Új Szó, 1992. szeptember (45. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-11 / 215. szám, péntek

1992. SZEPTEMBER 11. ÚJ SZÓ. HITE ÉS ÉLET 6 FÉNYHORDOZÓK POZSONYBAN KÖZÉPKORI GONDOLATOK Fölfedezik a misztikusokat. Mi ugyan még nem indultunk el ezen az úton, de legalább tudomásul kell vennünk azt a meglepő tényt, hogy világszerte nem csupán a teológu­sok, hanem a művészek, filozófusok, sőt még a szociológusok is ámulattal fedezik fel, hogy a kereszténység rej­tett belső erőforrását, az Istennel va­ló személyes és „közvetlen" kapcso­latot milyen elevenen és mennyire „modernül" élték át már évszázadok­kal ezelőtt a nagy misztikusok. A mi álláspontunk ez ügyben az, hogy jól­lehet megkülönböztetett tiszteleltei tekintünk reformátorainkra és igyek­szünk hűségesen tanulmányozni ki­meríthetetlenül gazdag szellemi, lelki és irodalmi hagyatékukat, eközben az egész kereszténység eszmei örökségét is a magunkénak tekintjük, ' közöttük a misztikusok igaz vallomá­sait is az „Isten és a lélek" bensősé­ges' találkozásáról. Ezek a vallomások egyébként egyáltalán nem érzelgősek. Sokkal inkább átjárja őket a valóság és a teljes emberlét átélésének szenvedé­lyes vágya. Most két középkori gon­dolatot idézünk a legnagyobbak kö­zül valónak, Eckharl mesternek az írásaiból. 1260-ban született és 1329-ben halt meg. „Annyira szere­tem az igazságot, hogy ha története­sen Isten maga is eltávolodnék az igazságtól, én megmaradnék az igaz­ság oldalán és elfordulnék Istentől." Nem csoda, ha korunk „modern em­bere" lelkesedik az ilyen vallomáso­kért. Mi tudjuk, hogy nem lehet ellen­tét Isten és az igazság között, de va­jon a vallásos, hívő életünkön belül él-e bennünk az igazságnak ez a szenvedélyes szerelme? „Dicsekedel vele, hogy keresed és . szereted az Istent. Az igazság azon­ban az, hogy Isten a te kezedben csupán »gyertya«, aminek segítségé­vel valami mást keresel. Ha megta­láltad, elhajítod magadtól a kezedben tartott gyertyát, az Istent, és azt élve­zed, amit megtaláltál..." Kemény be­széd ez, s a keresztények közül va­jon hányan tudják ezt elviselni, ko­molyan venni? Annál nehezebb e ta­nítás fájdalmas igazságát elvállalni, mivel az a „valami más", amit a „gyertya" segítségével keresünk, va­lójában - nagyon értékes keresztény gazdagság. Keressük a belső békes­séget, világosságot, testi-lelki gyó­gyulást, üdvösséget. Lehel-e valakit azért hibáztatni, mert ezeket keresi? Bizony lehet, ha eközben maga Isten másodrangú eszközzé lesz a kezünk­ben: „gyertya", aminek addig van szerepe, amíg a magunk hasznát szolgáló „jó dolgokat" megtaláljuk. Vajon milyen eredményre jutnánk, ha egyszer felmérnénk a templomok­ba járó atyánkfiait: közülük hányan jönnek azokért az ajándékokért, ál­dásokért, amiket ott és csakis ott le­het elnyerni és hányan jönnek az ajándékok forrásáért, magáért az Úrért. Ne értsen félre senki: Istennel nem lehet úgy találkozni, hogy meg ne ajándékozna minket. Itt most arról van szó, hogy az ajándékok boldog, gyermeki, önfeledt élvezése közben ne feledkezzünk el az irgalmas szí­vű, kegyelmes Ajándékozóról. Emlé­kezzünk most arra, hogy Jézus Krisz­tus milyen szerény, mennyire igény­leien volt a saját személyét illetően. „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania" (Luk. ev.9). De ez az „igénytelen" Jé­zus háromszor is megkérdezte: „Si­mon, Jónásnak fia, szeretsz-e en­gem?" (János ev. 21). Igaza van a misztikusok figyelmeztetésének: hiá­ba találtuk meg a „gyertya" lényénél az ajándékokat, ha utána eldobjuk a „gyertyát". Hiszen így sötétségben maradunk és még az Isten ajándékai­val sem lehet jól élni, ha közben mi magunk sötétségbe jutunk. „Szeres­sétek az Urat mind, ti ő' kedveltjei!" (Zsolt, 31) „Mi szeressük Őt, mert ő előbb szeretett minket!" (I. János lev. 4) NAGY LAJOS református lelkész Jehova Tanúi a Jézus által a Földre hozott fény hordozóinak tekintik magukat és a világosság gyermekeiként igyekeznek ezt embertársaik közt terjeszteni — derült ki augusztus közepén, ami­kor Pozsonyban az Inter stadion­ban 15 ezer ember részvételével megtartották első szlovákiai kongresszusukat. Azért első, ... fenn, az oltár magasában, az ezüstnek vakító ragyogásában aran­nyal hímzett selyemkárpitok titokzatos mélyén trónol arannyal és drágakö­vekkel ékes palástban az Istenanya a gyermek Jézussal karján, mindkette­jük fején kincseket érő, drágakövekkel kirakott aranykorona... A bencések 1157-ben kezdték meg tanító és nevelő munkájukat. Köztük volt egy ifjú barát is, őszinte tisztelője Szűz Máriának. Cellájában ott állott az alig fél méteres Mária­szobor, egy darab hársfából kifarag­va. Ehhez imádkozott naponta. Ami­kor elindult, hogy a hitet terjessze az emberek között, magával vitte a szobrocskát. Vándorlása során egy éjjel azért imádkozott Szűz Máriá­hoz, mutassa meg neki azt a helyet, ahol letelepedhetne. Álmában meg­jeleni neki Mária, és megmutatta a igyekeztek itt is hasonló környe­zetet teremteni. Ennek érdeké­ben több mint másfél hónapos munkával rendbe tették a futballi­dény után meglehetősen megvi­selt stadiont, festettek, javítottak, sőt az egész nézőteret ülőhelyek­kel szerelték fel. A munkában mindenki a lelkiismerete és az ideje szerint vett részt, hétközna­hegytetől, ahol cellát épít­het a számára. A barát aszerint cselekedeti. A hí­vek egyre többen látogat­tak el a remetéhez, hogy imádkozzanak a Szűza­nyához. ...Henrik, morva őrgróf és (elesége, Ágnes is elza­rándokolt a kápolnához. Mindkettejüket makacs köszvény kínozta, az orvo­sok már lemondtak róluk. Egy éjszaka álmot láttak. Az álombeli jelenés szerint, ha felkeresik a Boldogsá­gos Szűz celláját, meggyó­gyulnak. Másnap reggel, amikor felébredtek, nyoma sem volt a kínzó fájdalom­nak. Elindultak hálaimát re­begni... Egy szépséges legenda is fűződik Mariazellhez. Egy magányos öreganyó Mariazell tornyai irányába bandukolt, hogy imát rebeg­jen a zelli Mária előtt. A rab­lók az erdőben a búcsúsok­ra leselkedtek — tudták, hogy gazdag ajándékokat visznek a Szűzanyának. Út­ját állták az anyókának: Hová ballagsz, te sápadt asszony? A zelli búcsúra. S mit viszel a zelli Máriának? Add elő kincsedet! Ó, nem viszek én semmit, csak tiszta szívemet. A zsiványok megmotozták, s mert valóban semmit nem talállak nála, lei­hasították az anyóka mellét, kitépték a szívét, s e szavakkal dobták a köté­nyébe: Most indulj, vidd a szíved a zelli Máriának. És csoda történt! Az anyóka megin­dult, s a templomba érve holtan esett össze. A Szűzanya megmozdult az oltáron, odaléjsett a halott asszony­hoz, felemelte a vérző szívét, és vis­szalépett az oltárra. S az anyóka élet­telen teste megelevenedett, vérző se­bének nyoma sem látszott, mellkasá­ban újra dobogott a szíve... (k) ezzel is demonstrálták, hogy nem vesznek tudomást a társadalmun­kat jelenleg megosztó hiábavaló vitákról. Pontosabban volt egy harmadik csoport is, mivel a ma­gyar és a szlovák szektor közt mintegy 500 süketnéma