Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-04 / 209. szám, péntek

1992. SZEPTEMBER 4. I ÚJ SZÓM RIPORT 8 HOVÁ TÉRÜNK VISSZA? tyám súlyosan megsebesült, ki tudja, ét­nek-e még? - zokogja el bánatát, majd elmondja azt is, hogy lányán s néhány ruhadarabon kívül nem maradt semmije. A szoba másik sarkában Aira asszony rendezgeti táskáit, öt éves Edin kisfia a fo­tós kollégával barátkozik. Még nem fogja fel, hazájában mi történik. Lassan apját is elfelejti, hiszen hónapok óta nem látta. Nem tudja, mi a méz, az illatos, foszló kalács, de tudja már, mi a háború. - Azt hallod mindig, hogy lőnek, aztán nagy a ricsaj, s hiába fogja be a mamám a fülemet, hallom én, hogy kiabálnak, sirnak az emberek. Aztán tűz van, de nincs víz, amivel el lehetne oltani - mondja felnőtt komolysággal. - Vajon elfelejti-e valaha az átélt borzal­makat? - néz ránk könnyes szemmel az édesanyja, s mi döbbenten hallgatunk. Ami­kor sorsáról kezd beszélni, mi nyeljük a könnyeket. - A férjem harcol, de ki tudja, él-e egyál­talán. Amikor Brčkóba betörtek a csetnikek, menekülnünk kellett. A 11 éves Jasmina éppen a nagyanyjának vitt ennivalót, ezért a lezárt város végből nem tudott hazajönni. Hiszen ,,azok" mindenkire lőttek. Amikor pedig nem találtak embereket, mozgó cél­pontokat, rombolásba fogtak. Házunkat fel­gyújtották. A legrosszabb áz, hogy nincs hírem a kislányomról, anyámról, a férjemről, és ők sem tudják, hogy merre vagyok... - Talán ha a Vöröskereszt, a Szabad Európa Rádió útján, vagy rádióamatőrök közvetítésével próbálnánk kapcsolatot te­remteni, elhozathatnánk Jasminát - keresi a megoldást Sándor Marianna egészség­ügyi nővér. - Jaj, csak azt, né, meghallhat­nák ők is, és lelőnék... Ahány menekült, annyi egyéni, családi NAGYMEGYER BOSZNIAI MENEKÜLTEKET FOGADOTT BE az elszállásolásuk sem. Látjuk a gyerekek­nek élettér kell, klubhelyiség, tévé, netán képmagnó, ám horvát nyelvű mese-filmsza­lagokkal. - Mintha valami volt pionirtábort említett volna a kezdet kezdetén? - utalok az el­hangzott információkra. - Úgy volt, hogy a menekülteket az álla­mi gazdaság tábora fogadja be, de ők más­képp értelmezték a segítségnyújtást, mint mi. Ezidáig ugyanis valamennyi felajánló anyagi ellenszolgáltatás nélkül kíván segí­teni. Az természetes, hogy a 73 menekültnek mi adjuk a pékárut. A kempingtulajdonos, Földes Imre úr is ingyen bocsájtja rendelke­zésünkre a faházakat. A Dumas Rt. hentes­árut ajánlott fel, a tejüzem tejet és tejter­mékeket ad, a magánvállalkozók között akadt, aki 200 kiló száraztésztát hozott, a szódagyár bérlője biztosítja az üdítőket, a városi hivatal ingyen belépőt ad a termál­fürdőbe, a dunatőkésiek tojást ígértek, a fel­sőpatonyiak burgonyát és paprikát küldtek, az újvári Novofruct*sűrített gyümölcspürét ajánlott fel a kicsik részére, de sokan jelent­keztek már, hogy folyamatosan szállítják a zöldséget, a gyümölcsöt, és sorolhatnám az adakozók sokaságát. Nem tagadom, társaimmal azt (is) reméltük, hogy a mene­kültek megsegítésére szervezett hangver­seny sikeres lesz, ám 65 ezer korona volt a veszteségünk. Nem keseredünk el, vállal­tuk