Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-06 / 132. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJSZÓJ 1992. JÚNIUS 6. EGY KASSAI ORVOSNŐ HOLLANDIÁBAN ÉLETMENTŐ GYÓGYMÓD Sajátos versértelmezésóért, élményt adó előadásmódjáért minden bizonnyal sokan emlékeznek rá a komáromi Jókai Napok közönsége közül is. Tehet• sége révén akár színésznő is lehetett volna, de Gyüre Mónika inkább az orvosi pályát választotta. A prágai orvosi egyetemet 1987-ben végezte el, majd két évig a dunszerdahelyi kórház gyermekosztályán dolgozott. 1989-től férje országában, Hollandiában, a nijmegeni egyetemi kórházban tevékenykedik, ahol egy kutatási program vezetésével bízták meg. MunGyiire Mónikával, akit még a kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázimból ismerek, az előadása előtt beszélgettem. - Kutatási programod és előadói témád az Extracorporális membrán oxigenáció. A laikus számára ez alig mond valamit. Miről is van szó? ' .- Ezt a gyógymódot Amerikában egy michigani professzor dolgozta ki. Lényegében arról van szó, hogy azoknál a pacienseknél, akiknél valamilyen óknál fogva a tüdő nem biztosítja az oxigénellátást, a vért egy testen kívüli körön, műtüdőn keresztül vezetjük. - Ehhez nyilván sebészeti beavatkozásra van szükség? - Csupán két csövecskét vezetünk be a nyaki verőérbe és a nyaki viszérbe, és a vénán keresztül vezetjük a vért a testen kívüli körbe, ahol eltávolítjuk belőle a széndioxidot, oxigénnel töltjük fel, majd felmelegítve visszaadjuk az artériába, illetve az aortába. - Bizonyos esetekben már a csecsemőknél is szükség van ilyen beavatkozásra? - Előfordul, hogy a magzat a születés előtt az első székletet kiüríti a magzatvízbe és amikor megszületik, a magzatvizet a széklettel együtt belélegzi, s az egész tüdeje telítődik ezzel a nyálkás masszával. Felszívódása sok gondot okoz, és ha nem „Egy-egy csecsemő életének megmentése nagyon jó érzéssel tölt el" (A szerző felvétele) tudunk 2-3 napon belül segíteni, állapota kritikussá válhat. Nos, az extracorporális membrán oxigenáció - vagy ahogy rövidítve mondjuk, az ECMO - elsősorban ilyen esetekben tud segíteni. - Sok csecsemő kerül ilyen veszélyhelyzetbe? - Szerencsére nem. Hollandiában évente 100-120 gyerek. - Más diagnózisok esetében is használható ez a gyógymód? - Van egy nagyon súlyos tüdőgyulladás, amikor szintén nem megfelelő a vér oxigénellátása, ekkor is kájáról a minap szülővárosában, a Kassai Egyetemi Kórházban nagy érdeklődést kiváltó előadást tartott - angol nyelven. A vitában az orvosok szlovákul, csehül, németül és magyarul is feltehették kérdéseiket, amelyekre ő a kérdező nyelvén válaszolt. Mindezt pedig csak azért hangsúlyozom, mert ez is egy példa a sok közül arra, hogy a magyar alap- és középiskolába járó diákok miként tudnak érvényesülni az életben. használjuk az ECMO-t, mert másképpen nem lenne remény a túlélésre. A harmadik diagnózis pedig a kongeniteális hermia diafragmatik, vagyis a rekeszizom veleszületett rendellenessége, az az eset, mikor hiányzik a rekeszizom egy része. A kutatási programot különben a múlt év januárjában indítottuk el és három évig fog tartani. Klinikánkon jelenleg jobb eredményeket érünk el, mint az amerikaiak, ugyanis súlyosabb diagnózisaink vannak, komplikáltabbak a problémák, de ennek ellenére mi nyolcvannégy százalékos túlélést értünk el. - A gyógymódot Amerikában fejlesztették ki, miért indítottátok be kutatási programként Hollandiában? - Elsősorban azért, mert Amerikában sem volt még istenígazából bebizonyítva, hogy kész, kikísérletezett módszerről van szó. Különben is Európában, mintha szkeptikusan, vagy legalábbis eléggé tartózkodóan viszonyultak volna hozzá. - Mi volt ennek az oka? - Többen azt a nézetet vallották, hogy Amerikában nem olyan