Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-08 / 159. szám, szerda

1992. JÚLIUS 8. ÚJ SZÓ SPORT PLUSZ 10 BANÁNHÉJ BAL KÉZBŐL A HÁLÓBA BERGENDI ZOLTÁN BARCELONABA KÉSZÜL • Olyan lövései vannak, mint kevés balkezes kézilabdázó társának a világon. Ha eltalálja a kapust, majdnem lyukat fúr bele, de nyolc próbál­kozásból mindössze három köt ki a hálóban. Jó lenne, ha legalább öt­ször betalálna — így jellemzi válogatott keretének egyik kiszámíthatatlan gólgyárosát František Šulc vezető edző. Bergendi Zoltán valóban ilyen oldaláról mutatkozott be a június végi vágsellyei edzőtáborban. Maga sem tagadja, amikor erről kérdezem. ketten szerepelhettek, most már eggyel többet engednek pályára lépni. De mivel kiestünk az I. ligá­ból, továbbra is csak ketten marad­hatunk. A jugoszláv kapus, Buligan és jómagam. Szeretnénk újra visz­szakerülni az élvonalba, hisz elég szerencsétlenül csúsztunk lejjebb. Megsérült Buligan, majd a másik kapusunk is, sőt fokozatosan kilenc játékosunkat műtötték, különböző okok miatt. Hát ez már igazán sok volt... • Miben tér el a spanyol kézi­labda a hazaitól? — Ibériában nem kombinálnak annyira, mint nálunk. Két-három le­adás után máris lőnek. Ez az ő stí­lusuk, ehhez kellett hozzászoknom. • Tehát kiestetek az élvonal­ból? Továbbra is maradsz? — Igen. Hat évre szól a szerző­désem, de megegyeztünk, ha nem tetszik, négy év után mehetek. • Hol is játszol? Zolit azonban június 27-én a lelkes vágsellyei közönség üdvözölte a pályán. Négy gólját úgy ünnepelték, mintha valamelyik Duslo-sztár lőtte volna. Különösen az első volt látványos. Időn túli kilencesből született. Bergendi a spanyol védőfal mellett elhajolva bombázott a megdermedt ka­pus hálójába. Ezzel a ritka szép megmozdulással ajándékozta meg szülő­városa szurkol. J. MÉSZÁROS KÁROLY — Egy dimbes-dombos vidéken fekvő kisváros klubjában, az Arate Eibarban. Közel vannak a hegyek, ahová gyakran kiruccanok csalá­„SZERETEM, HA SZERETNEK" OLIMPIA ELŐTTI BESZÉLGETÉS EGERSZEGI KRISZTINÁVAL „Ne is beszéljen róla, ha nem akar felbosszantani. Mindig ezzel jönnek elő az újságírók. Mint egy árnyék követ en­gem ez a ballépés hosszú évek óta. Már lerágott csont a történet, mit akar még tudni róla" — dühödött fel tavaly Wimbledonban az amerikai MARY JOE FERNANDEZ, a világ tíz legjobb teni­szezőnőinek egyike. Az újságírónak ak­kor nem volt szerencséje. Közismert, Fernandez elsősorban a Grand Slam­tornákra összpontosít, az összes többit csak felkészülésnek tekinti, így Wimble­donban múltja sötét foltjára rákérdezni nem éppen jó időzítés. Őszintén szólva, nem ís lehet csodál­kozni azon, hogy ilyen haragosan rea­gált a kérdésre. Mindig, mindenütt, bár­merre jár, ezt teszik fel neki, mintha nem lett volna más érdemleges az éle­tében. A bosszantó kérdés pedig így hangzik: Igaz, hogy csalt az egyik tor­nán? Valóban ez történt, ám tegyük hozzá, még gyermekkorában. 