Új Szó, 1992. július (45. évfolyam, 153-179. szám)

1992-07-13 / 163. szám, hétfő

PUBLICISZTIKA 1992. JULIUS 13. Parlamenttosítanák az sz való szakfelügyeletet, •i miniszter, rhelyettesek ; politikailag íódhatnának Drmányokba. ätesen helyi llene; ennek s mód, ezt zabályozhatjutonóm mónokratikusan záció széles ükséges haz, helyi szintez kapcsomintájú, teközigazga> ismérve az irintő döntéíztott legitim inevezett himeg. Ennek lapvető felténkormányza:ervezödések i és elismeréterületén peizáció végreivalósításával ikig autonóm š, régiók terisává válhatijci kantonális sjlődést teltéalakulásában na az alulról I két eltérő teáz, ahol a kibán él - ez 3 kompakt telt - és a többi, íányban él. Az másikon részírvényesülhetibségű terülei szórványban nélyes és kulörű személyiédené; ennek , hogy a helyi ett kisebbségi jlnának, ameés tanácsadó ira és az oktaény által meg3n vétójoguk is a fentebb vádemokratikus :iakészség és jhaladását telin kételkedve <et, én viszont i vagyunk kéíatívákban is ogyan szeretövönket, nem ra, hogy bárki álljon velünk. jzetői arra paibocsátást Viadalom elnöke :okat a korábbi iztásokat megzérek és alveie inkább naizeti szlovákok 3iar- úgy tűnik i gondolatoktól k a nyiiatkozajybeesett több ovákoknak kaaz autonómiadeologizálásáak a magyarok allgatást. sak látszólagoneghaligatásáäzi ok inkább ethető vissza, ig különválása gi, majd még Szlovákiában, cnak Belgrádtól lyig mindenütt elterelése. így i rosszra fordul iket okolnak. rság minimális sonyszéket elhogy kijelenti: rok eddig meg>gy mindjárt az nymódosításoirvény módosi; - nincs összemlitett tételéazat elmaradárÓTH MIHÁLY BEVEGEZTETETT? Ha a falak beszélni tudnának, sok megromlott életről mesélnének. Hiszen nemcsak a köhögést, a tüsszögést, a WC-lehúzását továbbítják, hanem egyenes adásban közvetítik a családi perpatvarokat is. xxx -Beköltözés után, amikor egy éjszaka először hallgattam a fölöttem lakók ordítozását, az asszony sikolyát, az ütések püffenését, riadtan virrasztottam. Valamit tenni kellene, de hogy jövök én hozzá... Másnapra elmúlt a vihar, s a házaspár karöltve ment ki a házból. Nem akartam elhinni, hogy ők voltak az éjszakai műsor szereplői. Pedig ók voltak. Évek óta verik egymást. Az asszony a gyöngébb, ö húzza a rövidebbet. Már oda se figyelek. Megszoktam, megszokták a többiek is, A házban máskülönben mindenki normálisan él. Azt az egy családot leszámítva. Úgy látszik, nekik így is jó. A férfi tulajdonképpen olyan mint egy falat kenyér, ám ha iszik, akár egy vadállat. Legújabban kéthetente rúg be. Egy percig sem élnék olyannal, aki megütne - közölte az egyik csallóközi kisvárosban élő hivatalnoknő, majd hozzáfűzte: - talán a rossz házasságtól, a részegesektói való félelmem gátolt meg abban, hogy férjhez menjek. Ahonnan én származom, ott néhány hónappal ezelőtt tragédia történt. Nem az első, nem az utolsó. Az alkoholba fúló családi élet számtalan variációja ismert. Előfordul, hogy emberéletet is követel, de nem feltétlenül. Olykor csak a véletlennek és a szerencsének köszönhető, hogy a házastársak, akik évekig „ölik egymást", nem jutnak el a valódi gyilkosságig. Mint abban a faluban, ahol körülbelül 500-an laknak, s borzongva várták, mikor történik már valami komolyabb abban a családban, ahol először a férj vált az ital rabjává, majd azt suttogták, hogy