Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-03 / 181. szám, hétfő

5 RIPORT ÚJ szól 1992. AUGUSZTUS 3. NEM A RIVIÉRÁN NYARALNAK Nyári szünet - hirdeti a tábia már jó hónapja a színházak jegypénztárainak ablakaiban. Ez pedig azt jelenti, hogy június végétől szeptember elejéig üresek Thália templomai, szünetelnek az előadások, a próbák, szabadságon mnak a pénztáros nénik, a jegyszedők, az ügyelők, s természetesen a színészek is. De vajon mivel töltik a pihenés napjait Thália papjai és papnői? A kérdéssel felkerestük két színházunk, a komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház művészeit, akiket (elárulhatjuk) nem volt könnyű utolérni. Németh Ilona, a Jókai Színház művésze: -Ezen a nyáron nem megyünk sehova nyaralni. A szabadságot itt­hon töltjük. Van egy kis kertünk Komárom mellett, általában ott va­gyok szabadidőmben, kapálok, gyomlálgatok, mikor mit kell éppen csinálni. Számomra ez a munka va­lóságos felüdülést jelent. Ez a prog­ramom a nyári szünetben is. Emel­lett - pihenés, kikapcsolódás gya­nánt - áldozhatok másik szenvedé­lyemnek, az olvasásnak. Ilyenkor, a szabadság napjaiban jut leginkább Mm az olvasásra,, igyekszem hát bepótolni, amiről év közben vagy még korábban lemaradtam. Az új könyvek mellett a régieket is előve­szem, a legemlékezetesebbeket új­raolvasom, némelyiket kétszer-há­romszor is. Mindig találok bennük valami újat. Elárulhatom még, ez a nyár azért egy kicsit más lesz, mint a korábbiak voltak. Ugyanis a lányo­mat készülök férjhez adni. Szokta­tom magam a gondolathoz, hogy elmegy a gyerek. Ez az esemény, s a vele járó gondok töltik ki most a napjaimat. Gombos Ilona, Thália: - Úgy döntöttem, az idén az uno­káknak szentelem a szabadságo­mat, Van négy unokám, egy héten belül itt lesznek nálam mind. Az az igazság, hogy meguntam már az utazást. 1952-től utazom, s mivel ebből következően a gyerekeimre nem jutott elég időm, most legalább az unokáimmal szeretnék eleget . Év közben a gyerekeim­ritkán találkozom (a lányom Pozsonyban, a fiam Liptóban él), ilyenkor nyáron van erre is mód. Meg aztán a kisunokáim magyar nyelvtudását is helyre kell rakni. Szlovák környezetben élnek, szlo­vákóvodába járnak, s ezt a beszéd­lükön érezni is. Én igyekszem majd a magyar nyelvtudásukat is fejlesz­teni. Es amire még a gyerekek mel­a Bástya Színházban dolgoztam; egy hónapig játszottuk Márai Sándor A Kassai polgárok című darabját. Július végén jöttem haza Komárom­ból. A fennmaradó néhány hétben itthon leszek, a lakást szeretném egy kicsit rendbe tenni, mert erre egész évben nem jut idő. Kirándulni Gombos Ilona Németh László Bodnárné darabjának címszerepében Bodnár Gábor felvétele lett jut időm: könyv, irodalom, olva­sás - ez lesz az idei kikapcsolódá­som. Augusztus végén már kezdünk próbálni, a Régi nyárt, illetve Lorca Vérnász című darabját - erre is kell készülni. De mindenesetre kell ez a kis kikapcsolódás, jót fog tenni a fizikái megterhelés, hogy ősszel már a munkámra tudjak összponosí­tanl. Dudás Péter, Thália: - Én a nyári szabadságomat úgy kezdtem, hogy Komáromban, nem tudunk, mert a gyerek még nagyon pici. Komáromban arra használtam fel a szabadidőmet, hogy darabokkal, elmélettel foglal­koztam, igyekeztem pótolni a hiá­nyosságokat. Az a véleményem, hogy a színházból nem lehet kikap­csolódni. Színházi embernek, szí­nésznek nincs „fájront", az ember agya állandóan jár, házi munka köz­ben is, pihenés közben is. És szerin­tem ez így helyénvaló, és úgy hi­szem, így vannak ezzel mások is. Várady Béla, Thália: - Most kezdem csak a tulajdon­képpeni szabadságomat. Egy hóna­pot ugyanis azzal töltöttem, hogy a komáromi csapattal játszottuk A Kassai polgárokat. Most pár napja már itthon heverem ki a fáradalma­kat. A