Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-02 / 207. szám, szerda

5 MOZAIK ÚJ SZÓ, 1992. SZEPTEMBER 2. A BÖRTÖNVISELT BETOPPAN A BÍRÓHOZ... Kora délután az irodájában ült. A másnapra kitűzött tárgyalások iratait olvasgatta. Valaki kopogott. -Tessék! Megdobbant a szíve, amikor a belépő férfiban felismerte azt a vádlottat, akit két esztendővel azelőtt hét évre ítélt. Visszaeső bűnöző volt. Lopásért, rablásért már többszőr állt a bíróság eló'tt. A komor arcú ember még az ajtónál topogva merev tekintettel bámult rá. Hirtelenjében csak egyre gondolhatott: a férfi megszökött a börtönből, és most bosszút áll amiatt, hogy legutóbb ő sózott rá hét hosszú évet. (Betört egy családi házba, ahonnan arany ékszerekkel és névre szóló tetemes összegű betétkönyvvel távozott.) Csak a következő pillanatban ötlött az eszébe, hogy az új köztársasági elnök közkegyelmet hirdetett. A megrögzött, visszaeső' bűnözőket is szabadlábra helyezték. Olyan esetről még nem hallott, hogy a korán kiszabadultak közül valaki kíséret nélkül betért volna a bíróság épületébe. Aggodalommal pillantott rá. Miért jött utána? Mi a szándéka? Az illető elindult feléje. Mit fogjon a kezébe? Mivel védekezzen? Már a fiókját akarta kirántani, hogy a kezébe ragadja a nagy irodai ollót, amikor az asztala előtt megálló férfi végre megszólalt. - Csak azért jöttem, hogy megmutassam magam. Már idehaza vagyok... - Jó emberismerő is lehetett, mert pillanatok alatt megállapította, hogy a bíró fél tőle. Ez jó érzéssel tölthette el, mert elmosolyodott. - Én nem haragszom magéra. Többre iš elítélhetett volna, de csak hetet adott... E kijelentés sem nyugtatta meg a bírót. Háborgott magában: senki sem védi a bíróság épületét, azt a folyosót sem, ahol a bírák irodái vannak! Bárki benyithat hozzájuk, s a bűnözők szép „köszönetet" mondhatnak az elítélésükért. Szótlanul, várakozva tekintett váratlan látogatójára. Az újra elkomorodó alak valamit még mondani akar, és csak azután?!... - Hazajöttem, de nincs hol laknom - nyögte ki nagy nehezen, ami a begyében volt. Az ijedt bíró felkapta a telefonkagylót, csakhogy mielőbb megszabaduljon tőle. A szociális gondnok számát tárcsázta. Közölte, hogy kiről és miről van szó. - Csak küldje hozzám - mondta a börtönből visszatérők gondját viselő hivatalnok. - Azt a kis házikót, ahol lakott az illető, lebontották, harmincnégyezret utaltak ki a részére. De egyszerre nem kaphatja meg, csak szükség szerint havonta egy bizonyos összeget. És kiutaltak számára egy lakást is. A kulcs nálam van. Még cipőre-, ruháravalót is kaphat tőlünk... Egyszerre csak megváltozott a börtönből szabadult ember arca, amikor a bíró a tudtára adta, mi miben vár rá! Fellélegzett, és hálatelt köszönömmel távozott. Teltek a hetek, hónapok. A januári „visszatérők" közül többeket újra elítéltek. Folytatták régi jó mesterségüket. De az ő emberéről, aki oly nagy ijedelmet keltett benne, semmit sem hallott. Nagypénteken aztán újra betoppant hozzá. Kellemes ünnepeket kívánt. Húsz év óta, amióta a fekete talárt magára öltötte, ilyesmit még nem élt meg. Mit csináljon? Felállt, és kezet nyújtott. - Magának is a legjobbakat kívánom... A néhány pillanatnyi töprengés nem kerülte el a visszaeső bűnöző figyelmét. - Ha kellemetlen vagyok... kezdte mondani, de a bíró félbeszakította. - Dehogy