Új Szó, 1992. augusztus (45. évfolyam, 180-205. szám)
1992-08-13 / 190. szám, csütörtök
5 PUBLICISZTIKA 1992. AUGUSZTUS 13. „MÁR NINCSENEK ILLÚZIÓIM" JURAJ HERZ ÉS A DRÓTKÖTÉLPÁLYA Nem tartozott a hatvanas évek „új hullámos" rendezői közé, filmjei mégis hullámokat kavartak. Juraj Herz alkotásaira fent is, lent is nagyon odafigyeltek, főleg az 1956-ban forgatott Hullaégető után, amely 1973ban került fel a betiltott filmek listájára. Petróleumlámpák, Morgiána, Porcelánbabák, És eljön szerelmünk napja, A szűz és a szörnyeteg, Törékeny kapcsolatok, Bulldog és cseresznye, Vámpír négy keréken - Herz filmjei külföldön is jól szerepeltek. Díjat nyertek Sorrentóban, Chicagóban, Párizsban, Cádizban, a Hullaégetőt Oscar-díjra is felterjesztették. Szarka a marokban című 1982-ben készített alkotását (Tarján Györgyi főszereplésével) ugyancsak a dobozos filmek közé sorolták. Juraj Herzben akkor már érett a gondolat, hogy elhagyja az országot. Az ezt kővető öt év alatt két filmet forgatott még (prágai felkérésre a Rám tört az éjszakát és müncheni megrendelésre A csudálatos kalocsnit), A lelke mélyén azonban már csak az utolsó lökésre várt. Ami 1986-ban be is következett. • Komoly, nagy sebet jelentett számomra a Szarka betiltása; tulajdonképpen már akkor el akartam menni az országból, de hiányzott a legfontosabb impulzus: Tereza Pokorná. A csudálatos kalocsni cimü mesefilm főszerepét játszotta nálam, amikor megszerettük egymást. Tereza szabad volt, senkihez s.em tartozott, az én házasságom rosszul működött. Tizenöt évig tartó harc után váltam el a feleségemtől, és tudtam: itt az alkalom, hogy elölről kezdjem az életem. Nem sokkal azután, hogy egybekeltünk, 1987ben el is hagytuk az országot. Én ötvenkét éves voltam akkor... - De bizonyára erősnek és fiatalnak érezte magát. - Erőm az volt elég, de olyan nagyon fiatalnak nem éreztem magam. Tereza... ő igen, ô még a harminctól is messze volt, amikor elmentünk. Neki nem is volt rá oka, hogy elhagyja az országot, hiszen az ő életébe a politika egyáltalán, nem szólt bele, A Laterna magica szólótáncosa volt: színházban, filmben, tévében rendszeresen foglalkoztatták. Ô csak miattam döntött úgy, hogy elmegy innen. - Döntésüket, hogy Münchenben telepednek le, mi motiválta? - Nekem Münchenben már szakmai kapcsolataim voltak akkor. A Bavaria Studio megbízásából két koprodukciós mesefilmet forgattam, az ügyész pedig, aki a segítségemre volt, tíz nap alatt mindkettőnknek elintézte a német állampolgárságot, egy hónappal később pedig lakást is kaptunk. Július 31-mentünk el Prágából és augusztus elsején már dolgoztunk. A Marakesh című filmet forgattuk Marokkóbán, Iris Berben főszereplésével. Mondhatom: katasztrofális körülmények közt. Közép-Európa legrosszabb, legkellemetlenebb producere tartott a markában, átverések, hazugságok, undokoskodások sötét örvényéből kellett kievickélnem. Korábban soha, egyetlenegyszer sem volt részem ilyesmiben, de mert minden rosszban van valami jó, ebből is rengeteget tanultam. Most már nincs az a producer, aki be tudna hálózni, átlátom a legszövevényesebb módszereket is. A Marakesh után azonban minden jóra fordult. Életemben először dokumentumfilmet forgattam, méghozzá tizenkét részben és amerikaiangol-francia-olasz-német-lengyel koprodukcióban. '39 augusztusa volt a sorozat címe és a második világháború kitörését megelőző tizenkét napról szólt. - Hogy fogadták a németek a filmet? - Állami díjjal jutalmaztak érte és rögtön ezután újabb lehetőségeket kínáltak fel. Először befejeztem egy filmet, amelyet másvalaki kezdett el, aztán megint egy mesefilmet csináltam, majd egy háromrészes sorozatot Mozartról. - Jól láttam a stáblistán? Felesége volt az első asszisztense? - Igen. Tereza ebben a sorozatban nem játszott, csak a Marakeshben és a Békakirályban, legújabb filmemben viszont, a Buta Augusztiná ban övé