magas szintű a szülészeti ellátás, mint Európában, következésképpen nálunk olyan súlyos komplikációk nem fordulhatnak elő. - Ez megfelel az igazságnak? - Tény, hogy Nyugat-Európában magas szintű a szülészeti ellátás, de amint már utaltam rá, vannak olyan pácienseink, akiknek a hagyományos gyógymódok esetében csak 20 százalékos esélyük lenne a túlélésre. Kórházunk gyermeksebészeti klinikája vezetőjének megtetszett az amerikaiak kezdeményezése, és nem sajnálva rá a pénzt, érdemesnek találta kutatási programként megvizsgálni, hogy európai körülmények között használható-e ez a módszer. - Miért éppen téged bízott meg a professzor a program vezetésével? - Pályázatot írtak ki, amire többen is jelentkeztünk. Elbeszélgettek velünk, aztán döntöttek. - Hollandián kívül Európa más országaiban is kísérleteznek ezzel a gyógymóddal? - Már van néhány centrum, például Párizsban, Stockholmban - és Grácban is. - Mondd, a szándékon kívül mi kell még ehhez? - Annyira szuperspecializált dologról van szó, hogy az effajta kezelést szerintem csak egyetemi kórházban van értelme alkalmazni, ahol a jól képzett szakembereken kívül magasszintű a felszereltség, ahol jó a kórház infrastruktúrája, s adott a nagyon jó helikopter-szolgálat. Ugyanis a gyorsaság és a teammunka a fő. Abszolút problémamentes együttműködést kell kialakítani, semmi mást nem szabad nézni, csak azt, hogy a páciens hogy van, mit kell tennünk érte. Tapasztalatból tudom, láttam, hogy a nyugat-európai kórházakban, ahol megvan a felszereltség, az infrastruktúra, a rossz csapatmunka miatt maradnék el az eredmények. - Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy nálunk van-e esély az ECMO eredményes bevezetésére? - Tudtommal már történt ilyen kezdeményezés. Az ötletet Bécsben vetették fel és Pozsonnyal valamint Budapesttel közösen szeretnék megoldani. - Abból amit elmondtál nyilvánvaló, hogy ez a munka most minden idődet leköti. Vajon olvasol-e néha verseket, nem hiányzik-e a líra? - Valóban, szinte az éjjelem és a nappalom is ehhez a kutatási programhoz köt, de olykor pihentetőül azért egy-egy magyar verseskötetet is a kezembe veszek. A magyar sajtóhoz már ritkábban jutok hozzá, csak akkor, ha a szüleim, vagy az ismerőseim küldenek. Persze panaszra semmi okom, mert az időm nem haszontalanul telik, és egy-egy csecsemő életének megmentése olyan sikerélmény, ami semmi mással nem pótolható, nagyon jó érzéssel tölt el. SZASZÁK GYÖRGY MINDIG AKAD VALAKI, AKI AZ EZREDESNEK IR A közép-kelet-európai totális rendszerek bukását követően megszaporodott az értelmiség és a művésztársadalom új szerepével, felelősségével és lehetőségeivel foglalkozó cikkek irodalma. Nem csoda, hisz egyetlen társadalmat sem lehet élesen behatárolható pólusokra osztani; gazdaság és humánus szellemiség egymás függvényei. Nem véletlen azonban, hogy a történelem csapdáiból és útvesztőiből azok a népek tudtak kevesebb sérüléssel és traumával kilábalni, amelyek nyitottabbak voltak a művészet felé, s amelyek múvésztársadalma is nyitottabb volt és nem paktált le a mindenkori hatalommal. A posztkommunista országokban ez a probléma nyilván bonyolultabb, s igazán nem is az az izgalmas kérdés, hogy mi legyen a diktatúrát kiszolgáló tollnokokkal, hanem, hogy a hatalom ellenlábasai, a „disszidens" réteg képes-e felismerni az új helyzet csapdáit. ,,Az értelmiség és a disszidencia helyzete és szerepe Közép- és Kelet-Európában lényegesen megváltozott: a társadalom és a hatalom kritikáját ma átvállalták a közélet fórumai, a sajtó, a parlament; az a munka, amit az irodalom végez, ebben a pillanatban nem tartozik a nélkülözhetetlen dolgok közé." - írja Értelmiség és disszidencia tegnap és ma című írásában Predrag Matvejevic horvát író, akinek a PEN 57. világkongresszusán, Barcelonában