Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-25 / 200. szám, kedd

1992. AUGUSZTUS 25. NYUGDÍJASOK OLDALA 6 AZ ÖREG ÉS A MACSKÁK Hangtalanul zuhant. Talán arra gondolt, hogy vézna testét felkapja a szél, elviszi valahová, ahol nem fáj annyira a lét. Talán a feleségére gondolt, aki négy esztendővel ezelőtt nem tért vissza á bevásárlásból. Villamos gyúrta halálra, mondta kurtán a szomszédoknak, s azóta a házban nem hallotta szavát senki. Még a gyerekekhez sem szólt, pedig azelőtt mindenkihez volt egy kedves • szava. A felnőtteknek sem köszönt vissza, csak a fejével biccentett. Talán arra gondolt... Mire gondolhatott, amikor legyőzve az egészséges életösztönt, tizenegyedik emeleti lakása ablakából levetette magát a mélybe? Az alatta lakó néni sikítva rohant a folyosóra segítségért, de összefüggéstelen jajveszékelését nem értettük. '— Kiugrott.. Nekiesett az erkélyemnek... Nagy puffanást hallottam... Biztosan ott fekszik... Lehettünk vagy öten, akik értetlenül hallgattuk a mondatfoszlányokat, míg akadt valaki, akinek eszébe jutott, menjünk a ház elé, s nézzük meg miről is beszél a néni. A pizsamás férfi leírhatatlan pózban feküdt félig a füvön, félig a betonon. Előkerült a házmester, valaki pokrócot hozott s míg a többiek némán, döbbenten álltak, valaki telefonált a rendőröknek is. Bő fél óra múlva meg is érkeztek, majd rutinkérdéseket tettek fel és rutinválaszokat jegyeztek le. Aztán jött a mentő, de az orvosok nem tehettek mást, csak annyit, hogy a pokrócot kicserélték egy fehér lepedőre. A tömeg pedig egyre csak gyűlt, mindenki tehetetlenül álldogált, tisztes távolságban a megboldogulttól. Az egyik rendőr megpróbált valami fogódzót találni, vajon miért is szánhatta rá magát erre a tettére, kutatta az esetleges okokat, míg a másik, néhány szomszéddal be akart jutni az elhunyt lakásába. Aztán nem tudom honnan, de hirtelen megjelentek a lakótelep kóbor macskái és hangos nyávogásba fogtak. Látszott rajtuk, a nyugtalanság s az elszántság, amikor a hullához közelítettek. Már a járdán lévő vérfoltokat nyalogatták, amikor a rendőr észbe kapott ós teljes erővel hessegetni kezdte őket. A macskák előbb elfutottak, majd néhány perc múlva visszatértek. .— Mindig ezeket etette, szegény — intett fejével a vérfoltokkal tarkított lepedő felé a ház egyik lakója — nap mint nap. Mondtam is neki, vagyis hát pöröltem vele, ne szoktassa ide őket, mert ha elkezdenek nyávogni, nincs az a jó alvó, aki hangoskodásukra fel ne ébredne. De nem válaszolt, csak rám nézett, összevonta a szemöldökét és továbbra is hordta a macskáknak az eledelt. Míg azon tanakodtunk, hogy a halott közeléből hogyan kellene elzavarni a macskákat, visszaérkezett a másik rendőr is és a szomszédok, akik vele tartottak, elmondták, a kulcs belülről volt a zárban, de az ajtót könnyűszerrel ki lehetett feszíteni. A lakásban rend volt s annak ellenére, hogy a bácsi pizsamában ugrott ki az ablakon, az ágy be volt vetve. Nem találtak búcsúlevelet, de még gyógyszert sem, ami előidézhette volna elméje elborulását. A fogason viszont egy sötét öltöny lógott, a székre pedig ki volt készítve az ing meg a nyakkendő. Míg megérkeztek a temetkezési vállalat emberei, hogy a halottat elszállítsák, a helyszínt biztosító rendőr kemény csatát vívott a macskákkal. A házmester eltávolította a járdán éktelenkedő vérfoltokat, s a