kellemetlen! Inkább így lássam, mint... - Megértem. Emberi dolog. Börtönviselt ember vagyok... Hogy ne érezze magát kellemetlennek, a bíró az asztala elé ültette. Csak ekkor kezdett bele a mondókájába, hogy miért is kopogott be hozzá. Dicsekedni akart. -Van már rendes keresetem. A házacskámért kapott pénzemből már nem szedegetek ki. Cukorkát készítek, cukorhabot, nyalókákat a gyermekek számára. Ok a legjobb vevőim... Karácsony ós újév előtt is meglepte a bírót. Boldog ünnepeket és még boldogabb új esztendó't kívánt. A bírónak sokkal jobban esett a börtönviselt ember őszinte jókívánsága, mint a hamis emberek mézesmázos szavai, akik úgysem kívánnak semmi jót tiszta szívből. S ekkor volt egy szomorú közlése is. - Már nem készíthetem a cukorkákat, nincs rá engedélyem, megtiltották. Egy darabig még eléldegélek a házikóért kapott pénzemből... Ez a közlés is hozzájárult ahhoz, hogy a bíró nem csupán szokatlannak, hanem érdekesnek tartsa e találkozásaikat. Úgy érezte, hogy összebarátkozott a börtönviselt emberrel. De az az újabb húsvét előtt nem toppant be hozzá. Valami történhetett vele. Három vagy négy hét múlva a kezébe kapta a vele kapcsolatos iratokat. Kerékpárt lopott! Elfogyott a pénze, azért?!... Végigolvasta az ügy kivizsgálásáról szóló gépelt oldalakat. A rendőrség jelentéséből kitűnt: amikor elkapták, maga mellett tolta a majdnem új kerékpárt. „Miért nem ült rá, hogy gyorsan eliszkoljon?" - kérdezte a rendőr. „Soha életemben nem ültem még biciklin." „Akkor miért lopta?" „Még gyermekkoromban sem volt biciklim, de nem loptam, hanem vettem!" „Kitől?" „Nem ismerem. Szép bicikli, csak háromszázat kért érte. Maga nem adott volna érte annyit?" Amikor ezt olvasta, a bíró nevetgélt az akaratlanul is megkedvelt ember tréfálkozásán. De aférfi „odabent", a rendőrségen beismerte: valóban eltulajdonította a kerékpárt, alá is írta a vallomását. A bíró a főnökéhez sietett, s elmondta, miért nem foglalkozhat az illető ügyével. A járásbíróság elnöke megértette: valóban részrehajló lehet, és mást bízott meg az ügy tárgyalásával. A bírónak a tárgyalóterem előtti folyosón ,,éppen" akkor akadt dolga, amikor a biciklitolvajt az ítéletmondó elé vezették. A férfi illedelmesen köszönt, s úgy nézett rá, mintha azt mondta volna: „Amint lejár a büntetésem, jelenteni fogom, hogy újra itthon vagyok..." Négy hónapot kapott; egyet már letöltött, mert a visszaeső bűnöst a tett elkövetésekor vizsgálati fogságba helyezték. A bíró elmosolyodott: „Három hónap múlva újra bekopog hozzám..." PETRŐCI BÁLINT ^f MOLDOVA ^MA GYÖRGY félelem kapuga^ Csöngettek, Borsos hallotta, hogy az asszony ajtót nyit, köszön valakinek, és a belső szobába vezeti. Martin is az előszoba felé figyelt, arcán egy rándulás jelezte,, hogy számított az új vendég érkezésére, búcsúzóul kezet nyújtott: -Akkor várom, hogy jelentkezz. Minél előbb. Borsos indulatai kint az utcán sem csillapodtak le. Belelovalta magát abba a meggyőződésbe, hogy Martin lekezeli őt, nem tartja igazán tehetségesnek. Keze ökölbe szorult a méltánytalanságtól, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa, Martin tévedett, mikor lebecsülte őt. Beült egy közeli eszpresszóba és elővette a füzeteit. Mikor megnyugodott, szokása szerint megpróbálta levonni a beszélgetés tanulságait. Eszébe jutott Martin tanácsa, hogy versírás helyett próbálja meg életének valamelyik szakaszát vagy a környezetében lezajlott eseményeket papírra vetni. Gondolatban végigfutott az életén, de múltját üres és jelentéktelen küszködések sorozatának látta. Nem hitte, hogy bárkit is érdekelhetnek azok az évek, melyeket állami gondozásban vagy különféle kollégiumokban töltött el. Érdekesebbnek találta azt a lehetőséget, hogy a csatornákról írjon, sorra merültek fel benne a munkatársaktól hallott történetek. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Borsos egy levelet kapott megbízott ügyvédjétől, melyben értesítették, hogy az illetékes bíróság elfogadta a kérést: testvérei törvényes gyámjának jelölte ki, és engedélyezte, hogy a megfelelő előírások betartásával eladhassa a kerkahidasi házat. Délután, a munka végeztével, Borsos az Ügyvédi Munkaközösség felé indult, hogy átvegye az iratot. Alig lépett ki az öltözőül szolgáló bódéból, mikor ráköszöntek. - Jó napot, Ferikém. Előállt a „Mohamed megy a hegyhez" tipikus esete. Borsos felnézett: a kalapot viselő, napszemüveges férfiban csak sokára ismerte fel a kihallgatását vezető századost. Megtorpant, és nem tudta, hogy viselkedjen, a rendőrtiszt barátságosan belekarolt: - Üljünk le valahol egy sörre - körülnézett, és a szemközti vendéglőre mutatott. - Ez megfelel, vagy menjünk távolabb? - Jó lesz ez is, de ne karoljon belém. A százados elengedte: - Ahogy gondolja, de remélem, nem hiszi rólam, hogy meleg vagyok. - Ezt nem mondtam, de utálom, ha egy férfi belém karol. - Kicsit ideges ma. Történt valami? - Semmi különös. - Vagy legalábbis nem tartozik rám. Egy bokszba ültek be, a rendőr megrendelte az italt, aztán a pogácsás tálat Borsos elé tolta: - Parancsoljon, úgy látom, friss. - Nem szeretem a pogácsát. - Ma nincs túl sok szerencsém magával. Lerakták elébük a korsókat, a százados ivott, aztán megtörölte a bajuszát: - Miért nem hívott fel, amikor megbeszéltük? Rosszul magyaráztam el magának a helyzetét? - Inkább túl jól. Olyanokat is mondott, amik már rég nem érvényesek. - Például mit? - Összeesküvésért már senkit sem ítélnek el Magyarországon, a többi ügy sem úgy áll. - Ilyen jól tájékozott? Nem hiszem, hogy utánanézett volna, inkább valaki kiokította - azt is meg merném tippelni, hogy ki volt az illető. Igen, az ember mindig lerak egy pár csapdát, aztán a madarak vagy belelépnek, vagy nem. Borsos ellenségesen nézett vissza rá: - Hiába beszél, nem tud csinálni semmit. - Biztos benne? Hátha rosszul súgtak magának, és nemcsak blöfföltem, hanem csakugyan van valamilyen kártya is a kezemben? Nagyon kellemetlen tud lenni egy ilyen tévedés. - Fejezzük be ezt a témát, nem tud megijeszteni. - Jó. Beszélgessünk inkább az irodalomról?! - Tudja az isten, van valami közös ebben a két foglalkozásban. Egyikhez sem kell diploma, de fontos a fantázia, a beleérzőkészség. Szóval, mit ír mostanában? - Ugyanazt, mint régen, és ugyanúgy. - Érdekes, mostanában minden író új hangot keres. - Én nem tudok kibújni a bőrömből mondta Borsos, és ujja hegyét a korsó peremére szorítva körbeforgatta maga előtt az asztal lapján és nem is akarok más lenni. - Látom, az irodalomban nem tekint partnernek. Beszéljünk inkább a nőkről vagy a fociról? - Ne haragudjon, de nekem mennem kell. - Parancsoljon, nem akarom feltartani. Borsos tétovázott, arra