foglalt helyet, akik számára az elhang­zottakat a nézőtér alján álló fej­hallgatós tolmács közvetítette. A \ Jehova Tanúi a nyelvi toleranciát különben is magas szinten műve­lik, tavalyi prágai világkongresz­szusuk például 13 nyelven folyt párhuzamosan. A rögtönzött sajtóközpontban az újságírók nagy érdeklődést ta­núsítottak a rendezvény iránt. Mi a pozsonyi Horváth Lászlóval be­szélgettünk el. Ő „vén", bár ez szerinte nem jelent valamiféle ve­zetői pozíciót, inkább csak arra Dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, Brazíliában, Sao Paulóban járt; útjáról ezt nyilatkozta lapunknak: — A Magyar Bencés Kongregáció megbízásából utaztam el Dél-Ameri­kába, a háromévenként esedékes el­lenőrzésre. Ennek érdekessége, hogy személyemben először vett részt rajta pannonhalmi főapát. Az ellenőrzések korábban is megvoltak, de ezt a tevé­kenységet a rend eddig kénytelen volt kiadni albérletbe. • Ön a vezetőjük, azaz a főapátjuk a brazíliai bencés atyáknak is? — Igen. Hozzánk tartoznak. A több mint 11 milliós brazíliai fővárosban egy modern kolostor és iskola épült, templommal együtt, 1960-ban. 14 bencés atya tevékenykedik, teljesen önállóan tartják el magukat a besze­dett tandíjból. Általános és kőzépisko- < lát működtetnek 1200 diákkal, és el-' végzik a Sao Pauló-i kolónia lelki­pásztori ellátását is. Tárgyaltam egy magyar kollégium létesítéséről is. A brazíliai bencés közösség csak nem­rég kapta meg az apátsági rangot, s apát áll az élén. Az utánpótlást ott el­sősorban brazil papokból kívánjuk csolatban hosszan magyarázta a honi orvostudomány pazarló jel­legét és példákat hozott fel a vérkészítmények nélküli gyógyí­tás lehetőségeire. A hazai szín­vonalat ismerve részben igazat is adtunk neki, de azért kívülálló­ként eléggé borzasztóan hatott a gondolat, hogy ha minden kötél szakad, végül is az örök élet re­ményében inkább lemondanak a megalkuvással járó néhány földi évtizedről. Úgyszintén szóba hoz­tuk a néha tapasztalt, túlságosan kitartó ismeretterjesztést is. Sze­rinte ez azért fordulhat elő, mert saját egyéniségét közülük sem veszti el senki, viszont ha vala­melyikük erőszakosnak bizonyul, a gyülekezet vénei elbeszélget­nek vele, és felvilágosítják, hogy tevékenysége ellenkezik Krisztus szellemével. Néhány hét távlatából megálla­píthatjuk, Jehova Tanúinak po­zsonyi kongresszusa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy eloszol­megoidani. Most is három növendék vár felszentelésre. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Pannonhalma a jövőben ne tartson kapcsolatot ezzel a távoli apátsággal. • Hány bencés atya főnöke jelen­leg a pannonhalmi főapát? — A rendtagok száma 140 körül van. A legtöbben Pannonhalmán élünk és tevékenykedünk. Vannak bencés papok Győrött, hiszen ott is működik gimnáziumunk. Tartoznak hozzánk Ausztriában élő és tevékeny­kedő bencések is. Tennivaló bőven van. Egyre több munkát ad Pannon­halmán az évfordulóra való felkészü­lés. Ezeréves ittlétünket 1996-ban ün­nepeljük meg. Sao Paulo után dr. Várszegi Asztrik főapát rövidesen Rómába utazik a bencés papok és főapátok világtalálkozójára. Ez a többnapos program is kiemelkedő eseménye a szinte az egész világot behálózó bencés szervezetnek, amely kereté­ben mintegy 10 ezer bencés pap végez oktatói, vallást hirdető, törté­nészi, irodalmi munkásságot. CSERESZNYÁK ISTVÁN A magyar részlegben mintegy háromezer hívő és érdeklődő hallgatta a bibliamagyarázatokat illetve