az asszony is. Ahogy egyre több bort, pálinkát eregettek le a torkukon, úgy sűrűsödtek a veszekedések, a verekedések. A férj volt az erősebb, egyszer majdnem belefojtotta nejét a kútba. Máskor úgy megverte, hogy hetekig lábra sem tudott állni. De orvos sosem látta a sérültet, a családban mindig akadt valaki, aki gyógyszert, kenőcsöt hozott. És a szívós, macskaéletű aszszony - csodával határos módon - mindent túlélt. Ám öt hónappal ezelőtt... - Itt az ördög vert tanyát. Itt úgy is gyilkosság lesz - suttogták a faluban, és nehogy egyszer tanúskodni kelljen, nagy ívben a ház környékét is elkerülték. Hány év is telt el hátborzongató várakozással? Talán tíz is - mondták a minap a falubéliek. Először a szomszédokkal akartam beszélni, hiszen ha nem is a szemük láttára, de mindenképpen a fülük hallatára vertek agyon egy asszonyt. De a szomszédok nem óhajtanak beszélni. Még úgy sem, ha elhallgatom nevüket, sőt még a falu nevét is. „Csak ne rángasson minket semmibe" mondták. A rendőrség lezárta az ügyet, a férj börtönbe került. Talán a megboldogult lányánál próbálkozhatnék. A fiatalasszony gyesen van, fekete-fehér pöttyös otthonkában fogad. Még nem telt le a gyászév. A konyhában vagyunk, az asztalnak támaszkodik. Néha elfordul és sír, de úgy, mint aki már minden könnyét elsírta. Érzem a helyzet fonákságát, mégis kérdezem. - Az öreg - sóhajt egy nagyot a fiatalasszony - ivott mint egy állat. Ha borunk volt azért, ha pálinkánk, azért. És ha beivott, előbb kötekedett, majd ütött. Amióta az eszemet tudom, ez mindig így volt nálunk. Hogyan is tudott anyánk eltartani, felnevelni bennünket. Hallgat. Tesz-vesz a konyhában, kávéval kínál. - Hol tartottam? Az apám gyakran verekedett. Mi meg ha láttuk, baj lesz, pucoltunk otthonról. Rendes szomszédaink voltak, mindig befogadtak éjszakára. Ha hallották az ordítozást, már ágyaztak is. Az öcsémmel hamar otthagytuk a szülői házat. Igaz, én férjhez mentem a falumbelihez. Anyám esetenként ide menekült, de csak éjszaka, csak tíz óra után mert jönni. Bennünket féltett, hiszen apám ide is eljött hőbörögni. - Anyu vékonyka, sovány kis aszszony volt, a félelemtől teljesen kikészült. Az öreg meg tán száz kilós is lehetett. A falubeli asszonyok most azt mondják anyámról, hogy ő is alkoholista volt. Nem mondom, hogy soha nem ivott, de szerintem csak annyit, amennyit a faluban az ő korabeliek. Itt mindenkinek van szőlője, tehát bora, gyümölcsöse, így pálinkája is. Bár lehet, hogy néha italba fojtotta bánatát... - Nem akart elmenni a férjétől? - Hová ment volna? Hová? - Magukhoz. Az öccséhez adom a tippeket. - Nem akarta elhagyni az urát. Ha meg is húzódott nálunk vagy az öcsémnél, nem volt hosszabb maradása. Persze beszéltünk apánkkal is. Józanul mindent megígért. Aztán ivott, és maradtak a verekedések. De gyakran úgy volt, hogy egyik nap összevesztek, másnap kibékültek. Aztán merev arccal elmondja, hogyan értesült február elején anyja haláláról. - Apám jött el értem. Azt mondta, anyád leesett a padlásról. Rohantam haza, anyu a konyhában az ágyon feküdt. Fehér volt, a homloka vérzett, éreztem, hogy már halott. Levettem róla a melegítőt, az otthonkát, ráadtam a tiszta alsót, a ruhát. Addigra a szomszédok ott tolongtak az ajtóban, bámultak az ablakon át. De amikor anyut a szobába akartam vinni, egy sem jött