számított, hogy a nyomozó valamilyen fenyegetéssel zárja le majd a beszélgetést, de az változatlan f£lmosollyal nézett vissza rá. Csak akkor emelte fel a kezét, mikor a fiú pénzt vett elő a zsebéből: - Az én vendégem volt. A telefonszámom egyébként változatlan, bármikor megtalál. - Kérdezhetek valamit? -Természetesen. Közben mehetünk kifelé, majd útközben fizetek. Mi érdekli? - Miért velem foglalkoznak, és nem Martinnal? - Nem mondanám azt, hogy ez a kérdés teljesen jogtalan. - És mi következik ebből? - Csak annyi, amennyit mondtam: a kérdés nem jogtalan, és már más emberben is felmerült. - Magában is? (folytatjuk) FINTOR ROSSI VILÁG... Károly bácsi a kertszomszédom. A méhészet és a nyúltenyésztés már nem is kedvtelés nála, hanem valóságos megszállottság. Főképp a nyulaira büszke. Kis farmján a ketrecek előtt dróthálóból készült kifutóban a legnemesebb fajták futkároznak. Van ott hatalmas belga, cseh tarka, piros szemű fehér, ezüstbe menő szürke és fekete bundájú tapsifüles is. Jóétkű állatkák. Károly bácsi naponta cipeli nekik a zöld lucernát. Minap a mindig vidám szomszéd baljós ábrázattal állított be hozzám. - Gyere csak fiam, lásd, mit műveltek a nyulaimmal! Alig néhány évvel idősebb nálam, de fiamnak szólít. Én őt bácsinak. Ballagok utána. A ketrecek előtt megáll. Nem szól, csak mutatja a pusztítás nyomait. A dróthálón lyuk tátong, rajta akár ember is befér. A nyulak egy része a ketrecben, a többi kiszabadulva szabadon legelészik. - Ezt tették velem! - Tolvajok? - Gazemberek! A hangja panaszos. Közismert róla, hogy nyúlhúst nem eszik. Bevallása szerint soha meg se kóstolta. Velük szórakozik szabad idejében, gyönyörködik bennük, elbeszélget velük. További tenyésztésre eladja, vagy akár elosztja őket a közeli ismerősöknek. - Ugye, gond ennyi nyúl eltartása? - próbálom más irányba terelni a beszélgetést. - Már akinek. Nekem szórakozás. - Hol szerez ennyi takarmányt? - Van a szövetkezetnek... -Az a szövetkezeté. —És a szövetkezet kié? Az én földjeimet is elvették. Igy az enyém is. - Tőlük kapja a zöldet? - Nem kérem. Elviszem. Úgy mondja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - De hisz ez lopás! Elgondolkodik. Majd kisvártatva megszólal: - Szóval tolvajnak tartasz? - Jobb kifejezést nem találok.... Rám szegezi a tekintetét. - Hát fiam, rossz világ ez! - ??? - Ha már a tolvajt is meglopják... zs. I. BOLDOG NYÁR A kis szőke kacéran felhúzta a combjánál a fürdőruháját. - Nézzétek, milyen barna vagyok! - Víztől csepegő dús sörényét kecses mozdulattal hátravetette, a hajából fröccsenő hideg zuhany társait érte: a fekete fiút és a sápadt, sovány kislányt. Ő a társaság központja, ä fiú boldogan rohan fagyiért - mert arra támadt gusztusa; elővesz egy könyvet, de két perc múlva unottan becsapja és félredobja, élvezi udvartartása hódolatát. - Ez még a tavalyi fördőruhád? - fordul.a csúnya kislányhoz, de felesleges kérdezősködnie: a kifakult dressz nem a legújabb modell. - Én az idén kettőt is kaptam, hogy ne mindig egyben lógjak. Napozok még egy kicsit... nekem nem kell félnem a leégéstől. Egyetlen percig bírja csak mozdulatlanul, aztán felpattan, és odaveti: - Megmártom a lábamat... Fél perc múlva mind a hárman a vízben vannak, vadul fröcskölik egymást, boldogan visongnak. A kis szőke a leghangosabb. Most lesz harmadikos. (kopasz)