Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-08 / 212. szám, kedd

1992. SZEPTEMBER 8. ÚJ SZÓ* ÉRDEKESSÉGEK 8 DALLAS LASSAN VÉGE Linda Gray és Howard Keel ügye, ön is nézi? Nyugodtan vallja be, máris megkapja rá a felmentést; a Dallast olyan mértékadó személyisé­gek is figyelemmel kísérték, mini Ing­mar Bergman, a nagy svéd rendező. Véleménye pedig így szólt: „A rende­zés pocsék, a színészek csapnivaióak — és mégis, muszáj nézni." Van, aki ősillogó szemmel, van, aki elhúzott szájjal ül le a tv elé péntekenként. De lelkesedőknek, lanyalgóknak egyaránt hiányérzete lesz hamarosan: a Ma­gyar Televízió ugyanis „csupán" 103 részt vett meg a több száz részes monstre sorozatból. Hogy a folytatás­sal mi lesz? Majd, talán ha lesz rá .pénz... A sorozatok egyébként általában is nagy nézettségnek örvendenek a vilá­gon mindenült. Az emberek úgy be­szélnek a sorozatszereplőkről, mint személyes ismerősökről, hiszen hétről -hétre újra találkozhatnak velük. Elvi­tatkozgatnak, mit fog tenni X vagy Y, kibe szeret bele Z., és az ellenszen­ves szereplő végre megkapja-e a ma­gáét. Általában el is találják a követ­kező epizód tartalmát, hiszen egy idő után a legtöbb sorozat belső logikája megtanulható. A Dallas Valószínűleg éppen emiatt annyira népszerű: kiszámítható törté­nete, sematikus jellemei minden erő­feszítés nélkül emészthetőek. Bármi­kor kikapcsolódhatunk az események­ből, aztán, ha úgy tetszik, visszatér­hetünk egy másik ponton... (TM) Larry' Hagman, aki a magánélet­ben egy elbűvölő ember MATHIEU-T ÉS A HERINGET SZERETI Franciaország miniszterelnöke, Pi­erre Beregovoy átlag francia — állítja felesége. — A heringet szereti lőtt burgonyával, meg a régebbi idők éne­keseit: Gilbert Becaud-t, Edith Piafot és Mireille Mathieu-t. — 44 éve vagyunk házasok, és még ma is elkészíti számomra a reg­gelit — nyilatkozta a feleség, Gilberte. — Remélem, ez továbbra is így ma­rad. Pierre mindenben az egyszerűt kedveli, kikapcsolódásképp esténként keresztrejtvényt lejt. MEGSÉRTŐDÖTT, ELKÖLTÖZIK A legismertebb német popénekes­nő, Sandra megsértődött, és elhagyja hazáját. Első, 1985-ben aratott nagy sikerét, a Maria Magdalénát, amellyel meghódította Európa slágerlistáit, azóta sem tudta túlszárnyalni, de még csak megközelíteni sem. A kritikusok így — finoman szólva — nem dicsér­ték, buta tyúknak nevezték, aki még csak énekelni sem tud. — Ha jól né­zel ki és sikered van, Németország­ban csak irigyekre számíthatsz — je­lentette ki az énekesnő. Ezért román származású férjével, Michael Cretou­vai a spanyolországi Ibizára költözik. ARNOLD SCHWARZENEGGER: REMÉLEM, NEM FOGNAK FELÉBRESZTENI Szerencse, tehetség kellett ehhez a szédületes karrierhez, no meg az, hogy az amerikai filmrende­zők észbe kapjanak: ha szerte Amerikában valósá­gos népi mozgalommá válik a lestedzés, a közön­őségét nem tudják vézna színészekkel megnyerni, a kasszasikert csak egy izomkolosszus hozhatja meg. A grazi katonatiszt önérzetes lia így pont kapóra jött. Az sem volt baj, hogy erős német akcentussal beszél angolul és ragaszkodik nevéhez, amelytől a filmstúdiók kisistenei nevetőgörcsöt kaptak. Sztár lett és VALAKI. Benősült a Kennedy családba, a fe­lesége Maria Shriver, a meggyilkolt elnök nővéré­nek, Eunicenak a lánya. A demokrata Kennedy­klán imádja őt, ő lett a család kedvence, amit Ted Kennedy rossz néven vesz, különösen mostanság, hogy Bush újraválasztási kampányának egyik osz­lopos tagja lett az osztrák izomember. Schwarze­negger elszánt republikánus, s