segítségemre. Valahonnan előkerült az apám, ö segített. Csak miután elrendeztem mindent, telefonon hívtam a rendőrt, az orvost, az uramat, az öcsémet. - Más asszony is tűri, hogy rendszeresen üssék? - Nem is egy, nem is kettő. De erről én nem beszélek. Az igaz, hogy főleg az idősebbek járnak kékzöld foltokkal. Az asszony sorsa a faluban nyitott könyv volt. Mindenki tudta, várta, mikor következik be a vég. Most bevégeztetett. Úgy hírlik, a faluban él egy asszony, akinek sorsa hasonló az elhunytéhoz. Ismét mindenki várni, hallgatni fog?! PÉTERFI SZONYA Jf MOLDOVA ^fL GYÖRGY félelem kapuja^ Martin csodálkozva nézett fel: -Azt hittem, hogy ezért hívattál. - Sajnos, az ügy sokkal bonyolultabb és kényesebb természetű. Domány egy fényesre kopott vadgesztenyét szedett elő mellénye zsebéből és a markába szorította - ezt a szokást akkor vette fel, mikor felhagyott a dohányzással, így próbálta legyőzni a rágyújtás ingerét. Arca megrángott, de egy pillanatnyi feszültség után vonásai kisimultak. -Szeretném, ha elhinnéd, kedves Gyuri, hogy mint mindig, most is az őszinte jóindulat és a tehetséged feltétlen elismerése vezérel. Azt viszont nem tagadhatom, hogy igazgatói munkakörömben állami hivatalnok vagyok, bizonyos kötelmeket be kell tartanom és be kell tartatnom. Martin tudta, hogy nem szabad közbeszólni -Domány indulatossá vált, ha megzavarták körmondataiban -, tenyerével eltakarta a száját, idegesen remegő lábát leszorította a szőnyegre. Az igazgató mintha megérezte volna az elzárkózást, közelebb hajolt hozzá: - Tegnap berendeltek a Pártközpontba, őszintén mondom neked: fogalmam sem volt, hogy milyen célból. Elébem raktak egy sor, hogy úgy mondjam, kiáltványt, a lengyel és cseh reformerőkkel való szolidaritás mellett, a magyarországi , szegények, a sajtószabadság ügyében, és még hosszan sorolhatnám, hogy milyen szándékok jegyében íródtak. Valamennyi felhívásnak volt egy közös sajátja, a te neved mindenütt szerepelt az aláírók között, mégpedig itteni beosztásoddal, „szerkesztődként jegyezve. Tulajdonképpen megtisztelő a kiadóra nézve, hogy sokoldalú tevékenységedből te éppen ezt tartottad a legfontosabbnak, de ez a lépésed sajnos, engem is állásfoglalásra kötelez, mint a kiadó jelenlegi igazgatóját. Fent a Pártközpontban nyíltan meg is kérdezték, hogy mit akarok tenni. - És te mit mondtál? - Domány megrovóan nézett vissza rá, de végül úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást: - Újból biztosítalak, hogy tisztelem szellemialkotói függetlenségedet, mégis arra kell kérjelek, hogy próbálj meg az én fejemmel gondolkodni. A te nyilvános ellenzéki szereplésed azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az illetékesek leállítják a kiadó megújító törekvéseit, nem tudjuk megteremteni az irodalom valódi értékrendjét. Sokéves fáradozásunk veszne így kárba, beleértve természetesen a te munkádat is. - Szeretném, Miklós, ha nyíltan megmondanád, hogy pontosan mit akarsz tőlem. - Nem kellene úgy járnod a világban, mint egy kivont kard, mely nem tud visszatalálni a hüvelyébe. Szerintem a hétköznapi politizálást meg kellene hagynod azoknak, akiknek csak idáig terjednek a képességeik. Őszintén szólva, az egész ügy méltatlan hozzád, és örülnék, ha megígérnéd, hogy legalábbis egy időre felhagysz vele. - Most kell válaszolnom? - Igen, szeretném