1982-ben megnyerte az Egyesült Államok tízéve­, sek-számára kiírt bajnokságot. Szép si­ker volt, de volt egy hátulütője, ugyanis akkoriban ő már betöltötte a 11. életé­vét. Hogy a bajnokságnak mégis ő le­gyen a nyertese, a szülei meghamisí­tották születésének dátumát. Talán úgy gondolkodtak, egy multimilliomos famíli­ának minden sikerülhet. Ám a turpisság banánhéjnak bizonyult, amelyen Fer­nandez* bizony alaposan elcsúszott. Amerika nem hiába Amerika, rájöttek a csalásra, s azóta nincs kegyelem. Hiá­ba védekezik a teniszezőnő: .Nagyon bosszant a dolog, riem és nem tudom megemészteni. Előbb utóbb mindenkép­pen kiderült volna az igazság, hiszen csak rám kellett nézni." Valóban nem túloz. A 178 cm ma­gas madárcsontú játékos, aki az első pillanatban rendkívül törékenynek tű­nik, biztosan áll a földön, ugyanis nyolcas teniszcipőt hord. Nem nehéz rájönni, e rendhagyó méret a másik sebezhető pontja, s mint ilyenre, a mindent kiszimatoló újságírók rög­vest rákérdeznek. 1985-ben a párizsi Roland Garros versenyén az akkor alig 14 esztendős Fernandez élete el­ső nagy sikerét érte el; bejutott a ne­gyeddöntőbe. Erre mit irt az egyik új­ság: egy 14 éves lánynak egyszerűen nem lehet ekkora lába. Az ilyen lehe­tetlen megjegyzések után az amúgy mosolygós, kedves bajnoknő valósá­gos boszorkánnyá változik, dúl, fúl, a hotelszobában az ütőjét a falhoz csapkodja. Ha hinni lehet a híreszte­léseknek, mindezt pszichológusa ja­vaslatára teszi, aki azt tanácsolta: minden sérelmét valamiképpen ve­zesse le, és a pályán csak a játékra gondoljon. Mary Joe Fernandez azzal vigasztal­hatja magát, hogy valóban nagyiábon él­het. Spanyol származású édesapja dús­gazdag vállalkozó, és lakóhelye, a nap­fényes Florida, igazán jó hely búfelejtő­nek. A teniszhez való vonzalma háromé­ves korában kezdődött, amikor sokszori kérésre apja egy lefűrészelt nyelű faütőt adott neki, s azzal kergette boldogan a labdát. Hamar megmutatkozott, nem egyszerű szórakozásról van szó. Már-12 esztendősen Gardner Mulloy, az U. S. Open egykori döntőse irányította lépteit, és alig három évvel később belépett a profi tenisz körforgásába. Fokozatosan felverekedte magát az abszolút élvonal­ba. Eddigi legnagyobb sikerei a Grand Slam-tornákhoz fűződnek. Pontosabban az idénnyitó ausztrál nemzetközi tenisz­bajnoksághoz; 1990-ben és az idén egészen a döntőig jutott. Aki azt hinné, hogy Fernandez csak a tenisznek él, az alaposan té­ved. Amikor terveiről, álmairól kér­dezték, így válaszolt: „Szeretnék so­kat utazni, emberekkel, más kultúrák­kal megismerkedni. Jó lenne néhány idegen nyelvet megtanulnom. Persze a teniszben szintén szeretnék fejlőd­ni, javítani lábmunkámon, erősíteni ütéseimet. S végül az írással is aka­rok foglalkozni." Bármilyen hihetet­len, mint írónő már bemutatkozott a közönség előtt. A gyerekeknek szánt kalandos elbeszéléséért elnyerte az ifjú szerzők díját. Fontosnak tartja, hogy színes életet éljen, s nem sze­retné, ha csak a tenisz töltené ki min­dennapjait. Ezért, amikor a férfiideál­járól kérdezték, leszögezte: „Csak te­niszező ne legyen, nem bírnám elvi­selni, ha a magánéletemben is csu­pán erről beszélnénk." (só) __ Q V^oványnak látlak! — Igen, valóban. Most