még fennmaradó időt pihe­néssel, gyógyulással szeretném töl­teni (a gyomrommal van ugyanis egy kis problémám). Elmegyek majd itt-ott túrázni, sétálni, gombát szedni az erdőbe. Emellett természetesen a következő évadra is megpróbálok felkészülni. A színháztól nem lehet megválni, annyi a feladat, amire ké­szülni kell. Az évadot a Régi nyárral kezdjük, aztán jön a Romeo és Júlia, ahol Lőrinc barát szerepét játszom. Ez lesz az utolsó évadom, s nagyon örülök hogy ezt a feladatot megkap­tam. Izgalommal készülök az évad­kezdésre, csak az egészségi állapo­tomat sikerüljön addig rendbe­raknom. Bugár Béla, Jókai Színház: - Nemrégen kezdtem csak el a szabadságolást, mert június végé­től egy hónapig én is játszottam a Bástya Színházban. Félig-meddig már nyugdíjbán vagyok, szabad­időm nagy részét a kertben töltöm. Van egy, tizenhárom áras kertem az Erzsébet-szigeten, oda szoktam ki­menni. Ott eldolgozgatok, elbíbelő­dök. Ilyenkor valóságos nomád éle­tet élek. Nyaralásra én már nemigen gondolhatok, mert egyszerűen nincs miből. Én is szeretnék elmenni a Ka­nári-szigetekre vagy Görögország­ba, de nem telik rá. Még negyvenkét éves színházi munka után sem. A színháztól azonban nyugdíjasként sem tudok megválni. Ha lesz egy olyan darab, ahol úgy gondolják, hogy szükség lesz rám, szívesen megyek. Nekem ez nagyon fontos, mert ezáltal a színész, ha nyugdíjas is, tovább élhet, dolgozhat a szak­májában, érzi, hogy szükség van rá, s nincs olyan érzése, hogy őt dobta a színház. Ez óriási erkölcsi honorá­rium. Igy töltik hát szabadságuk napjait a csehszlovákiai magyar színészek. Persze, a tabló korántsem teljes. Sajnos, nem tudtunk mindannyiukkal kapcsolatba lépni. De e néhány válaszból is kitűnik, színészeink éppúgy nem a francia Riviérán nyaralnak, mint az egyszerű halandók többsége. Bizo­nyára egyazon ok miatt. S. FORGON SZILVIA / I MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuja / Cr ® Haza kellett volna mennie a kollégiumba, hogy megíiirödjön, eltüntesse ruhájáról a hányás és a ráömlött ital nyomait, Borsos mégis inkább tovább könyökölt a kocsmaasztalon. Idegei foko­zatosan kitisztultak, feltámadt benne a szégyen otthoni viselkedése miatt. Most érthetetlennek találta: miképp engedhette meg, hogy leitassák, mikor tudta magától, hogy az alkohol a legrosz­szabb tulajdonságait szabadítja fel benne. Vigasztalásul arra gondolt, hogy nem tartozik felelősséggel senkinek. Ez a szégyenérzet is elmúlik majd, feloldódik a mindennapokban, és újra visszaáll lelkében a rend. Mint máskor, ha nagy fizikai terhelések után túljutott a mélypon­ton, most is új erők szabadultak fel benne. A második szél! - gondolta megkönnyebbülten. Elszánta magát és kilépett az utcára. NYOLCADIK FEJEZET Martint több mint egy hétig tartották fogva a kapitányság fogdájában - 72 óránként kihirdet­ték előtte, hogy meghosszabbítják az őrizetbe vételét. Előző büntetését közös cellában töltötte Vojtekovszkyval és más társaival, most egy ma­gánzárkában őrizték. Ügyvédet, látogatókat nem fogadhatott, a napi sétára is egyedül vezették ki, magányosan járkált fel-alá a téglalap alakú, be­tonlalakkal körülvett udvari ketrecben. Ajtaja egyébként csak naponta háromszor, ételosztáskor tárult fel. Martin étvágy nélkül és keveset evett, a maradékot a WC-be fordította: a csésze egyszer el is dugult és kézzel kellett kikotornia. Az ágyát napközben felhajtották a falra, a rög­zítő hevedert lakattal lezárták. A fűtőtest csak dél körül langyosodott fel valamennyire, Martin a sto­kin ülve hamar elgémberedett, felállt, és kezét a radiátor elválasztó rácsához szorítva próbált átmelegedni. A hidegtől és a félhomálytól mindin­kább magába süllyedt, az első napok után felha­gyott rendszeres tornagyakorlataival