a rizikót, s álljuk szavunkat. December 31-éig - így szól a szerződés - ellátjuk a menekülteket úgy, hogy ne érezzenek hiányt semmiben sem. Mi eredetileg 1993. májusáig ajánlottuk fel a segítséget, a hiva­talos iraton az év vége szerepei Bízunk abban, hogy télvíz idején bosnyák baráta­inknak nem kell visszatérniük a bizonytalan­ba. Mert hová is mennének? Majd megtanulok mosolyogni is... SEGÍT A KERESKEDELMI AKADÉMIA IS Ács Ilonának nehéz feladata van, hiszen a 73 menekült ellátása nem kis gond. - A Nagymegyeri Kereskedelmi Akadé­mia vezetőségével megegyeztünk abban, hogy a konyhájukon nemcsak a diákoknak főznek, hanem nekünk is. Az iskolában nyittattunk egy raktárat, ahová folyamato­san szállítjuk a nyersanyagot. Segítségünk­re voltak áz étrend összeállításánál is. A többi érdekelttel közösen elhatároztuk, hogy eleinte diétásabb kosztot kapnak, ne­hogy megbetegedjenek. A gyerekek szá­mára biztosítjuk a koruknak megfelelő ét­rendet, a tejtermékeket, a zöldséget, gyü­mölcsöt -sorolta, majd elnézést kért azzal, - Nem zárkózunk el a további tárgyalá­soktól, akár a magánvállalkozók, akár a Vö­röskereszt keres fel bennünket. De látni kell a mi helyzetünket is, nagyobb adakozásba nem foghatunk. Riportírás közben hallottam a hírt, hogy a szövetségi külügyi minisztérium egymillió koronával kívánja támogatni a boszniai me­nekülteket. Nemrég a szlovák kormány is ugyanannyi támogatást szavazott meg. Nem lehetne a boszniai menekülteknek szánt anyagiakból - mégha magánszemé­lyek vállalták ellátásuk megszervezését - juttatni a Nagymegyeren élő menekültek­nek is? PÉTERFI SZONYA Nincs otthonunk... FELADTA A BIZTOSAT Sándor Marianna ápolónő. Pontosabban csak ápolónő volt. Mihelyt meghallotta a menekültek érkezéséről szóló hírt, egyik napról a másikra felmondott munkahelyén, a légi geriátrián, jelentkezett a Vöröskereszt Dunaszerdahelyi Járási Bizottságán, hogy ő segíteni akar. - Tudom, mit jelent az, ha valaki elveszíti otthonát. Gyermekotthonban nőttem fel. Amíg itt lesznek a menekültek, velük leszek. Éjjel-nappal. Dunaszerdahelyen lakom, de ideköltözöm. Igaz, még nem tudom hová, de majd megoldódik ez is. Délutánra várom a férjemet, aki szintén úgy érzi, segítenie kell. Elhatároztuk, ha lesz rá mód, akár örökbefogadnánk néhány árvát. Hármat is. Gyerekeim helyett, akik felnőttek, s önálló életet élnek. A képzett ápolónő nagylányom sem tétlenkedik, ügyeletet tart a vöröske­reszten, hiszen az ottani dolgozók a mene­kültek között vannak. A VÖRÖSKERESZTESEK Másán Mária „kedvenc szórakozása" segíteni a bajbajutottakon. Ha valaki jó ötlettel jön, felcsillan a szeme s intézkedik. A W. Á. W-nek - szerintünk - szerencséje volt, mert Marikában emberükre találtak. A lázas készülődés napjaiban, ha kellett ágyneműt hordott, ágyazott, ruhaadomá­nyokat szortírozott, szponzoroknál kilin­cselt, tárgyalt a rendőrökkel, a városatyák­kal, beszerezte a menekülteknek a gyógy­szereket, édességet és jó szót, mosolyt osztogatott, vigasztalta a csüggedöket. Né­ha-néha a falhoz fordult, hogy ne lássák a szemébe szökő könnyeket. Bencsik Éva szemüveggel