olyan ál­lapotban vagyok, hogy bizony en­nem kell. — Pedig régebben annak örül­tél, ha vége volt a szezonnak, hi­szen akkor megkezdődhetett a fa­gyizás, a habostorta evés. Ilyen­kor, a felkészülési időszakban pe­dig koplalni szoktál... — Most más a helyzet. Ráadásul pont Laci bácsi (Kiss László edző — a szerző megj.) ösztönöz arra, egyek, mert szerinte valami nem stimmel, ő úgy hiszi, túlságosan ke­veset eszem. — Mi van veled? Netán az izga­lomtói, az idegeskedéstől fogysz? — Ha ón azt tudnám! A legvicce­sebb, hogy pontosan ugyanazt, ugyanannyit eszem, mint máskor, amikor megártott, amikor meghíztam. — Talán azért, mert minden eddi­ginél többet úszol? — Mondom: nem tudom. A lényeg, hogy jobb így. Nem kell annyira vi­gyáznom. — Hogy volt ez Szöul előtt? — Akkor fogyókúrázni kellett. Negyvenhét kiló voltam... — És most? — Ötvenhárom, ötvennégy. — És hány centi voltál akkor és most? — Akkor 166, s most 173... — Sokszor felidéződik a kép: vo­nulsz a két német óriás közt, egészen piciként... — Ez nekem is csak utólag tűnt fel, mikor visszanéztem magam. Ott, ak­kor csak arra a kétszázra koncentrál­tam... — Tudsz-e főzni? — Belevághatok, de nem biztos, hogy azt mások is meg tudják enni! — Mivel próbálkoztál már? — Palacsintával, egyszerűbb dol­gokkal... Sütöttem egyszer gesztenyés süteményt, az nagyon finom lett. — Kíváncsi lennék egy olimpia utáni, ünnepi süteményre, amit Egerszegi Krisztina süt... — Én is... — Sokan abban bíznak: az olim­pián Szabó Tünde lesz a legna-<­gyobb vetélytársad. „— Azért ez túlzás, például az ame­rikaiakat sem lehet leírni... — Hogyan viseled el, hogy min­denki majdhogynem biztosra ve­szi: te nyersz?! Ez a szeretet nyo­masztó, örömteli, erőt ad vagy hát­rányt jelent? — Szeretem, ha szeretnek. Ami pe­dig a várakozást illeti, végül is 100 há­ton, 200 háton joggal várják el, hogy én nyerek, hiszen én vagyok a világcsúcs­tartó. De a 400 vegyes az egy olyan rófordulóban a vágújhelyieket fo­gadtuk és 1500 néző előtt, ideges légkörű találkozón sikerült feltenni az i betűre a pontot (2:1). Majd nagy ünneplés kezdődött, karne­váli hangulat uralkodott a stadion­ban" — emlékezett vissza Marsai István. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a sikerkovács Fandel több csá­bító ajánlatot is kapott, és végül a ri­maszombatiak mellett döntött. Utódját nagy körültekintéssel keresték és re­mélik, Karkó Ferenc személyében megtalálták. A szakvezető eddig a tú­rócszentmártoniak trénereként műkö­dött. „Tudjuk, egy osztállyal feljebb nem vár ránk könnyű feladat, ezért mindenképpen erősítünk. Két-há­rom labdarúgó leigazolását tervez­zük. Bízom benne, nem lesznek ki­esési gondjaink" — nyilatkozta Szolcsányi József titkár. Ami a klub anyagi feltételeit illeti, a JCP Štúrovo Rt. vezetése, ólén Jozef Kučera igazgatóval maximá­lis támogatást biztosít. Két külföldi szponzor is besegít: a német Borc­hardt és az osztrák VOEST ALPI­NE cég. A szakosztály évi költség­vetése: 850 000 korona... szám, hogy hatan tudunk egyforma időt, csak század- vagy