Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-08 / 212. szám, kedd

1992. SZEPTEMBER 8. . ÚJSZÓI EGÉSZSÉGÜGY A MEGELOZESEN A HANGSÚLY A 18. század legelején Veronában Rigoni Stern orvos felmérte a messzi környéket ellátó közkórházak 1142 női rákban (méhnyak-, méhtest- és emlőrák) elhunyt betegének életkörülményeit és azt tapasztalta, hogy az „örömlányok" közül feltűnően sok halt meg ezekben a betegségekben. A sokgyermekes, ismételten szoptató asszonyokat ritkán támadta meg az emlőrák, míg a méhrák az MIKOR GYÓGYÍTHATÓ? utcalányokéhoz hasonló gyakorisággal fordult náluk elő. Rigoni Stern doktor megfigyelte, hogy az apácák és a hajadonok, tehát a szexuális életet nem élő nők ügyanúgy megbetegedhetnek méhtest és emlőrákban, mint az élvhajhászók, viszont körükben csak elvétve fordult elő méhnyakrákos megbetegedés. A közel két évszázaddal ezelőtt élt tüdős, veronai doktor megfigyelései ma is helytállóak, pedig a tudomány azóta óriásit fejlődött. A víruselmélet lehetőségének feltételezése alapján nagy intézetek azt kutatják, hogy van-e összefüggés a méhnyakrák és a partnert gyakran váltogató, -intenzív szexuális élet között, akár a nők, akár a férfiak a partnerváltogatók. A megfigyelések és a kutatások ugyanazt a célt szolgálják, mint a szűrővizsgálatok: megelőzni, illetve gyógyítható szakaszában felismerni ä rákbetegséget. A Nemzetközi Rákunió, az UICC kongresszusán évekkel ezelőtt kimondták: a méhrák már nem kutatási téma, mert gyógyítható. Csupán a szervezésen múlik, hogy idejében felfedezzék. Azóta a nemzetközi fórumokon is ismertté vált a finnországi Turkuban éveken át végzett szűrési kísérletek eredménye. A várost három övezetre osztották. Egy övezetben a harminc évesnél idősebb nőket vizsgálták kolkoszkóppal és citológiailag (műszeresen és mikroszkóppal). Egyegy övezetre háromévenként egyszer került sor. A több mint tízéves munka tartama alatt megismétlődött vizsgálati eredmények meglepőek voltak. Az első szűrésnél ezer nő között 8,6 rákbeteget találtak, a második fordulóban már csak 2,8-at, a harmadikban a rákfelismerés 1,4 volt, s legvégül az orvosok már egyetlen egy esetet sem fedeztek fel. A háromévenként megismételt szűrés nagyszerű eredménye egyrészt abból adódott, hogy az érdekeltek 95 százaléka elment a vizsgálatra, másrészt, hogy a kolkoszkóp és a citológia együttes alkalmazásával képesek voltak a rákot megelőző állapotot, az ún. O-stádiumot is felismerni. (Ha tehát az ilyen kezdeti állapotot sem jelzi a vizsgálat, minimális a valószínűsége annak, hogy három év alatt olyan méhnyakrák fejlődjék ki, melynek gyógyítása nehézségekbe ütközne.) A rák (bármelyik fajtája) azon kevés betegség közé tartozik, amely akkor okoz panaszt, amikor felismerése és gyógyítása már kevés eredménnyel bíztat. Vagyis: az időben felfedezett rák gyógyítható. A női rákok a viszonylag hamarabb felismerhetőbb daganatos kórképek közé tartoznak. Éppen ezért gyakrabban esik róluk szó. Amiről viszont már nem olyan gyakran: vajon tudatosítjuk-e saját felelősségünket az egészségünkért? Vajon eleget teszünk-e a megelőzés terén? Ma már minden nő eljuthat a szűrővizsgálatra. De tegyük kezünket a szívünkre, hányan tartoznak a magukat rendszeresen ellenőriztetők közé? Az oldal anyagát írta: PÉTERFI SZONYA (Lőrfncz János felvételei) A RAKROL NYÍLTAN KELL BESZEL

NI MÍG KÖZVETLENÜL NEM ÉRINT BENNÜNKET... Augusztus közepén a Csehszlovák Rákellenes Liga és a Norvég Rákellenes Liga közös nemzetközi szimpóziumán nem csupán orvosok vettek részt, hanem pszichológusok, szociológusok, lelkészek és főleg ápolónők. Az előadások zöme ugyanis nekik szólt. Norvég kollégáik beszéltek arról, hogyan kell gondozni a rákbetegeket műtét előtt és után, hogyan kellene megszervezni a házi utógondozást, hogyan kielégíteni a beteg szükségleteit a rák gyógyíthatatlan stádiumában, illetve hogyan kell előkészíteni a haldoklót a végső útra. A tanácskozás eredményeit dr. Eva Siracká, a Rákellenes Liga elnöknője foglalta össze. • Nemrég a WHO nyilvánosságra hozott egy tanulmányt, melyből kiderül, hogy a világon egyre nagyobb sikerrel gyógyítják a rákbetegeket. 