Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-27 / 123. szám, szerda

9 HIRDETÉS ÚJ szól 1992. MÁJUS 7. A

p'ozsonyeperjesi ifjúsági táborban két kormáromi lány állított meg, amikor kissé belefeledkezve a Kisduna hullámverésének hangjaiból, madárénekből és távoli gyermekzsivajból elegyedett zsongás hallgatásába, azon gondolkod. tam, miért is nem tudok évek óta távolmaradni a Duna Menti Tavasztól. Valóságos vagy képzelt okok miatt már többször is „megfogadtam", hogy engem aztán soha többé senki rá nem beszél... A lányok derengésszerűen ismerősek voltak, ezért csak miután megmondták, honnan keltene ismernem őket, döbbentem rá, milyen felelősséget vállal magára az, aki akár egyetlen esztendőben, de mindent megnéz, ami gyermekszínjátszó csoportjaink és szeretete, tudása, gondolkodásmódja és esztétikai érzéke. Amikor tehát a Duna Menti Tavasz állandóiról gondolkodom, akkor a gyermekekben látom a pedagógusokat is, akik igazából most bizonyítják be a kételkedőknek, milyen szellemi és fizikai erők birtokosai. Úgy tetszik, egyre nagyobb szükségünk lesz mindarra, amit a színjátszásban a gyermek és a játék jelent a nagyobb közösség számára. Nemcsak a magyar nyelv, a kulturált beszéd ápolására gondolok, amely mögé sajnos néhányan minden pedagógiai tévedésüket elrejtik... Volt az idei Duna Menti Tavasznak egy olyan résztvevő csoportja, amely tagjainak lelkivilágával, olykor kilátástalannak tűnő élethelyzeteivel gyan kellene a teljesen kezdőnek számító csoportokkal készségeket fejlesztő módon dolgozni. Németh Zsuzsa pedagógusként és rendezőként is igyekezett a magyar nyelv, a harmonikus mozgás, az eszközhasználat képisége és a játszók közötti kapcsolatteremtés kínálta kreativitást ötvözni a színpadi lehetőséggel. Volt az idei Duna Menti Tavasz színjátszómezőnyének még két nívódíjasa. A lévai Dömdödöm és a párkányi Csángálók nem számítanak kezdő csoportnak. Szalai Katalin, illetve Batta Jolán sokadszor is a kiváló adottságú és képességű gyerekekre alapoztak. A lévai csoport kamaszlányai ugyanúgy tudják, mi a színpad, a színjátszás, mint ÁLLANDÓK ÉS VÁLTOZÓK A XVII. DUNA MENTI TAVASZ SZÍNJÁTSZÓI KÖZÖTT bábosaink háza táján történt. Tavaly ugyanis többé-kevésbé a véletlen állapotok egybevágása folytán, bejártam magyar iskoláinkat és a járási fesztiválokat. Innen a komáromi bábosok bizalma is, a játékuk szülte élmény maradandósága és az abból fakadó kívánságuk: mondjak véleményt az idei bábjátékukról! így, utólag boldog vagyok, hogy véleményemet igazolva látom a bábjátszók zsűrijének döntésében is. De most nem erről akarok írni, hanem arról, ami mind a bábjátszó-, mind a színjátszócsoportok esetében eredendően meghatározza a pedagógusi szándékokat, a rendezői eltökéltséget, a csoportokon belüli közösségi kapcsolatokat, s a nyomában gondozható szeretet, mint cél jelenhet meg a rendező-pedagógus eltökéltségében. Mi más lehet ez az állandó, mint rnaga a gyermek, ebben az esetben sok-sok gyermek. Az ő lelki felszabadítása, gazdagítása, erősítése, némelykor gyámolítása, máskor fékentartása előzi meg azt, amit idén is láttunk a színpadon. Tudatosan használom ennek jelölésére a játék fogalmát. A költő megálmodta „szép, komoly" gyermekek játéka nélkül nem teljesedhetnek ki felnőtt életek, [gy amikor olykor pedagógusi céltévesztéssel találom magamat szembe, nem az ebben a nevelői munkában állandót - célt - jelentő gyermeket bírálom, hanem a ki tudja, milyen okból önmagát előtérbe helyező pedagógussal vitázom. Tudnia kell: a gyermekben - a játékban - megjelenik az ő egyénisége, foglalkozott. A dunaszerdahelyi Mókázok nívódíjukat elsősorban annak a pedagógusi bátorságnak köszönhetik, amely nélkül aligha lenne jövője a magyar iskolának. Ez a nevelői eltökéltség nem tanulható meg, eh. hez játékos felnőtt, kreatív egyéniség és végtelen türelem szükségeltetik. Ibolyáné Szabó Ildikó olyan útra lépett, amelyen csak tudatosan és megfontoltan lehet haládni. A gyermekek lelki gátlásait feloldó csoportfoglalkozások színpadra állítása a legnehezebb feladat. Nem feltétlenül születik" színjáték, hiszen a viszonylag zárt gyermekközösséget az egymás közötti őszinte megnyilatkozások útán a színpadi őszinteségre, felszabadultságra és játékosságra is fel kell készíteni. Ez pedig már a színjátszás világában való nagyobb jártasságot feltételez. Arra a kérdésre, hogy miért a nagymegyeri és a szádalmási gyermekek kapták a két fődíjat, már az előző fejtegetésben is megtalálható a válasz. A nagymegyeri Csigabiga rendező-pedagógusai Bodnár Mária és Szalay Katalin a mesének olyan színpadi formájában szabadították fel négy-öt kiváló adottságú és képességű gyerekkel együtt az egész csapatot, amelyben azonos minőségi szinten valósult meg az őszinte szerepjátszás és a színpad törvényeihez alkalmazott színjátszás. A szádalmási alsó tagozatos gyermekek ritmusjátéka a műfaj nevelési célzatosságának kiteljesítésével együtt volt színjátékszerű. Nem hibátlan, de példa lehetett arra, hoa párkányi kiscsapat tagjai, akik ezúttal egy üres színpadi térben adtak elő egy verses mesejátékot. Amikor a zsűri a kifogásait sorolta, mindenekelőtt a rendező-pedagógusok vállalta célhoz mérte a játékokat. Szalai Katalin és Batta Jolán olyan igényesek önmagukkal és a gyermekeikkel szemben, hogy ahhoz igen pontosan átgondolt dramaturgiai munkára, a rendezés elméletének és gyakorlatának tökéletesebb ismeretére is szükségük lenne. Természetszerű, hogy a többéves pedagógiai alapozás nyomán igényes színpadi játékra törekszenek, s ennek évről évre nagyszerű az eredménye. Pedagógiai céltudatosságban és rendezői ötletekben az említett színjátszócsoportoktól semmiben sem marad el az alistáli Új Csipcsirip, amelyet Szikhart Zsuzsa és Vendégh Emília vezet. Dicséretes az a vállalkozásuk, hogy egy kezdő csoportnál is megpróbálkoztak a népmese mai szemléletű lebontásával. A baj csak az, hogy ez a sziporkázó ötletekkel teli önfeledt játék elnyelte a mese örök konfliktusát és katartikusságát: a jó győzelmét a rossz fölött. Bár a felszínes látszat ellene szól, az idei Duna Menti Tavasznak nincs „vert mezőnye". Ha nem is lehetünk elégedettebbek, megnyugtató volt a tizenkét színjátszócsoport mezőnyét látni. Megnyugtató és reménykeltő. Bárcsak mi, akik a fesztivál körül felnőttként bábáskodunk, meg tudnánk őrzini azt a kedvet, vidámságot és pedagógusi elhivatottságot, amit a gyermekek, illetve a rendező-pedagógusok körében tapasztaltunk. Átgondoltabb és tudatosabban megszerkesztett háttérműsorokra lenne szükség. A fesztivál hivatalos programján kívülj történések a résztvevő gyermekeket szolgálják. A pozsonyeperjesi tábor természeti környezete már önmagában is felszabadít, de az, hogy két este is a találkozást, a kommunikációt megsemmisítő zenés forgatag