Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-15 / 218. szám, kedd

KULTURA .1ÜSZŐM 1992. SZEPTEMBER 15. MINDENT MEGÉLNI, MINDENT MEGÉRTENI SZÁZ ÉVE SZÜLETETT KÁROLVI MIHÁLVNÉ Igazi matróna kort élt meg, 93 éves is elmúlt, amikor francia földön örökre lehunyta szemét. Annak idején gyakran emlegették, hogy egy évvel halála előtt még autót vezetett, 65 évesen a cannes-i Aero Clubban repülőleckéket vett. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a háború idején, 50. életévén túl kész volt szemrebbenés nélkül vállalni egy jugoszláviai ejtőernyős küldetést. A vajdasági magyarokból álló Károlyi-brigád •létrehozása lett volna a tét. Nem rajta múlott a terv meghiúsítása - Moszkva szembenállásán akadt el. Önkéntelenül is az erőnlét csodálatot keltő kivételességének bizonyságaként elevenednek fel ezek az életrajzi tények. Pedig valójában zárdában nevelkedett, törékeny alkat volt. Kétszer is élet és halál között lebegett, a tífusszal, majd pedig leánykori kiújult tüdőbajával viaskodva (ami miatt nem jutott el a spanyol polgárháború frontmezőire). Ő maga egy nyilatkozatában a tudatos merészséggel magyarázta életerejének fenntartását. Úgy érezte, hogy a merészség megszűnése Ogyet jelent a hanyatlással, az önállóság, a függetlenség elvesztésével. Márpedig ő a „mindent megélni, mindent megérteni" indíttatásával tudta maga mögé a huszadik század évtizedeit. Hisz leányként rejtélyes családi fordulatokon törhette fejét. Nagyapját Ferencz József halálra ítéltette, majd a kiegyezés idején kinevezte miniszterelnöknek. Apja Rudolf trónörökös bizalmi emberének számított - liberálisként. Akkoriban még aligha sejtette, hogy személyes sorsa sem lesz híján olyan drámai fordulatoknak, amelyben a huszadik század feszítő ellentmondásai tükröződnek. Nekrológjaiban olyan megállapítások is szerepeltek, hogy tulajdonképpen megélte az egész huszadik századot. Ekkortájt ugyanis még különösebb kétkedés nélkül azonosítani lehetett a naptári évszázadot a fejlődéstörténetivel. Mi rendkívülit hozhat még az a századvégig hiányzó tizenöt esztendő? - sugallta a felületes korszellem. Hisz nem titok, a jól képzett nyugati politológusok sem sejtették, hogy a Gorbacsov-nyitás korszakhatárrá váló gátszakadást eredményez. Ez pedig új megvilágításba helyezi a huszadik század korábbi nyolc évtizedét. Szembe kell nézni a kapitalizmus meghaladásának zátonyra futott kommunista kísérletével, minthogy a két rendszer párharcából a belső megújulásra képes nyugati értékrend került ki győztesként. Mindez talán olyan érzéseket is kelthet, hogy kárba veszett Károlyi Mihály felesége és harcostársa életének egész „pátosza". Gyakran hangzott el vele kapcsolatban ugyanis e fennkölt szó. Nyilván benne volt ebben némi főhajtás is, ama elvhűség és áldozatvállalás iránt, mely a magyar arisztokrácia féltve óvott leányát a megélhetés gyakran filléres gondjaival küszködő emigráns számkivetettség vállalására késztette. Nevéhez visszavonhatatlanul hozzánőtt a Vázsonyi igazságügyminiszter által ráakasztott „vörös Kata" jelző. Pedig akkortájt mégcsak az első magyarországi feminista egylet alapítójaként hallatta szavát. Később, a Tanácsköztársaság napjaiban jelentette ki. - viszszaemlékezéseinek tanúsága szerint - egy fodrászüzletben, amikor az érte jövő férje révén felismerték, hogy nem Andrássy Katinka, hanem Károlyi Mihály férje. Annak oldalán lett a szocialista eszmevilág iránt vonzódó, majd a kommunistákkal rokonszenvező útitárssá. Mi mindent látott és megélt kétszer is emigráns sorsra jutva?! A visszaemlékezéseihez mellékelt névmutató az európai politikai és szellemi élet sokszínű gárdáját vonultatja fel előttünk. Csak a szélsőségek érzékeltetése végett: ült a nyugdíjas