megismerni a véleményedet. Martin hunyorogva nézett szembe az ablakon besütő nappal. Első gondolatként az merült fel benne, hogy kitérő választ kellene adnia, mert ha csak néhány hónap haladékot nyerne, akkor is sokkal kedvezőbb helyzetben válhatna meg a kiadótól. Bármilyen ajánlatosnak is látszott ez a taktikai lépés, olyan mélyen irtózott egy újabb megalkuvástól, hogy képtelen volt rászánni magát. Hangosabban szólalt meg, mint ahogy szándékozott volna: - Legjobb tudomásom szerint nem a lelkemet adtam el a kiadónak, csak a munkaerőmet. Domány arcán egy fintor futott végig, de mosolya egy pillanatra sem tűnt el: - Nem haragszol, kedves Gyuri, hogy élek a kínálkozó poénnal: igen kevés jelét látom annak, hogy mi rendelkeznénk a munkaerőddel! - hangja komolyra váltott. - De, ha úgy kívánod, más hangnemben is folytathatjuk a beszélgetésünket. Néhány fegyelmi vétségnek minősülő' esetet is fel tudok sorolni, például: esténként a kiadó helyiségeiben tivornyáztatok a barátaiddal. - Tivornyáztunk? - Ajánlj valamilyen jobb kifejezést arra, hogy nőket hoztatok fel a Ga'mbrinus kávéházból és kivettétek a szekrényből az én reprezentációs whiskymet. Martin, megbizonyosodva gyanújában, hogy Domány, szokása ellenére, miért kínálta szeszes itallal, leszegte a fejét. - Én bent a Pártközpontban megpróbáltalak védeni. Arra hivatkoztam, hogy a megfeszített szellemi munka időnként megköveteli a lazítást. Akkor azonban már nehezen találtam érvelést, mikor bejelentették, hogy táskaszámra csempészted ki a géppapírt, külföldre telefonáltál a kiadó számlájára, s nyomdában stencil festéket igényeltél - ugyancsak a kiadó nevében -, de ez a festék soha nem érkezett meg ide. - Ki meri ezt állítani? - Mivel te magad is tisztában vagy azzal, hogy semmiképp sem szembesíthetlek velük, ezt a megjegyzésedet méltatlan kötekedésnek fogom fel. Ezzel a gesztusoddal felmentettél engem az alól, hogy folytassam a bűnlajstromot. Pedig légy meggyőződve, hosszan tudnám sorolni még. - Miért nem teszed? - Már hangsúlyoztam, hogy mélyen tisztelem az egyéniségedet, és döntésedben nem kívánlak befolyásolni olyan tényekkel, melyeket esetleg fenyegetésnek éreznél. Térjünk vissza a kiinduló pontunkra, mert még nem válaszoltál a kérdésemre: hajlandó vagy-e megígérni, hogy nem bocsátkozol kétes politikai ügyletekbe? - És mi van akkor, ha nemet mondok? - Kérdésre nem illik kérdéssel felelni - de most tekintsünk el a konvencióktól. Az általad jelzett esetben egy óráig sem tarthatlak tovább a kiadó kötelékében, és ne legyenek illúzióid: ilyen háttérrel az egész szakmában sehol sem találnál helyet magadnak. Úgy vélem, otthonépítés közben, gyereket várva, ezt nem engedheted meg. (folytatjuk) A LEHETETLEN Egy úr telefonált a szerkesztőségbe: „Nem akarják az ügyemet elintézni, kérem, segítsen." Amikor tudakoltam, miről is van szó, azt válaszolta: „hosszú, csak személyesen mondhatom el." Bár fel kellett borítanom betervezett programomat, megígértem, felkeresem. Egy vastag kötetre való aktát tett elém, miközben lapozgattam és próbáltam rátapintani a lényegre, ő beszélt, igazát bizonygatta. Hát, szó ami szó, esete elég bonyolult, belefért házasság, élettársi viszony, gyerek, börtön, elmefogyatékosság és munkanélküliség, sok gond, öröm alig. Másnap a körzeti hivatalba készült