önvallomásokat mert ezt a vallást hazánkban mind a mai napig nem ismerték el hivatalosan, és mivel a közel­múltban ezt még Albánia is meg­tette, az utolsó ilyen európai or­szág maradtunk. A pozsonyi kongresszus alkal­mat szolgáltatott arra, hogy meg­ismerkedjünk ezekkel az embe­rekkel, és megpróbáljuk kideríte­ni, mi készteti őket arra, hogy az esetleges kudarcok ellenére is újra meg újra kapcsolatba próbál­janak lépni számukra teljesen idegen emberekkel, és akár órá­kon keresztül beszéljenek nekik a Bibliáról, Istenről, emberi gyarló­ságról, vagy akár a világ végéről. Első élményünk a feltűnő rend és tisztaság volt. ők ugyanis tiszta népnek tekintik magukat, ezért ponként általában hetvenen, a hétvégeken pedig háromszázan jöttek össze, több mint 23 ezer órát dolgozva le így. A kongresszus három napig tartott, ami egyáltalán nem vélet­len. Az első nap biblikus előadá­sainak témája az Istentől szárma­zó szellemi világosság, mint az igazi tudás forrása volt, a máso­dikon felidézték, hogy e világos­ságot a Földre Jézus hozta el, a harmadikon pedig újra hitet tettek amellett, hogy Jézus igaz követe­iként ezt ők terjesztik tovább. Meggyőződésük szerint ugyanis ők azok, akik az utolsó betűig betartják a Bibliában lefektetett isteni tanácsokat. A program egyébként szlovákul és magyarul párhuzamosan folyt, Isten üzenete az örök csend világába is eljutott Méry Gábor felvételei utal, hogy bővebben elmerült a Biblia tanulmányozásába. Újra le­szögezte, hogy lényegében min­den cselekedetüket a Bibliára ve­zetik vissza. Ilyen például a vér­probléma. (Isten ugyanis az Özönvíz után megengedte az embereknek a hús fogyasztását, mindössze a vért tartotta meg magának). Horváth úr ezzel kap­janak a közvéleményben velük kapcsolatban élő meglehetősen vad hiedelmek. Ez egyrészt a sajtónak köszönhető, amely vá­ratlanul nagy teret szentelt az eseménynek, másrészt az utolsó nap nyílt délutánján bárki elláto­gathatott közéjük, és ők készsé­gesen válaszoltak még a legfur­csább kérdésekre is. T.L. ÚJRA MAGYAR ZARÁNDOKOK LŐCSÉN A Mária-hegyen emelt neogótikus kegytemplomot, mely a lurdes-i mintá­jára épült 1908-1914 között, 1922-ben szentelték fel. A benne lévő kegy­szoborról 1313-ból származik az első írásbeli.említés. Abban a pillanatban ábrázolja a Szűzanyát, amikor Szent Erzsébettel átéli az örömhírt. A pro­testantizmus idején a szobrot a városfalban rejtették el, és csak 1698-ban került újra elő. 1900. július 2-án kassai magyar zarándokok által ajándéko­zott aranykoronával megkoronázták a kegyszobrot. (1934-ben ez a korona eltűnt, s máig sem került elő). A kegyszobor körül elhelyezett nem nagy­számú hálatáblák közül három magyar nyelvű a közelmúltból való, annak bizonyítékául, hogy magyar zarándokok is folyamatosan járnak Lőcsére. Amióta a rendszeres magyar búcsújárás a második világháború alatt abbamaradt — az idén már harmadszor volt búcsúi misénk anyanyel­vünkön a gimnáziumi (jezsuita) templomban. Köszönet illeti Német Re­zső plébános urat, aki elfoglaltsága mellett a Csallóközből jött el szent­misét szolgálni. A liturgia ünnepélyességéhez hozzájárult a csütörtöki ifjúsága énekcsoport. Elgondolkodtató, hogy ha Lurdes-ba, Czestochowaba, Mariazellbe, vagy akár Medjugorjeba rendszeresen járnak magyar zarándokcsoportok, meny­nyivel természetesebb lennejelenlétük Lőcsén... ZILIZI TIHAMÉR IAÖPAULO UTÁN, RÓMA ELŐTT MARIAZELL Prikler László felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom