Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)

1992-08-03 / 181. szám, hétfő

5 RIPORT ÚJ szól 1992. AUGUSZTUS 3. NEM A RIVIÉRÁN NYARALNAK Nyári szünet - hirdeti a tábia már jó hónapja a színházak jegypénztárainak ablakaiban. Ez pedig azt jelenti, hogy június végétől szeptember elejéig üresek Thália templomai, szünetelnek az előadások, a próbák, szabadságon mnak a pénztáros nénik, a jegyszedők, az ügyelők, s természetesen a színészek is. De vajon mivel töltik a pihenés napjait Thália papjai és papnői? A kérdéssel felkerestük két színházunk, a komáromi Jókai Színház és a kassai Thália Színház művészeit, akiket (elárulhatjuk) nem volt könnyű utolérni. Németh Ilona, a Jókai Színház művésze: -Ezen a nyáron nem megyünk sehova nyaralni. A szabadságot itthon töltjük. Van egy kis kertünk Komárom mellett, általában ott vagyok szabadidőmben, kapálok, gyomlálgatok, mikor mit kell éppen csinálni. Számomra ez a munka valóságos felüdülést jelent. Ez a programom a nyári szünetben is. Emellett - pihenés, kikapcsolódás gyanánt - áldozhatok másik szenvedélyemnek, az olvasásnak. Ilyenkor, a szabadság napjaiban jut leginkább Mm az olvasásra,, igyekszem hát bepótolni, amiről év közben vagy még korábban lemaradtam. Az új könyvek mellett a régieket is előveszem, a legemlékezetesebbeket újraolvasom, némelyiket kétszer-háromszor is. Mindig találok bennük valami újat. Elárulhatom még, ez a nyár azért egy kicsit más lesz, mint a korábbiak voltak. Ugyanis a lányomat készülök férjhez adni. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy elmegy a gyerek. Ez az esemény, s a vele járó gondok töltik ki most a napjaimat. Gombos Ilona, Thália: - Úgy döntöttem, az idén az unokáknak szentelem a szabadságomat, Van négy unokám, egy héten belül itt lesznek nálam mind. Az az igazság, hogy meguntam már az utazást. 1952-től utazom, s mivel ebből következően a gyerekeimre nem jutott elég időm, most legalább az unokáimmal szeretnék eleget . Év közben a gyerekeimritkán találkozom (a lányom Pozsonyban, a fiam Liptóban él), ilyenkor nyáron van erre is mód. Meg aztán a kisunokáim magyar nyelvtudását is helyre kell rakni. Szlovák környezetben élnek, szlovákóvodába járnak, s ezt a beszédlükön érezni is. Én igyekszem majd a magyar nyelvtudásukat is fejleszteni. Es amire még a gyerekek mela Bástya Színházban dolgoztam; egy hónapig játszottuk Márai Sándor A Kassai polgárok című darabját. Július végén jöttem haza Komáromból. A fennmaradó néhány hétben itthon leszek, a lakást szeretném egy kicsit rendbe tenni, mert erre egész évben nem jut idő. Kirándulni Gombos Ilona Németh László Bodnárné darabjának címszerepében Bodnár Gábor felvétele lett jut időm: könyv, irodalom, olvasás - ez lesz az idei kikapcsolódásom. Augusztus végén már kezdünk próbálni, a Régi nyárt, illetve Lorca Vérnász című darabját - erre is kell készülni. De mindenesetre kell ez a kis kikapcsolódás, jót fog tenni a fizikái megterhelés, hogy ősszel már a munkámra tudjak összponosítanl. Dudás Péter, Thália: - Én a nyári szabadságomat úgy kezdtem, hogy Komáromban, nem tudunk, mert a gyerek még nagyon pici. Komáromban arra használtam fel a szabadidőmet, hogy darabokkal, elmélettel foglalkoztam, igyekeztem pótolni a hiányosságokat. Az a véleményem, hogy a színházból nem lehet kikapcsolódni. Színházi embernek, színésznek nincs „fájront", az ember agya állandóan jár, házi munka közben is, pihenés közben is. És szerintem ez így helyénvaló, és úgy hiszem, így vannak ezzel mások is. Várady Béla, Thália: - Most kezdem csak a tulajdonképpeni szabadságomat. Egy hónapot ugyanis azzal töltöttem, hogy a komáromi csapattal játszottuk A Kassai polgárokat. Most pár napja már itthon heverem