elhangzott előadását a bukaresti A hét közli, május 14-i számában. Igaz, Matvejevic szerint ez így van rendjén, sőt, annál jobb az irodalomra nézve, hisz az írónak „az a régi szerepe, amely a nemzet ébresztésére és épülésére szolgált, ma már a múlté, ezt meg kell mondani és egyszer s mindenkorra bevésni. " A baj ott kezdődik, fejti ki Matvejevic, hogy „nem lesz könnyű sem veszélytelen megvetéssel sújtani, nemcsak a irodalomban, az elavult és nevetséges rituálékat, az elfogultságot, amely a másságban mindig vétkességet szimatol, az ideológusokat, akik eszméket gyártanak a vezetőknek, mert azoknak a fejében semmi sincs." Bár, mint írja „remélhetőleg a legmerészebbek közülünk kellő iróniával fogják megcélozni az új vezetők középszerűségét és hiúságát, a nacionalizmusok pökhendiségét és esztelenségét, a hitélet és az egyházi ideológia elmaradottságát, a primitív populizmust és a hamis messianizmust, a rossz ízlésű beszédeket és egyéb politikai megnyilvánulásokat, amelyeknek tanúi vagyunk, a jelek és szimbólumok dagályát, amelyet kénytelenek vagyunk elviselni", azért ne ringassuk magunkat illúziókban, mert igaz ugyan a marquezi kihívás, miszerint „Senki sem az ezredesnek ír", „sajnos, mindig akad valaki, aki vállalja a dolgot." Magyarán: sok pálfurdulásnak leszünk még tanúi a'közeljövőben: új ideológiák születnek és az azokat kiszolgáló „becsületes értelmiség" új hadrendjei sorakoznak fel, ha úqy hozza a szükség. Márpedig miért ne hozná úgy a szükség? Az új kiszolgálóknak, Matvejevic szerint, annál könnyebb dolguk lesz, „mert a jelek és jelképek inflációja megkönnyíti ezt a gyakorlatot". Matvejevic általánosításai természetesen hazai példákat juttatnak az ember eszébe, markáns jeleit ennek a jelenségnek: a politikai szekértáborokba befészkelődő, az egykori hatalommal pörölő és türelmetlen intoleranciáját; a kormánypárti (egykori ellenzéki) képviselőnő lekezelő utasítását az írónak, maradj csak a tcllad mellett, majd mi képviseljük a te érdekeidet is (azaz, ne szólj bele a dolgunkba); az egykori disszidencia vagy rezisztencia atomizálódásának és egymással való szembefordulásának jelei stb. Matvejevicet, természetesen, nem ez izgatja elsősorban. „Nincs remény arra, hogy az (új) politikai és irodalmi viszonyok közepette az írónak különösen fontos szerep jusson - írja, - ám annái jobb ránézve: ez már valódi esély. Szolgáljon leckének, amit eddig megéltünk." Az írót azonban, akit a totalitárius rendszerben ,.foglyul ejtett az igazság", továbbra is kihívások várják. ,,A mi esélyünk az volt, hogy védelmünkbe vegyük a megalázottakat és megnyomorítottakat, hogy felsorakozzunk a kisebbségek mellett, a hatóságok ellen. A mostani forgatókönyvekben az ilyen szerep ritka, vagy nincs is." Vagyis, az új disszidencíára ugyancsak szükség lesz, ha a helyzet úgy hozza (és miért ne hozná úgy?). A jelenlegi helyzet azonban azt mutatja, könnyebb a hatalomba beépülni, mint tartani a három lépés távolságot. Ergo: mindig akadnak olyanok, akik a mindenkori ezredesnek írnak. ,,Ami a szláv világot illeti" vonja le a konklúziót Matvejevic, „végzetesen híjával vagyunk a társadalmi szervező készségnek, az ésszerű és kézzelfogható terveknek. Minden bizonnyal ez az egyik oka azoknak a katasztrófáknak, amelyeknek olyan súlyosan megadtuk az árát és megadjuk még hosszú ideig. Európa más utat választott, s ha ez nem is a lehető legjobb, de bizonyosan eredményesebb: tőlünk megtanulhatja, hogy milyen irányban nem kell haladnia, a mi kárunkon okulva megkímélheti magát fölösleges erőfeszítésektől és áldozatoktól, mindattól, amibe nekünk az emberiség egyik legnagyobb szabású utópiája, a modern történelem egyik legtragikusabb kalandja került. Külön tragédiánk, hogy még valamelyes elismerésre sem