Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-02 / 207. szám, szerda

5 MOZAIK ÚJ SZÓ, 1992. SZEPTEMBER 2. A BÖRTÖNVISELT BETOPPAN A BÍRÓHOZ... Kora délután az irodájában ült. A másnapra kitűzött tárgyalások iratait olvasgatta. Valaki kopogott. -Tessék! Megdobbant a szíve, amikor a be­lépő férfiban felismerte azt a vádlot­tat, akit két esztendővel azelőtt hét évre ítélt. Visszaeső bűnöző volt. Lo­pásért, rablásért már többszőr állt a bíróság eló'tt. A komor arcú ember még az ajtónál topogva merev tekin­tettel bámult rá. Hirtelenjében csak egyre gondolhatott: a férfi megszö­kött a börtönből, és most bosszút áll amiatt, hogy legutóbb ő sózott rá hét hosszú évet. (Betört egy családi ház­ba, ahonnan arany ékszerekkel és névre szóló tetemes összegű betét­könyvvel távozott.) Csak a követke­ző pillanatban ötlött az eszébe, hogy az új köztársasági elnök közkegyel­met hirdetett. A megrögzött, vissza­eső' bűnözőket is szabadlábra he­lyezték. Olyan esetről még nem hal­lott, hogy a korán kiszabadultak kö­zül valaki kíséret nélkül betért volna a bíróság épületébe. Aggodalom­mal pillantott rá. Miért jött utána? Mi a szándéka? Az illető elindult feléje. Mit fogjon a kezébe? Mivel védekez­zen? Már a fiókját akarta kirántani, hogy a kezébe ragadja a nagy irodai ollót, amikor az asztala előtt megálló férfi végre megszólalt. - Csak azért jöttem, hogy megmu­tassam magam. Már idehaza vagyok... - Jó emberismerő is lehetett, mert pil­lanatok alatt megállapította, hogy a bíró fél tőle. Ez jó érzéssel tölthette el, mert elmosolyodott. - Én nem haragszom magéra. Többre iš elítélhetett volna, de csak hetet adott... E kijelentés sem nyugtatta meg a bírót. Háborgott magában: senki sem védi a bíróság épületét, azt a fo­lyosót sem, ahol a bírák irodái van­nak! Bárki benyithat hozzájuk, s a bűnözők szép „köszönetet" mond­hatnak az elítélésükért. Szótlanul, várakozva tekintett váratlan látoga­tójára. Az újra elkomorodó alak vala­mit még mondani akar, és csak az­után?!... - Hazajöttem, de nincs hol laknom - nyögte ki nagy nehezen, ami a be­gyében volt. Az ijedt bíró felkapta a telefon­kagylót, csakhogy mielőbb megsza­baduljon tőle. A szociális gondnok számát tárcsázta. Közölte, hogy kiről és miről van szó. - Csak küldje hozzám - mondta a börtönből visszatérők gondját viselő hivatalnok. - Azt a kis házikót, ahol lakott az illető, lebontották, harminc­négyezret utaltak ki a részére. De egyszerre nem kaphatja meg, csak szükség szerint havonta egy bizo­nyos összeget. És kiutaltak számára egy lakást is. A kulcs nálam van. Még cipőre-, ruháravalót is kaphat tőlünk... Egyszerre csak megváltozott a börtönből szabadult ember arca, amikor a bíró a tudtára adta, mi mi­ben vár rá! Fellélegzett, és hálatelt köszönömmel távozott. Teltek a he­tek, hónapok. A januári „visszaté­rők" közül többeket újra elítéltek. Folytatták régi jó mesterségüket. De az ő emberéről, aki oly nagy ijedel­met keltett benne, semmit sem hal­lott. Nagypénteken aztán újra betop­pant hozzá. Kellemes ünnepeket kí­vánt. Húsz év óta, amióta a fekete ta­lárt magára öltötte, ilyesmit még nem élt meg. Mit csináljon? Felállt, és kezet nyújtott. - Magának is a legjobbakat kívá­nom... A néhány pillanatnyi töprengés nem kerülte el a visszaeső bűnöző fi­gyelmét. - Ha kellemetlen vagyok... ­kezdte mondani, de a bíró félbe­szakította. - Dehogy