Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-09 / 213. szám, szerda

PUBLICISZTIKA F ÚJ szól 1992. SZEPTEMBER 9. AZ IGAZSÁGKERESES STÁCIÓI Éles fordulatok; ellentmondásoktól sem mentes mozzanatok jellemzik Maiéter Pálnak, az 1956-os magyarországi forradalom egyik mártírjának a fvlagy Imre-per vádlottjának kioltott életét. Talán épp ezek egymást követő pergésében rajzolódik ki igazából annak a meg nem alkuvó magatartásnak a végső következetessége, amelyet Maiéter Pál - amint az az 1958-as ítéletvégrehajtás után megjelent ún. Fehér Könyvből is Kiderült - bíráival szemben tanúsított. A negyvenen alig túl lezárult életút egésze azonban évtizedeken át homályban maradt a széles közvélemény előtt. Az 1958-as megtorlásokkal és kivégzésekkel szemben kiváltképp érvényesült az elhallgatás módszere. Maiéter Pál alakja is csak akkor elevenedett meg a sajtó hasábjain, amikor az 1989-es, az uralkodó párt reformszárnya által végrehajtott átértékelés után megindult az 1956-tal foglalkozó cikkek, visszaemlékezések ós dokumentumközlések áradata. Az olvasó számára csak ekkor állhatott össze Maiéter Pál tragikusan végződő életének eseménysora. Csehszlovákiából 1938 őszén, prágai orvostanhallgatóként költözött Magyarországra. Eperjesen született, így maradhatott volna szülővárosában. Nyilván szlovákul is jól tudott; egy 1940-ből származó folyamodványban szerepelt, hogy „csehszlovák gimnáziumban" érettségizett, mert Eperjesen nem volt magyar iskola. A szóban forgó dokumentum szerint a Magyar Nemzeti Párt aktivistájaként le kellett mondania a kisebbségi sors további vállalásáról. Magyarországon, a Ludovika Akadémián folytatta tanulmányaHETVENÖT ÉVE SZÜLETETT MALÉTER PÁL it. S az „úri középosztály" sarja hadnagyként, szovjet fogságba esve antifasiszta iskolára jelentkezett. 1944. szeptember 17-én magyar és szovjet partizánokból álló szervezőcsoport élén indult Kijevből magyarországi bevetésre. Az osztag felmorzsolódott, néhányuknak - köztük Maiéter Pálnak is - sikerült csatlakozni a Vörös Hadsereghez. 1945ben ott volt az Ideiglenes Nemzeti Kormány szolgálatába álló katonák között. Ó lett az első magyar köztársasági elnök parancsőrtisztje. Nemsokára belépett a Magyar Kommunista Pártba is. Alig öt év alatt fényes katonai karriert futott be - 1950-ben már elérte az ezredesi rendfokozatot. 1956. október 25-én azt a parancsot kapta, hogy vegye át a Kilián laktanya parancsnokságát - ahová benyomultak a felkelők - s teremtsen ott rendet. Felesége, Gyenes Judit visszaemlékezése szerint Maiéterben ekkor valójában a katonai rendfenntartás szélleme munkált, azon volt felháborodva, hogy mit keresnek a civilek egy laktanyában. Annyi bizonyos, hogy először szembeszállt a Corvin-közi fegyveresekkel, később viszont tárgyalásba bocsátkozott velük, majd átállt a felkelők oldalára. A személye iránti bizalom azonban a fegyveresek között nem volt teljes. De egyéniségével összekötő kapocs lett a felkelők és a kormányzat között. Egyre erőtelje-' sebben jelentkezett a pesti utca követelése: Maiétert a kormányba! November 3-án már tábornoki rangban honvédelmi miniszterként vezette azt a tárgyalóküldöttséget, mely a szovjet fél meghívására indult Tökölre, a szovjet hadiszállásra, hogy ott parafálják az orosz csapatok távozásáról kötött megegyezést. Évtizedeken át nem volt szabad tudni arról, ami ezután történt. Ma már jól ismert, hogy miként tartóztatta le Szeröv tábornok, szovjet biztonsági főnök a magyar küldöttség tagjait, kiparancsolva a teremből a szovjet tárgyaló fél magasrangú tisztjeit. Gosztonyi Péter történész úgy tudja, hogy Maiéternek a tárgyalás előtti tiszti értekezleten valaki felhívta a figyelmét a tőrbecsalás veszélyére. Maiéter Török Bálint 1541-es fogságba esésére utalva nem zárt ki egy Ilyen fejleményt. Kovács József, akkori, életben maradt vezérkari főnök szerint viszont mindnyájukat hatalmába kerítette a korábbi évek uralkodó szelleme, - a