Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-23 / 172. szám, csütörtök

1992. JÚLIUS 23. KULTÚRA 8 AZ IDENTITÁS NEHEZ Hat esztendővel ezelőtt lett világsiker Claudio Magris regénye, a Duna. Az olasz Magris Triesztben él, foglalkozására nézve egyetemi tanár, germanista irodalomtörténész. Kutatási területe a Duna menti népek irodalma, s azonkívül, hogy remekül ismeri a Duna vonulási területének szellemi-társadalmi vonatkozásait és körülményeit, kiváló ismerője a K. u. K. világának, hiszen ugyancsak hiressé lett könyvet írt a Habsburgmítoszról. Talán mai Odüsszeiának lehetne nevezni hatalmas vállalkozását, a Duna folyásának végigutazását, mely nem csupán térben és időben zajlott, hanem a szellemtörténeti ismeretanyag hatalmas folyamában ugyancsak. A Duna sikere első pillanatra váratlan, hiszen bestseller lett Norvégiában éppúgy, mint egy igazi dunai országban, Ausztriában. S noha Magris utazásai után nem sokkal megváltoztak a színterek, sokhelyütt alapvető politikai változások álltak be, á látottak és tapasztaltak együtt azzal az alapos információanyaggal, amelyet a szerző könyve írásához összegyűjtött és földolgozott, megragadta egy bizonyos pillanatban a közép-európai régió fejlődéstörténetét, minden sokszínűségében, minden látszólagos érthetetlenségében, ellentmondásában, súlyos gazdagságában. Annak a történetnek egy pillanatát sikerült mesteri szinten megragadnia, amely térségünkben évszázadok óta pereg az időben, s melynek mi, e tájon lakók is pirinyó alakítói, adalékai vagyunk. Úgy járt Budapesten a minap, olyan természetességgel, amely bizonyára egy pozsonyi látogatására is jellemző lehetne, hiszen errefelé úgy jár-kel, ahogyan bennszülöttek és bennfentesek járnak, tudva az ismerni érdemes dolgok mélyebb összefüggéseit, tágabb lehetőségeit. Magától értetődő volt számára a helyzet: egy pozsonyi magyar napilap redaktora teszi föl a legkézenfekvőbb kérdést, mit is jelent számára a Duna? — Ebben a könyvemben a Duna — szimbólum. Az identitás sokféleségének és nehézségeinek a szimbóluma. Az életnek a szimbóluma. Ezért utaztam végig a Duna mentén; elsősorban az életen utaztam végig, hogy megírjam ezt a fejlődósregényt. Es azért is, hogy megtaláljam a saját identitásomat. Természetesen változik a Duna, az élet, a történelem, akárcsak az ember élete maga. Hiszen olyan ez, mint amikor húszéves korában szerelmes verset ír az ifjú, majd hat év múlva ugyanahhoz az asszonyhoz ír új szerelmes verset. Más ő maga is, a szerelmes is, más lesz a vers, és mégis mindnyájan ugyanazok. — Hogyan tekint a térségben beállott változásokra? — Ha konkrétan nézzük e változásokat, könnyű észrevenni, hogy új veszélyek születtek. Leomlottak az ideológiai falak és helyükre soviniszta falak emelkednek, amelyek újra tönkreteszik a közeledést. Es ez tragédia lenne. — Ebben a keresésben és változásban mi lehet állandó, mi lehet a fogódzó? — Állandó az, amihez szeretet fűzi az embert. Stabilak a művek, amelyekben az ember hisz. Egy csomó benyomás, elmozdulás éri az embert. Csak néhány legtermészetesebbet említsünk, a családi élet, a szerelem — ezek dinamikus dolgok, és meghozzák a maguk örömeit. Ezen túl azonban állandó lehet az emberben a kívánság, a vágyakozás, hogy a másik embert jobban megismerje, jobban megszeresse, és vele szebben éljen együtt. Ez a vágyakozás tölti be Magris könyvét is, hogy szeretettel fogadjuk el általa a másik népet, kultúrát, embert, szokást, mellyel együtt élünk, mellyel állandó kölcsönhatás köt össze bennünket, határoktól függetlenül. Az utazó-olvasót szeretetre tanítja ez a lírai útikönyv, az együttélés végül is megmásíthatatlan, utazzuk tehát végig életünket szereiben embertársaink iránt. (brogyányi) A