környező házak lakói visszatértek otthonaikba. Néhány nap múlva már szinte senki sem beszélt az öregről. De a macskák... Nap mint nap ott vannak a ház előtt, hangosan, siralmasan nyávognak... (péterfi) A HÁLÁRÓL ÉS HÁLÁTLANSÁGRÓL — NEM CSUPÁN A KOROSABBAKNAK AKI AD, AZ KAP IS Hálásnak lenni korábban természetes dolognak számított, olyan erénynek, melynek a nagy általánosságban minden ember hordozója volt. Ez abból is adódott, hogy több generáció kényszerült egy fedél alatt élni. A nagyszülők, szülők, gyerekek, unokák, dédunokák. Valamennyien egy asztalhoz ültek, együtt művelték meg a földet, vágy másképpen gyarapítgatták vagyonukat és közösen élvezték annak gyümölcsét. Kétségtelen, az öregek több tiszteletet kaptak és a gyerekek jobb nevelést. Mindenki mindenkiért felelősnek érezte magát, legalábbis egy kis közösségen, a c saladon belül. Ám változtak az idők, így az erkölcsi normák, a szokások is. Milyen mai arculatuk? Még copfos kislány voltam, amikor az édesapám a kezembe nyomott egy könyvet, mondván: olvasgasd, hasznát veszed az életben. Az a könyv még a múlt században íródott és az erkölcsről, a kiállásról, a bátorságról, a szeretetről, a Biblia olvasásának szükségességéről, a jellemességről, az igazmondásról és még sok minden másról szólt, többek között a háláról is. A minap a könyvespolc rendezésekor ismét a kezembe került, beleolvastam és néhány évtizedem tapasztalatait bizonyítani láttam benne. Például azt, hogy a hála kinyilvánítása a hálaadó egyéniségét építi, érzéseit gazdagítja, boldogságát növeli. Hogy a hálaadás a szeretet bizonyos formája és csak az képes adni, aki kapott is, meg fordítva — az kap, aki adott is. Ezt az érzést alapvetően valamennyien önmagunkban hordozzuk, csupán neveltetésünk, későbbi életvitelünk, elsajátított filozófiánk dönti el, adakozók vagy önzők leszünk e. Ez persze, nem az anyagiakra értendő, hanem a lelkiekre. - • Mariska néni egy eldugott, kis faluban él. Tíz éve temette el a férjét, hat gyereket szült és tíz unokája van. Jancsi fiát egy negyed évszázada nem látta, Amerikába ment, ez minden, amit tud róla, mert azóta egy sort sem írt. Irén lánya Prágába ment férjhez, „egy nagy úrhoz, ő is elurasodott, elcsehesedett" — mondja Mariska' néni és hozzáteszi — „két fia már egyetemista, de még sohasem láttam őket". „Póterem egy cigánylányt vett feleségül, kitagattam,. ide be ne tegye a lábát." „Aranka, az elvált, mondtam neki, ne mutatkozz a faluban, szégyent hoztál a fejemre. Hát nem is jön." „Istvánt bebörtönözték, megvert egy rendőrt. Pedig ő volt az egyetlen, aki időnként eljött, Ismerek egy fiatalasszonyt, aki hároméves gyermekének, ha szomjas, nem ad addig inni, míg azt nem mondja: „Édesanyám, szépen kérek egy kis vizet". És mindig, mindent, a pohár vizet, az ételt, az ölbevevést, a fürdetést, a sétáitatást, a tiszta ingecskét így kell megköszönnie: „Köszönöm édesanyám, hálás vagyok." Szerintem, ez a módszer a gyemég egy kendőt is vett nekem." „A legkisebb Melánia. Micsoda név? De legidősebb fiam, Jancsi akarta, mert amikor született, ez divatos név volt, én meg elfogadtam, belenyugodtam, mert a hatodik gyereket már igazán nem akartam, nem is szerettem soha, a nagyanyja nevelte. Felém se néz." Mariska néni panaszolja, hogy gyerekei hálátlanok, pedig ő nem is kívánja, hogy látogassák, csak havonta küldenének legalább egy