Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-26 / 149. szám, péntek

MOZAIK 1992. JUNIUS 26. VIHAR ELŐTTI CSEND? A WHO meghatározása szerint a narkománia időszakos vagy idült, az egyénre és a társadalomra ártalmas mérgezés, amelyet valamely természetes vagy mesterséges drog ismételt fogyasztása idéz elő. A narkóst leküzdhetetlen vágy készteti a drog fogyasztására, és bármilyen eszközzel történő megszerzésére. Az adagokat általában fokozatosan emeli, rfiíg végül teste-lelke függ a méregtől. A jéghegy csúcsa -Szlovákiában körülbelül 2000 főre tehető a narkósok száma. Az 1436 férfiről és a 676 nőről azért van tudomásunk, mert segítségért orvoshoz fordultak. A szakemberek szerint legalább tízszer ennyien vannak - sorolta a tényeket dr. Peter Breier, a pozsonyi Ružinov kór• ház pszichiátriai osztályának főorvosa, majd rendelkezésemre bocsátotta a statisztikai kimutatásokat. A narkósók között vezetnek a szipuzók, (623 férfi, 76 nő), őket követik a gyógyszerevők (245 férfi, 261 nő), marihuannát 21 férfi és 5 nő szívott, de 116 férfi és 138 nő nyugtatószerek és ajzószerek szedését vallotta be. Az adatokból kitűnik, hogy 104 fiú még 15 éves kora előtt kezdett szipuzni (31 lány is), a ragasztózás szenvedélye rabjainak legtöbbje pedig (325 fiú és 1 lány) nem érte el a 18. életévet. A 25 évesek korcsoportjában 132 férfi és 40 nő található. - Szlovákiában, habár több éve szó van róla, még ma sincs egyetlen specializált intézet, ahol csak a narkósok gyógyítása történne. Ha akad, aki kezeltetni kívánja magát, többnyire alkoholelvonó intézetbe, jobb esetben csehországi speciális intézetbe kerül. Sajnos, Szlovákiában 350 pszichiáter hiányzik, s akik fö állásban az elmegyógyintézetekben dolgoznak, annyira le vannak terhelve, hogy külön a szenvedélybetegekkel nem foglalkozhatnak. A hiány félelmetes, hiszen nyilvántartott 100 000 alkoholista és a 2000 toxikomániás nyolc orvosra van bízva! A főorvos nézete szerint fel kell készülni a narkósok számának emelkedésére. Nem titkolta, az hogy a regisztrált kábítószerélvezők között nem akadt, aki kemény drogon élne (heroin), nem jelenti azt, hogy nincsenek ilyenek. Az sem vigasz, hogy egyenlőre kevesen juttatják szervezetükbe a kábítószert intravénásán. Megemlítette a lengyelországi példát, ahol hirtelen 17-szeresére nőtt a szenvedély-betegek száma. A kábítószerkereskedelmet nem lehet megállítani. Feladatunk, hogy sürgősen kidolgozzunk egy átfogó megelőzési programot. Nemcsak azért, mert a társadalom nem tolerálja a narkósokat - bezzeg a szintén szenvedélybetegségnek számító alkoholisták esetében nagyon is elnéző, - hanem azért is, mert a fejlett országokban az AIDS leginkább a narkósok között terjed. Azt is tudjuk, hogy egy beteg egy évig tartó gyógyítására 60 ezer dollárt kell fordítani. Tehát vannak elképzeléseink, ám anyagiak nélkül képtelenek vagyunk lépni. Persze, a szenvedélybetegség gondját, a társadalmi jelenség gyógyítását nem lehet csupán az egészségügyre hárítani. A narkománia elleni harcban nagy szerep jut a szociális, az oktatási, a belügyi tárca dolgozóinak, de még a most alakuló betegbiztosítónak is. Például Hollandiában vagy Olaszországban a narkósok kezelése 2-3 évig tart, s talán ezért kiválóak az eredményeik. Tény, hogy a gyógykezelést csak 10-15 százalékuk fejezi be, de azoknak, akik abbahagyják, akik visszaesnek, számtalanszor adott az újrakezdés lehetősége. Okok és okozatok A társadalom tűrőképessége a narkósokkal szemben nagyon alacsony. A problémás gyerekeknek - a szenvedélybetegeknek is - segítség helyett gyakran elutasításban van részük. Sok egészségügyi dolgozó állítása szerint nem biztos, hogy a drog ,,ügy" belefér-e az egészségügy kereteibe. Minden esetre eredmények csak akkor születhetnek, ha a drogkezelés beépül a társadalom struktúrájába. Miért menekülnek a tizenéves gyerekek a kábítószerhez? - kérdezhetjük, miközben tudjuk, hogy a kábítószerélvezők akaratgyenge, gyógyításra