tardoskeddi születésű, tizenhat gyermekes paraszt családból származó és tanítói képesítést szerző Morvay Gyula kisebbségi irodalmunk első szakaszának írója volt. Az 1938 őszétől felkavarodott történelmi viharok sodorták ki őt közülünk. Azóta Magyarországon él, de irodalomtörténetírásunk és könyvkiadásunk továbbra is számon tartja: Csanda Sándor Első. nemzedékében önálló portréval szerepelt, s négy hagyományantológiájában kaptak helyet az_alkotásai. Maga az író egy ideig az Új Szóval és a Héttel tartott kapcsolatot, a hatvanas évek óta levelezett Csandávai, s levelezik velem szintén azóta. Magyarországon a leghosszabb ideig Nagykanizsán élt, 1985-től Pécs lett a lakóhelye. Pécsről irt levelében már a múlt év elején jelezte nekem, hogy az ottani Baranya Megyei Könyvtár válogatott novelláskötetet ad ki tőle. A kötet, a Pannónia Könyvek sorozatban, most megjelent, és egy 1930-as novellája után Az öreg kőfejtő címet viseli. A szép kiállítású könyvet szemlélve és forgatva, tiszteletet érzek a kiadó vezető emberei: Surján Miklós és Szirtes Gábor iránt, akik az idős és beteg írónak ilyen nagy örömet szereztek. A könyv tizenhét írást tartalmaz, műfaji megoszlásuk a karcolattól az elbeszélésig terjed. Az első hét írást még kisebbségi íróként készítette a szerző, aki nálunk nemcsak prózaíróként, hanem költőként is aktív volt. Darabos szövegű és érdes hangú mozgalmi verseiből néhányat a sarlós Balázs András szavalókórussá írt át a pozsonyi ifjúmunkások számára. Morvay kísérletezett a regénnyel is, de vérbeli prózai műfaja a novella lett, melyhez a témát nagyrészt a falusi szegénység életéből merítette. Ilyen típusú novellái az élményanyag és a megformálás szempontjából érdekes fogantatásúak és összetételűek. A szülőfaluja, Tardoskedd az első Csehszlovák Republikában — Gútával és Udvarddal — a legnagyobb három falu egyike volt, s szinte teljesen magyar és paraszt lakossága telítve volt a régi paraszti élet tárgyi és szellemi emlékeivel és szokásaival. Érthető, hogy a gyermek Morvay gondolkodása, fantáziája is feltöltődött ezekkel a népi emlékekkel; első publikálásai, középiskolás korában, néprajzi dolgozatok voltak. A néprajzi anyag ihletésének novellisztikájában elejétől végig jellegmeghatározó szerepe van. Amikor az általam összeállított szlovákiai magyar prózai hagyományantológiák egyike, Az éhség legendája, 1975-ben megjelent, akkor valamelyik fiatal kritikus azt mondta nekem, hogy ez a Morvay egy másoAZ ÖREG KŐFEJTŐ MORVAY GYULA VÁLOGATOTT NOVELLÁI dik Tömörkény. Erre én — elmagyarázva az író tardoskeddi szellemi genezisét — azt feleltem, hogy ő nem második Tönörkény,- hanem első Morvay. Érdekes, hogy ilyesmire a mostani kötet alapos utószavának írója, Horváth Lajos is ráérzett, s egyik helyen „a sajátos, egyéni, morvays stílust" említi. A néprajzi telítettségű Morvay-novellák megformáltsága többnyire igen egyszerű. Különleges szerkezeti megoldásokra ő ritkán törekszik. A téma és történés alapgondolata, fő motívuma nincs meghangsúlyozva, csak halványan érződik, s lényegében az egész novellát lazán összefűzött életképek alkotják. Erre a kötet első írása, a gyermekkort felelevenítő Első iskolám nyújtja a legjobb példát. Morvaynál a néprajzi jellegű novelláknak egy érdekes melléktípusa is kialakult: a prágai katonatörténet. A már említett Az éhség legendája antológiában Prágai énekverseny címmel ilyen írása is szerepelt. A