uralta a hangulatot, aligha segíti lélekben közelebb egymáshoz a résztvevőket. Ráadásul, a második este egy olyan kamaszzenekar játszott, amely gátlástalanul mozog a „Csipkés kombiné"-szerű zenei pőcegődörben. Valacsay István minden szavával egyetértek, amit a búcsúest kicsúcsosodásának szánt táncház kezdete előtt mondtott: A Csali és az Istiglinc ne önmagának tartson táncházat, hanem a fesztivál résztvevőinek. Csakhogy ehhez szervezés, irányítás kellene, s talán a tábortűz mellett - talán jövőre - már népdalokat is tanulhatnak a régi és új slágerekkel egymást szórakoztató kiskamaszok is. Félő, hogy a Duna Menti Tavasz áldozatul esik a helyi presztízsharcoknak és sajtóvitáknak. Az a tény, hogy a fellángolt érthetetlen vitáknak és félreértéseknek a Fürge Irka című fesztiválújságban nyoma lett, megmagyarázhatatlan. Jó lenne, ha az érintettek higgadt beszélgetések közepette eldöntenék, hogy mit tudnak nyújtani a rendezvényt bármilyen formában támogató gazdasági szervezeteknek. Egyáltalán nem szégyen az, ha reklám is helyet kap a Fürge Irkában. Ha meg ez ellen valakik tiltakoznak, ennek aligha a legkulturáltabb formája az oldalakat kitépő Cenzúrázás. Mindez nagyobb felhatjás nélkül elkerülhető lett volna, ha a következő számban egyszerűen már nincsenek reklámok. Fölösleges volt a helyi presztízsharcokat egy alkalmi gyermeklap megcsonkításával továbbszítani. Q_erencsére, vannak még váOZ. rosatyák, a Csemadok felelősei és a Csemasze (Csehszlovákiai Magyar Amatőr Színjátszók Egyesülete) választmányának tagjai között, akik fontosabbnak tartják a gyermekeket és magát a Duna Menti Tavaszt annál, mint hogy a helyi jellegű presztízsharcoknak kiszolgáltassák. Bizonyára a megfontolt visszatekintés, az előre tisztázott játékszabályok és a szervezés egésze is felemelhető lesz arra a szintre, ahol idén már a színjátszócsoportokat láttuk. DUSZA ISTVÁN GILÁNYI SÁNDOR (F)ÉLÉNKÍTŐ Korábbi kinyíratkoztatásainak sikerén felbuzdulva, a Magánkívüliek Körének középponti bizottsága nyilvánosságra hozta választás pogromját. Ezzel tette fel az örömkönnyözönre a pontot - mind a tízet: 1. HATÁROZOTTAN AZ ERŐSZAK ELLEN VAGYUNK! (Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt úgy elverjük, mint a kétfenekű dobot.) 2. EGYENLŐ MUNKÁÉRT EGYENLŐ BÉRT! (Mindenki munkanélküli lesz.) 3. MINKET SENKI SEM VÁLTHAT FEL! (Aprók vagyunk.) 4. ÚJ SZÍNT VISZÜNK A SZÖVETSÉGI GYÚ(LÖ)LÉSBE! (A nyolc napon túl gyógyuló kék-zöldet.) 5. NEM CSALUNK! (Síkkasztunk.) 6. MEGMUTATJUK A KIUTAT! (Az életből.) 7. VALAMENNYI ÍGÉRETÜNKET BEVÁLTJUK! (Zsetonra.) 8. EGYSÉGÜNK KÉTSÉGTELEN! (Csodafegyverünk: az egypárttagrendszer.) 9. NEM LESZNEK PÉNZGONDJAI! (Bevezetjük a jegyrendszert.) 10. FOGJUNK ÖSSZE! (Minden kételkedőt...) TÍZ ÉV A KÖZÖSSÉGBEN ÜNNEPELT A PÁRKÁNYI KISBOJTÁR Az ismeretlenség homályából bukkant fel tíz évvel ezelőtt egy kis közösség s csodák csodája, máris díjjal távozott az országos versenyről. Kéméndi gyermekjátékait a zsűri harmadik hellyel értékelte és elindult díjszerző, közösségalakító útján az akkor még kezdő párkányi Kisbojtár. Egy ideig még Kéménden maradtak: a tanító néni, Hégli Marianna ugyanis kéméndi és nem gondolkodott azon, hogy valaha is országos sikereket elérő együttese legyen. Párkányba költözve csak szülőfaluja számára legkedvesebb dalait, játékait akarta „megmenteni" és átadni annak a maroknyi