tarthatunk igényt, ezért az ijesztő rémálomhoz hasonló vállalkozásért. A megvetés és a szánalom ellen talán azzal védekezhetünk, ha az ember felszabadításának eszméjére hivatkozunk, amelyet nem lehet többé semmivé tenni..." Az értelmiség és disszidencia múltbeli szerepe tehát jórészt megszűnt, s félő, az új helyzetben nincs is rá szükség, fejti ki Predrag Matvejevic. Ám, aki a múltban nem tette, ma se Írjon az ezredesnek. (kövesdi) A KIEGYEZÉS(EK) TÉTJE Több esem'ényhez kötve, több szakaszban emlékezik az év eleje óta a sajtó az osztrák-magyar kiegyezésre, annak 125. évfordulójára. Hisz már maga a szó, a fogalom is folyamatszerűségre utal. A kiegyezés érdekellentétek feloldása volt, s mint olyan még a politikában sem mehetett végbe egyszerű aktusként, így az osztrák ipari és pénzügyi körök szövetségre lépése a magyar birtokososztállyal hosszabb ideig tartó alkuk eredménye volt. Azzal, hogy Ferenc József 1867. február 17-én kinevezte Andrássy Gyulát miniszterelnöknek, a magyar politikai körök tulajdonképpen csak a kormányrúdhoz kerülésnek örvendezhettek. Ezután vette kezdetét az alkotmányjogi viszonyt rendező törvényjavaslatok parlamenti megvitatása és jóváhagyása. Az uralkodó a 69 paragrafusból álló kiegyezési törvénycikket július 28-án szentesítette, azt követően, hogy 1867. június 8-án fényes ceremóniával Magyarország és társországai királyává koronázták. A káprázatos ünnepségre több mint 300 év múltán először, ezúttal már nem a pozsonyi dómban került sor. Ferenc József a Lánchíd pesti hídfőjénél vágtatott kivont karddal a királydombra. önkéntelenül is a megbékélés emberi-lélektani mozzanatai körül időzik el a mai képzelet, az egykori ünnepi külsőségekre emlékezve. Kik is fogtak valójában kezet ekkor a szó fizikai és képletes értelmében! S vajon mi játszódhatott le lelkük mélyén? Hisz magát Andrássy Gyulát is 1849-ben, távollétében halálra ítélték. Eötvös József a legnagyobb magyar kultuszminiszter öt évet, Horvát Boldizsár az igazságügyek érdemes felelőse két évet töltött az önkényuralom idején osztrák fogságban. < i Nehéz szabadulni a kísértéstől, mely mai párhuzamok felfedezésére, csábít. Ez viszont önmagában aligha jelenthet belső katarzist. Napjainkban a közfigyelem hajlamos arra, hogy a politikusi-emberi magatartásokban csak bizonyos pálfordulásokat, furcsa pólusokat összekötő paktumokat lásson. Mintha nem is lenne olyan határ, amely a könnyed köpönyegforgatást elválasztja az értékmentő kompromisszumok mély belső átélésétől. Igen. Ha már az emberi kapcsolatok oldaláról közelítünk a kiegyezés értelmezéséhez, alighanem csak a lélek legbensőbb rendüléséig hatolva juthatunk el a tágabb összefüggések, a bennünk rejlő üzenetek megértéséhez. Történettudományban és közgondolkodásban máig tart a vélemények ütközése: megalkuvás vagy siker volt-e a kiegyezés. „Az akkor elérhető rendszerben a legjobb megoldás - minden esetleges következményével együtt"-vallja Kosáry Domokos jó ideje, függetlenül annak fogadtatásától. De véleményét könyvében azzal is megtoldja, hogy a magyar politikai vezető rétegek az 1848-as generáció jóvoltából, ... „1867-ben olyan korszak küszöbén álltak, amely minden korábbinál jobb lehetőséget ígért a gazdasági, politikai, kulturális felzárkózáshoz, egy magasabb szint eléréséhez Európán belül." Nem véletlenül helyezi Kosáry akadémikus a hangsúlyt a lehetőségekre, amelyek magukba foglalták a demokratizálást (a jogkorlátozás helyett), az őszintébb nemzetiségi jogvédelmet (a magyar szupremáció fenntartásának merevségét leküzdve). Tudjuk, nem ez történt. Napjaink Kelet-Európája is fordulóponthoz érkezett. A lehetőségek valóra váltása ma is sokban függ az emberi magatartástól, a „kiegyezések" őszinteségétől, az értékóvás következetességétől. (kiss)