mostani kötetben örömmel fedeztem fel ennek az ikerdarabját: a Megvizitálják Gyiviskát című novellát. A főhős itt egy ló, aki a nevéhez illó vadságával, kiszámíthatatlan szeszélyességével megkeseríti az istállói szolgálatot végző nemzetiségi (magyar, német, lengyel, ruszin és román) huszárok életét. A novella emberalakjai között rokonszenves cseh tisztek is vannak; egyikük magyarul tanul, hogy beleláthasson a nemzetiségi katona lelkébe; a másik rajongója lett a magyar népdalnak, és amikor a prágai utcákon nótázó huszárjaival vonul, sorra nyílnak az ablakok, és nagy az ámulás a huszárszívet megdobogtató Boženák és Katkák között. A huszárok az istállószolgálat közben is sokat nótáznak. Tanulják egymástól a dalokat, s nem értve a másik, nemzetiségbeliek nyelvét, a hangzásból és a ritmusból saccolják meg a tartalmat és a szívre való hatást. Azt mondhatnánk, hogy egyszerű népi szinten valóságos összehasonlító népköltészeti szimpózium zajlik le a kaszárnyai istálló falai között. És ami nagyon fontos: az egész történetben sehol sincs érzelgősség, patetikusság; minden a legtermészetesebb módon, a férfias derű és keserűség, bosszúság váltakozásai között történik. Az érzelmi; hangulati atmoszféra szempontjából ugyanezt mondhatjuk a szociális jellegű írásokról, melyek tekintélyes részt alkotnak Morvay novellisztikájában, hiszen ő a falusi szegénység írójává szegődött. A kisparasztok, béresek, favágók, kőfejtők, szolgák és koldusok sivár életkörülményeit, a nincstelenség ijesztő helyzeteit tárgyilagosan, érzelmi kommentárok nélkül mutatja be. A hasonló témát (is) kultiváló közismert magyar írók közül impozáns művészi színvonalon ezt teszi Móricz a Barbárokban, de a Hét krajcárjában az áradó érzelmesség uralkodik, s ugyanaz jellemző Móra Ferenc sok felejthetetlen novellájára. Szabó Pált többen úgy jellemzik, hogy a szegénységből is tud szépséget csiholni, Nagy Lajos falusi szegénységábrázolásai viszont dermesztő, pesszimista hangulatot árasztanak. A „valóságíró", tudatosan dokumentarista Morvay Gyulát nem akarom ezekkel a kivételesen nagy művészi írókkal összemosni, de a témarokonság okán és jogán Nagy Lajos ellenpéldájának mondhatom őt. Maximálisan sivár szegénységképei után sem érzünk vigasztalanságot, mert azt az alakoknál megnyilvánuló életszeretet, élethit ellensúlyozni tudja. Ilyen befogadási helyzetet teremt például az 1933-ban írt Juhákim krónikájának az elolvasása. A kötet szociális jellegű novelláiból még kettőt emelek itt ki: Az öreg kőfejtőt és a Meghívást. Az első novella történési ideje az 1930-as évek, színtere pedig egy gömöri hegyi falu, amelyben a férfiak nagy része kőfejtéssel vagy favágással foglalkozik. A legsúlyosabb helyi gond a felekezeti iskola és tanítói lakás teljes elhanyagoltsága, romos állapota, amely miatt minden tanító rövid idő múlva otthagyja a falut, s a gyermekek minduntalan iskolai nevelés nélkül maradnak. Az éppen helyi szemlére érkező tanítót nagy szeretettel és reménységgel fogadják, etetik-itatják, és ő estefelé meglepődve veszi észre, hogy a nehéz munkából hazatérő kőfejtők nagy köveket cipelnek a hátizsákjukban. Ezek az iskola és tanítólakás reperálására gyűjtődnek. A tanító meghatódik, de azért másnap ő is otthagyja a falut. A vidrabőrsüveges öreg f-uvaros, aki odajöttekor a messzi vasútállomáson várta őt, és az a barátságos búcsúzkodás, mely közte és az útitárs favágók között zajlott le, nagy reménységet táplált iránta, most megbántottan viselkedik vele szemben. Ennyi az egész történet, de amikor elolvastam, úgy éreztem, hogy