tizedkülönb­séggel, úgyhogy, ha itt is sikert várná­nak tőlem, az tényleg terhes lenne... — Utoljára az olimpiai eskünél hal­lottalak nyilatkozni, azóta nem sza­bad beszélni, vagy nem akarsz? Visszahúzódsz? — Nem arról van szó, hogy nem szabad, inkább nem akarok. Majd jjtána, ha túlleszek rajta, mert ilyen­kor már azok a kérdések jönnek elő, „akkor hány aranyat nyersz", „mit csi­nálsz", „hogy lesz Barcelonában". Szóval inkább ne. Utána elmondom! — Még nem is kellene erről be­szélni?... — Igen, most még nem is kéne ne­kem arra gondolni, olimpia lesz; elég akkor, ha ott leszek, és elkezdődik... — Hogy is csinálod a geszte­nyés sütit? — Van a normális piskóta tészta, ebbe kele kell kenni a gesztenye­masszát, és az egészet csokival leönteni. De én ezt egyetlen egyszer csináltam, és nagyon régen... GYÁRFÁS TAMÁS A következő játékosok harcolták ki a felújítást: Galgóczi Péter, Gyurí­csek Sándor, Golán Attila, Smida Tibor, Tácsik József (csapatkapi­tány), Hereng József, Tobérny Bo­humil, Vaáek Péter, Márton László, Cicák Jozef, Dávid Artúr, Farkas Attila, Kiánek Zsolt, Igor Zelník, Markó Attila, Szabó Zoltán, Toma­sek Imre, Szegi György. Ősszel Marsai Zorán és Szabó László is szóhoz jutott. Kevesen tudják, hogy a 22 éves beállós, Vašek Péter a nyitrai Plasti­ka színeiben 1988-ban két mérkőzé­sen magára öltötte az I. ligás mezt. A többszörös ifjúsági válogatott mé­gis csalódottan távozott a Zobor-aljá­ról. „Együtt fociztam Molnárral, Bochnovičcsal, Másikkal stb. Az Ostrava elleni összecsapáson mu­tatkoztam be az élvonalban, ekkor minden csodaszépnek látszott. Ké­sőbb súlyos sérülést szenvedtem, és ezt követően egyszerűen leír­tak, sokáig egy fillért sem fizettek. Szerencsémre a párkányi vezetők szerződtettek..." Hogy a siker nem a véletlen műve volt, az Magyarországon, Szentgot­hárdon is bebizonyosodott. Megnyer­ték a nemzetközi tornát, amelyen há­rom ország kerületi bajnokai vettek részt (tavaly a bősiek diadalmaskod­tak). A nyári felkészülést július 3-án kezdték el a párkányi labdarúgók. SZABÓ ZOLTÁN BAJNOKSAGOT NYERTEK A PÁRKÁNYI LABDARUGÓK NEM LESZNEK KIESÉSI GONDJAIK? A párkányi Juhcelpap futballistái a 70-es években négy évet töltöttek az SZNL ll-ben. Akkor az együttesben olyan I. ligás tapasztalatokkal ren­delkező játékosok szerepeltek mint Helesz (az ificsapat edzője) és Šolín. Később viszont már nem volt sikeres a gárda, és a mélyrepülés egészen az I. B-osztályig tartott. Négy évig a divízióban rúgták a labdát a határ­menti városban. Az 1991/92-es idény bajnokaként a következő szezont a Szlovák Nemzeti Liga II nyugati csoportjában kezdik. Pedig korábban a bennmaradásért folytatott ádáz harcot az együttes­Marsai István elnök és Vendégh Béla alelnök 1989 januárjában került a futballszakosztály élére. Távlati ter­veik között szerepelt a feljutás, de hogy ez már az idén sikerül, ezt ők sem várták. Egy ideig még eltartott, míg megtalálták a megfelelő edzőt — Pucher, Ganczner és Tóth nem fe­lelt meg a várakozásnak. Tavaly ta­vasszal nem volt valami rózsás