kellemetlen! Inkább így lássam, mint... - Megértem. Emberi dolog. Bör­tönviselt ember vagyok... Hogy ne érezze magát kelle­metlennek, a bíró az asztala elé ültette. Csak ekkor kezdett bele a mondókájába, hogy miért is ko­pogott be hozzá. Dicsekedni akart. -Van már rendes keresetem. A há­zacskámért kapott pénzemből már nem szedegetek ki. Cukorkát készí­tek, cukorhabot, nyalókákat a gyer­mekek számára. Ok a legjobb ve­vőim... Karácsony ós újév előtt is meglep­te a bírót. Boldog ünnepeket és még boldogabb új esztendó't kívánt. A bí­rónak sokkal jobban esett a börtön­viselt ember őszinte jókívánsága, mint a hamis emberek mézesmázos szavai, akik úgysem kívánnak sem­mi jót tiszta szívből. S ekkor volt egy szomorú közlése is. - Már nem készíthetem a cukorká­kat, nincs rá engedélyem, megtiltot­ták. Egy darabig még eléldegélek a házikóért kapott pénzemből... Ez a közlés is hozzájárult ahhoz, hogy a bíró nem csupán szokatlan­nak, hanem érdekesnek tartsa e ta­lálkozásaikat. Úgy érezte, hogy összebarátkozott a börtönviselt em­berrel. De az az újabb húsvét előtt nem toppant be hozzá. Valami tör­ténhetett vele. Három vagy négy hét múlva a kezébe kapta a vele kapcso­latos iratokat. Kerékpárt lopott! Elfo­gyott a pénze, azért?!... Végigolvas­ta az ügy kivizsgálásáról szóló gé­pelt oldalakat. A rendőrség jelen­téséből kitűnt: amikor elkapták, ma­ga mellett tolta a majdnem új kerék­párt. „Miért nem ült rá, hogy gyorsan el­iszkoljon?" - kérdezte a rendőr. „Soha életemben nem ültem még biciklin." „Akkor miért lopta?" „Még gyermekkoromban sem volt biciklim, de nem loptam, hanem vet­tem!" „Kitől?" „Nem ismerem. Szép bicikli, csak háromszázat kért érte. Maga nem adott volna érte annyit?" Amikor ezt olvasta, a bíró nevet­gélt az akaratlanul is megkedvelt ember tréfálkozásán. De aférfi „oda­bent", a rendőrségen beismerte: va­lóban eltulajdonította a kerékpárt, alá is írta a vallomását. A bíró a főnö­kéhez sietett, s elmondta, miért nem foglalkozhat az illető ügyével. A já­rásbíróság elnöke megértette: való­ban részrehajló lehet, és mást bízott meg az ügy tárgyalásával. A bírónak a tárgyalóterem előtti folyosón ,,ép­pen" akkor akadt dolga, amikor a bi­ciklitolvajt az ítéletmondó elé vezet­ték. A férfi illedelmesen köszönt, s úgy nézett rá, mintha azt mondta volna: „Amint lejár a büntetésem, je­lenteni fogom, hogy újra itthon va­gyok..." Négy hónapot kapott; egyet már letöltött, mert a visszaeső bű­nöst a tett elkövetésekor vizsgálati fogságba helyezték. A bíró elmoso­lyodott: „Három hónap múlva újra bekopog hozzám..." PETRŐCI BÁLINT ^f MOLDOVA ^MA GYÖRGY félelem kapuga^ Csöngettek, Borsos hallotta, hogy az asszony ajtót nyit, köszön valakinek, és a belső szobába vezeti. Martin is az előszoba felé figyelt, arcán egy rándulás jelezte,, hogy számított az új vendég érkezésére, búcsúzó­ul kezet nyújtott: -Akkor várom, hogy jelentkezz. Minél előbb. Borsos indulatai kint az utcán sem csilla­podtak le. Belelovalta magát abba a meg­győződésbe, hogy Martin lekezeli őt, nem tartja igazán tehetségesnek. Keze ökölbe szorult a méltánytalanságtól, mindent meg akart tenni, hogy bebizonyítsa, Martin téve­dett, mikor lebecsülte őt. Beült egy közeli eszpresszóba és elővette a füzeteit. Mikor megnyugodott, szokása szerint megpróbálta levonni a beszélgetés tanulsá­gait. Eszébe jutott Martin tanácsa, hogy