ki a fáradalmakat. A még fennmaradó időt pihenéssel, gyógyulással szeretném tölteni (a gyomrommal van ugyanis egy kis problémám). Elmegyek majd itt-ott túrázni, sétálni, gombát szedni az erdőbe. Emellett természetesen a következő évadra is megpróbálok felkészülni. A színháztól nem lehet megválni, annyi a feladat, amire készülni kell. Az évadot a Régi nyárral kezdjük, aztán jön a Romeo és Júlia, ahol Lőrinc barát szerepét játszom. Ez lesz az utolsó évadom, s nagyon örülök hogy ezt a feladatot megkaptam. Izgalommal készülök az évadkezdésre, csak az egészségi állapotomat sikerüljön addig rendberaknom. Bugár Béla, Jókai Színház: - Nemrégen kezdtem csak el a szabadságolást, mert június végétől egy hónapig én is játszottam a Bástya Színházban. Félig-meddig már nyugdíjbán vagyok, szabadidőm nagy részét a kertben töltöm. Van egy, tizenhárom áras kertem az Erzsébet-szigeten, oda szoktam kimenni. Ott eldolgozgatok, elbíbelődök. Ilyenkor valóságos nomád életet élek. Nyaralásra én már nemigen gondolhatok, mert egyszerűen nincs miből. Én is szeretnék elmenni a Kanári-szigetekre vagy Görögországba, de nem telik rá. Még negyvenkét éves színházi munka után sem. A színháztól azonban nyugdíjasként sem tudok megválni. Ha lesz egy olyan darab, ahol úgy gondolják, hogy szükség lesz rám, szívesen megyek. Nekem ez nagyon fontos, mert ezáltal a színész, ha nyugdíjas is, tovább élhet, dolgozhat a szakmájában, érzi, hogy szükség van rá, s nincs olyan érzése, hogy őt dobta a színház. Ez óriási erkölcsi honorárium. Igy töltik hát szabadságuk napjait a csehszlovákiai magyar színészek. Persze, a tabló korántsem teljes. Sajnos, nem tudtunk mindannyiukkal kapcsolatba lépni. De e néhány válaszból is kitűnik, színészeink éppúgy nem a francia Riviérán nyaralnak, mint az egyszerű halandók többsége. Bizonyára egyazon ok miatt. S. FORGON SZILVIA /

I MOLDOVA GYÖRGY félelem kapuja / Cr ® Haza kellett volna mennie a kollégiumba, hogy megíiirödjön, eltüntesse ruhájáról a hányás és a ráömlött ital nyomait, Borsos mégis inkább tovább könyökölt a kocsmaasztalon. Idegei fokozatosan kitisztultak, feltámadt benne a szégyen otthoni viselkedése miatt. Most érthetetlennek találta: miképp engedhette meg, hogy leitassák, mikor tudta magától, hogy az alkohol a legroszszabb tulajdonságait szabadítja fel benne. Vigasztalásul arra gondolt, hogy nem tartozik felelősséggel senkinek. Ez a szégyenérzet is elmúlik majd, feloldódik a mindennapokban, és újra visszaáll lelkében a rend. Mint máskor, ha nagy fizikai terhelések után túljutott a mélyponton, most is új erők szabadultak fel benne. A második szél! - gondolta megkönnyebbülten. Elszánta magát és kilépett az utcára. NYOLCADIK FEJEZET Martint több mint egy hétig tartották fogva a kapitányság fogdájában - 72 óránként kihirdették előtte, hogy meghosszabbítják az őrizetbe vételét. Előző büntetését közös cellában töltötte Vojtekovszkyval és más társaival, most egy magánzárkában őrizték. Ügyvédet, látogatókat nem fogadhatott, a napi sétára is egyedül vezették ki, magányosan járkált fel-alá a téglalap alakú, betonlalakkal körülvett udvari ketrecben. Ajtaja egyébként csak naponta háromszor, ételosztáskor tárult fel. Martin étvágy nélkül és keveset evett, a maradékot a WC-be fordította: a csésze egyszer el is dugult és kézzel kellett kikotornia. Az ágyát napközben felhajtották a falra, a rögzítő hevedert lakattal lezárták. A fűtőtest csak dél körül langyosodott fel valamennyire, Martin a stokin ülve hamar elgémberedett, felállt, és kezét a radiátor elválasztó rácsához szorítva próbált átmelegedni. A hidegtől és a félhomálytól mindinkább magába süllyedt, az első napok után felhagyott rendszeres tornagyakorlataival