Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-26 / 201. szám, szerda

5 MOZAIK 1992. AUGUSZTUS 26. MACSKADAL VLASTA FABIANOVÁ EMLÉKIRATAIRÓL Legendás előadása volt a prágai Tyl Színháznak Örkény István Macskajátéka. Giza és Erzsi, a két Szkalla-lány története akkora sikersorozatot ért meg a klasszicista stílusban épült falak közt, ahol 1787. őszén Mozart Don GiovannijánaW tapsolt a közönség, hogy ahhoz hasonlót sem azelőtt, sem azóta nem jegyez a cseh színháztörténet. Wolfgang Amadeus művét ősbemutatóként, mintegy ajándékba kapták a prágaiak, Örkény drámáját már több helyen játszották a világon, amikor a csehek is láthatták. Az akkor még Szolnokon működő Székely Gábor rendezésében, 1974-ben mutatták be a darabot, s kilenc éven át csaknem ötszázszor játszották, és bizonyára tovább is játszották volna, ha nem „megy el" Erzsi, pontosabban Erzsi utolérhetetlen megformálója: Dana Medfická. Gizát, aki Garmisch-Partenkirchenben lakó fiánál, tolószékbe kényszerülve éli az életét, Vlasta Fabiánová alakította ugyancsak magas művészi fokon. 0 hetvenkilenc évesen tavaly júliusban ment el, de élete utolsó hónapjaiban Ez vagyok én címmel megírta visszaemlékezéseit, s a könyv, Ladislav Danes gondozásában most jelent meg nemrég. Macskadal című fejezetében oldalak szólnak az Örkény-mű Tyl színházbeli színpadraállításáról, a próbák hangulatáról, a két főszereplő öröméről és az előadás páratlan sikeréről. Vlasta Fabianová színészi pályájának egyik legszebb szakaszát idézi fel ezekkel a sorokkal, s élményeit, emlékeit megosztva egy nagy hírű előadás születésének heteit, óráig, pillanatait teszi maradandóvá. „A hetvenes évek egyáltalán nem kedveztek számomra. Csupa kis szerep és egyre kisebb — kezdi a fejezetet Vlasta Fabianová. — S akkor megkaptuk az Örkény-darabot, de nem ismertük sem a művet, sem a szerzőt. Államközi kulturális egyezmény, muszfeladat, ráadásul még egy fiatal magyar rendezőt is adtak hozzá... az ilyen dolog eleve bizalmatlansággal jár. Igazgatónk sem titkolta kételyeit... ugyan, kit fog itt érdekelni két öregasszony sorsa? Senkit. És nemcsak ő, mindannyian azt hittük: a rengeteg munka, a nyelvi akadályokból eredő nehézségek után, ahogy ez hasonló esetekben lenni szokott, eljátsszuk párszor a darabot és vége, le is kerül a műsorról. Ha csak egyetlen szóval jelezte volna valaki, hogy a Nemzeti Színház történetében ez lesz a legsikeresebb prózai előadás, azt biztos, hogy elmegyógyintézetbe küldjük. De alighogy elkezdtük olvasni a darabot, már oda is szóltam Danának: Érzem, érzem az embert. Én is, felelte, van benne valami. És minél többet foglalkoztunk a szöveggel, annál érdekesebbnek tűnt, a végén már égtünk, lobogtunk, úgy kellett kikergetni bennünket a színházból." A két színésznő ilyenkor otthon, telefonon folytatta a próbát. „Jött haza egyszer a férjem, késő este, és ott állt döbbenten az ajtóban. Fülemen a kagyló és hallja, hogy keresetlen, durva, már-már kegyetlen szavakat vagdalok valakihez, a végén pedig lecsapom a telefont. Én csak akkor vettem észre őt, ahogy ott állt, tátott szájjal. "Úristen,mit kiabáltál a telefonba? Sok éve ismerlek már, de hogy ennyire durva, faragatlan vagy, azt nem is sejtettem." Nevetnem kellett. Én a Macskajátékot próbáltam Danával. Ennél nagyobb elismerés azonban nem érhetett volna: egy szakmabelit sikerült megtévesztenem." Azokban a napokban már mindkét színésznő tudta: időszerű, nagyon is élő darabban kaptak főszerepet, hiszen az elidegenedés, amiről a Macskajáték szól, századunk betegsége. „Annyi, de annyi igazságot, emberséget, érzelmet, szeretetet, vágyakozást fedeztünk fel a darabban, hogy az egyikünket sem hagyta hidegen. Át tudjuk majd adni mindezt a nézőknek? Sikerülni fog? Sikerült. Hallhatóvá, kitapinthatóvá vált a csend a nézőtéren. Minden perc, mindenpillanat magáért beszélt. A nevetések, s nyomban utánuk a könnyek... nagyon szoros kapcsolatba kerültünk a nézők lelkével. Hosszú idő után most újra tökéletesen boldognak éreztem magam. Színészként és magánemberként egyaránt." Az előadást 1982-ben a televízió is rögzítette, majd a Supraphon hanglemezkiadó is felvette. Vlasta Fabianová és Dana Medrická az Örkény-darab kapcsán Budapest vendége, elismerések, kitüntetések, majd 1982 telén egy huszonkilenc éves magyar rendező meghívására mindkét színésznő főszerepet kap A csoda vége című filmben. Tragikomédia idős emberekről, nővérekről, megözvegyült szeretőkről. „A négyszázadik előadásnál tarthattunk, amikor elkezdtük a forgatást Vészi Jánossal. Esőben, ködben, hóban, hidegben vitt bennünket a kocsi Prágából Pestre és vissza, nekem a derekam sajgott, Dana a mellkasában érzett erősödő fájdalmakat. Nem érezte jól magát, láttam rajta, de úgy dolgozott, ahogy azt a színészi etika előírta. Az utolsó felvételeknél úgy tűnt, már fel sem fogja a rendező észrevételeit. Nem sokkal azután, hogy hazajöttünk, kórházba szállították. Amikor az állapota felől érdeklődtem az ápolónőnél, s megkérdeztem tőle, nincs-e számomra valamilyen üzenete, lesütött szemmel annyit mondott csupán: »Nem hiszem, hogy minden rendben volt nála. Többször is azt hallottam tőle: ne haragudj, Vlasta, megöltem, a macskákat.«" így került le a Tyl Színház műsoráról Örkény darabja, s a két kitűnő prágai színészt már csak Vészi János rendezésében láthattuk együtt. Vlasta Fabianová a kíváncsi természetű, torkos és hóbortos Kamilla szerepében ragyog fel a filmben, de a csoda, amelyet képviselt, kilenc évvel később, Moldva parti lakásában ért csak véget. A könyv, amelyet itt hagyott, ajándék. Egy megfáradt, melegszívű Macska dala. SZABÓ G. LÁSZLÓ ZENÉS ESTÉK MÜNCHENBEN Belcanto '92. Ezt a címet kapta a müncheni Kaloskop társaság rendezvénye, amelyen az elmúlt napokban a magyar operaéletet is több neves személyiség képviselte. Budaspetről érkezett Mücnhenbe a Magyar Állami Operaház zenekara Pitti Katalin a Traviatában remekelt és a Magyar Állami énekkar Antal Mátyás vezényletével. Verdi, Puccini, Donizetti, Bizet és Rossini legszebb operakettőseit előadó művészeket kísértek, s a magyar előadórrlűvészeken kívül cseh, szlovák, bolgár, olasz, német és spanyol énekesek is felléptek. Összesen nyolc hangversenyre válthattak jegyet az érdeklődők, a művészek pedig a Csikós Attila tervezte színpadi díszletben léptek közönség elé. Pánczél Éva, Pitti Katalin, Szűcs Márta és Kálmándi Mihály mellett a pozsonyi Nemzeti Színházból többek között Ľudovít Ludha, Maratin Babjak és Ĺubica Vargicová lépett fel, de nagy sikerrel szerepelt a kassai Margita István is, aki a prágai Operaház tagjaként a Salzburgi Zenei Ünnepségekről „ugrott át" Münchenbe. A tapsbői, amely minden este hangosan zúgott Münchenben, talán Pitti Katalinnak és Margita Istvánnak jutott a legtöbb, akik Verdi Traviatá jából adtak elő gyönyörű részletet. Elismerés illeti azonban a