Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-27 / 123. szám, szerda

199

2. M

ÁJUS 27. WMMWMM.IMM ÚJ SZÓ. SPORT PLUSZ 14 IHA A GYŐZELEMÉRT Az élsportban a tudomány összes csodáját bevetik, csakhogy biztosítva legyen a siker. E mellett edzők, menedzserek, gyúrók, sportpszichológusok egész hada egyengeti a csúcsversenyzők minden léptét. És néha még ez sem elég. A kiélezett konkurenciaharcban, az állandó bizonyítás feszült légkörében a sportolók közül jó páran a vallásban találnak megnyugvást, bíztatást, gyógyírt kudaríaikra. Wimbledonban ós a világ valamennyi nagy teniszversenyén, a főpályát övező nézőtéren, a játékosok hozzátartozóinak körében ott ül egy 37 éves férfi. Tréningruhát visel, rendszerint kitaposott teniszcipőben jár, vállán fekete sporttáska. Ugyanolyan, mint bármely más szurkoló. A táskájába nem lehet belátni. Kevesen tudják, hogy mindig benne van a Biblia. Fritz Glauss lelkész és prédikátor sok teniszező lelkiatyja. Nyilatkozni nem hajlandó: meg kívánja őrizni híveinek bizalmát. Annyi bizonyos, hogy nyájához tartozik a két ifjú amerikai teniszsztár, Andre Agassi és Michael Chang. Ők, akárcsak nem Ismert társaik, ha bármilyen gonddal kell megküzdeniük, lelki vigaszért saját papjukhoz fordulhatnak. Nincsenek kevesen; a teniszezők világában több tucat profi találta 'meg az utat Istenhez. Az evangélium hirdetői számára hatalmas ingyenreklámot jelent a térítésben, hogy számos világhírű .sportoló van a soraikban. Az ismert sportemberek hírnevükkel és nyílt hitvallásukkal segítenek másoknak abban, hogy igaz keresztényekké váljanak. Azt a hazai tévénéző is látja, hány olyan sportoló van, aki mielőtt a pályára lépne, keresztet vet. Egyre gyakoribb azonban, hogy a mérkőzések utáni sajtóértekezleteken, nyilatkozatokban szinte nyíltan beszélnek a sportolók hitükről és megköszönik az isteni segítséget. Chang például az 1989-es párizsi Roland Garros megnyerése után édesanyja szakácsművészetének ós Jézus Krisztusnak mondott köszönetet. A mama, Betty Chang azt nyilatkozta a Sports lllustratednek, fia elsősorban nem a dollár százezrekért küzd a teniszpályán, hanem azért, hogy Isten üzenetét hirdesse a világban. Nem egy országban működik a keresztények sportszervezete, sőt időnként nemzetközi találkozókat, közös lelkigyakorlatokat rendeznek a hívő sportemberek. Az Egyesült Államokban több száz misszionárius végzi a hittérítő és lelkigondozó munkát sportolók között. Nem hiányoznak a lelkészek a Forma-1 útjairól sem. A kor szelleméhez méltóan számítógépen tartják nyilván a világ minden táján versenyző híveiket. Angliában 35 labdarúgó* és krikettklubnak van saját lelkésze. A spanyol FC Barcelonánál az egyesület papja ott ül a kispadon, az edzők ós a gyúrók között. Ha a csapat otthon játszik, a mérkőzés előtt rövid istentiszteletet tartanak a házi kápolnában. Nemcsak a sportolók szíve, hanem csekkszámlája is nyitott a kereszténységre. Nagy prémiumaik után gyakran adakoznak egyházuknak, missziójuknak. Hisznek a Biblia tanításában, s ha már földi életük sikeresen alakul, kötelességüknek érzik ezt anyagi hozzájárulással és a kereszténység terjesztésével viszonozni. Persze, igazi csodaszer nem létezik az állandó eredményesség