szoruló emberek, s hogy ön- és közveszélyes szenvedélyük betegség. A kérdést feltettem dr. Mária Chmelovának, az Európa Tanács Pompidou Csoportja állandó levelező tagjának is. • Hazánkban a helyzet jelenleg olyan, mint Nyugaton volt húsz évvel ezelőtt. Vannak narkósaink, ám nem sokat beszélünk róluk. Ezt az állapotot vihar előtti csendnek vélem. Sajnos, ez idáig nem készültek szociális elemzések, melyek feltárnák a kábítószerélvezet hátterét. Nem tagadhatjuk viszont, hogy a fiatalkorúak narkomániája a család meglazult szerepére utal. Egyrészt nem ad már olyan biztonságot mint valaha, másrészt a gyerekekkel való foglalkozásra kevesebb idő jut. A ^nevelés" gyakran ellentétes hatást vált ki a fiatalokból. A gyerekek kicsúsztak az iskola kezéből is, igaz, a nevelés terheit a pedagógusok többsége nem veszi magára. Ha a gyerek sem a családban, sem az iskolában nem kap érzelmi biztonságot, keres maA narkósok tudják, miből lehet „sutyiban" kábítószert készíteni gának egy olyan társaságot, ahol jól érzi magát. A banda tagjai nem akarják egymást megváltoztatni, mindenkit elfogadnak olyannak, amilyen. A fiatalok rossz közérzetük oldására megpróbálkoznak mindennel, de közrejátszik a kíváncsiságuk is: megízlelni milyen lehet a kábulat. Szomorú, de a problémák elöl olyan állapotba akarnak menekülni, amelyben megtalálják személyiségük komfortérzetét. Álmaik legtöbbször vágyteljesítő álmok, általuk kapják meg a szeretetet, amire a valóságban áhítoztak. S így a függőség is gyorsan kialakul... Az orvosnő nyíltan beszélt arról, hogy a narkomaffia az ún. keleti, illetve balkáni utat használja arra, hogy egyrészt a volt szocialista államokon keresztül szállítsa a fehér mérget, másrészt betörjön ezen országok drogpiacára, rászoktatva a kábítószerre főleg a fiatalokat. -Ki kell találnunk a narkó elleni harc olyan módját, amelynek hatása számottevő lesz. Nem vehetjük át a fejlett nyugati országok módszereit, mert ök a megelőzésbe fektetett óriási anyagi eszközök ellenére nem értek el számottevő sikereket. A gyógymódok már átvehetők lennének, ám erre nincs pénzünk, Szerintem meg lehetne oldani azt, hogy egyes „veszélyeztetett" régiókban drogrendelők működjenek, hogy telefon segélyvonalak álljanak rendelkezésre úgy a rászorulóknak, a nehéz helyzetbe kerülő fiataloknak, mint szüleiknek. S nem utolsó sorban, teljes mértékben fel kell világosítani a pedagógusokat arról, mik a betegség jellemzői - hangsúlyozta. S hogy mik a tünetek? Például az, ha megváltozik a fiatal viselkedése, magatartása, hirtelen túl hangoskodó vagy ok nélkül zárkózott lesz. Olyan benyomást kelt, mintha részeg lenne: mozgása bizonytalan, a beszédének ritmusa megváltozik, akadozó. De van, aki üresen derűssé válik, s nem veszi észre a veszélyt. A felsoroltak a gyógyszereket alkohollal fogyasztó fiatalokra jellemzőek. A szipuzókat könnyebb tetten érni, mert a szerves oldószerek belélegzésétől örökké véres ä szemük, állandósul náluk a kötőhártya-gyulladás, leheletük pedig jellegzetesen acetonos. Mindeddig csak a család, a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók, illetve a társadalom felelősségét említettük. Pedig mindenki önmagáért is felelős. Fiatal s idős egyaránt! Van aki saját kárán tanulja meg milyen következményekkel jár egy meggondolatlan lépés. Pedig a döntés előtt mérlegelni kell, érdemes-e megtenni. Hiszen később nehéz kikerülni a kelepcéből. Az Egészségügyi Világszervezet felhívással fordult a veszélyeztetett országokhoz, hogy ne csak június 26-án, a narkománia elleni harc világnapján, hanem az év minden napján segítsék azokat, akik szabadulni akarnak a kábítószer rabságából. Mert a veszély fennáll! PÉTERFI SZONYA r

