Új Szó, 1992. úniusj (45. évfolyam, 127-152. szám)

1992-06-17 / 141. szám, szerda

1992. JÚNIUS 17. ÚJ SZÓ. FOGYASZTÓI FIGYELŐ 6 NINCS ERDEKVEDELEM, HIÁNYZIK A TÖRVÉNY A fejlett piacgazdaságú országok tapasztalatai azt mutatják, a jól működő piac sem teremt olyan feltételeket a fogyasztó számára, hogy egyedül tudjon védekezni az esetleges megkárosítás ellen, vagy felléphessen a jogos érdekei érvényesítéséért. Az érdekvédelem kialakítása körülményes és általában hosszan tartó folyamat. Ennek elsősorban az az oka, hogy aJogyasztó túlságosan ki van szolgáltatva a gyártónak és a kereskedelemnek. Ezenkívül a különböző szervezetekkel, intézményekkel szemben is tehetetlen, mert ezek láthatatlan, erős szálakkal fonódnak egymáshoz. A nehézségek ellenére is mozgósítani kell azonban a fogyasztókat. Az Egyesült Államokban már több mint száz éwel ezelőtttevékenykedni kezdtek a különböző fogyasztói érdekvédelmi csoportok. 1885-ben Good Housekeeping néven kiadták az első folyóiratot, 1901 -ben pedig a szerkesztőség körüli csoportosulásból létrejött a Háztartási Intézet. Több kisebb-nagyobb eredményt sikerült elérniük, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy némely kiváló politikus felismerte: a fogyasztók problémáinak megoldását nem lehet félvállról venni. 1936-ban országos szövetség alakult és azóta a különböző szervezetek, egyesületek szakmai csoportokat alkotva tevékenykednek. Ennek ellenére érdemes hangsúlyozni: a fogyasztói politika és a fogyasztók érdekvédelme az állam egyik jelentős feladata. Az árukról és a szolgáltatásokról nyújtott tájékoztatással segíti a fogyasztókat, hogy ésszerűen válasszanak és egyben igyekszik a piac tökéletlenségeit leleplezni, s ezáltal védelmezi is őket. Ily módon támogatja a fogyasztók egyéni sikerességét, és egyúttal a piacgazdaság fejlesztéséhez is hozzájárul. Mindezek után jogosan merül fel a kérdés: nálunk milyen a helyzet afogyasztói érdekvédelem terén? Ha egy pillantást vetünk a múltba, kitűnik: akkortájt nem beszélhettünk működő piacról, hisz hiányzott a konkurencia és az árukínálat hiányosságai miatt a vásárlók nem az érdekeikkel foglalkoztak, hanem sokkal inkább azzal, hogy milyen úton-módon szerezzék be a pult alatt megjelenő cikkeket. 1989 után e téren is megtört a jég: több kezdeményezés jött létre, és az Európai Közösségekhez való csatlakozás kapcsán az állami szervek is aktivizálódtak. A szövetségi kormány kidolgozott néhány javaslatot a fogyasztói érdekvédelemre vonatkozóan, de ezek végül is holtpontra jutottak. Mindeddig nem született meg az a védelmi rendszer, amely a fogyasztók alapvető jogai érvényesítésekor a kiinduló helyzetet jelentené. A forgalmi adó kérdésének megoldatlansága, a monopolellenes hivatalok szinte alig érezhető tevékenysége, az arányos nyereség megállapításának körülményessége azt jelzi: a gazdasági reform nincs összhangban a fogyasztók érdekeivel. Úgy is mondhatnánk: bár a hiánycikkek fokozatosan eltűntek, a fogyasztó ugyanolyan veszélyeztetett maradt, mint korábban volt. Változást csak akkor érünk el, ha megszületik a fogyasztók érdekvédelméről szóló törvény. Az új parlamentnek ugyan bőven lesz tennivalója, és bizonyára először a saját gondjaival foglalkozik majd, de ha a fent említett külföldi politikusok eljárását követnék, akkor mielőbb meghoznák a mindannyiunkat — a képviselőket is — közelről érintő törvényt. JOL VIZSGÁZTÁK A SONKÁK A NORMA NEM TÖKÉLETES • 15 MINTÁT TESZTELTEK* VÁLTOZATOS ÁRAK A műszaki norma szerint a párolt sonka