és a versek memorizálásával, mellyel idegei készenlétét sze­rette volna fenntartani, a gondolatok csapongva, minden ellenőrzés nélkül törtek fel benne. Tekintete végigfutott a zárka gödrösen kikopott padlóján, próbálta elképzelni, kik járkálhattak itt előtte az évek hosszú során át. Fantáziája hama­rosan ebbe is belefáradt, csak a maga emlék­képein tűnődött tovább. Mély lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy nem tett meg mindent azokért az emberekért, akik mellette éltek. Elfeledettnek hitt apró események merültek fel gondolataiban, például, hogy anyja többször is kért tőle egy Kipling-verseskötetet, és ő nem szerezte meg neki. Leggyakrabban a felesége jutott az eszébe, vádolta magát, hogy nem törődött vele eléggé, nem tudta kimutatni a szerelmét. Éjszaka a pok­rócokból összehajtogatott, hevenyészett háló­zsákban vacogva, gyöngéd és hosszas szeretke­zésekről ábrándozott. Képzelgéseiben elmerülve mind kevésbé vett tudomást a külső világról, összerázkódott, mikor egy délelőtt nyitották rá a zárka ajtaját. Az őr kifelé intett: - Hozza a törülközőjét és a szappant. A fürdőbe mentek, Martin levetkőzött. Letartóz­tatása óta nem váltott fehérneműt, fekete ingének hónaljában szürkésfehér körben kirakódott az izzadtság. Beállt a zuhany alá, eddig csak a zár­ka kis mosdókagylójánál tisztálkodhatott, most a meleg víz alatt érezte meg, hogy teste mennyi­re elmerevedett a hosszas mozdulatlanság alatt, megpróbálta kissé átgyúrni az izmait. Mikor kilé­pett a fülkéből, az őr egy ecsetet és önborotvát nyújtott felé: - Húzza le a szakállát! Martin belenézett a vakfoltos üvegbe: letartóz­tatása óta nem borotválkozott, arcán fél centi hosszú, őszes borosta serkent ki. Elgondolkodva simított végig a bőrén, úgy találta, a szakáll jól áll neki, kissé megnyújtja telt arcát. - Nem vágom le a szakállamat. - Miért nem? - Akarok vinni magammal valamilyen emlé­ket. Szuvenír. - Ha nem hajlandó magától levágni, lefoga­tom, és hívatom a rabborbélyt, ő majd leszedi, de az keserves lesz. Az őr felemelt hangja mögött Martin megérezte a bizonytalanságot, megrázta a fejét. - Nem meri megcsinálni, őrmester úr. Farkasszemet nézett a kísérőjével, végül a rendőr fordította el a tekintetét. Megtörülközött és undorodva felhúzta magára áporodott, test­szagú fehérnemújét, utána további parancsot várva szótlanul megállt. - Tegye össze a kezét! Az őr bilincset rakott fel rá, Martin tudta, hogy ez a megtorlás az engedetlenségéért. Háta és melle feltehetőleg a meleg víztől hirtelen viszketni kezdett, nem vakaródzott, csak összehúzta ma­gát, és megpróbálta bőrét a ruha belsejében dörzsölni. - Mi van? Tetves? - kérdezte az őr, nekilökte Martint a fürdő falának, majd támadásra számítva magasba emelte a gumibotját. Martin elfordult, nem vette fel a provokációt. - Induljon. Az előírások szerint a fogoly ment elől, az őr egy-egy kurta parancsszóval terelte a felfelé vezető lépcsőn. Ahogy a földszintre értek, Martint megcsapta a kereszthuzat, összeborzongott, ön­kéntelenül felgyorsította volna lépteit, de az őr visszatartotta és menet közben is félre-félreállí­totta, ha egy rendőrtiszt jött.velük szemben. A taszigálástól csuklóján szorosabbra záródott a bilincs, és fájdalmasan vágódott bele a bőrébe. A párnázott ajtókból és a folyosóra kirakott növényekből Martin arra következtetett, hogy a magasabb beosztású parancsnokok irodái elé értek. A folyosó végén átvette egy másik őr. . - Álljon a sarokba. Forduljon a fal felé. (folytatjuk) OK ES M t Sokáig ácsorogtunk a buszmeg­állóban. Csak ketten. Egy közép­korú úr meg én. Egyszer csak hoz­zám lépett, és beszélgetni kezdett, ami, ugyebár, manapság ritka. - A barátaimmal, volt iskolatársa­immal fröccsözni voltunk. Évente kétszer