t MOLDOVA GYÖRGY félelem Aaptfa A történet szereplői kitalált alakok, esetleges hasonlóságuk élő vagý holt személyekkel csak a véletlen műve lehet. M. Gy. ELSŐ FEJEZET A mezőszegi, Csányi Lászlóról elnevezett építőipari technikumot - több más, hasonló jellegű iskolával együtt - még az 1960-as évek elején hozta létre egy miniszteri rendelet. Az intézkedés ilyen módon is biztosítani kívánta a fellendülő magyar építőipar szakember-utánpótlását. A „Csányi" számos kedvezményt nyújtott növendékeinek: ingyenes kollégiumi elhelyezést és étkezést, az átlagosnál magasabb összegű társadalmi ösztöndíj-szerződéseket - ezeket különböző vállalatok ajánlották fel a tanulóknak. A végzősök a szokványos érettségi bizonyítvány mellé építésztechnikusi oklevelet is kaptak, de módjukban állt választani a továbbtanulás és az azonnali munkábaállás között. Az iskola jó híre nem csak a városban terjedt el, de a megye távolabbi vidékein is. Sok szülő szerette volna bejuttatni ide a gyerekét, a túljelentkezés mértéke megközelítette az egyetemek arányszámait. Bár a felvételi vizsgákon igyekeztek szigorúan rostálni, egy-egy osztályteremben harmincöt-negyven tanuló is szorongott. A „Csányi" virágkora mintegy két évtizedig tartott. Az 1980-as évek derekára nehezedő gazdasági helyzet következtében országszerte csökkent az állami- és magánépítkezések száma, ezt a visszaesést az iparág minden területén megérezte. A szakma a továbbtanuló gyerekek körében is elveszítette a vonzóerejét. A technikum mind kevésbé tudta biztosítani a korábbi kedvezményeket, évről évre nehezebb volt feltölteni az induló első osztályokat, és a felsőbb évfolyamokból is sokan kimaradtak; átjelentkeztek más iskolába, vagy elszegődtek kisegítőnek magániparosok mellé. A létszám néha olyan mértékben lecsökkent, hogy a megyei újságokban pótfelvételit kellett hirdetni, 1986 októberében sem találtak más megoldást. Már jóval a tanév megkezdése után alkalmi bizottságot hívtak össze iskolai vezetőkből és a tanárokból, elbírálni a beérkezett kérelmeket. Érdemben alig vizsgálták a jelentkezők alkalmasságát, mintegy gépiesen írták rá a papírra a jóváhagyó döntéseket. A bizottsági tagok a vizsga gyors befejezésére számítottak, mindenkit meglepett, hogy a sorrendben utolsónak maradt pályázó személye körül vita alakult ki. Ezt a jelentkezőt Borsos Ferencnek hívták, a tizenkilencedik évét is betöltötte, korát tekintve már le kellett volna tennie az érettségi vizsgát, de a bizonyítványa csak két középiskolai osztály elvégzéséről tanúskodott. Egy-egy évet járt a szombathelyi, majd a körmendi építőipari technikumba, de mindkét helyről eltávolították. A csatolt személyi jellemzés szerint a kizárásra mindkét helyen fegyelmi okokból került sor, Borsos gyakran provokált verekedéseket, megfélemlítette és kihasználta gyengébb társait, sót a nevelőivel is szembeszállt. Késeket dobált a kollégiumi szoba ajtajába, és mikor megkérdezték, mire készül, azt felelte, hogy az egyik felügyelő tanárral akar leszámolni. A felvételi bizottság egyöntetűen úgy vélekedett, hogy nem érdemes megpróbálkozni egy ilyen renitens növendékkel, de mindannyiuk meglepetésére Kun, az elnöklő igazgatóhelyettes nem engedte ilyen egyszerűen lezárni az ügyet. Emlékeztette kollégáit, hogy a harmadik évfolyam, ahová Borsos jelentkezett, létszámában már most is alig éri el a rendeletekben megszabott alsó határt. - Fennáll a veszély, hogy az elkövetkező hónapokban többen is eltávoznak, és meg kell szüntetni a tanulócsoportot. Akkor pedig jövőre nem volna érettségiző osztályunk és az egész iskola léte veszélybe kerülne. Ilyen körülmények között minden egyes gyerekkel érdemes foglalkoznunk. Kun tovább sorolta a megfontolásra érdemes körülményeket. Borsos apja szakmabelinek számított, haláláig egy falusi építőipari szövetkezetben dolgozott mint kőműves. Végiglapozgatta a fiú bizonyítványát és felmutatta, hogy a gyenge tanulmányi átlag ellenére néhány jobb jegy is akad benne, elsősorban magyar irodalomból és testnevelésből. - Kell lenni valami jónak is ebben a gyerekben, és a saját emberségünknek tartozunk annyival, hogy legalább meghallgatjuk őt! - mondta az igazgatóhelyettes, és be sem várva a