budapesti Állami Operaház kosztümtervezőjét, Vágó Nellyl is, aki stílusos jelmezekbe öltöztette az összes szereplőt. Nincs még hagyományos a Belcanto elnevezésű rendezvénynek Münchenben. Most, az elŕnúlt hetekben vehettem rajta részt először, de a nagy sikerű kezdés után biztosan hiszem: a folytatás nem marad el. (lit) Csak egy név, egy akta... Három hónapja, hogy édesanyám meghalt. Tegnap a postaládában egy értesítőt találtam, melyen a hivatal tudatja vele, hogy szeptember elsejétől alacsony nyugdíját 35 koronával emelik. Álldogáltam, forgattam a kezemben a cetlit, és postásunk szavaira gondoltam, aki három hónappal ezelőtt azt mondta: „Be kár, hogy a mama nem egy nappal később halt meg, mert még megkapta volna a nyugdíját..." Hát nem kapta meg... És már azt sem tudja meg, hogy emelték... 35 koronával, amit ő minden bizonnyal tejre szá mltott volna át, mert mindig mindent tejben fejezett ki. És már azt sem tudja meg hogy a postai hírlapszolgálat meg akarja vele fizettetni azokat a napilapokat és folyóiratokat, melyeket ő már egy fél éve lemondott, és nem is kapott, tudomására hozva, hogy ha 15 napon belül nem kűídi a pénzt, beperelik. Meg azt sem tudja meg hogy a kiírás szerint a jövő héten neki kell takarítania a lépcsőházat. De azt sem, hogy most nekem örökösödési adóként a lakásért annyit vetett ki a bíróság amennyiért két évtizeddel ezelőtt szegény holt apámmal megvették, mondván mára megsokszorozódott az értéke. Szerencsének tartom, hogy nem jut el hozzá referálásom arról hogy azt a sok összekuporgatott pénzéből vásárolt ruhaneműt dísztárgyat szőnyeget, csecsebecsét fillérekért sem tudom eladni. Meg a rengeteg könyvet, amire azt mondta-örök érték. Hát, egy fillérny

i sem. Ennyi, és még ki tudja, menynyilesz, hány értesítőpn mert a hivatalnok kisasszonyok számára a mamám csak egy név, egy akta. Tisztelettel tudatom meghalt. - ozo A csoda vége: Vlastimil Brodský, Vlasta Fabianová és Tőrőcsik Mari (Oláh Csaba felvétele) MOLDOVA GYÖRGY %/E/EM kapuga Martin félig kábultan elköszönt, pénzt keresett elő, és az előcsarnokbői telefonált az anyjának. Az asszony még ébren volt, számított a hívásra: — Nagyon örülök, Gyuri, most vált teljessé a családunk. Legyen a fiad sokkal boldogabb, mint mi voltunk. — Köszönöm. Most hazamegyek. — Nem akarsz inkább ide jönni? Ne menj az üres lakásba. — Dolgom van otthon. Megkérlek rá, hogy reggel hívd fel az ismerősöket, és szólj nekik. — Mi lesz a gyerek neve? — Dániel. Ebben maradtunk Petrával. Martin nem emlékezett rá, hogy hol hagyta a kocsiját, hosszan keresgélte a rosszul megvilágított udvaron, a bejárat közelében talált rá. Hazafelé tartva figyelte az- elmaradó utcákat, megpróbálta elképzelni, hogy a fia valamikor ugyanezen a környéken jár majd. Megfogadta magában: mindent megtesz, hogy az ő élete már szabad és gondtalan legyen. Átfagyva szállt ki a kocsiból, felsietett a lép-' csőn, és az összes lámpát meggyújtotta a lakásban. Új üveg whiskyt bontott, töltött magának, poharát egy elképzelt koccintásra emelte. TIZENHARMADIK FEJEZET Hazafelé tartva, kint az utcán, Borsos arcát megcsapta az aszfaltról felszálló langyos pára, a levegőben még hét óra után is ott lappangott a természetes világosság maradéka, sápadtabbá téve az ostorlámpák fényeit. Ebben az évben először érezte meg a tavasz közeledtét, nem szállt villamosra, hanem lesétált a metróig. Otthon, a munkásszálló portáján megállította