és a versek memorizálásával, mellyel idegei készenlétét szerette volna fenntartani, a gondolatok csapongva, minden ellenőrzés nélkül törtek fel benne. Tekintete végigfutott a zárka gödrösen kikopott padlóján, próbálta elképzelni, kik járkálhattak itt előtte az évek hosszú során át. Fantáziája hamarosan ebbe is belefáradt, csak a maga emlékképein tűnődött tovább. Mély lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy nem tett meg mindent azokért az emberekért, akik mellette éltek. Elfeledettnek hitt apró események merültek fel gondolataiban, például, hogy anyja többször is kért tőle egy Kipling-verseskötetet, és ő nem szerezte meg neki. Leggyakrabban a felesége jutott az eszébe, vádolta magát, hogy nem törődött vele eléggé, nem tudta kimutatni a szerelmét. Éjszaka a pokrócokból összehajtogatott, hevenyészett hálózsákban vacogva, gyöngéd és hosszas szeretkezésekről ábrándozott. Képzelgéseiben elmerülve mind kevésbé vett tudomást a külső világról, összerázkódott, mikor egy délelőtt nyitották rá a zárka ajtaját. Az őr kifelé intett: - Hozza a törülközőjét és a szappant. A fürdőbe mentek, Martin levetkőzött. Letartóztatása óta nem váltott fehérneműt, fekete ingének hónaljában szürkésfehér körben kirakódott az izzadtság. Beállt a zuhany alá, eddig csak a zárka kis mosdókagylójánál tisztálkodhatott, most a meleg víz alatt érezte meg, hogy teste mennyire elmerevedett a hosszas mozdulatlanság alatt, megpróbálta kissé átgyúrni az izmait. Mikor kilépett a fülkéből, az őr egy ecsetet és önborotvát nyújtott felé: - Húzza le a szakállát! Martin belenézett a vakfoltos üvegbe: letartóztatása óta nem borotválkozott, arcán fél centi hosszú, őszes borosta serkent ki. Elgondolkodva simított végig a bőrén, úgy találta, a szakáll jól áll neki, kissé megnyújtja telt arcát. - Nem vágom le a szakállamat. - Miért nem? - Akarok vinni magammal valamilyen emléket. Szuvenír. - Ha nem hajlandó magától levágni, lefogatom, és hívatom a rabborbélyt, ő majd leszedi, de az keserves lesz. Az őr felemelt hangja mögött Martin megérezte a bizonytalanságot, megrázta a fejét. - Nem meri megcsinálni, őrmester úr. Farkasszemet nézett a kísérőjével, végül a rendőr fordította el a tekintetét. Megtörülközött és undorodva felhúzta magára áporodott, testszagú fehérnemújét, utána további parancsot várva szótlanul megállt. - Tegye össze a kezét! Az őr bilincset rakott fel rá, Martin tudta, hogy ez a megtorlás az engedetlenségéért. Háta és melle feltehetőleg a meleg víztől hirtelen viszketni kezdett, nem vakaródzott, csak összehúzta magát, és megpróbálta bőrét a ruha belsejében dörzsölni. - Mi van? Tetves? - kérdezte az őr, nekilökte Martint a fürdő falának, majd támadásra számítva magasba emelte a gumibotját. Martin elfordult, nem vette fel a provokációt. - Induljon. Az előírások szerint a fogoly ment elől, az őr egy-egy kurta parancsszóval terelte a felfelé vezető lépcsőn. Ahogy a földszintre értek, Martint megcsapta a kereszthuzat, összeborzongott, önkéntelenül felgyorsította volna lépteit, de az őr visszatartotta és menet közben is félre-félreállította, ha egy rendőrtiszt jött.velük szemben. A taszigálástól csuklóján szorosabbra záródott a bilincs, és fájdalmasan vágódott bele a bőrébe. A párnázott ajtókból és a folyosóra kirakott növényekből Martin arra következtetett, hogy a magasabb beosztású parancsnokok irodái elé értek. A folyosó végén átvette egy másik őr. . - Álljon a sarokba. Forduljon a fal felé. (folytatjuk) OK ES M t Sokáig ácsorogtunk a buszmegállóban. Csak ketten. Egy középkorú úr meg én. Egyszer csak hozzám lépett, és beszélgetni kezdett, ami, ugyebár, manapság ritka. - A barátaimmal, volt iskolatársaimmal fröccsözni voltunk. Évente kétszer tesszük ezt, tudunk egymásról, ismerjük egymás családtagjait, . munkaközösségét. Régebben leginkább a munkánkról, gyerekeinkről, kedvteléseinkről beszélgettünk, viccelődtünk, élcelődtünk. De mostanában csak politizálunk. Ma is arról beszélgettünk, hogy ismét vannak „ók" és „mi". Ők, akik mindenről döntenek, és mi, akik mindent elviselünk. Türelmetlenül, izgatottan várjuk a híreket, figyeljük a belpolitikai eseményeket és csak ámulunk és bámulunk, hogy a mi akaratunkat figyelembe se véve, így vagy úc,y döntenek. ÓK. Igaz, székeikbe mi juttattuk őket, mert hittünk nekik, és végre meg akartunk szabadulni a negyvenéves átoktól. És mi történt? Visszaéltek a bizalmunkkal, egy másik átkot varrnak a nyakunkba. Butának nézik a népet, nem kíváncsiak a véleményére. Minek is, hiszen ők már feljutottak, mi meg? Egyre lejjebb jutunk, egyre kevésbé vagyunk érdekesek, már alig nyomunk valamit a latban, szóval, mint már annyiszor, megint a történelem szemétdombjára kerültünk. A nép, az Isten adta nép... Amikor kihozattuk őket a börtönökből, kiálltunk mellettük, amikor a tereken kulcsokat csörgetve, demokráciát követeltünk, amikor azt hangsúlyoztuk, hogy egységesek vagyunk, nem is sejtettük, hogy ismét a zsarnokok alá adjuk a lovat. Igaz, ma azt mondok, azt mondunk, amit akarok, akarunk. De mire megyek, megyünk vele? ők süketek, vagy meg sem akarják hallani, mit akarunk mi. Különben nem szorgalmaznák az állam szétesését, hiszen a felmérések eredményei is azt bizonyítják, hogy az országban élő nemzetek és nemzetiségek továbbra is együtt kívánnak élni. Félek a jövőtől és tőlük, és amint ma a barátaimtól hallottam, ők is, de mások is, szélesebb családom tagjai, szomszédaim, munkatársaim. Mert mit lehet tőlük várni, amikor félreállították az igazán humánusan gondolkodó köztársasági elnökünket? Amikor kígyót-békát kiáltanak rá néhány, lehet hogy igazán hibás lépése miatt, ugyanakkor figyelembe se veszik, milyen tekintélye van a világban, és ami ennél rosszabb, nem veszik észre, hogy valamennyiüknél néhány fejjel magasabb. Egyszerűen - kipécézték. Talán azért is, mert képtelen volt szó nélkül hagyni kisded játékaikat, és szerintem, valóban egy demokratikus holnapba kívánta kormányozni a már-már süllyedő hajónkat. Bezzeg, amikor uralmon volt Gottwald, Zápotocký, Novotný, Husák, akkor egy büdös szót sem szóltak, mindent elviseltek, építették a szocializmust. Szítják a gyűlölködést, a csehek utálják a szlovákokat, a szlovákok a cseheket meg a magyarokat, együtt aztán a cigányokat, de még a semmiről sem tehető vietnamiakat, az egy kis pénzhez jutni kívánó grúz, örmény, ukrán meg ki tudja milyen, nálunk még szegényebb turistákat. Szóval, egymásra már alig tudunk valami jót mondani, mintha kövesedni kezdene a szívünk. És ezt ŐK teszik velünk. Az erőszakosság példaképei. Gondolom, sok választópolgár becsapottnak érzi magát és aggódik jövője, még inkább gyerekei, unokái jövője miatt. Én is meg a barátaim is. Tulajdonképpen nem is ismerek senkit, aki ne tenné fel a kérdést: mi lesz velünk? Mert hogy jó nem, az biztos. Most nem az elszegényesedésre gondolok. Mondjam meg, hogy mire? Arra, hogy szépen, lassan, csendesen visszakanyarodunk a szocializmushoz, az államosításhoz, a diktatórikus rendszerhez. Közben befutott az autóbusz. Felszálltunk, egymás mellé ültünk és hallgattunk. Talán azért, mert túl szomorú volt a téma, de az is lehet, hogy azért, mert a múltból belénk rögződött, hogy őszintén csak négyszemközt szabad beszélni és még akkor sem mindig. Az ismeretlen úr leszállni készült. -A viszontlátásra. Lehet, hogy még találkozunk, lehet, hogy akkor majd kedvezőbb szelek fújnak. Addig bírja ki... (ozorai)