úgy készül, hogy a sovány sertéscombot legalább tíz percig 70 fokos hőmérsékleten kezelik. Ez a sokak által kedvelt hentesáru henger-, illetve téglaalakban kerül a boltok hűtővitrinjeibe. Bár az ára nem nevezhető alacsonynak, mégis a leggyakrabban vásárolt áruk közé tartozik. Az ízletessége, a sokrétű felhasználhatósága és a többi húskészítményhez viszonyítva jobb minősége miatt keresett. Ez utóbbi ugyanis már a vásárláskor jól megítélhető. A Szlovákiai Kereskedelmi Felügyelőség munkatársai nem elégedtek meg a felületes ellenőrzéssel, illetve a termékek kóstolásával. A kereskedelemben prágai sonkaként ismert (4,5 kilogrammos dobozokba csomagolt), illetve párolt sonka néven celofán vagy mikrotén csomagolásban forgalmazott 15 féle sonkát teszteltek. A vizsgált mintákat szinte égész Szlovákiából gyűjtötték össze. Kettő a poszonyl, kettő a komáromi, három a nagyszombati, egy-egy minta pedig a dunaszerdahelyi, a nyitrai, az érsekújvári, a szeredi, a rimaszombati, a humennéi húsipari állami vállalatok terméke volt. Megvizsgálták a pezinoki Pezinčan-Demovič magánvállalkozó és a Kotešovai Mezőgazdasági Szövetkezet készítette sonkát is. A laboratóriumban az egészségügyi előírások és a meghatározott normák alapján a fizikai-vegyi összetételüket vették alaposan szemügyre, de természetesen először a „kivitelüket" értékelték. Mert a vásárlónak az is elsődleges szempont, hogy a felvágott jól nézzen ki, kellemes illata, színe, íze legyen. A termékek nagy részénél felfigyeltek arra, hogy viszonylag „levegős" az összetételük, de ezzel kapcsolatban az előírások nem tartalmaznak semmiféle megkötést, sőt az sincs szabályozva, milyen méretű húsdarabokból kell a sonkának készülnie, így aztán nem csoda, hogy a kisebb darabokból összeállított úgy néz ki, mint a sonkás felvágott. De ellenvetéseink nem lehetnek, mert a gyártó nem vétkes, viszont tény: szívesebben vesszük meg a vonzóbb, nagyobb darbokat tartalmazó sonkát. Az érdekesség kedvéért megjegyezhetjük, hogy a sonkás felvágottban a finomra darált masszán kívül meghatározott mennyiségű, két négyzetcentiméteres húsdaraboknak kell lenniük. E két terméket az ügyes kereskedők néha megpróbálják felcserélni, pedig ha a „kivitelük" alapján nem is, az izük szerint jól megkülönböztethető, szalámit vagy sonkát fogyasztunk-e. Persze, amikor otthon a becsapott fogyasztó észreveszi a tévedést, már kevesen térnek vissza a boltba, hogy reklamáljanak. Ezért hasznos volna, ha a műszaki norma pontosabban írná elő a gyártási módot. De térjünk vissza a teszteléshez. A laboratóriumi vizsgálatok alapján megállapították, hogy öt fokos hőmérsékleten nem zöldültek, illetve szürkültek meg az ellenőrzött minták. A vegyi-fizikai mutatók az egyes termékeknél alig különböztek. A norma szerint a sonka zsírtartalma legfeljebb 13-15 százalékos lehet, de a vizsgált termékeknél átlagosan csak 4,8 százalékos zsírtartalmat mutattak ki. (A Nagyszombatban készítettben 3,2, a komáromi üzemből származóban pedig 7,6 százalékot állapítottak meg.) Ezekből az adatokból is kitűnik: a sonka valóban diétás élelem. A prágai sonkának 14, a párolt sonkának pedig 18 százaléknyi fehérjét kell tartalmaznia. A tesztelt mintáknál az előbbi fajtáknál legkevesebb 18,1; az utóbbinál pedig legkevesebb 19,7 százalékot mutattak ki. A higiénikus határozata alapján a sonka maximálisan 3 százalék sót tartalmazhat. Ennél többet csupán az érsekújvári húsipari vállalat termékében találtak, mégpedig 0,3 százalékkal. Az idegen anyagok közül a