százast. „Jól jönne, mert alacsony a férjem utáni nyugdíj és reparálni kellene a házat. Nem viszem magammal a túlvilágra, övéké lesz (a roskadozó, mórtéglából épült konyha-szoba)." Hallgatom a szikár, töpörödött asszony borotvaéles szavait és azon tűnődöm, miért hálátlanok a gyerekei?, meg azon, miért is legyenek hálásak?, hiszen anyjuk még ma sem tud szeretettel beszélni, gondolni Jancsira, Irénre, Arankára, Istvánra, Péterre, Melániára, vejeire, menyeire, unokáira. Hat gyereket szült, magára maradt. És most sem a gyerekei kellenének, hanem a pénzük. Az jut az eszembe: Ki hogyan vet, úgy arat... rekben sokkal inkább dacot vált ki, mint szeretetet, későbbi hálaadást. Kérdem, miért teszi ezt? — A gyerek legyen hálás, hogy a világra hoztam, hogy nevelem, mosdatom, etetem, pénzelem. Tudatosítania kell, hogy feláldozom magam. — Ő nem kéredzkedett a világra, maga döntött úgy, hogy gyereket akar... — A véletlen hozta... — És maga hálás a szüleinek, hogy felnevelték? — Rég meghaltak, már nem is emlékszem rájuk... - • Felkeresett egy szélütött öregúr, mondván, tegyek valamit, két fia van, egyikük sem néz felé, pedig igen nagy szükség lenne rájuk, kevés a pénze, nincs ki főzzön, takarítson, mosson rá. Elmentem a fiaihoz. „Apánknak nem tartozunk hálával, látni sem akarjuk. Agyonkínozta az édesanyánkat, bennünket naponta vert, okkal, ok nélkül. Megérdemli a sorsát" — mondta Rudi és Alfi. Különben a két testvér családot alapított, összetartanak, segítik egymást és örülnek, hogy elhagyhatták a szülői házat. Anna szülei kései gyermeke volt, az egyetlen. Szülei akkor mentek nyugdíjba, amikor érettségizett. Nagyon szigorúan nevelték. Mégsem lázadozott soha. Nem járt moziba, se táncolni, neki nem udvaroltak, pedig csinos volt, de minden fiú tudta, hogy úgysem szabadulhat hazulról. Amikor megszerezte a diplomát meg a doktorátust, visszatért szülei házába, vezette a háztartást, gondoskodott apjáról, anyjáról, orvoshoz vitte, fürdette őket, bevásárolt, főzött, takarított, mosott, vasalt, ellátta az állatokat, művelte a kertet. Zokszó nélkül. Úgy érezte, ezzel tartozik a szüleinek, akik soha nem szidták, nem verték, iskoláztatták, büszkék voltak rá. Aztán a csaknem kilencvenéves öregek meghaltak. Anna egyedül maradt. A múltból él. És boldog, ha ismerősei azt mondják: „Te egy mintagyerek voltál, kevesen becsülik meg annyira a szüleiket, mint te." - • — Nagyon jó gyerekeim vannak — dicsekedett nemrégiben Laci bácsi, a csallóközi nyugdíjas, volt szövetkezeti tag, ma fóliázó magángazdálkodó. — Mind a hárman Pozsonyban élnek, de hétvégeken eljönnek, segítenek a virággal, a paprikával, a paradicsommal. Hálás vagyok nekik, hogy ennyire ragaszkodnak a szülői házhoz, hozzám, meg az asszonyhoz. Valamennyien boldogok vagyunk, mondják is a kocsmában, ahova csak vasárnaponként megyek el egy sörre, mert különben nem iszom: jó gyerekeid vannak, megbecsülnek. így igaz. De én is őket. - • A könyv lapozgatása közben jutottak eszembe a felsorolt élettöredékek. Mondhatnám még tovább, de minek, hiszen valamennyien ismerünk ilyen és hasonló sorsokat, melyeken bizony, nem ártana időnként elgondolkozni. Mert az önzés, lehet hogy időt takarít meg és pénzt hoz a házhoz, de semmiképpen sem boldogít. S aki jó és szeretetreméltó volt, annak idős korában többnyire nem kell panaszkodnia arra, hogy gyerekei hálátlanok. OZORAI KATALIN M