ebből kitűnő filmnovellát, aztán rövid játékfilmet lehetne csinálni. Az írás azért is szíven ütött, mert a két háború közti iskolai oktatásunkkal többször is részletesen foglalkoztam, és megdöbbentem az akkori, zömmel felekezeti magyar elemi iskolák siralmas helyzetén, ellátatlanságán. A Meghívás című novella a mi irodalmunkban ritka témát: koídustörténetet dolgoz fel. Elemi iskolás koromban, 1923 és 1930 között a falusi koldusvilágot jól ismertem, s most e történet olvasásakor Illyés Gyula megrendítő verse, a Koldusok is felcsendült fülemben („Jöttek a koldusok naponta, / tarisznya két felől nyakukba; / fújtak templomi éneket, /jósoltak szörnyű éveket."). Morvay írása egészében és főleg megformáltságában nem tartozik a válogatott kötet legjobb darabjai közé, de több szociográfiai hitelűnek látszó részlete nagyon érdekes. így például azoknak a kapukra rótt jeleknek („koldús ábc"-nek) a bemutatása, amelyekben a koldusok társaikat a ház gazdája felől tájékoztatták. A jelek ilyen kategóriákat fejeztek ki: rossz emberek — nem adnak semmit — adakozók — pénzt adnak — legtöbbször az asszony van otthon — csendőrök cirkálnak stb. Morvay Magyarországon írt novelláiban a még nálunk kialakult műfaji árnyalatai, típusai jól vannak képviselve, s a tardoskeddi élménytarisznyából sok minden kerül elő, de vannak olyan írásai is, amelyekben az ötvenes-hatvanas évek falusi vagy városi értelmiségi rétegeire tekint ki (Eladó a falu, A szép Édua menekülése). Én ebből az alkotói szakaszából is atardoskeddi fogantatású írásait szerettem meg, különösen a Karsa Péter két lovát és a Vidóczki Marika zsebróbó'r cipőjét. Az első novellát a szép lovak és a derék lószerető emberek apoteózisának lehet nevezni. A másodikban Kosovics Éráz tardoskeddi ezermester (szemüvegbetét csináló, aranyfüstöt előállító, képráma-igazító) sohase látott remekszép cipőt csinál a bájos Marikának, melyben aztán ez a kedves fruska kacéran lépdel át az elébe vonuló epedő legényszíveken és ajkbiggyesztve reagál az ellene fenekedő asszonyi irigységekre. Ezeket a kései szép novellákat olvasva (a zsebróbó'r cipőst 83 évesen írta), úgy éreztem, hogy a valósághoz hosszú évtizedeken át szigorúan tapadó dokumentarista író velük azt is bizonyítani igyekezett, hogy az idillikus szépséglátáshoz és harmó- • niateremtéshez szintén van érzéke. Erről engem meggyőzött. TURCZEL LAJOS FULLA ÉS GALANDA TARLATJEGYZET ne dühöngj, hogy a ház ferdére van rajzolva, ez nem ház. ez kép... saját valóságunkat, saját álmainkat festjük, magunkat fejezzük ki... az új (modern) művész... nem versenyez a fotográfiával, ezért nem is kopíroz. új emotív valóságot teremt. Ezeket a mondatokat a súkromné listy fullu a galandu (Fulla és Galanda magánlevelei) cimű, 1930-ból származó kiadvány első és második számában olvashatjuk, így csupa mondatkezdő kisbetűvel. Ez pedig arra utal, hogy Ľudovít Fulla és Mikuláš Galanda szlovák avantgárd képzőművészek művészeti elveiket a tipográfiában és a szövegszerkesztésben is. érvényesítették. A fentebb említett nyomtatott mű a két képzőművész magánkiadásában jelent meg ötszáz, ötszáz, illetve a két utolsó (hármas, négyes) öszszevont szám kétszáz példányban. Fulla és Galanda magánlevelei a két háború között formálódó és kibontakozó avantgárd képzőművészet (ahogy később nevezték el) kiáltványa volt valójában, de mondatai, tételei ma is hatékonyan segíthetik a modern képzőművészeti ábrázolás lényegének megértését. Fulla és Galanda ugyanis ebben a kiadványban fogalmazták meg többek között azt az alapvető tételt, amely