vers­írás helyett próbálja meg életének valamelyik szakaszát vagy a környezetében lezajlott eseményeket papírra vetni. Gondolatban vé­gigfutott az életén, de múltját üres és jelen­téktelen küszködések sorozatának látta. Nem hitte, hogy bárkit is érdekelhetnek azok az évek, melyeket állami gondozásban vagy különféle kollégiumokban töltött el. Érdeke­sebbnek találta azt a lehetőséget, hogy a csatornákról írjon, sorra merültek fel benne a munkatársaktól hallott történetek. TIZENNEGYEDIK FEJEZET Borsos egy levelet kapott megbízott ügy­védjétől, melyben értesítették, hogy az ille­tékes bíróság elfogadta a kérést: testvérei törvényes gyámjának jelölte ki, és engedé­lyezte, hogy a megfelelő előírások betartásá­val eladhassa a kerkahidasi házat. Délután, a munka végeztével, Borsos az Ügyvédi Munkaközösség felé indult, hogy átvegye az iratot. Alig lépett ki az öltözőül szolgáló bódéból, mikor ráköszöntek. - Jó napot, Ferikém. Előállt a „Mohamed megy a hegyhez" tipikus esete. Borsos felnézett: a kalapot viselő, nap­szemüveges férfiban csak sokára ismerte fel a kihallgatását vezető századost. Megtor­pant, és nem tudta, hogy viselkedjen, a rend­őrtiszt barátságosan belekarolt: - Üljünk le valahol egy sörre - körülnézett, és a szemközti vendéglőre mutatott. - Ez megfelel, vagy menjünk távolabb? - Jó lesz ez is, de ne karoljon belém. A százados elengedte: - Ahogy gondolja, de remélem, nem hiszi rólam, hogy meleg vagyok. - Ezt nem mondtam, de utálom, ha egy férfi belém karol. - Kicsit ideges ma. Történt valami? - Semmi különös. - Vagy legalábbis nem tartozik rám. Egy bokszba ültek be, a rendőr megren­delte az italt, aztán a pogácsás tálat Borsos elé tolta: - Parancsoljon, úgy látom, friss. - Nem szeretem a pogácsát. - Ma nincs túl sok szerencsém magával. Lerakták elébük a korsókat, a százados ivott, aztán megtörölte a bajuszát: - Miért nem hívott fel, amikor megbeszél­tük? Rosszul magyaráztam el magának a helyzetét? - Inkább túl jól. Olyanokat is mondott, amik már rég nem érvényesek. - Például mit? - Összeesküvésért már senkit sem ítélnek el Magyarországon, a többi ügy sem úgy áll. - Ilyen jól tájékozott? Nem hiszem, hogy utá­nanézett volna, inkább valaki kiokította - azt is meg merném tippelni, hogy ki volt az illető. Igen, az ember mindig lerak egy pár csapdát, aztán a madarak vagy belelépnek, vagy nem. Borsos ellenségesen nézett vissza rá: - Hiába beszél, nem tud csinálni semmit. - Biztos benne? Hátha rosszul súgtak ma­gának, és nemcsak blöfföltem, hanem csak­ugyan van valamilyen kártya is a kezemben? Nagyon kellemetlen tud lenni egy ilyen téve­dés. - Fejezzük be ezt a témát, nem tud meg­ijeszteni. - Jó. Beszélgessünk inkább az iroda­lomról?! - Tudja az isten, van valami közös ebben a két foglalkozásban. Egyikhez sem kell dip­loma, de fontos a fantázia, a beleérzőkész­ség. Szóval, mit ír mostanában? - Ugyanazt, mint régen, és ugyanúgy. - Érdekes, mostanában minden író új han­got keres. - Én nem tudok kibújni a bőrömből ­mondta Borsos, és ujja hegyét a korsó pere­mére szorítva körbeforgatta maga előtt az asztal lapján és nem is akarok más lenni. - Látom, az irodalomban nem tekint part­nernek. Beszéljünk inkább a nőkről vagy a fociról? - Ne haragudjon, de nekem mennem kell. - Parancsoljon, nem akarom feltartani. Borsos tétovázott, arra számított, hogy a nyomozó valamilyen