tesszük ezt, tudunk egymás­ról, ismerjük egymás családtagjait, . munkaközösségét. Régebben legin­kább a munkánkról, gyerekeinkről, kedvteléseinkről beszélgettünk, vic­celődtünk, élcelődtünk. De mosta­nában csak politizálunk. Ma is arról beszélgettünk, hogy ismét vannak „ók" és „mi". Ők, akik mindenről döntenek, és mi, akik mindent elvi­selünk. Türelmetlenül, izgatottan várjuk a híreket, figyeljük a belpoliti­kai eseményeket és csak ámulunk és bámulunk, hogy a mi akaratunkat figyelembe se véve, így vagy úc,y döntenek. ÓK. Igaz, székeikbe mi juttattuk őket, mert hittünk nekik, és végre meg akartunk szabadulni a negyvenéves átoktól. És mi tör­tént? Visszaéltek a bizalmunkkal, egy másik átkot varrnak a nyakunk­ba. Butának nézik a népet, nem kíváncsiak a véleményére. Minek is, hiszen ők már feljutottak, mi meg? Egyre lejjebb jutunk, egyre kevésbé vagyunk érdekesek, már alig nyo­munk valamit a latban, szóval, mint már annyiszor, megint a történelem szemétdombjára kerültünk. A nép, az Isten adta nép... Amikor kihozat­tuk őket a börtönökből, kiálltunk mel­lettük, amikor a tereken kulcsokat csörgetve, demokráciát követeltünk, amikor azt hangsúlyoztuk, hogy egységesek vagyunk, nem is sejtet­tük, hogy ismét a zsarnokok alá adjuk a lovat. Igaz, ma azt mondok, azt mondunk, amit akarok, akarunk. De mire megyek, megyünk vele? ők süketek, vagy meg sem akarják hal­lani, mit akarunk mi. Különben nem szorgalmaznák az állam szétesését, hiszen a felmérések eredményei is azt bizonyítják, hogy az országban élő nemzetek és nemzetiségek to­vábbra is együtt kívánnak élni. Félek a jövőtől és tőlük, és amint ma a barátaimtól hallottam, ők is, de mások is, szélesebb családom tag­jai, szomszédaim, munkatársaim. Mert mit lehet tőlük várni, amikor félreállították az igazán humánusan gondolkodó köztársasági elnökün­ket? Amikor kígyót-békát kiáltanak rá néhány, lehet hogy igazán hibás lépése miatt, ugyanakkor figyelem­be se veszik, milyen tekintélye van a világban, és ami ennél rosszabb, nem veszik észre, hogy valamennyi­üknél néhány fejjel magasabb. Egy­szerűen - kipécézték. Talán azért is, mert képtelen volt szó nélkül hagyni kisded játékaikat, és szerintem, va­lóban egy demokratikus holnapba kívánta kormányozni a már-már süllyedő hajónkat. Bezzeg, amikor uralmon volt Gottwald, Zápotocký, Novotný, Husák, akkor egy büdös szót sem szóltak, mindent elviseltek, építették a szocializmust. Szítják a gyűlölködést, a csehek utálják a szlovákokat, a szlovákok a csehe­ket meg a magyarokat, együtt aztán a cigányokat, de még a semmiről sem tehető vietnamiakat, az egy kis pénzhez jutni kívánó grúz, örmény, ukrán meg ki tudja milyen, nálunk még szegényebb turistákat. Szóval, egymásra már alig tudunk valami jót mondani, mintha kövesedni kezdene a szívünk. És ezt ŐK teszik velünk. Az erőszakosság példaképei. Gon­dolom, sok választópolgár becsa­pottnak érzi magát és aggódik jövő­je, még inkább gyerekei, unokái jö­vője miatt. Én is meg a barátaim is. Tulajdonképpen nem is ismerek senkit, aki ne tenné fel a kérdést: mi lesz velünk? Mert hogy jó nem, az biztos. Most nem az elszegényese­désre gondolok. Mondjam meg, hogy mire? Arra, hogy szépen, las­san, csendesen visszakanyarodunk a szocializmushoz, az államosítás­hoz, a diktatórikus rendszerhez. Közben befutott az autóbusz. Fel­szálltunk, egymás mellé ültünk és hallgattunk. Talán azért, mert túl szomorú volt a téma, de az is lehet, hogy azért, mert a múltból belénk rögződött, hogy őszintén csak négy­szemközt szabad beszélni és még akkor sem mindig. Az ismeretlen úr leszállni készült. -A viszontlátásra. Lehet, hogy még találkozunk, lehet, hogy akkor majd kedvezőbb szelek fújnak. Ad­dig bírja ki... (ozorai)

Next

/
Oldalképek
Tartalom