hely­zetben a csapat, ismét a kiesés elke­rülése volt a cél. Májustól a nagy­szombati „aranycsapat' egykori kö­zéppályása, Alojz Fandel vette át a szakmai irányítást. Hogy az új mes­ter nem ismert pardont, bizonyítja: fe­gyelmi vétségek miatt három nélkü­lözhetetlennek hitt kerettagtól vált meg! Nem igazoltak új játékosokat, azonban a jól sikerült nyári felkészü­lés után már az 1-5. hely megszerzé­sét tűzték ki célul. Az őszi idényt a második helyen zárta a Fandel-le­génység, azonos pontszámmal, csak rosszabb gólkülönbséggel szorult a Tovarníky mögé. Az évzáró gyűlésen módosítottak a terven, s egyértelmű­en a bajnoki cím megszerzéséért küzdöttek a továbbiakban. „Hetente változott a listavezető. A sorsdöntő összecsapáson — három fordulóval a befejezés előtt — Galgócon bár 1:0-ra kikaptunk, egy teljesen jogos gólt nem adott meg javunkra a játékvezető. Mivel ősszel odahaza mi nyertünk 3:0-ra, így helyzeti előnybe kerültünk (mint később kiderült, ez döntött a végelszámolásnál). Egy héttel ké­sőbb Komáromban léptünk pályá­ra, s tudtuk, csak győzelem esetén marad esélyünk. Városszerte nagy érdeklődés előzte rineg a rangadót: több mint 300 szurkolónk szinte hazai környezetet varázsolt szá­munkra. Ez is közrejátszott abban, hogy a fiúk kitettek magukért, 4:1­re lelépték a vendéglátókat. A zá­— Spanyolországban csak úgy szórtam a gólokat. Megmagyaráz­hatatlan számomra, most miért nem megy. Itt sokat gyakoroltunk nehéz labdával, talán elfáradtam, s telje­sen formán kívül vagyok. • Más oka nincs? — Két ujjam még nincs teljesen rendben. Pedig a labda irányításá­ban nélkülözhetetlenek. Már tavasz­szal elég sokat kihagytam miattuk. Nemigen bírják a nagyobb megter­helést, könnyen bedagadnak. • Mit gondolsz, rendbejössz az olimpiáig? Beválogat az edző? — Reménykedem. Ebben a ke­retben csak egyedül vagyok balke­zes átlövő. Bízom benne, hogy be­leférek a 16 kiválasztott közé. • Evezzünk más vizekre. Egy évet Spanyolországban játszottál. Milyennek ismerted meg az ottani bajnokságot? — Idegenlégiósból van Ibériában akármennyi. Csapatonként eddig dómmal, s a tenger is csak 20 kilo­méterre van tőlünk. Jól érezzük ott magunkat. • De most itthon vagy... — Papám Vágkirályfáról, mamám Hosszúfaluról valói de én már Vág­sellyén születtem. Tehát igazán ott­hon érezhetem magam. • Jászottál már a helyi sport­csarnokban? — Válogatott mezben még nem. • De itt ismerkedtél a sportág­gal. — A helyi szakmunkásképző csa­patában kezdtem, Berec edző irá­nyításával. Mikor elvégeztem az is­kolát, átigazoltam a Poľnohospodár Topoľčanyba, Spanyolországba szerződésemig ott kézilabdáztam. • Voltaképpen miért választot­tad ezt a távoli országot? — Eredetileg a Bramac Vesz­prémbe készültem, de valahogy nem jött össze a dolog. Aztán me­gérkezett az ajánlat, nincs-e ked­vem Spanyolországban próbálkozni. Tudtam, jóval messzebbre kerülök el otthonról, de mit tehettem, a csa­ládomat is el kel! tartanom, és úgy érzem, játékosként szintén sokat fejlődhetek. Hát ezért indultam el Eibarba...

Next

/
Oldalképek
Tartalom