azt állítja, hogy John F. Kennedy ugyan demokrata volt, de úgy po­litizált mint egy republikánus, amiért igazán csodál­ja őt. George Bush két évvel ezelőtt megbízta őt a szövetségi testnevelési és sporttanács elnöki tiszté­vel, amelyet igazán komolyan vesz. Végiglátogatja a tagállamokat és az iskolákban — persze, nem­csak a kicsik, hanem az újságírók és a kamerák szemeláttára is — egyszerűen ledobja az ingét és fekvőtámaszokat csinál a gyerekekkel, A siker óriá­si. Előfordul, hogy néha egy-két gyerek elájul a gyönyörűségtől. Arnold azonban nemcsak a tested­zés, a šport fontosságára hívja fel a figyelmet, ha­nem ugyanolyan elszántsággal küzd a kábítószerek ellen is. Főiskolai diplomájával, bámulatosan felépí­tett testével példázza: szellem és erő jól megfér egymással. Arnold for president! — hangzik fel gyakorta egy­egy közszereplése alkalmával. De a sztár tudja, hogy sosem lehet az USA elnöke, mivel nem ott született. De lehet szenátor, kormányzó — van hoz­zá népszerűsége, pénze, s mögötte áll a Kennedy család, ami talán a legnagyobb politikai tőke. Ha ezzel kapcsolatban faggatják őt az újságírók, min­dig visszakérdez: Gondolják, hogy ma kisebb a be­folyásom, mint egy kormányzónak? Aligha. Éppen ezért sokan azt vetik szemére, hogy filmjeiben az erőszakot népszerűsíti, s ez ne­gatívan hat főleg a fiatalokra. Mire a sztár: Ha így vélekednék, nem csinálnék ilyen filmeket. Én ma­A vörös zsaru című filmben egy moszkvai rendőrt játszott. Az 1988-ban készült filmet Walter Hill rendezte, és eleve sikerre volt ítélve. gam is egész életemben erőszakos filmeket néz­tem, és ennek semmiféle káros hatása nem volt rám. Ami a vásznon történik, senkit sem tesz gyil­kossá, kivéve azokat, akik enélkül is hajlamosak a kriminalitásra. Csak a gonoszok cselekszenek go­nosz módon. Az én hőseim csupán védekeznek. Az üzenet, amit közvetítek: légy erős, ravasz és csakis önmagadban bízzál. Igy minden veszélyt le tudsz győzni. Schwarzenegger nem diétázik, nem koplal, eszik, iszik, pipázik, szivarozik — de bármikor ki­nyom kétszáz fekvőtámaszt, ha úgy érzi, a kelle­ténél több kalóriát fogyasztott. 44 éves, két kis­lány apja és sokszoros milliomos. A filmkészítés­ben — saját bevallása szerint — azt szereti a legjobban, hogy csodálatos gázsit kap. Egy lap­nak így nyilatkozott: Minden csodálatosan, nagy­szerűen megy. Remélem, egyszer nem fognak fe­lébreszteni... (F: gzs) Az Ovizsaru című film az egyik kedvence, mivel ebben egy csomó kis kölyökkel volt körülvéve EGY KIS LOTTÓTÖRTÉNELEM Alighanem egy Kölnben, 1620-ban megjelent könyv (Sig. Scaccia: Trac­tatus de Commerciis et cambio) az első olyan hiteles forrás, amelyből megtudhatjuk — hogyan születtek a sorsjátékok, sőt bepillantást nyerhe­tünk a sorsolások mechanizmusába is. Az egykori játékos egy meghatá­rozott összegért sorsjegyeket vásá­rolt, akár csak napjainkban is, a hú­zást viszont akkoriban másképp bo­nyolították le. Két urna volt: a számo­kai az egyikbe tették, a másikba pe­dig üres, nem nyerő cédulák (bian­chi) közé azokat, amelyekre nyere­mények voltak följegyezve. A húzás mindkét urhából egyidejűleg történt. Amelyik számmal egyszerre nyere­ménycédulát húztak ki, az nyert. Nemcsak lárgynyereményeket lehe­tett nyerni. Korabeli följegyzések sze­rint egyes spanyol sorsjátékok főnye­reménye nemesi cím volt. A reformá­ció előtt Németalföldön rendeztek egyházi sorsjátékokat is, azokon a nyereményként bűnbocsánatot lehe­tett nyerni. Az első nyomok, ha a sorsjátékok szülővárosa