takarja el vö­rösre sírt szemét. Mert ö nem bírja vissza­tartani a könnyeit, együtt sír az anyákkal, az idősekkel. Maga köré gyűjti a kicsiket, s bár nem értik egymás nyelvét, egy-kettőre erős baráti szálak fűzik őket össze. Azon töp­reng, miként oldhatná meg, hogy a hat éves Jasminát és édesanyját magához költöztet­hesse. Azt akarja, hogy Jasmina megtanul­jon mosolyogni, hogy megszűnjenek lidérc­álmai. Mašán Mária és Sándor Marianna - vöröskeresztes „őrangyalok" (Méry Gábor felvételei) Hiába utaztak egész éjszakán át, hiába várta őket tiszta ágy, szerda délelőtt csak keveset pihentek a boszniai menekültek. Volt, akinek nemhogy a virsli, de még a for­ró tea sem ment le a torkán. - A fájdalom, a rettegés gombóccá gyűrődik, ott, valahol legbelül - mutat szive tájékára a feketeru­hás Manda Príió, s szorosabban vonja ma­gához 18 éves Henrietta lányát. Férjemet három hónappal ezelőtt megölték, két bá­tragédia. Míg a férjek, apák harcolnak, vagy fogolytáborokban sínylődnek, a feleségek, a gyerekek, az idős szülők elmenekülnek a gyilkolás, a bizonytalanság elől. Voltak, -igaz, kevesen - akik mást vártak nálunk. Szállodai elhelyezést, komfortosabb életkö­rülményeket. NEM ÍGÉRTÜNK LUXUST Wagner László is nagyot nézett, amikor Zágrábban az induláskor egy 520-as BNW luxusautón érkezett meg az egyik menekülő házaspár. De mivel öt héten át, amióta szervezi a bosnyákok befogadását, már számos meglepetés érte, társával, Ács Sándorral, a menekültügyi hivatal dolgozói­nak nem szóltak semmit. Csak akkor szorult össze a két férfi torka, amikor a járókelők magukra hagyott, éhes, síró árvákat kísér­tek be a hivatalba. Szívük szerint őket hozták volna el. - Amikor eldöntöttük, segítünk az ártatla­nokon, a kiszolgáltatottakon, nem ígértünk luxuskörülményeket. Tetőt, ételt, alapvető ellátást kínáltunk fel azoknak, akik vago­nokban, víz, rendszeres tisztálkodási lehe­tőség nélkül éltek, összezsúfolva. Nem állí­tom, hogy érkezésük pillanatától fogva min­den úgy megy, ahogy kellene. Fáradtak vagyunk mi is, ők meg pláne. Nem végleges hogy sürgős dolga van, mert kell lennie amikor a menekültek számára beszerelik az automata mosógépet. - Nem lenne egysze­rűbb ha nem három, hanem egy helyen laknának a menekültek? - kérdeztük, de a válaszadás ismét Wagner Lászlóra ma­rad. - A fűtési idény megkezdéséig kiköltöz­tetjük a menekülteket a kempingből. Lehet hogy megvalósul még az eredeti elképze­lés, és a volt táborban a csoport együtt lehet. Szeptember 15-éig, náluk akkor kez­dődik a tanév, meg kell oldanunk a gyere­kek oktatását. Be kell szerezni az (anya­nyelvű) tankönyveket, de szükség van füze­tekre, rajzlapokra, ceruzákra. Pedagógust egyenlőre nem keresünk, néhány édesanya vállalná a tanító néni szerepét. MEG LEHET EGYEZNI? Elmenőben csíptük el Bohus Károly mér­nököt, a Nagymegyeri Állami Gazdaság igazgatóját, akit tábor ügyben faggattunk. Megtudtuk, október 1 -jétől a 150 férőhelyes korszerű épületben felszabadul 75 ágy, de azt is, hogy a W. Á. W. tagjai sokallták a napi 140 korona személyenkénti költ­séget. Wagner László

Next

/
Oldalképek
Tartalom