Clemenceau dolgozószobájában és Moszkvában hallgatta Lunacsarskij előadását. De még a húszas évek elején nagysikerű előadókörutat tartott az Amerikai Egyesült Államokban, ráébresztette hallgatóságát a gazdasági-társadalmi modernizálásban megszakadt, Horthy-Magyarországon uralkodó állapotokra. Európa nagyvárosaiban, az arab világban a különcökben sem szűkölködő vegyes társaságok tagjai is tisztelettel tekintettek rá. Alighanem az igaz emberség jelentette azt a vonzerőt, melyben őszinteség, igazságérzet és nagylelkűség A Károlyi házaspár Londonban, a 40-es években párosult. Talán itt kereshető lényének a huszadik század több évtizedével összefonódó pátosza. Az igazságot keresve, az egyéni felelősség és a kollektív lelkiismeret öszhangba hozásának igénye vezérelte. Hitt abban, hogy a végső megoldást a szocializmus hozza meg. Az ennek nevében létrejött rendszert lépcsőfoknak tekintette. Férjével együtt, a tiltakozás belső erkölcsi parancsára is hallgatva, bízott a rendszer tökéletesedésében, így vállalták együtt az újabb emigrációt, nehogy nevük összekapcsolódjon a Rajk-perrel. Azok után történt ez, amikor 1945-ben végre hazatérve a magyar parlament törvénybe iktatta férje történelmi érdemeit. í Ma talán már érhetőbbé válik, miből is eredt a sztálinizmust, mélyen elítélve, a továbblépésbe vetett hitük és meggyőződésük. A kelet-európai rendszereket a tizenkilencedik századból örökölt elmaradottság és társadalmi igazságtalanság felszámolásával mérték. Mélyen átélték, mit is jelent népük számára a Horthyrendszerben tovább merevedett kasztrendszer felszámolása, annak az uralomnak a megdöntése, mely őket is - három gyereket nevelve - kiforgatott mindenükből és igyekezett lejáratni a világban. Nyilván a történelmi igazságtételbe vetett hit és meggyőződés munkált Károlyi Mihálynéban akkor is, amikor 1962-ben úgy döntött, hogy véglegesen Magyarországra költözik. Úgy érezte, eljött az ideje annak, hogy a sok méltánytalanságot szenvedett Károlyi Mihály-örökség megtisztuljon a korábbi évtizedek hordalékaitól. Közben pedig a kelet-európai rendszerek a kor újabb kihívásaival szembekerülve egyre inkább zsákutcába jutottak. „Egy új igazság nem károsabb, mint egy régi tévedés" - idézik mostanság a goethei mondást. És hozzáteszik: persze csak akkor, ha az önszembesülés nem nélkülözi az erkölcsi hitelt és a társadalmi méltóságot. Akik ezt átérzik, aligha szabadulhatnak a Károlyi Mihályné életútjából sugárzó, végső ellentmondásában is nemes pátosz hatása alól. Egyén és közösség meríthet erőt belőle az önvizsgálathoz, hogy a huszonegyedik század csírái túléljék századunkat, s hogy a társadalom állapotát ne kelljen majd jó ideig megint a múltba tekintve, a huszadik századdal mérni. Mert egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy térségünk modernizálása és az európai felzárkózás-csupán esély. KISS JÓZSEF NAPFÉNY, VÍZ, KÁNIKULA ÉS - MATEMATIKA EGY HET A ZAMARDI MATEMATIKA-TABORBAN Érdekes kép fogadhatta azokat, akik augusztus 14. és 25. között a Zamárdi Gyermektábor felé vetődtek; a faházak teraszán egy-egy iskolai tábla, a tábla előtt gyerekek és pedagógusok írótömbök fölé hajolva, Aki közelebb ment, az is láthatta, hogy a bénító kánikula ellenére a jelenlévők figyelmét egyetlen dolog köti le: a matematika. A TIT Pest Megyei Egyesülete az ország legtehetségesebb (matematikai versenyeken kiválóan szerepelt) tanulói és a legkreatívabb szaktanárok számára rendezett közös szaktábort. Az elsőt, de - remélhetőleg - nem az utolsót. A tábor megvalósíthatóságához anyagiakkal jelentősen hozzájárult a Bolyai János Matematikai Társulat és „A pedagógus-szakma megújulásáért" nevet viselő projekt. Lajos Józsefné, a táborvezető és Pósa Lajos, a tábor