után kutatunk, Flandriá­ba, Brügge városába vezetnek, aho­vá már 1444-ben érkeztek „tanul­mányútra" szerencsejáték-szervezők Európa más részeiről. Erről azonban nem maradtak fenn hiteles följegyzé­sek. Arról viszont beszámolnak a krónikák, hogy Itáliában, Bologna vá­rosában sorsjátékokon kezdték „kiá­rusítani" a leiszaporodott árukészle­teiket a kereskedők. A számozott je­gyeket csekély összegért veszteget­ték. A jegyeket kisorsolták, s azé lett az áru, akinek a nyerőszám a birto­kában volt. Az ötös lottó szülővárosa Génua, a hatalmas itáliai kereskedelmi központ és kikötőváros. Génua városállamot a nagytanács kormányozta, amely évente megújult, akképpen, hogy tagjai közül öten­ölen kiváltak, helyükbe pedig előbb 120, később pedig 90 jelölt közül sorsoltak ki öt új szenátort. A polgárság nagy érdeklődéssel várta évről évre a jeles eseményt, s mint ahogy az szokás volt, fogadáso­kat kötöttek arra, ki lesz az az öt pol­gár, akinek a neve az urnából előkerül. Már azok is a fogadási összeg többszörösét kapták, akik csak két új tanácstag nevét találták el. Több jó tippel akár egész vagyont is lehetett szerezni... Aztán fölvetődött a kér­dés: miért ne tarthatnák a szenátor­választásoktól függetlenül a sorsolá­sokat? Az ötletet 1620-ban meg is valósították. A szerencsejátékok történetébe XIV. Lajos francia király is beírta a nevét. A királyi udvar eljegyzési ün­nepségein gyakran rendeztek sorsjá­tékokat Lorenzo Tonli nápolyi orvos (az életbiztosítás kezdetleges formá­jának, az úgynevezett tontinák felta­lálójának) irányításával. A főnyere­ményt — 100 ezer livre-t — egy ízben maga a király húzta ki, de azt „nem vágta zsebre", hanem újabb lottérián kitűzendő főnyeremény céljára vissza­adta. A király a sorsjátékok előtt bol­dog-boldogtalannak osztogatta a lot­tócédulákat. A nyeremények általában ékszerek, drágaságok voltak. Bécsbe, s ezt követően hamarosan Budára és Pestre, majd pedig Ma­gyarország más nagyobb városaiba a XVIII. század derekán jutott el a loté­ria, vagy ahogy nálunk elkeresztel­ték: a lutri. A krónikák két olasz sze­rencselovag és életművész nevét említik: Cátaldi Octavianét és Gio­vanni Antonio Calzabigiét. Utóbbi (mellesleg Casanova egyik közeli barátja) rövid ideig Mária Terézia pénz­ügyi tanácsadója volt, s nyilván az ő javaslatára bízta meg a királynő 1751. november 13-án aláírt páten­sében honlitársát, a hamarosan milli­omossá avanzsáló Cataldi Octavia­nét a szerencsejátékok meghonosítá­sával. Cataldi néhány garassal érke­zett a császárvárosba. Húsz eszten­dő alatt egymillió kemény forintot gyűjtött össze, amit akár a kincstár is megirigyelhetett... Meg is irigyelte! 1787-ben II. Jó­zsef császár saját kezébe vette a szerencsejátékok szervezését és fel­ügyeletét. Addigra létrejött a fogadá­si irodák és lutriügynökségek egész hálózata. Idővel már nemcsak Bécs­ben tartottak számsorsolásokat, ha­nem Budán, Nagyszebenben, Brünn­ben, Kolozsvárott és Temesvárott is. 1813-ban újabb lottó-pátens szüle­tett. Ezt I. Ferenc császár látta el kézjegyével. A harminchat cikkelyből egyetlen egyet idézünk, ami manap­ság is érvényes: „Az eredeti betéti je­gyek visszaadása nélkül a nyere­mény kifizetését semmi szín alatt kö­vetelni nem lehet. Ezen szabály áll azon esetre is, ha a betéti jegyek metélés, szakítás, égetés által, vagy más módon lényeges ismertetőjeleik­ben megsérültek." A lottózást Ferenc József császár az első világháború kitörése előtt betiltotta. (Népszabadság)

Next

/
Oldalképek
Tartalom