biztosítására, így a vallás Sem az. Mert ha így lenne, 'minden sportoló emígyen kezdené a napot: mindennapi győzelmünket add meg nekünk ma... (só) „ÁLTALÁBAN ERŐSEBB CSAPATOM LESZ!" BESZÉLGETÉS SZÉCHY TAMÁSSAL, A VILÁG LEGJOBB ÚSZÓEDZŐJÉVEL A saját dolgomat kőnnyfteném meg, ha most szépen, ünnepélyesen elkezdenék egy kerek, jól fésült jubileumi cikket írni SZÉCHY TAMÁSRÓL Olcsó trükk lenne, méltatlan a világ legjobb úszóedzőjéhez. Sőt! Már most, elöljáróban megkockáztatom: ez a világ legjobbja kategorizálás nem is cmpán az úszásra vonatkozik, de viszonylag nehéz lenne abszolút érvényű összehasonlítást tenni Széchy és a többi sportágban tevékenykedő sztártrénerek között. Például... Elég nehezen lehetne mércét vonni, hogy vajon ki a jobb sportszakember: Széchy, vagy mondjuk Carl Lewis mesfere? Mégis... Vállalom, s mindjárt meg is magyarázom, miért tartom manapság Széchyt a földkerekség legjobb edzőjének. Nos, hu másért nem, akkor azért — ennyire hadd legyek egyrészt szubjektív, másrészt pedig ünnepélyes —mert az olimpiai, wilágés Európa-bajnokokat nevelő magyar úszópápa pontosan negyedszázada van a csúcson; 1967-ben mutatkoztak be, ugye, Hargltayéka magyar korosztályos versenyeken, 1969-ben nyerte „Hares" az első ifjúsági Európa-bajnokságot, 1970-ben már felnőtt Eb-n volt helyesen (14 évesen!), 1972-ben ugyanő olimpiai bronzérmes, 1973-ban világbajnok és világcsúcstartó... Soroljam még? Felesleges. A lényeg: az 1976-os ' montreali olimpia és az 1982 es guayaquilli világbajnokság kivételével nem volt az úszósport modemkori történetében olyan világesemény, ah&l ne nyertek volna a Széchy-terfftványok aranyat! Hogy ilyen edzői produkcióval ma senki, semmilyen sportágban nem dicsekedhetnek Széchy Tamáson kívül, abban egészen biztosak lehetünk! e Elárulnád, honnan ez a temérdek energia? Régebben, ilyentájt, néhány hónappal az olimpia előtt, nemhogy elnökségi ülésekre nem jártál, de jóformán a lábadal sem tetted kí a medence mellől... — Nem tudom... De valahogy felelősnek érzem magam az egész magyar úszósportért! Már nemcsak a saját versenyzőim sorsa érdekel, hanem a többi edzőé is! Ebben különben neked, ha jól belegondolok, jókora szereped van. • Nekem?! Ka ezt egy kicsit részletesebben kifejtenéd... — Talán még emlékszel rá, hogy egyszer, valamikor a nyolcvanas évek első felének vége felé egyrészt a szemembe mondtad, másrészt meg is írtad: a Széchy legalább annyit ártott a magyar úszósportnak, mint amennyit használt... • Igen, erre tökéletesen emlékszem, akkor tényleg ez volt a véleményem. — Ha akarod, akkor én megmagyarázom azt is, miért... • Az, hogy kíváncsivá tettél, nem kifejezés... Mi az, hogy akarom! — Szóval, taián el sem hiszed, de engem mélyen elgondolkoztatott a megállapításod. Volt benne valami, különösen, ha azt veszem figyelembe, hogy távolmaradásunk a Los Angeles-i olimpiáról megfosztott bennünket egy csomó friss sikertől. És rájöttem: még ha nem is értek veled egyet, akkor is kutya kötelességem az egész magyar űszósporttal törődni! Azt hiszem, sikerült, mert alig telt el egy-két év, s máris jócskán szélesedett a kínálat, egyre újabb és újabb klasszisjelöltek kezdték bontogatni a szárnyaikat, máshol, más edzőknél, nem is