fenyegetéssel zárja le majd a beszélgetést, de az változatlan f£l­mosollyal nézett vissza rá. Csak akkor emelte fel a kezét, mikor a fiú pénzt vett elő a zsebéből: - Az én vendégem volt. A telefonszámom egyébként változatlan, bármikor megtalál. - Kérdezhetek valamit? -Természetesen. Közben mehetünk kifelé, majd útközben fizetek. Mi érdekli? - Miért velem foglalkoznak, és nem Martin­nal? - Nem mondanám azt, hogy ez a kérdés teljesen jogtalan. - És mi következik ebből? - Csak annyi, amennyit mondtam: a kér­dés nem jogtalan, és már más emberben is felmerült. - Magában is? (folytatjuk) FINTOR ROSSI VILÁG... Károly bácsi a kertszomszédom. A méhészet és a nyúltenyésztés már nem is kedvtelés nála, hanem való­ságos megszállottság. Főképp a nyulaira büszke. Kis farmján a ketre­cek előtt dróthálóból készült kifutó­ban a legnemesebb fajták futkároz­nak. Van ott hatalmas belga, cseh tarka, piros szemű fehér, ezüstbe menő szürke és fekete bundájú tap­sifüles is. Jóétkű állatkák. Károly bácsi na­ponta cipeli nekik a zöld lucernát. Minap a mindig vidám szomszéd baljós ábrázattal állított be hozzám. - Gyere csak fiam, lásd, mit művel­tek a nyulaimmal! Alig néhány évvel idősebb nálam, de fiamnak szólít. Én őt bácsinak. Ballagok utána. A ketrecek előtt megáll. Nem szól, csak mutatja a pusztítás nyomait. A dróthálón lyuk tátong, rajta akár ember is befér. A nyulak egy része a ketrecben, a töb­bi kiszabadulva szabadon legelé­szik. - Ezt tették velem! - Tolvajok? - Gazemberek! A hangja panaszos. Közismert ró­la, hogy nyúlhúst nem eszik. Bevallá­sa szerint soha meg se kóstolta. Ve­lük szórakozik szabad idejében, gyönyörködik bennük, elbeszélget velük. További tenyésztésre eladja, vagy akár elosztja őket a közeli isme­rősöknek. - Ugye, gond ennyi nyúl eltartása? - próbálom más irányba terelni a be­szélgetést. - Már akinek. Nekem szórakozás. - Hol szerez ennyi takarmányt? - Van a szövetkezetnek... -Az a szövetkezeté. —És a szövetkezet kié? Az én föld­jeimet is elvették. Igy az enyém is. - Tőlük kapja a zöldet? - Nem kérem. Elviszem. Úgy mondja, mintha ez lenne a vi­lág legtermészetesebb dolga. - De hisz ez lopás! Elgondolkodik. Majd kisvártatva megszólal: - Szóval tolvajnak tartasz? - Jobb kifejezést nem találok.... Rám szegezi a tekintetét. - Hát fiam, rossz világ ez! - ??? - Ha már a tolvajt is meglopják... zs. I. BOLDOG NYÁR A kis szőke kacéran felhúzta a combjánál a fürdőruháját. - Nézzétek, milyen barna va­gyok! - Víztől csepegő dús söré­nyét kecses mozdulattal hátra­vetette, a hajából fröccsenő hi­deg zuhany társait érte: a fekete fiút és a sápadt, sovány kislányt. Ő a társaság központja, ä fiú bol­dogan rohan fagyiért - mert arra támadt gusztusa; elővesz egy könyvet, de két perc múlva unot­tan becsapja és félredobja, él­vezi udvartartása hódolatát. - Ez még a tavalyi fördőruhád? - fordul.a csúnya kislányhoz, de felesleges kérdezősködnie: a ki­fakult dressz nem a legújabb modell. - Én az idén kettőt is kaptam, hogy ne mindig egyben lógjak. Napozok még egy ki­csit... nekem nem kell félnem a leégéstől. Egyetlen percig bírja csak mozdulatlanul, aztán felpattan, és odaveti: - Megmártom a lába­mat... Fél perc múlva mind a hárman a vízben vannak, vadul fröcskö­lik egymást, boldogan visong­nak. A kis szőke a leghango­sabb. Most lesz harmadikos. (kopasz)

Next

/
Oldalképek
Tartalom