a címszerep. Asszisztensként akkor dolgozik mellettem, ha nem találok neki való színészi feladatot. - Augusztina története... - ... egy cirkuszi bohóc története is. Éveken át csak a férfi lép közönség elé, feleségét, Augusztinát leköti a család, a háztartás. Élete nagy álma, hogy ő is bohócruhát öltsön egyszer, akkor valósul meg, amikor bajba kerül a férje és be kell ugrania helyette. A bohócot Bemard Paul, a világhírű Ronkali cirkusz igazgatója alakítja, a rossz varázslót pedig én magam játszom el a filmben. - Koprodukciós munka ez is? - Nyolcvan százalékban német, húszban cseh. - Százszázalékos cseh filmet nem is fog forgatni már? - De igen, ha majd ugyanannyi pénzt kapok érte, mint egy német filmért. Vagyis nem, mert nincs, aki megfizessen. Esetleg várunk néhány évet, és amikor már nagyon gazdag leszek, ingyen is meghívhatnak. Komolyra fordítva a szót: szerintem van téma elég, amely mindkét felet egyformán érdekli. Most például a véreskezű Báthory Erzsébetről szeretnék koprodukciós filmet forgatni. - Korábbi tervét, a Drótkötélpályát elvetette már? - Nem, dehogy is! Müller Péter forgatókönyvét még ebben az évben szeretném filmre vinni; régóta készülök már rá. A Hullaégető óta, amelyet Ladislav Fuks müve alapján forgattam, nem is volt ilyen nagyszerű alapanyag a kezemben. Egy filmrendező fiúról és annak apjáról szól a történet, aki ismert író ugyan, de minderr-egyes könyvével a nem igazán igényes olvasóközönséget szolgálja. Egyszer aztán kiprovokálja őt a fia, hogy Írjon már valami értékeset, valami maradandót is. Például a halálról. El is utazik a férfi, méghozzá karácsonykor az Alpokba, egy szanatóriumba, ahol orvos a barátja. Ott, az ö közelében akar élményanyagot gyűjteni. A szanatóriumot egy idős professzor irányítja, aki a futuristákhoz hasonlóan azt vallja: a betegséget úgy kell venni, mintha nem is létezne, a halál pedig szórakozási lehetőség csupán. Közben az író megbetegszik, állapota egyre súlyosabb lesz, a végén már a haldoklók szobájában fekszik. Valós és képzeletbeli jelenetsorok váltakoznak majd a filmben, mikor a néző már azt hiszi, mindent tud, mindent ért, akkor fog a leginkább meglepődni. - Ki hívta fel a figyelmét a budapesti forgatókönyvíró munkájára? - Egy belga producer keresett meg a könyvvel, aki látta a Hullaégetőt, és én igent is mondtam neki azonnal, csakhogy nem tudott pénzt szerezni, így nekem kellett lépnem. Most már egy másik producer kezében a megfilmesítés joga, és nagy örömömre a pénz is megvan már a forgatáshoz. - Ezek szerint szépen, biztatóan alakulnak kinti dolgai? - Ilyen jól, mint most, én még soha nem éreztem magam. Négyéves a lányom, remek feleségem van, a cseh mellé német állampolgárságot is kaptam, dolgozhatok kint is, itthon is, hát mi kell még nekem a boldogsághoz? Ami viszont nagyon el tud szomorítani, az Szlovákia megromlott kapcsolata Csehországgal. -Az önálló szlovák államnak milyen jövőt jósol? - Nagyon sötét jövőt. Én már megéltem egyszer egy önálló szlovák államot... most ugyanazokat a jelszavakat hallom, mint akkor. És a Tiso vezette szlovák állam koncentrációs táborba küldött engem, illúzióim tehát nincsenek már. SZABÓ G. LÁSZLÓ MOLDOVA GYÖRGY ^E/E/E/N k aPV a» Az előszobafogasról leemelte parasztosan be- • gyűrt tetejű, fekete kalapját, távozóban még egy hosszú, kutató pillantást vetett Borsosra, aztán meglátva hóna alatt a rajzos fedelű dossziét, elmosolyodott. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Martinné beljebb intette a fiút, a lakás nagyobbik szobájában mutatott neki helyet. A mennyezeti csillár erősebb fényében Borsosnak feltűnt, hogy az asszony festi félhosszúra hagyott, fényes fekete haját, ez az erős szín kiemelte arcának sápadtságát és zsidós vonásait. - A fiam, sajnos, nincs itthon, és nem tudom, hogy mikor ér haza. Hagyja itt nálam a kéziratot. Mit hozott? Tanulmányt, novellát vagy valamilyen dokumentumot? - Nem, verseket. Az asszony átvette a dossziét: - Remélem, van belőle másodpéldánya is, mert nem tudom garantálni, hogy visszakapja a kéziratát. - Értem, rendben van, de ha lehetne, szeretnék személyesen is beszélni Martin elvtárssal - Borsos észrevette, hogy erre a szóra egy mosoly fut végig az asszony arcán, elbizonytalanodva folytatta -, érdekelne a véleménye a verseimről. - Rendben van, majd szólok neki. - Köszönöm. - 0, ez semmit nem jelent, nem én osztom be az idejét - az asszony belenézett a dossziéba -, úgy látom, nem írta ide a nevét. - Azt hittem, így kevésbé veszélyes, de ha kell... - Egyáltalán nem szükséges, maga dönti el, hogy mennyit vállal önmagából. De ha választ vár, adjon valamilyen címet vagy telefonszámot, ahol megtalálhatjuk, mert azért annyi kevés, hogy „Monsieur Inconnu", Magyarország. A fiú tétovázott, ki akart térni az asszony szándéka elől: - És mi volna, ha én jelentkeznék telefonon? - Ne higgye, hogy úgy biztonságosabb, a mi telefonunkról minden szó magnóra megy. Borsos belátta, hogy előzetes elhatározása ellenére fel kell fednie magát, egy papírra felírta a nevét és a munkásszálló telefonszámát. Az asszony megnézte: - A bemutatkozásnál mintha más nevet mondott volna. - Itt volt az a férfi, nem tudtam, hogy lehet-e beszélni előtte. - Rendben van. Mikor lehet hívni magát? - Napközben dolgozom és másodállásom is van, nem biztos, hogy meg lehet találni. Az volna jó, ha Martin úr hagyna egy üzenetet: neki hol és mikor volna megfelelő a találkozás, és én alkalmazkodni fogok hozzá, ha kell, kiveszek egy nap szabadságot. Körülbelül mikorra várhatom az értesítést? - Mondtam már, hogy nem beszélhetek az ő nevében, de azt hiszém, egy-két hét múlva. Egyébként jelent már meg írása valahol? Borsos attól félt, hogy ha bevallja az igazat, nem veszik komolyan a jelentkezését, bizonytalan mozdulatot tett: - Otthon, a megyei lapban már közölték néhány versemet, de tulajdonképpen kezdő vagyok. Ezért is érdekelne Martin úr véleménye írásaimról. - Ha módjában áll, bizonyára segíteni fog magának. Éš az ő ítéletében megbízhat, jól képzett, és biztos ízlése van. Martinné elhallgatott, és egy kényszeredett félmosollyal Borsosra nézett, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a beszélgetést. A fiú felfogta a helyzetet, lába már mozdult, hogy kifelé induljon, mikor csöngettek. A asszony felkelt a helyéről: - Egy pillanat! Kint az előszobában fojtott hangon néhány szót váltott valakivel, aztán visszatért. Mögötte egy negyven körüli, őszülő szakállú férfi lépett be, felsőteste kissé előredőlt, ettől horpadt mellkasa még inkább beesett, testéhez képest aránytalanul nagy fején vastag keretű szemüveg csillogott. Mosolyogva nyújtott kezet Borsosnak, kivillantak hibátlan fehér fogai: - Szervusz, Martin György vagyok. Borsos idegenkedve fogadta a feléje nyújtott kezet, alig tudta leleplezni csalódottságát, híre alapján Martint magas és erős férfinak képzelte. - Borsos Ferenc vagyok, ne haragudjon, hogy zavarom. - Miért zavarnál?! Hallom, kéziratot hoztál. Nagyon jó - belelapozott az irattartóba „Díszlépés a Halál előtt"? Kicsit hatásvadász ez a cím, nem? De a te korodban még csak a túlzások keltenek bizalmat. Innál egy kávét? Borsos nem tudta, viszonozhatja-e a tegezést, de nem jutott hozzá, hogy válaszoljon, mert az asszony közbeszólt: - Ne tartsd fel a fiatalembert, Gyuri, a fiatalembernek biztos dolga van, és hozzád is jönnek. - Akkor meg kellene beszélnünk egy találkozót. Itt hagytad a címedet? - Igen, a telefonszámot is. - Jelentkezni fogok - kikísérte Borsost az előszobába, újra kezet nyújtott. - Szeretném, ha tudnánk használni az anyagodat, ahogy lehet, lehozzuk. Borsos a találkozás feszültségétől még mindig kábultan lépett ki az utcára. Hiába csillant fel az esély, hogy megjelenhetnek a versei, mégsem