nitrát, illetve a vegyi elemek közül a kadmium és az ólom előfordulását vizsgálták. Egyetlen mintában sem fedeztek fel az egészségügyi előírásoknak nem megfelelő mennyiséget. A sonkák tulajdonságait összegezve kiválónak minősítették a nyitrai, a humennéi húsipari vállalat, valamint a Pezinčan-Demovič cég termékeit. Nagyon jól értékelték a pozsonyi, a komáromi, a sZeredi, a nagyszombati, a dunaszerdahelyi, a rimaszombati üzemekben és a kotešovái szövetkezetben gyártott sonkát, az egyik Nagyszombatból származó mintát pedig a jó kategóriába sorolták. A minőségen kívül érdemes felfigyelni az árakra is. A legolcsóban, Nagyszombatban, a Štefánik, illetve a Královská utcában lévő boltokban (kilónként 125 és 124 korona) és a pozsonyi vásárcsarnok húsüzletében (126 korona) kapható ez a csemege. A pozsonyi húsüzem Račan boltjában 126,50 koronáért kínálják. A Zdroj és a Jednota komáromi, szeredi és nyitrai üzleteiben 133-tól 136 koronáig terjed az ára. A legdrágábbat Szencen találtak az ellenőrök — ott 162 koronáért adták kilóját. HOGYAN VÁLASSZUNK SZŐNYEGET? A szőnyegvásárlás nem mindennapi esemény. Általában évekig, sőt jobb esetben évtizedekig naponta látjuk, hogy az adott pillanatban helyes volt-e a döntésünk. Rendszerint a vásárlásnál arra ügyelünk, hogy pontos legyen a méret, megfeleljen a szín, miközben megfeledkezünk arról, hogy meggyőződjünk, a kiválasztott padlóburkoló megfelel-e a minőségi elvárásainknak. Sajnos, nem jellemző, hogy az eladók komoly szakmai hozzáértéssel árusítanák a gyakran több ezer koronás cikkeket. Ha már tőlük nem várhatjuk el a segítséget, legalább a hozzáférhető információkat használjuk ki, nehogy csalódjunk a szép szőnyegben. Jó tudni, hogy nem minden fajta alkalmas egyformán valamennyi lakótérbe, más „teherbírású" kell^a hálószobába, a lakószobába és másmilyen a lépcsőházba vagy a folyosóra. Mindezeket az alapvető tudnivalókat tartalmaznia kell a szőnyeghez csatolt utasításnak, vagy pedig a visszáján lévő jelzés alapján tudhatjuk meg, milyen felhasználást ajánl a gyártó. Az alábbi jelzések szerint könynyen eldönthetjük, hogy a színben, mintázatban és méretben megfelelő szőnyeg valóban megfelel-e az elvárásainknak. - az ágy jelzés azt mutatja, hogy háló- és vendégszoba, illetve szállodai szobába ajánlja a gyártó - a karosszéket ábrázoló szimbólum szerint az ilyen szőnyeg lakószobába, ebédlőbe, irodába, gyermekszobába felel meg - az íróasztal már sejteti, hogy ez a fajta jól bírja a napi „forgalmat", tehát boltok, várótermek, hivatalok rendezhetők be vele S hogy még könnyebb legyen a v^párló döntése, a gyártó kötelessége a további pontosító szimbólumok feltüntetése is. - olyan helyiségekbe, lakószobába, irodába, ahol kerekeken mozgatható székek, ülőbútorok vannak, csak ilyen jelzésű szőnyeget vegyünk - a lépcsők szőnyegeinek különös figyelmet szenteljünk: a vásárláskor ezt a szimbólumot kell keresni - a vízcsap azt jelenti: fürdőszobába, erkélyre alkalmas a nedvességet is elviselő termék Mint már említettem, a gyártó kötelessége a tájékoztatás, de ugyanez vonatkozik a kereskedőkre is. Ha megfeledkeznének erről, mi fogyasztók,is inkább felejtsük el őket, és keressünk megbízhatóbb terméket, illetve kötelességtudó eladót. Mert másnap vagy egy hónap múlva kürölményes lesz a szőnyeg reklamálása, netán cseréje! Az oldalt összeállította: DEÁK TERÉZ vv 9378! & , C^ ŕ A -is f J.fZ* Xŕ ~ u" c? ^ OGtotou* /////#/// vj Cq HONNAN, MENNYI KAVET SZALUTANAK 1989-ben nem hosszabbították meg azt a nemzetközi szerződést, amely szerint szavatolták, hogy a kávétermesztőktől egy meghatározott mennyiséget előre lekötött áron vesznek át. Ennek következtében egyes országokból a korábbinál jóval több kávét szállítanak, de kevesebb pénzt kapnak érte. Egy német lap szerint ez az oka annak, hogy a kávé ára jelentősen csökkent. (Mi nem tapasztaltuk ezt a nagymértékű árzuhanást.