1970-ben a kórban szenvedők 40 százaléka vált tünetmentessé, 1992-ben a gyógyultak aránya 50 százalékon felüli volt. Hazánkban milyen a helyzet? — Szlovákiában évente 19 000 felnőttnél állapítanak meg rákot (az országban 62 000-ren betegednek meg), ejsből a mellrákos nők száma Szlovákiában évente 1500-zal emelkedik (az országban számuk ötezer). Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az időben megállapított rák gyógyítható, hogy jók a túlélési esélyek. Csakhát országunkban még nagyon alacsony szintű az emberek egószségtudata. Amikor kiderül, súlyos a baj, nem csupán a beteg szenved, hanem a családja is. A rettegés felőrli az idegeket... Éppen ezért szorgalmazzuk, hogy a rákról nyíltan kell beszélni, s az egészségnevelést is időben kell kezdeni. Gyermekkorban. • Számos országban, ahol a rákellenes ligáknak hagyományai vannak a felvilágosítás is magas színvonalon történik. A rák nem tabutéma, s nemcsak az orvosbetegre tartozik a gyógyítás módjának megbeszélése, hanem a hozzátartozókra is. Mert nem titok, a családi, baráti háttér lelkiekben erősíti a betegeket. — Ahol a rák nem tabu, ott kiváló a szakemberek és a laikusok együttműködése. Hazánkban szinte elképzelhetetlen, hogy társaságba tömörüljenek pl. a rákos gyerekek szülei (illetve a már elhunyt gyerekek hozzátartpzói), pedig pl. Franciaországban a Remény társulás ilyen, s nagyon nagy segítséget nyújt az állami egészségügynek. A fejlett országokban bevett gyakorlat, hogy a gyógyíthatatlan gyerekeket felkészítik a halálra. A hazai onkológiai nővérek szájtátva hallgatták norvég társnőiket, akik beszámoltak tapasztalataikról, arról, hogy bábozva mesélik el mitől hal meg az ember, s mi vár rá. Elképzelhetetlennek tartották, hogy ezt lehet, hogy ilyen is létezik. • Valaha őseink másképp viszonyultak a halálhoz, hiszen az emberek többnyire otthon fejezték be földi pályafutásukat. Csak a modern kor hozta magával azt, hogy a beteg magárahagyatottan hal meg. — Ezen a gyakorlaton változtatni kellene. Vissza kell térni ahhoz, hogy a haldokló az utolsó pillanatig maga mellett lássa, tudja szeretteit. Meg kell teremteni a körülményeket, hiszen a zsúfolt kórteremben a paravánnal elkülönített ágy nem jelent megoldást. • A norvég liga a hazai Rákellenes Liga védnöke. Mit tanulhatunk tőlük? — Nagyon nehéz a válasz, mert a két liga tevékenysége nem hasonlítható össze. Egyelőre. A norvég ligának ötven éves múltja van, s mint ahogy Lilly Christensen elnöknő közölte, a kezdet ott is olyan nehéz volt, mint manapság minálunk. Fokozatosan, aprólékos munkával győzték meg a lakosokat arról, hogy a rákellenes küzdelembe mindenki bekapcsolódhat. Ma a ligának 240 ezer tagja van, évi bevételük 58 millió dollár. A tagsági dijak 150 norvég korona, a diákoknak 75-öt fizetnek, a bevételek elenyésző részét képezik. A ligának szponzorai vannak, nagy gyárak, s egyre gyakoribb, hogy a lakosok végrendeletükben örökösként a ligát jelölik meg. Hagyományai vannak az ún. kopogtató akciónak, ami abból áll, hogy önkéntesek házról házra járva perselyeznek. Nagyon kedves a márciusi nárcisz akció, amikor országszerte mozgó árusok (önkéntesek), tfz koronáért műnárciszt, illetve nárciszkokárdát árusítanak, s persze mindenki tudja, hogy a bevétel a liga számláját gyarapítja. Ezen a napon ha valaki virág nélkül járna az utcán, elsüllyedne a szégyentől... Engem is meglepett, hogy egyre gyakoribb az is, hogy az elhunyt hozzátartozói, a barátok, a virágkoszorúkra szánt pénzt is inkább a ligának küldik, s a számlát a gyászoló rokonságnak adják át. , A norvég liga természetesen anyagilag nem támogathat bennünket, viszont gyakorlati adományokkal segíti hazánk betegeit. Mellprotézisekkel, a sztómás betegek életét megkönnyítő segédeszközökkel, de parókákkal is. Felajánlották, önkéntesek dolgoznak, s nem