tudott örülni. Megzavarta a személyes találkozás Martinnal, nem tudott napirendre térni afölött, hogy az író külseje annyira különbözött attól a képtől, melyet előzetesen kialakított róla. - Talán még hatvan kiló sincs - mormogta elégedetlenül. Attól félt, hogy minden más várakozásában is csalódik majd. Úgy érezte, ő maga is félszegen viselkedett, nem tehetett kedvező benyomást az íróra. Mély lélegzetet vett, és igyekezett elterelni a gondolatait a történtekről, az autóbusz-megálló előtti kis téren, egy kocsmában égett a fény, a fiú lenyomta a kilincset. (folytatjuk) DIÓHÉJ POLITKULT Valahol, az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken is túl, ahol a kurtafarkú demokrácia meztelen királyként tetszeleg a tükör előtt, nagy ceremóniával fogadják az olimpikonokat. A nemzet fiait, akik öregbítik az öreg bölcsek dicsőségét, akik a dicső nemzet dicsőséges új kormányának köszönhetően, annak hamubasült pogácsájával a tarsolyban, a kenu végében és a nyereg alatt, az úszósapka alatt és a futócipőben, akik a felszabadult nemzet tenyerén, satöbbi. És ül az öreg, gondterhelt király, és fogadja a szalutációkat, mintha ő csápolt volna kétszáz vegyesen, vagy verte volna az akadályt, csakelőrefijajim, mindent megadunk nektek, csak gyűjtsétek a dicsőséget, hisz az olimpia összehozza a nemzeteket, hogy aztán lehessen hasonlítgatni, mi többet, mint a többi nemzet, mi szebbek, jobbak, ugye. Mi egyedül, ők összesen se. Anyjuk köcsögit kérlekalássan. Tisztára, mint a mesében. Hozományul a suska mellé megkapjátok az országot és a fele lányomat, fijajim, balrajobbra át, lelépni. Apropó elmarad. Apropóba fért volna: hát hogy is volt ez gyerekek? Kemény meló volt? Marad-e a szakosztály? Lesz-e mani továbbra is a dicsőségre, vagy az csak úgy, magától terem? Igaz, jól jön néhány arany az öngyilkossági statisztika mellé, meg az új időknek új emberei sikerélményre vágynak, igaz, itt-ott betartanak, hess, hankisselemér, majd nemzeti filmgyártás, tévéköpülde, meg sóderolás, tisztán szakmailag, természetesen, mert nem a kiizzadt só súlya a fontos, hanem a vitrin, ahová berakjuk hadd lássa a világ. Mert nekünk köszönhető, velünk és általunk. Hogy a régi rohadt rendszerben is? Hát ez a gond, fijajim: azt kéne feledni valamiképp. KÖVESDI KÁROLY HÉTKÖZNAPI TÖRTÉNET Manapság, amikor egyre gyakrabban hallhatunk arról, hogy egyik ember bántja, átveri a másikat, hogy vannak, akik akkor boldogok, ha kiszúrhatnak a gyengébbel, jó tudni, hogy elvétve bár, de akadnak, akik szívükre, lelkiismeretükre hallgatva segítenek embertársaikon. A bevezető után he várjon a tisztelt olvasó valamiféle hőstettről szóló beszámolót, hiszen nem arról van szó. ,,Csak" arról, hogy valaki segített egy másik emberen. Felkérés, hálavárás, ellenszolgáltatás nélkül. Emberségből. Patonyrétre az autóbusz délre érkezett meg. A buszról kísérőjére támaszkodva, a melegtől meggyötörve egy idős, nehezen járó hölgy szállt le. A nap perzselt, s a két utas a menetrendet tanulmányozva azon tanakadott, várjanak egy fél órát az őket tovább szállító autóbuszra, vagy vágjanak neki a három kilométeres gyalogtúrának? Ám még mielőtt a két rossz közül választottak volna, megállt mellettük a patonyréti busz, a sofőr pedig kedvesen felajánlotta: szálljanak fel, csak nem engedi, hogy a tikkasztó melegben, fájós lábakkal gyalogoljanak! Mert nem venné a lelkére, ha netán bajuk esnék! A barátságos buszvezető nem elégedett meg azzal, hogy utasait kitette a helyszínen, hanem megvárta - biztos ami biztos - mig az érkezőket befogadták. Csak amikor látta, a hölgyek jó helyen vannak, még mielőtt megköszönhették volna cselekedetét, elégedetten, integetve elhajtott. Ennyi a történet. Ugye, szinte hihetetlen? A sofőrt Pongrácz Lászlónak hívják. (péterfi) A varázsló és a szőke bohóc: Juraj Herz és Tereza Pokorná (Miloš Fikejz felvétele)