mindig Budapesten... • A felfokozott és másra is kiterjedő' munkatempót, tehát, úgyahogy megmagyaráztad. Szerintem, emögött az is meghúzódik, hogy nyugodtan lehetsz biztos a barcelonai sikerben... Társaságban, ha szóba terűi, azt szoktam mondani, Darnyi például, nemcsak egyszerűen legyőzhetetlen, de még kikapni sem tud. Tudod, a favoritokra mondják, biztos esélyesek, csak ők veszthetnek. Darnyira ez nem áll! Egyetértesz? — Az, hogy egy érett, felnőtt, az biztos. De közbejöhet valami... • Tudom, de nem arra gondoltam, hogy, ne adj'isten, megbotlik a lépcsőn... — Hát... Ez esetben tényleg nem tud kikapni, annyival jobb a riválisoknál. Ha precíz számokat akarsz: ha kell, akkor 4:08-on belül képes úszni 400 vegyesen, és erre csak ő képes a viiágon! Senki más! • Nem szeretnék szakmai fejtegetésekbe bocsátkozni, inkább kettőtök kapcsolata érdekelne. Harmonikus? — Igen, maximálisan. A Tamás egy szuverén egyéniség, de ez így van rendjén, ón. neveltem ilyenné, büszke vagyok rá. Csalódott lennék, ha nem volna az... e Már megbocsáss, de ezt jó lenne érzékeltetni valami konkrétummal! Elárulnád, hogy például beleszólhatsz-e az öltözködésébe, vagy a lakásának a berendezésébe? — Áttételesen igen, direktben nem, de így nem is akarok. Nagyon őszintén szoktunk beszélgetni mindenről, s nekem meg kell találnom az alkalmat, ha például valamiről a tudtára akarom adni, hogy nem illik hozzá, szerintem, nem áll jól neki stb.... Folyton példákat említek. Felhozom, mondjuk, hogy hiába divat a miniszoknya, vagy a forrónadrág, ha azt egy vastag lábú, nagy fenekű nő akarja felvenni, nem mutat jól. • Ha már abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy kvázi szerepet játszhattam az életedben, akkor most itt az alkalom és megkérdezem, amit bizonyára sokan firtattak már, de az igazat senkinek sem sikerült kiderítenie, legalábbis én nem tudok róla: elárulnád, hogy szerinted mi a titkod, minek köszönheted ezt a negyedszázadot, s azt, hogy a csúcson vagy, sőt, a csúcson leszel várhatóan még jé sokáig? — Természetesen foglalkoztat ez engem is, hazudnék, ha letagadnám. Biztosan a módszereimben kell keresni a titkot. Na, nem csak az edzőségre gondolok, inkább a nagy egészre. Azt hiszem, a tapasztalataimat sikerül oly nódon összegeznem, s aztán azt, amit belőlük leszűrtem, továbbfejlesztenem, ami az eredményes munkähoz vezet. Ezt neveztem el magamban interdependenciális kreativitásnak... • Az mi? — Most mondtam! Ne bosszants! Nem érted, megvan bennem az a képesség, hogy felismerem: mi a lényeges és a lényegtelen?! És nemcsak felismerem, hanem úgy különítem el a különféle, temérdek ismeretanyagot, hogy a lényegest kreatív módon tudom felhasználni és továbbfejleszteni.'Ha ez titok, akkor ez az én titkom! ® Ho) a ssűes? Elérteti!, vagy még előtted? — Ha arra gondolsz, most voltam 61 éves, egyáltalán nem érzem öregnek magam, sőt!... Az érrendszerem kitűnő állapotbari van, köszönöm, jól vagyok... Ha szabad, felhívnám a figyelmedet arra, hogy 1996-ban, Atalantában a mostaninál is sokkal erősebb csapatom lesz! • Egy szó differenciává! ugyanazt mondtad négy évvel ezelőtt is. Már Szöul előtt Barcelonára gondoltál, erre határozottan emlékszem! — És? Nem lett igazam? • De igen! Mit vársz Barcelonától a szöuli négy úszóarany után, amiből hármat a te két tanítványod, Darnyi és Szabó nyert? — Soha nem jósolok. Szerencsére, az úszás kristálytisztán mérhető sportág, és 1991-ben a világ úszósportjának összesen 11 világrekordja közül hetet, igen hetet mi, magyarok értünk el! Ebből lehet következtetni... • * * Bár nem állt szándékomban, egy kicsit azért politizáltunk is. Ismerve egy-két korábbi nyilatkozatát, nem lett volna nehéz a sporttól, az olimpiától másfelé terelni a beszélgetést. De... Nem erőltettem, ez végül is mindenkinek a magánügye. Magától is mondta: maximálisan megbízik Antall Józsefben, aki — mosolygott hamiskásan — valamikor maga is úszott a Fradiban, és egyébként is: annyira kulturált, annyira európai, hogy nyugodtan lehet minden magyar miniszterelnökének tekinteni... SERÉNYI PÉTER, Magyar Fórum Ä DOPPING REJTÉLYE Erősen közeledik az olimpia, aki doppingol, annak lassan abba kell hagyni a tiltott szerek szedését, hogy „tisztán" állhasson majd egy esetleges vizsgálat elé. A vizsgálati eljárások egyre tökéletesebben, igaz a kémiai teljesítmény fokozás elrejtésének technikái is bámulatos fejlődésen mentek keresztül. Mindkét oldalon zseniális orvosok ós gyógyszerek állnak csatasorban. Szakmai szempontból egy hatékony, ám kimutathatatlan doppingszer ugyanolyan bravúros teljesítménynek számít, mint egy leleplező vizsgálati módszer. A harc folyik. Az eredmény: egy-egy lebukás, egy-egy halott. Ha az ember a sport alapvető céljából indul ki, és az egész olimpiát egészséges emberek egészséges versengésének tekinti, akkor a doppingot csak a sport halálos betegségének tarthatja. Persze, a sport dopping nélkül sem veszélytelen üzem, az ember szenvedélyes kíváncsisággal ostromolja saját határait, így a saját teljesítőképességét is újra meg újra próbára teszi: hogy lehetne még gyorsabban, még meszszebbre, még magasabbra... A kérdés az, meddig szabad elmenni, s milyen áron. A józan vá lasz az volna, hogy amíg a sport két alapfunkciója összeegyeztethető, vagyis amíg a teljesítményfokozás nem megy az egészség rovására. De hát mikor volt józan az ember, ha nagyon akart valamit. Különösen, ha ahhoz a valamihez egyéb valamik is járulnak. Az olimpiai győzelem, a magas szintű sportpályafutás má már nemcsak dicsőség, futtatott érem az egyénnek és hazájának, hanem egzisztenciális kérdés is. Az olimpia, hogy másodosztályú eredményeivel ne süllyedhessen vidéki szpartakiádok szintjére, kénytelen volt föladni az amatőrizmus elvét, mert a teljesítmény növelése amatőr szinten már nem volt lehetséges. Az olimpia föladott va lamit önmagából, hogy fénye, nagysága, jelentősége megmaradjon. Hogy megértse, majd kiderül. A doppinggal ugyanilyen dilemma előtt áll. Tilthatja, irthatja tűzzel-vassal, félő, teljesen megszüntetni már aligha tudja. A dopping átkos szellem, kijött a palackból, teljesíti ura kívánságait, vissza nem gyömöszölhető, mert sokaknak van hasznára életveszélyes varázslata. Harcolhatnak ellene, akik látják a veszélyt, agitálhatnak, tilthatnak, kiközösíthetik a törvények ellen vétőket, de mindig lesznek újak, akik megpróbálják. Mert az ember, amit meg tud tenni, azt megteszi. Ha beledöglik is. Valószínű, hogy a sportnak meg kell tanulnia együtt élni a doppinggal. Elsőre, tudom, ez borzasztóan hangzik. Pedig az élet más területein már hozzászokhattunk volna az egészségtelen teljesítményfokozás megannyi formájához. Például a bánya is nagyon egészségtelen. Akik anyagi előnyök reményében naponta leszállnak a mélybe, azok tudják, hogy nem sok ép, egészséges testrészük marad, mire nyugdíjba mennek — már aki megéri ezt a kort közülük. És egészségtelen a túlmunkák hajszolása, az állások halmozása ugyancsak a jobb megélhetés reményében. De hagyjuk a mi hétköznapi önpusztí fásunkat, ezt nem tiltja senki. A mindennapi ember nyugodtan belerokkanhat az életébe, áthághatja a társadalmi sportszerűség határait, hiszen különben ki tartaná el a családját. Nem ér el világra szóló eredményt, nem keres milliókat, hallgatólagosan tudomásul vesszük, hogy föláldozza az egészségét, és nem botránkozunk meg rajta. És nem botránkozunk meg azon sem, ha egy művész tiltott szerekhez nyúl, amikor világra szóló műalkotásokat hoz létre. Sajnálkozunk, csóváljuk a fejünket, de nem diszkvalifikáljuk a művészet nagyjait, mert „doppingszerekkel" éltek — és sokan abba is haltak bele. Nem semmisítjük meg utólag Verlaine, Ady, Csáth Géza, Hemingway, Villon „eredményeit", mert tiltott műveik gyanakvó szemmel, „normális" körülmények között mennyivel lennének alatta a világirodalmi csúcsnak. Sajnáljuk őket, de tőlük valahogy elfogadjuk, hogy művészetük fölemésztette őket, hogy az emberiséget gazdagító nagy teljesítménybe bizony bele lehet halni. Miért ne választaná egy sportoló a rövid, ám dicsőséges életet — kérdezte tőlem egy bará tom, amikor a sport doppingtól való megszabadítása szükségességéről beszéltem neki. A tények azt mutatják, érvelt, hogy a dopping föltartóztathatatlan. Részint azért, mert egyre tökéletesednek a módszerek, de legfőképpen azért, mert nagyon nehéz határvonalát húzni a nélkülözhetetlen orvosi segítség és a doppingolás között. A tudomány most már mindig jelen lesz a sportolók fölkészítésében. Voltaképpen elhatározás kérdése, hogy hol húzzák meg a tiltás határát. A jelenlegi határok rendkívül merevek és szigorúak, mert a dopping teljes visszaszorításának stratégiája vezeti kijelőlőit. Ez valószínűleg nem lesz tartható, előbb utóbb ki fog derülni, hogy ez nem más, mint struccpolitika. A nem doppingolót a doppingolótól nem az különbözteti meg, hogy az egyik szed, a másik nem szed ilyen-olyan szereket, csupán az, hogy az egyiket rajtakapják, a másikat nem. Valószínűleg jobb eredményre vezetne a doppinggal való együttélés stratégiája. Ebben az esetben ugyanis összefoghatna a két szakembergárda: az, amelyik a doppingot tökéletesíti és az, amelyik a leleplezési módszereket fejleszti. Ha sza bályozottan, állandó és legális orvosi felügyelettel folyna a sportolók fölkészítése, ha a sportoló tudná, mi történik vele, haeldöntené, mit vállal és miért, talán ez az egész teljesítményfokozásügy normálisabb és tisztességesebb lenne. Ez sajnos, tragikusan logikus gondolatmenet. Eljön az olimpia, csodálatos versenyek lesznek, a győztes világnagyságok meghatottan állnak majd a dobogó legtetejép, és mi nem tudjuk biztosan, ő a zseni, vagy az orvosa. SZÁLÉ LÁSZLÓ