az éjszakai ügyeletes: — Borsos, baj van, feltörték a szekrényét. Már jártak kint a rendőrök, azt mondták, visszajönnek egy óra múlva. A szekrények a szoba előterében álltak, Borsos, mivel állandó lakónak számított a szállón, két külön osztatban tartotta a holmiját, mindkettőről lefeszítették a lakatot, és tartalmukat szétszórták a padlón. A rendőrök visszatéréséig semmihez sem nyúlhatott, így csak a tekintetével mérte fel, hogy mit vittek el. Úgy találta, ruháiból nem hiányzik, és a piros maganetofonos rádiót is ott látta a belső szekrény sarkában. Pénzét, igazolványait, mint mindig, most is magánál tartotta. A rendőrök hamarosan megjöttek, ujjlenyomatokat rögzítettek, és nejlonzacskóba tették a lefeszített lakatokat, utána megengedték Borsosnak, hogy megvizsgálja a szekrényeit. — Mit vittek el? — kérdezték. A fiúnak csak most tűnt fel, hogy hiányzik az a kisebb sporttáska, melyben könyveit és régebbi kéziratait tartotta. Pillanatok alatt felmérte: a versek között számos olyan akadt, melyekből politikai ügyet lehetne keverni, könnyen bajba kerülhet, ha elvállalja a szerzőségüket. Letagadni viszont nem merte: — így, első pillantásra, nem tudom. — Szóval nem hiányzik semmi? — kérdezték a rendőrök. — Úgy látom, hogy nem. — Akkor visszapakolhat, de valamelyik nap be kell jönnie a kapitányságra. Kiállították az idézési formanyomtatványt és eltávoztak. Borsos összeszedte a holmiját, és rendet rakott a szekrényben, utána lement a portára, szerszámokat kért, megpróbálta ideiglenesen helyrehozni a zárat. Ahogy töprengett, egyre inkább megerősödött benne az a meggyőződés, hogy a betörés mögött valamilyen csapda rejlik, úgy gondolta, értesítenie kell Martint a történtekről. A szállóról azonban nem akart telefonálni, gyanakodott, hogy a portás és néhány lakótársa is a rendőrség beszervezett emberei közé tartozik. Másnap, a mienka rövid szüneteiben többször is megpróbálta az irodából felhívni Martinékat, de senki sem vette fel a kagylót. Elhatározta, hogy este személyesen keresi fel őket. Az autóbuszvégállomásnál még egyszer beállt egy telefonfülkébe, ezúttal több szerencsével járt, Martinné jelentkezett: — Halló, Martin-lakás. — Jó estét kívánok. Martin Györggyel szeretnék beszélni. —Nincs itthon, ki keresi? Borsos visszaemlékezett az álnévre, melyben megállapodtak: — Tóth József vagyok. — Maga az? Nemsokára megjön a fiam, ha akar, jöjjön fel, és várja meg. Martinné most már gyanakvás nélkül fogadta, beinvitálta a belső szobába, az asztalra készített két csésze teát: — Úgy emlékszem, a múltkor nagyon ízlett magának a jázmintea. Tegyen bele cukrot vagy mézet, bár szerintem natúran a legjobb. Borsos belekortyolt a teába és körülnézett, a konyhai garnitúrához hasonlóan az ülőbútorok és a szekrények is túlméretezetteknek tűntek, feltételezte, hogy ezek is egy nagyobb alapterületű lakásból kerültek át ide. Hirtelen enyhe naftalinszagot érzett, mely a tea gőzébe is belekeveredett, elundorodva tette le a csészét. Az állólámpa fényében egy könyvet látott a fotel karfáján, Rudyard Kipling verseskötetét. — A fiam hozta nekem. Ismeri Kipling nevét? —— Nem. Kevés régi költőt olvastam. — Én pedig lassan már csak a száz évnél öregebb szerzőket szeretem — mondta az asszony —, szeretném megtalálni azt a pontot, ahol a dolgok végképp elromlottak. Vagy ebben az esetben a Bibliát kellene elővennem, a legelsőt, a Teremtés Könyvét. (Folytatjuk)