szovjet hadsereg iránti bizalom. Maiéter partizán kitüntetéseivel a mellén indult Tökölre. A diplomáciai szószegés lelepleződése alighanem gondot jelentett mind a szovjet, mind pedig a kádári politikának. Nem kért kegyelmet, kitartott az 1956-os októberi napokban fellángolt elvei mellett. Alighanem a függetlenség felvillanó lehetősége ébresztette rá a szovjet nagyhatalmi erőszak túrhetetlenségére, mert ide vezető útjának megvoltak a döccenői. Ezeken valószínűleg a becsület megóvására intő családi indíttatás is segített túllendülni. Édesapja, Maiéter István az eperjesi jogakadémia tanára kezdettől fogva munkatársa volt az Osztrák-Magyar Monarchia demokratikus átalakulását szorgalmazó Huszadik Századnak. Trianon után a demokrácia szelleméhez ragaszkodva maradt - a Horthy Magyarország légkörétől idegenkedve - a Csehszlovák Köztársaságban, Eperjesen. Baráti kapcsolatot tartott fenn Jászi Oszkárral, aki nyilván a fiatal Maiéter Pál szellemi fejlődésére is hatást gyakorolt. A Regio című folyóiratban nemrégen Litván György történész többek között közzétette Jászinak 1947-ből származó, az utolsó magyarországi látogatásra készülődve írt levelét, melyben örömének ad hangot, hogy ifjú barátja bátran megállta a helyét és „átvészelte" a zordabb időket. „Isten adja, hogy most már egy tisztább és derültebb kor következzék." - írta Jászi. E levél fennmaradt annak ellenére, hogy 1956 után Maiéter Pálnak az egész írásbeli hagyatékát elkobozták. E levelet nyilván kivételes becsben tartotta. Vajon eszébe jutott-e mindez az újdonsült ezredesnek, amikor a tábornokok elleni koncepciós perek kapcsán ő is Farkas Mihályék iránti hűségnyilatkozatra kényszerült. „Az a véleményem, - mondta, -, hogy a katonai és politikai tudás fokozásával az éberség karját rányomjuk a sárkány nyakára és akkor elpusztul." Az idézetet közlő cikkíró szerint a költői szárnyalású stílus voltaképpen a többiekkel szembeni visszafogottságot jelzett. S ez talán - az akkori légkörben - a belső vívódás megléteként is felfogható. Nem tudjuk miként élte volna meg Maiéter Pál a kétkedések újabb stációit - ha életben marad. Vajon miként jutott volna vissza az eredendő, az édesapjától kapott útravaló demokratikus értékeihez. Mártírhalála megmarad a kötöttségein felülemelkedő igazságkeresés és áldozatvállalás példájának. K, J. NEM AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY... EGY SZABADKAI SZÍNÉSZHÁZASPÁR BEMUTATKOZÁSA KASSÁN Az új színházi évad első bemutatóját tartják csütörtökön Kassán, a Thália Színházban. A Szabadkai Népszínház kiváló művészházaspárja, Korica Miklós és Jónás Gabriella - akik erre az évadra a Tháliához szerződtek - Bemard Slade két szereplőre írt művét, a Jövőre veled, ugyanitt című lírai játékot mutatják be. Röviddel Kassára érkezésüket követően beszélgettem velük. • Gondolták-e valaha, hogy egyszer Kassán fognak játszani? Tudták egyáltalán, hogy van itt magyar színház? •- Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondhatom - válaszolja Korica Miklós -, hogy számunkra nem meglepő Kassán vendégszerepelni. Lényegében az lenne a jó és kívánatos gyakorlat, ha innen a felvidékről, Magyarországról és Erdélyből is időről időre hozzánk is szerződnének színészek, de ugyanúgy rendezők és más színházi emberek is jönnének. Ehhez, persze, elsősorban békére, szabadságra lenne szükség, ami Jugoszláviában most hiányzik. Jónás Gabriella: - A kisváradi nemzetiségi színházi fesztiválnak köszönhető, hogy megismerjük a Tháliát — és ők is itt találkoztak velünk először. A legutóbbi fesztiválra a szabadkai színházat sajnos már nem küldték ki, de mivel mi ott voltunk, úgy döntöttünk, hogy a folyamatosság kedvéért bemutatjuk Bemard Slade darabját, melyet Szabadkán először több mint egy évtizede vittünk színre a férjemmel. Akkoriban a kábítószerezés, a fiatalok talajtalansága jelentette a legnagyobb gondot, ezért a darabnak akkor az erre vonatkozó részeit erősítettük