a modern képzőművészeti alkotáshoz való közeledés módját magyarázza azáltal, hogy felismerteti a klasszikus és a modern vizuális kifejezés formai, megjelenési mássága közti lényegi különbséget. E tétel kimondja, hogy a képnek a képre kell hasonlítania, nem pedig a táj (a természet) valamely részletére. Értelmezve e gondolatot, azt kell tehát látnunk és tartalmilag megfejtenünk, érzelmileg megközelítenünk, ami a vásznon van; függetlenítve ažt a tapasztalt, látott valós természeti képtől, de felismerve benne az új emotív valóságot kifejező vizuális eszközök rendszerének kommunikatív fogalmi együtthatóit. Ez persze nem könnyű! S úgy-ahogy ismerve a nagyközönség Viszonyát (viszonyunkat) a modern képzőművészethez, nem új felfedezés és . főleg nem sértő a kijelentés, hogy talán nem is mindnyájan vagyunk rá képesek (a maradéktalan befogadásra). Fulla és Galanda ezt azzal magyarázzák, s teszik ezt nem elutasítóan a közönség felé, inkább a modern művészetet véd ve az eseti eges e I marasztalásoktól, hogy nem mindenkinek van hallása ahhoz, hogy megértse a zenét, és nem mindenkinek van látása ahhoz, hogy megértse a képet (azt a képet, amelynek a természetben -nincs tükörképe, amelyet a művész belső indíttatásra, érzelmi szempontok szerint szerkesztve és érzelmi alapon teremt meg). Elolvasva Fulla és Galanda magánleveleit, meggyőződhetünk róla, hogy a két szlovák avantgárd művész elméleti munkássága ma is kellőképpen eligazít a modern kifejezési eszkőzök tartományából választott vizuális jelekből komponált újszerű látványelemek ok-okozati összefüggéseinek felismerésében. Feltehetjük azonban a kérdést, milyen jelentőségű az európai avantgárd művészet fénykorát követően, tehát késéssel, csupán a harmincasévekben formálódó és kibontakozó szlovákiai avantgárd. Eva Trojanová ; -vtr.wfMí. Mikuláš Galanda: Labdázok (Jarmila Učníková reprodukciója) művészettörténész a megnyitót megelőző sajtótájékoztatón hangsúlyozta, ahhoz, hogy ezt megértsük, a művészetek fejlődésében, alakulásában a központ és a periféria fogalmakat kell megkülönböztetni. Tudvalevő azonban, hogy a művészetek alakulása szempontjából az egyes periferikus helyzetben lévő nemzeti művészetek ugyanolyan jelentősek, tehát semmivel sem képviselnek silányabb vagy kisebb értékeket. A központtól távolabbi (periferikus), az egyes művészeti ágak értelmezésében, a stílusban, a művészi kifejezés tartományában stb. úját hozó átfogó fordulattól időben később váltó és formálódó nemzeti művészetek, a megváltozott szimbolikát a nemzeti sajátosságokhoz igazítva, az identitásformálásban töltenek be jelentős szerepet. A kiadványban megfogalmazottakat dokumentálja, s a mára már klasszikussá lett modern formákat eleveníti fel az a kamarakiállítás, amelyeta két művész munkásságából készített a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria, s amely Silvia llečková művészettörténész rendezésében a Dessewfly-palotában látható. A műfajokban és stílusokban is változatos, az expreszszív hatású montázsszerűen szerkesztett, geometrikus építkezésű képeket, lekerekített formákkal, tömör ívekkel, sziluettkiemelő finom vonalakkal, redukált színekkel festett modellképeket, grafikai lapokat bemutató tárlatot kiegészítik a két művész tevékenységét, törekvéseit illusztráló dokumentumok, fényképek, korabeli kiadású könyvek, közös lapjuk eredeti példányai stb. Érdekességképpen említem, hogy a fényképek között látható egy, amely Mikuláš Galandát budapesti tanulmányai idején örökítette meg. Augusztus 23-áig a tárlat megtekinthető. TALLÓSI BÉLA