sürgetni kérvénye intézését, arra kért, tartsak vele, legyek tanúja, hogy bánnak ott az emberrel. Kötélnek álltam. Vagy másfél órányi várakozás után bejutottunk az üggyel foglalkozó hivatalnoknőhöz. Azonnal láttam, a panaszos gyakori vendég ott, nevén szólították és mindent tudtak róla. Újra, ki tudja hányadszor, elmagyarázták neki, amit kíván, lehetetlen teljesiteni, mert törvénybeütköző és ő képtelen eleget tenni a törvényszabta követelményeknek. És aztán már csak ámultam és bámultam. A halkszavú úr szitkozódni, fenyegetőzni, hadonászni, kiabálni kezdett, nem érvelt, csupán dühöngött. Hát, tanúja voltam, igaz, nem annak, hogy bánnak vele, hanem annak, hogy ő mennyire nem tiszteli a törvényt és annak védőjét - a hivatalt. Egy másik eset. Szomszéd-perpatvar. Nagyon is jóban voltak, mindaddig, míg egyikük el nem határozta, hogy eladja a házát. A vásárló kérte, végezzenek a parcellán ellenőrző mérést, tudni szeretné, annyit fizet-e, amennyi valóban a tulajdona lesz. Ekkor sült ki, hogy a szomszéd kerítése' több mint egy méternyivel a másik parcelláján van, évtizedekig jogtalanul a másik földjét használta. A kárt valló így szólt szomszédjához: „Ami volt, volt, felejtsük el, én nem követelek semmit, csak arra kérem, helyezze oda a kerítést, ahova való." Erre viszont a jogtalanul hasznot élvező nem volt hajlandó. Per lett az ügyből. A megkárosító azzal érvelt, hogy a házat az apjától örökölte kertestül, kerítésestül, neki semmi köze az elméréshez és nem hajlandó költségekbe verni magát' azért, hogy valaki tévedett, valaki, aki már a temetőben nyugszik. Pereljék azt... Közben a faluban azt híresztelte, hogy a szomszédja azért nyerte meg a pert, mert a polgármester az unokafivére. Azt perszetudomásul sem akarta venni, hogy a törvény az törvény és a személyi tulajdon joga sérthetetlen. A vita tárgya a - kutya. Jobban mondva néhány kutya egy lakótelepi* ház lakásába zárva. Ha az eset nem bosszantana annyi embert, akkor megmosolyogni való lenne. A tulajdonos egy negyven éven felüli magányos hölgy, aki négy hatalmas eb gondját viseli. Fajtiszták és rém büszke rájuk, de mivel műszakokban dolgozik, négylábú barátait ki; lenc-tíz órára a lakásba zárva hagyja. Azok meg szomorkodnak a gazdájuk után és nyüszítenek, csaholnak, amiért persze a lakók haragszanak és azt is panaszolják, hogy a hajnali kutyasétáltatás, ami ugyancsak ugatással jár, felzavarja őket az álmukból, hogy a gyerekeik félnek kimenni a lépcsőházba, illetve a lépcsőkön, a felvonóban lemenni az iskolába, a játszótérre. Valamennyi lakó a körzeti hivatalnál írásban tiltakozott a kutyák házban tartása ellen és a hivatal írásban kötelezte a hölgyet, költöztesse ki lakótársait. Mégsem történt semmi, mert a tulajdonos azzal érvel, hogy fizeti a kutyaadót, rendszeresen orvoshoz viszi őket és ő sem szól bele mások életébe, mármint nem kifogásolja, hogy szomszédjainak férjeik, feleségeik, gyerekeik vannak, pedig azok az ő idegeire mennek. A hivatal tehetetlen, mert bár kiveti a bírságot, erőszakot nem alkalmazhat. És a herce-hurca már évek óta folyik... Az abszurd esetek százait tudnám felsorolni. De taián ez a három példa is elég arra, hogy kommentár nélkül elmondjam, mennyit ér a törvény, a hivatal becsülete és mi az emberi önzés, belátástalanság. Hát, van min gondolkodnunk... (ozorai)