fel, most viszont a háborúellenes élének van sajnálatosan szomorú aktualitása. Kolár Péter, a Thália igazgatója Kisvárdán látta a darabot, és utána tette fel nekünk a kérdést: lenne kedvünk eljönni Kassára? Nos, itt vagyunk. • Milyen érzésekkel és milyen reményekkel jöttek? Miklós: - A színészek élete általában olyan rövid, mint az újságíróké. Noha nincs is sok időnk, a művésznek még az alatt sem jó a mindennapok egyhangúsága. Nekem is változatosságra, izgalmakra, sőt olykor sokkhatásokra is szükségem van. Az a tudat például, hogy mehetünk Kassára, már hónapok óta transzba hozott. Megismerkedni egy más világgál, számomra felér egy csodával. Gabriella: - Mindig nagy kihívást jelent, ha egy színésznek egy idegen környezetbe kell beleilleszkednie. A kassai kollégákat már ismertük, több előadásukat is láttuk, de azt azért nem tudtuk, nem tudjuk, hogy milyen a munkamódszerük. Számomra roppantul izgalmas, hogyan viszonyulnak majd a mi munkamódszerünkhöz, hogyan fogadnak, hogyan tudunk beilleszkedni közéjük. • Milyenek az eddigi tapasztalataik? - Tökéletesnek mondható munkafeltételeket kaptunk, és ennek nagyon örülünk. Erről többet egyelőre nem is tudok mondani. • Milyenek az első benyomásaik a városról? Miklós: - A városból még nem sokat láttunk, mert amióta megérkeztünk, reggeltől estig a színházban vagyunk, próbálunk, készülünk a bemutatóra. Persze, a Dómba azért elmentünk és a fejedelem sírjánál is leróttuk a kegyeletünket. Gabriella: - A várossal majd csak a bemutató után kezdünk ismerkedni. Amit eddig láttunk, az nekem nagyon tetszik. Főleg a széles utak és az, hogy aránylag sok itt a zöld. • Az egész évadra a Tháliához szerződtek. Milyen szerepekben láthatjuk még önöket? Gabriella: - Közel húsz évvel ezelőtt otthon játszottuk a Romeo és Júlia címszerepét. Shakespeare e halhatatlan drámájában Kassán most újra játszunk, a szülőket: Montagot és Kapuletet alakítjuk. Izgalommal várjuk a darab rendezőjével, a neves magyarországi filmszínésszel - Usztics Mátyással való együttműködést. • Mikor Rómeót és Júliát alakították, már férj és feleség voltak? - Igen, mert még a főiskolán öszszeházasodtunk, sőt már a fiunk is egyéves volt akkor. • Olvasóink a Szabadkai Népszínházról eddig keveset hallottak. Mit tartanak fontosnak elmondani róla? - Negyvenöt után, amikor a színház újraalakult, hivatásos színészek még nem voltak, ezért a tehetséges amatőröket gyűjtötték össze és ők alakítottak társulatot - mondja Jónás Gabriella. - Akkor egy épületen belül két társulat működött, a szerb- Annak, ahová a politika mára el is jutott... • Mégis, milyen céllal hozták azt a döntést? - Külsőleg internacionalista megfontolásból. Azt mondták, hogy Szabadka kétnyelvű város, miért lenne feltűnő, ha a színpadon is elkezdenénk kétnyelvű előadásokat, közös produkciókat játszani. Persze, valójában abban bíztak, hogy így leépíthetnek, fokozatosan megszüntethető a magyar művészet, végül pedig az itteni magyarság is. • Bekövetkezhet ez? - Korica Miklós folytatja tovább: - Remélem, hogy nem. A mélypontra jutottunk, innen tovább horvát és a magyar. Évtizedeken keresztül ment ez így. A hetvenes években aztán az alapgárda kibővült azokkal a színészekkel, akik a budapesti, illetve a marosvásárhelyi színiakadémián szereztek oklevelet. Ettől kezdve egy nagyon erős, fellendülő korszakába került a színházunk. De nem csak az új erők miatt, hanem azért is, mert Jugoszláviából, Magyarországról és Erdélyből a legjobb rendezők is szívesen jöttek hozzánk dolgozni Ez a korszak, sajnos, lezárult, amikor a két társulatot, tehát a szerbhorvátot és a magyart egybevonták. • Ez mikor történt? - 1985-ben. • Ez már előszele volt valaminek? Bodnár Gábor felvétele süllyedni nem lehet. Most már jobbnak kell jönnie. Jónás Gabriella: - A színész csak bizakodó lehet. Ha pesszimisták lennénk, már régen abbahagytuk volna az egészet, vagy öngyilkosok lettünk volna, de mi nem azért vagyunk a világon, hogy begubózzunk, hanem azért, hogy a színpadra kiállva higgyünk, reménykedjünk. • így készülnek a kassai bemutatkozásra is? - Igen. Hisszük, hogy ez a találkozás a közönségnek és nekünk is emlékezetes marad - mondják szinte egyszerre, ugyanazokkal a szavakkal. SZASZÁK GYÖRGY VISSZHANG AZ ÉREM MÁSIK OLDALÁRÓL Az Új Szó több írása foglalkozott a közelmúltban a Magyarok Világtalálkozójával. Dusza István: Melyik az igazi és Újkeietű tévedéseink (92. 