bizottság hozzájárulását, intett az ajtófélfának támaszkodó hivatalsegédnek. - Küldje be! Alacsony, de szokatlanul széles vállú fiú lépett be a folyosóról, az ajtó közelében megállt, és kezét hátul összekulcsolva hallgatagon várakozott, kétszer is szólni kellett neki, amíg helyet foglalt az asztal túloldalára kirakott magános széken. Közelebbről arcbőre az átlagosnál sötétebbnek tűnt, haját rövidre vágatta, de korán kiserkenő bajusza lenőtt állközépig, sovány arcába vágódó éles vonásaival valódi koránál jóval idősebbnek látszott. Ahogy tenyerét a térdére fektette, feltűnt, hogy a keze fejére egy Victoriakereszt van tetoválva. Egy pillanatnyi csönd után Kun az asztalra támaszkodva előrehajolt, és a fiú szemébe nézett: - A volt tanáraid és a nevelőid kevés jót írtak rólad. Tudsz erről? - Igen tudok. - Es mi a véleményed: megfelel ez az igazságnak, vagy elfogultak, rosszindulatúak voltak veled szemben? (folytatjuk) HAGYJUK BÉKÉBEN AZ ISKOLÁT! Lett volna egy másik címem is, mégpedig: Hogyan utáltassuk meg a könyvet?, csak éppen ez túlságosan egy irányba terelné a gondolatot. Többről van ugyanis szó, mint csupán a könyvről. Hogy miről? Kicsit messzebbről futok neki. Az ötvenes-hatvanas években, az én kisdiák, sőt nagydiák koromban is előfordult, hogy ezt-azt meg kellett vennünk vagy rendelnünk az iskolában, akár akartuk, akár nem. Könyvet, folyóiratokat főként. Gyerekek, holnapra hozzatok öt koronát - mondta a tanító néni, de megtörtént, hogy mondott tíz, húsz, ötven koronát is, mikor hogy. A húgommal annyi - főként szovjet - gyermeklapot hordtunk haza, hogy sose volt gondunk, ha papír kellett, például tűzrakáskor. De egyebekre is kértek pénzt az iskolában. Mi meg vittük másnap, mert hiszen „hogyan is nézne az ki - gondolta a szülő hogy épp az én gyerekem ne fizessen be". Hangsúlyoznám, akkoriban nem gyakran esett meg ilyesmi, de megesett. Hogy milyen mértékben a pedagógusok, a tantestületek saját kezdeményezésére, illetve külső (politikai-ideológiai) kényszer hatására, annak részletezésével nem foglalom itt a helyet. Elgondolkoztatóbb, egyszersmind riasztóbb, ami ma történik iskoláinkban, elsősorban kívülről érkező, személyesen vagy levélformában közvetített kérések, rábeszélések, baráti összeköttetések, erőszakos behatolások és ajánlások nyomán. Ha a könyv- és lapkiadók nem tudják eladni termékeiket, ráadásul nincs jól működő terjesztőhálózatuk vagy éppen semmilyen sincs, nem nehéz kitalálni, hová, kihez fordulnak. Persze hogy az iskolához. Közvetlenül is, közvetve is, azaz magánterjesztők, Csemadok - vagy más szervezetek bevetésével, melyeknek különben szintén az iskola jut mindenekelőtt eszükbe, természetesen. Ott mindig van gyerek, nagy és még nagyobb tömegben, és a gyerekeknek ugye, vannak szüleik, a szüleiknek pedig van pénzük... Divat manapság mindenféle alapítványokra, alapokra is gyűjteni, mely nemesnek kikiáltott tevékenységből újabban már az iskolát sem hagyják ki, azaz a gyerekeken keresztül megintcsak a szülőket fejik, akik közül - közismert okokból, érthető módon - mind többen már azt is sokallják, amit maga az iskola, a szülői szövetség kér kimondottan nevelési vagy valóban a tanulók javát szolgáló célokra. A minap hallottam, iskolában: „Egyre több gyerek szociális eset már, az egyik tegnap visszahozta a műsoros estre szóló jegyet, nem tudják a szülők megvenni, még egy hét a fizetésig, és ötven koronájuk van otthon." De nemcsak ezért lenne jó - kell! - békén hagyni az iskolát. Hanem azért is, mert az erőszakos terjesztés („kötelező megvenned, befizetned") épp az ellenkező hatást váltja ki a gyermekben, szülőben, ellenszenvet a legnemesebb értékkel szemben is. A pedagógusok okos irányításával, szervezésében kerüljön az iskolába, a tanulók kezébe csak az, ami oda, illetve nekik való. És ebben kizárólag nevelési-oktatási szempontok játszhatnak közre, nem pedig saját hasznukat leső „üzletemberek" gazdasági megfontolásai. (bodnár)