevélnek nem is annyira, a megszerzett tudásnak nagy hasznát vehetném. És nem csak a drámapedagógiai szakkörök vezetésénél. Terveim, elképzeléseim vannak, ám megvalósítani egyelőre csak töredéküket tudom. A munkám és az iskola ugyanis nagyon leköt, és semmiképpen sem szeretném, ha a mennyiség a minőség rovására menne. Azt azonban remélem, hogy a drámapedagógia, mellyel most még csak hobbiból foglalkozom, egyszer több lesz számomra. CSÉMY ÉVA