8. 26., 3., ill. 7. o.), valamint Bodnár Gyula: A jövö más lesz, mint a múlt (92. 8. 27., 5. o.). Mivel részt vettem a világtalálkozón és a hozzá kapcsolódó rendezvényeken, el kell mondanom, egészen más tapasztalatokat szereztem, mint az említett cikkek írói. Itt van mindjárt a Tókés-Duray vita. Tőkés László püspök ugyánis nem a Kisebbségi Magyarok Fóru mának nyilatkozatát bírálta, amelyet megbízás alapján Duray Miklós terjesztett elő, hanem azt, hogy a résztvevőknek nem állt módjukban alaposan megismerkedni azzal. Bodnár Gyulával abban sem tudok egyetérteni, hogy az eredeti fogalmazvány zavaros lett volna. Ez az állítás sértő arra a 350 emberre nézve, aki azt megfogalmazta. A küldöttközgyűlés csak finomított rajta és néhány helyen diplomatikusabbá tette azt. Jónéhány emberrel beszéltem erről a kérdésről, de közülük senki sem emelt kifogást a nyilatkozat lényege ellen. Tehát szó sem lehet róla, hogy ezt a nyilatkozatot bárki is rákényszerítette volna a közgyűlésre. Pláne Tőkés Lászlóval szemben nem. A Világkongresszus záróünnepségén ezt maga a nagyváradi püspök beszéde és gesztusa cáfolta meg. Ez a dokumentum, ha figyelmesen elolvassa az ember, Dusza István állításával ellentétben, nem tartalmaz politikai pártoskodással fűtött kitételeket és nem olyan „csomag", melyben időzített bomba rejtőzködik. Ugyanis arról szól, hogy az elsó világháborút lezáró békék szerencsétlenséget zúdítottak az itt élő nemzetekre, s közöttük 3 millió magyarra, s ha mások számára nyitva áll az önrendelkezés joga, a magyarokat kizárták e jog gyakorlásából. Ma, amikor Kelet- és Közép-Európa átalakulóban van és az önrendelkezés újra reneszánszát éli - folytatja a dokumentum - a kisebbségben élő magyarokat ismét ki akarják rekeszteni e jog érvényesítéséből. A nyilatkozat a továbbiakban felsorolja azokat a követeléseket, amelyek összhangban vannak a nemzetközi dokumentumokkal. A Magyarországot körülvevő országok ezt mégsem akarják tudomásul venni. Ezért kell a nemzetközi fórumokhoz fordulni, mivel a kisebbségek helyzete nem csupán a magyarok ügye. Ezért javasolja a dokumentum, hogy az érintett országok kormányai közösen tárgyalják meg ezeket a kérdéseket a kisebbségek törvényesen mégválasztott képviselőivel. „Ez alkalom a kölcsönös baráti kéznyújtásra" - fejeződik be 1 a hivatalosan elfogadott nyilatkozat. E három cikk, sajnos, nem érzékelteti az ünnepi légkört, a felszabadult találkozások, beszélgetések hangulatát. Igen, amit a két szerző leírt, igaz. De még fontosabb és lényegesebb eseményekre került sor, amelyektől az olvasót megfosztották. A résztvevők a sok szponzor jóvoltából ingyen, vagy olcsóbban juthattak hozzá kiváló termékekhez, könyvekhez, folyóiratokhoz, eszmét cserélhettek, csiszolhatták néha bizony teljesen ellentmondó elképzeléseiket. De 54 év után mást várni, idealizmus lett volna. Dusza Istvánnal ellentétben, mindenütt segítőkészséget, udvariasságot, szeretetet tapasztaltam. Még a Nándorfehérvári utóai kollégiumban is. Nem vitatom, hogy volt, aki kellemetlen élményekkel távozott, de e rendezvénysorozatra nem ez volt a jellemző. Persze, lehet, bennem van a hiba. Szabó Dezső írja, a világ olyan, amilyennek látjuk és olyan visszajelzésekkel válaszol, mint amilyenekkel mi közeledünk hozzá. Bodnár Gyula írja, hogy ót a nagy szavak nem emelik föl. Igaza van. Engem viszont az sújt le, ha olyasmit olvasok, ami ellentmond tapasztalataimnak és csak az érem egyik oldalát mutatja meg. BALASSA ZOLTÁN