szakmai irányítója nem feledkezett meg a határon túliakról sem. így kerülhettünk ki hatan a szlovákiai magyar pedagógusok közül (Culka Cecília és Csölle Teréz Dunaszerdahelyről, Hecht Anna Somorjáról, Mészáros József Galántáról, Kovács Zoltán Rozsnyóról és jómagam Zselizről), valamint 11 hazai tanulónk erre a nagyszerű Balaton-parti rendezvényre. A táborba 81 gyermeket s 39 felnőttet hívtak meg. Persze, nem azért volt ilyen sok felnőtt, hogy minden gyerekre két pedagógus is ügyelhessen (erre semmi szükség nem volt). A tanárok egy része foglalkozásokat vezetett, a többiek délelőtt szabadon választhattak, hogy melyikük munkáját fogják megszemlélni. (A munka nyolc korcsoportban folyt.) Pósa Lajos lebilincselően érdekes és kellő humorral fűszerezett foglalkozásai mellett érdekes volt végighallgatni Kiss Sándor óráit a nyolcadikosokkal, Montágh Balázs, Juhász Nándor és Csölle Teréz hetedikesekkel tartott feladatmegoldó délelőttjeit. Számtalan ötletet „lophatott" magának az a pedagógus, aki Csahóczi Erzsébet, Vincze Márta és Kovács Csongorné műhelyeibe is bepillantott. Merőben újat tanulhattunk Szeltner Zsuzsatói és Gráf Andreától, akik elsős-másodikos tanítványaikkal mutatták be a szorobánnal való számolás nagyszerűségét. A szóróban japán eredetű számolóeszköz, amelyen ide-oda tologató golyók sorakoznak sajátságos elrendezésben. A gyerekek ördöngös ügyességgel mozgatják a korongokat, és közben olyanokat mondanak, hogy „Hozzá kell adnom kilencet, tehát adok tízet és elveszek egyet", és a végén - csodák csodájára - az eredmény mindig pontos. Első pillanatra bonyolultnak tűnik, de tény, hogy ezek a másodikos gyerekek olykor gyorsabban megadták olyan többösszeadandós, két-háromjegyű számokat tartalmazó összeadás eredményét, mint mi, pedagógusok. Sokkal gyorsabbá és pontosabbá válik a fejszámolás. (A szorzótáblát - persze - ehhez is ismerni kell.) A tábor pedagógus-résztvevői naponta több előadást is látogathattak. Dr. Hajdú Sándor az alsó tagozatos tantervről, taneszközökről és teljesítmény-mérésekről, Brenyó Mihály a középiskolai szakköri foglalkozásokról, Károlyi Károly, Juhász Sándor és dr. Urbán János a tanulmányi versenyekről, Csonka Csabáné a nemzeti alaptantervről (NAT), Pálmay Lóránt a NAT matematikájáról, Majoros Mária hamarosan megjelenő könyvéről (Oktassunk vagy buktassunk?), Pósa Lajos a matematikai játékokról és a játékos matematika-oktatásról tartott előadást. A bennünket leginkább érintő vitaestnek a napirendben mindössze ennyi volt a címe: ,,Matematika. Szlovákia". így hát sok minden belefért: egyebek között Hecht Anna beszámolója a szlovákiai magyar oktatásügyről, Mészáros József összefoglalója a matematikai olimpiákon és a középiskolai háziversenyeken elért eredményeinkről. HoSszú és érdekfeszítő vita alakult ki a tankönyvfordításokról, és ezek ürügyén a nyelvhasználatról, nyelvromlásról. (Érdekes volt - például - hallani, mennyire természetesnek tartanák magyarországi kollégáink, ha valamilyen módon száműznénk szakkifejezéseink sorából a ,, tizedes szám"-ot. Joggal, hiszen csak egy magyar nyelv, van, és az ezt a kifejezést nem ismeri. Tizedestört van csupán, ami nem azonos a különírt tizedes törttel. Szlovákiai részről viszont - ennek ellenére - érződött az aggodalom: a tükörfordítás útján született „tizedes szám" már olyannyira elterjedt; hogy kérdéses: van-e, lesz-e értelme föllépni ellene.) Egy matematika-tábort sakk nélkül el sem lehet képzelni. Főleg ha Európa-bajnok sakkozó az egyik lakója. Lékó Peti huszonhéttáblás szimultánban bizonyította, méltó a címére; egyetlen táblán sem szenvedett vereséget. Egy ilyen táborban, ahol a gyermekek nagy többsége fiú, bizony merész vállalkozásnak minősült, amit Hecht