a is hajnalban kel, mert így szokta meg életének hetven éve alatt. Tudja, várja a munka, az állatok, a kert, a szőlő, ahogy hosszúra nyúlt özvegysége alatt mindig. Egyedül lát neki, nincs társa a dologtevésben. Gyerekeit soha nem kérte, hogy segítsenek, hiszen örült, ha a messzi városból, ahol tanultak, egy-egy hétvégére hazacsöppentek. De büszke is volt, hogy neki, a hatelemis falusi aszszonynak mérnök fiai lesznek! Aztán végleg elköltöztek a faluból, ahol megszülte, felnevelte őket. Az egyiket északi, a másikat nyugati irányba szólította a munka és a szerelem. Egyedül maradt. Keserűséget, haragot mégsem érzett. Lélekben sohasem hagyta el magát. Ha nem is volt már kihez szólnia, gondolatait, tetteit, minden lépését, mozdulatát a családja, gyerekei, ritkán látott unokái iránt érzett szeretete irányította. Alkonyba forduló élete minden pillanatában. Ma sem panaszkodik soha, nem töpreng azon, hogy egyre fogynak a napok, hogy mind közelebb kerül a búcsúhoz. Teszi, amit úgy érzi, tennie kell, nem törődik az idő múlásával. Számára csak egyetlen dolog létezik: a családjáért végzett munka, ez ad külön értelmet élete minden percének, így lesznek teljesek mindennapjai az egyedüllétben is. Nem ismeri a tétlenséget. Fáradhatatlanul tesz-vesz, de közben az övéire gondol. Vágyódik utánuk, s hiába is titkolná, jólesne neki, ha kicsit gyakrabban nyitnák rá az ajtót, ha nemcsak akkor jönnének, ha kell valami. De bármennyire is fáj a hiányuk, bármennyire is szeretné, ha a közelükben lehetne, nem költözne hozzájuk. Nem akarna terhére lenni senkitától, amelynek minden zugát ismeri, a háztól, melyet éveken át épített a párjával, s amelyhez annyi emlék fűzi... Ezért is marad inkább. Egyedül a magányával. Ez a néma sorsvállalás mégsem valami rezignáció, keserű lemondás, közönyös beletörődés a részéről. Egyszerűen csak elfogadja az életet olyannak, amilyen. Derűs nyugalommal, szótlan türelemmel. Nem lázong, haragjába i egy pillanatig sem fordul a sors vagy önmaga ellen. Tudja, az élet ajándék, amelynek minden percéért hálával tartozunk. Ezért marad öregsége ellenére mégis valahogy fiatal. Fiatalabb, mint sok húszon- vagy harmincéves, akik nem ismerve a szeretet erejét, idő előtt elaggottak. Nagymama hetven évének bölcsességével fáradhatatlanul küzd a lét értelmetlensége ellen. S e küzdelméhez a legnagyobb erőt éppen a szeretet adja neki. Bárhogy is alakulnak körülötte a világ történései, soha nem szűnik meg másokat szeretni. Bizonyára ennek köszönhető, hogy a nehéz években, az átélt csapások ellenére is talpon tudott maradni. S talán az is ennek a véghetetlenül hatalmas szeretetképességnek köszönhető, hogy ő, aki mindig is szeretett emberek között lenni, mások társaságában, közösségben élni, amikor kellett, amikor muszáj lett, egyedül is tudott maradni önmagával. Mély embersége, az embertársai iránt érzett megértés, a munkához, az élethez való alázatos viszonyulás, de elsősorban mégis a benne lakozó, veleszületett szeretetképesség ereje lehet az ő titkának a kulcsa. Valahogy ezt kellene tőle megtanulni nekünk is. S. FORGON SZILVIA Méry Gábor illusztrációs felvételei nek, meg aztán nem is tudná elviselni az elsza• kadást élete hetven évétől; a kis falutól, ahol született, felnőtt és férjhez ment, ahol eltemette a férjét, megszülte, felnevelte gyerekeit; a porNAGYMAMA