tudnak külön-külön megszólítani minden lakost. Míg közvetlenül néni érint bennünket, nem gondolunk arra, hogy egyszer talán nekünk is szükségünk lehet a liga nyújtotta segítségre. A közületek, vállalatok ritkán nyújtanak támogatást munkánkhoz, az adományozók többnyire magánszemélyek, gyógyult betegek, vagy azok hozzátartozói. Annak ellenére, hogy a kormány, az egészségügyi minisztérium, de az oktatásügy sem foglalkozik különösebben az egészségnevelés népszerűsítésével, vannak eredA diagnózis felállítását segíti a számítógépes rétegröntgen hogy Norvégiában kiképeznek onko-nővéreket, illetve szociális dolgozókat, akik a betegek házi gondozóhálózatát szerveznék meg. • Az elképzelések megvalósítása, gondolom, nagy anyagi ráfordítást igényel. Jól tudjuk, hogy a hazai rákellenes liga taglétszáma alacsony és ma még kevesen vannak, akik adományaikkal segítik munkáját. S ha már adakoznak az emberek, főleg a gyermekonkológiát támogatják. — Mi nem azt mondjuk, hogy a gyerekeknek nincs szükségük a pénzre. Tudatosítani kellene, s hál'istennek hogy így van, Szlovákiában évente 135 gyereknél diagnosztizálnak rákos megbetegedést. A felnőttek száma viszont évi 19 ezer S ha sürgősen nem változtatunk az eddigi életvitelünkön, 2000-ben minden harmadik lakos megbetegedhet. A ligában lelkes ményeink. Számos kiadványt jelentettünk meg, különböző klubok alakulásához nyújtunk segítséget. Nagyon hasznos tevékenységet fejtenek ki a Vénusz klubok, melyekbe a mellműtéten átesett nők tömörülnek. Az összejöveteleken egymást segítve próbálnak úrrá lenni félelmeiken, nehézségeiken. A liga számlájára beérkezett anyagi eszközöket szinte azonnal elosztjuk. Nemrég közel másfél millió koronát a pozsonyi Ružinov kórháznak utaltunk át, egy mammográf megvételére. (Mell-RTG). A rákszűrés eredményessége a műszerek minőségétől is függ. S nem győzzük hangsúlyozni, hogy csak akkor várható a betegek számának csökkenése, ha javulni fog a vizsgálatok minősége. Hiszen az időben felismert betegség gyógyítása könnyebb, gyorsabb, kíméletesebb és sikeresebb. FELEK, DE ELEK Mk Vénusz klub adta M^L vissza az életked^^U vemet. 1990. januárjában közölte velem az orvos, hogy a mellemben talált csomó rosszindulatú, s ha előbb fordulok hozzá, talán elkerülhettem volna az amputációt. Hazamentem, s közöltem a férjemmel, készüljön fel arra, hogy öt és három éves fiainkat egyedül fogja nevelni. Aznap éjjel, pedig a férjem nem iszik, megivott egy üveg konyakot. Másnap mondta, megőrjíti a tudat, hogy levágják a mellemet, hogy netán megfertőződött(!) tőlem, ezért kiszáll az életemből. Összecsomagolta a legszükségesebbeket és lelépett. Mivel meg voltam győződve arról, hogy úgy is meghalok, fel sem fogtam aljasságát. Megműtöttek, életben maradtam. Csak a kórházban tudatosítottam, mi is történt valójában: hogy egyedül maradtam. Az orvosok látták levertségemet, bíztattak, hiszen a műtét sikerült. Állították, nagy a valószínűsége annak, hogy az utókezelést követően rendbe jövök. Egy szavukat sem hittem, de igazuk lett. Hazatértem. Rendszeresen jártam az ellenőrzésekre. Egy napon a váróteremben két hölggyel találkoztam, s megtudtam, nekik is amputálták a mellüket. Tudják, milyen nehéz úrrá lenni a kétségbeesésen. Szóltak a Vénusz klub működéséről, s meghívtak maguk közé. Néhány hétig gondolkodtam, elmenjek-e vagy sem, s ma is szerencsének tartom, hogy végül rászántam magam és elmentem. Ugyanis ott döbbentem rá, hogy sokan vagyunk, s gondjaink hasonlóak. Nem én vagyok az egyedüli akit elhagyott a férje, akinek még ma is halálfélelme van, de aki meg akar birkózni a magánynyal... A klubösszejöveteleken gyakori vendég a pszichológus, a jogász, a gyógytornász és érdekes előadásokat tartanak különféle szakorvosok is. A nyár elején összeismerkedtem egy férfivel, akinek felesége a klub alapító tagja volt. Már nem él... Ha minden igaz, összeköltözünk. A gyerekeim apjukat látják benne, én pedig boldog vagyok, hogy van társam, hogy élek...