Annával elterveztünk: esetenként megénekeltetjük a gyermeksereget. Úgy látszik, mégiscsak igaz lehet, hogy a matematikusok közel állnak a zenéhez, mert tervünk semmilyen akadályba nem ütközött. Táborozáskor már összeszokott kórus énekelte az egyszerű kánonokat és a többszólamú dalocskákat. A magyarországi matematikaoktatás évtizedek óta világszínvonalat jelent. Tanulságos volt betekinteni a műhelytitkokba. Az előadók többsége jól ismeri a környező országok metematikaoktatását, így a mienket is. Egy kissé leegyszerűsítve: a mi matematikaoktatásunkat „poroszosnak" érzik. Azt hiszem, joggal. Be kell látnunk, hogy nálunk a tehetséggondozás és a felzárkóztatás (amit ráadásul ugyanazzal a folyamattal akarunk megvalósítani) szólam marad csupán, ha száraz, tényközlő, szabálymagoltató, tudományízű, teljesítményközpontú oktatásunkat nem próbáljuk sürgősen életszerűbbé, élménytadóvá változtatni. Kreativitás-fejlesztés nélkül nincs tudományos fejlődés és gazdasági fellendülés. Az oktatás hatékonnyá tételére szánt milliók nem kidobott milliók. HORVÁTH GÉZA ESA Ml MULASZTÁSAINK? Rejtett félelmek élnek bennünk, akár történelminek nevezhető félelmek, látva a hivatalos politika szekerének rúdirányát. Különösen éberek aggályaink magyar tannyelvű iskoláink önálló fejlődése miatt. Nyugtalanítanak érthetetlen alkotmányos célozgatások a hivatalos nyelv elsajátítására, s attól sem derül föl a szívünk, hogy illetékes miniszterünk önkényes zárcserét alkalmaz akadémiai területnek számító helyiségben. Ám egyelőre semmi hivatalos jele oktatásügyi jogaink, gyakorlatunk megnyirbálásának. A tárca nem tiltotta be alternatív oktatási módszerek bevezetését a magyar tannyelvű iskolákban, csupán aggályait fejezte ki - valljuk be, jogosan - némely részletkérdés megoldásával kapcsolatban. Lehet Tolnai- és Zsolnai- módszerrel tanítani, de arra azért ügyeljünk, hogy nálunk nem honos a zsinórírás, s arra is figyelnünk kell, hogy szép hazánk fővárosa nem Budapest, hanem - no, ez majd még elválik. Egyelőre nincs akadálya az egyházi vagy magániskolák alapításának, s bár sok a panasz az alapítással kapcsolatban a hoszszas bürokráciára, azt mégsem állíthatjuk, hogy azt kizárólag a nemzetiségiek bosszantására találták ki. Egyelőre gond nélkül nyithat annyi első osztályt egy-egy iskola, ahányat a beiratkozó kisdiákok száma indokolttá tesz. Sokkal inkább ad okot aggodalomra az a tény, mert sajnos több ilyen konkrét tényről tudunk, hogy az új módszerrel induló elsősök nem kapták meg tankönyveiket, mert akadozik a szervezés, későn kaptak észbe pedagógusaink. Sőt arra is van példa, hogy a Tolnai-módszert oktató vendégpedagógus nem érkezett meg a tanév harmadik hetére sem, s a szülő még magyarázatot sem kapott rá, ugyan milyen szervezés hozta ezt a helyzetet, mert hiszen a tanév Magyarországon is szeptember elsején kezdődik. Kizártnak tartom, hogy ne rendüljön meg annak a szülőnek a bizalma az intézményért felelős személyben, aki gyermekét magángimnáziumba Íratta, csak éppen számukra a tanév még el sem kezdődhetett, mivel - hála a spekulatív szervezésnek - a tavaly ígéretesnek induló magángimnázium tantermek, épület nélkül maradt az idei iskolakezdésre. És nem örülhetünk annak sem, hogy pedagógusainkat tömörítő szövetségünktől mind több olyan tanárember határolja el magát, akinek a szövetség szervezési képességeit saját bőrén kellett tapasztalnia. Oktatásügyünk helyzete és állapota még bizonyos mértékben mitőlünk függ, magunk felelünk azért, melyik iskola milyen felkészültséggel tudja fölvértezni a tanulót, s ha felelősséget érzünk gyermekeinkért, éljünk azzal az elvitathatatlan jogunkkal, hogy iskoláinkban tehetségünkhöz mérten a maximumot nyújtjuk a tanulóknak. (brogyányi)