} Más országok fogyasztói számára kedvező ez a helyzet, de a harmadik világhoz tartózó államokat milliárdos veszteség érte. A képről leolvasható, hogy az 1990-91-es idényben, mely ország hány millió (egyenként 60 kilogrammos) zsák kávét exportált. Brazília, Kolumbia, Indonézia, Elefántcsont-part, Mexikó, Guatemala, Costa Rica, Salvador, Uganda, Kamerun, Kenya, Ecuador, Honduras, Zaire, Vietnam. AZ ARAK TOVABBRA IS DEFORMÁLTÁK Nem véletlen, hogy épp az élelmiszerekkel kapcsolatban merülnek fel legtöbbször a drága, megfizethetetlen jelzők. A nézelődő, félig vagy teljesen üres .pénztárcájú vásárlók gyakran tesznek epés megjegyzést: az áraink már elérték a világszínvonalat, bárcsak egyéb területen is ilyen előkelő helyre kerülnénk. Valóban így van ez? Erre próbált választ ad ni Jan Veverka mérnök, a Csehszlovák Tudományos Akadémia Prognosztikai Intézetének munkatársa. Elmondta: a németországi és a hazai árak összehasonlításánál a márkában, illetve a koronában kifejezett árakat vesszük alapul. A gazdasági reform bevezetése előtt nálunk az élelmiszerek 3— 4-szer drágábbak voltak. Jelenleg már hétszer fizetünk többet az élelemért koronában, mint a nyugati szomszédaink otthon márkában. Korábban ilyen volt az arány az iparcikkek árai között (7—8-szor voltak nálunk drágábbak), de mára ez is megduplázódott: már tizennégyszeresébe kerülnek nálunk. Az áremelés tehát, a csehszlovák—német összehasonlítás szerint, úgy látszik, nem jelent megoldást. A termékek árai és a lakbér közti aránytalanság viszont tovább növekedett. Az iparcikkek áraihoz viszonyítva a lakbér 10—14-szeresen alulértékelt. A szolgáltatások viszonylag „olcsók" maradtak az árliberalizálás után — ez a következtetés vonható le, ha az iparcikkek árnövekedésével vetjük össze. Az elmúlt két évben tehát az árak deformációja terén semmi sem változott. Csak azt „értük el", hogy az árszint a korábbi kétszeresére emelkedett, és megközelítette a lakosság reáljövedelmének szintjét. A szakember szerint a deformált árak helyrehozatala egyre nehezebbé válik. Jelenleg az az irányzat érvényesül, hogy az alacsony árakat mindenáron magasabb szintre akarják hozni. A hazai gyártmányú iparcikkek megnövekedett árait természeteseknek — tehát helyesnek, nem deformáltnak — kezdjük tekinteni; a szolgáltatások, a lakbér alacsony árait pedig továbbra is helytelenítjük. Ehhez az árváltozáshoz, illetve értelmezéshez nagyban hozzájárult a korona átgondolatlan devalválása. Viszont bizonyára tükröződni fog ez az állapot a szolgáltatásokért "kért összegekben és a lakástulajdonosok is ebből kiindulva állapítják majd meg a lakbért. Ennek következtében szinte természetesek lesznek a béremelési követelmények. Veverka úr szerint az inflációs irányzatot elsősorban az iparcikkek reális árainak csökkentésével, a szolgáltatások, a háztartásokban használt energia ára és a lakbér nagy növekedésének megakadályozásával lehet mérsékelni. Az említett árak alakú lásában az államnak vállalnia kell a szabályozó szerepét. A liberalizáció folyamatát úgy kell befolyásolni, hogy ne következzen be az árak, ellenőrizhetetlen láncreakcióhoz hasonlítható, emelkedése.