kamasznak, aki hajlandó volt kimondani: ha fél öt, akkor Kisbojtár. A következő kéméndi műsor már siker volt a javából. A Kéméndi hangulatokkal fesztiváldíjas lett a csoport, hogy ezt a sikert még kétszer megismételhesse - 1987-ben gömöri, 1989-ben csallóközi és mátyusföldi táncokkal. Aki a fésztiválkrónikát olvassa, csak méltató kritikákat olvashat. Aki viszont föllapozza a csoport krónikáját, észreveszi két ember semmivel nem helyettesíthető munkáját és észreveszi a lényeget: a gyermeket. ,,Jól nézd meg ezt a tanítónőt! Ö az, aki hajnali négykor hajlandó kelni, hogy délután a csoportja tip-top tegyen." mondta Hégli Mariannáról 1985-ben Katona István koreográfus. S azóta többször lehettem résztvevője, tanúja ennek a munkának. Azóta többször kellett rájönnöm: a közösségi lét olyan formáját látom, ahol a közös cél egyesíti az egyenként különböző kamasz gyerekeket. A közös cél azonban soha nem nyomta el az egyéniséget. 1989-ben a Lakodalmas szakmai értékelésén hallottam: ,,Ez a műsor megöli a gyermekek játékos kedvét, nem nekik való. A csoportba idomítás és nem pedagógiai munka folyik." Mosolyogtam e szavakon, mert - bár a műsor nem tetszett úgy, mint két fesztiváldíjas elődje - tudtam: a gyerekek játékos kedvét senki nem veszi el. Az idomított gyermek pedig örülne, ha elmehetne a csoportból, a Kisbojtár viszont sajátos rekordot állított föl: alapító tagjai kettő kivételével a mai napig táncolnak valahol. A Szőttesben hárman fordultak meg eddig, az egyik alapító pedig most is ott táncol. Hárman az Ifjú Szivekben folytatják, ketten megfordultak a kassai Új Nemzedékben, többen táncolnak a párkányi Vasvirágban vagy a komáromi Hajósban. S egyikük sem tartozik az idomított „tornásztáncosök" közé. Soha nem voltam a Kisbojtár tagja, mégis annak érzem magam, legalább hét éve. Erről a csoportról nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni. Bár tudom, minden gyermekcsoportban csodáiatos pedagógusok dolgoznak (ugyan ki lenne csodálatos, ha nem a Hodek Máriák, Valacsay Franciskák, Nagy Ildikók, Tőbisz Ferencek - a teljesség igéi nye nélkül), a kisbojtáros élmények fölértek egy pedagógiai szakérettségivel. A csoport mindenesének Július Héglinek a csoportvezető Hégli Mariannának köszönhetően tanultam meg, milyen az a pedagógus, aki szigorú, céltudatos, kemény munkát követelő, akinek azonban minden mozdulatát a szeretet irányítja s gyermekeik ragaszkodása, szeretete ennek ékes bizonyítéka. Láttam e két pedagógust ugyancsak gyerekekkel, de nem táncosokkal másutt is dolgozni. S ott is bizonyították: erre a szakmára születni kell, bár sok mindent meg lehet tanulni. Két éve azt nyilatkozta Hégli Marianna a Hétnek: „Nincs más kívánságom csak a hangszálaim birják legalább tíz évig". 73 gyermeket mozgatni, tanítani, megismerni s mindezt nem a tanítás keretei által adott negyvenötperces órákon hanem szabad időben, sokszor a Hegyfarkon lévő szőlő rovására, nem kis teljesítmény. Tízéves lett a Kisbojtár s első tagjai, nyolcvanötös, nyolcvanhetes fesztiváldíjasai bizony „nagybojtárokká értek". Mögöttük a picik, sokan úgy érkezve a csoportba, hogy mások botfülúnek, falábúnak tartották őket. Itt szeretet s kemény munka várja őket. S az ismeretlenség homálya helyett már 10 éves hagyomány. Hogy a műsor és a csoport amolyan „kisbojtáros" legyen. Mert ez a melléknév ma már teljes értékű szótári címszó Párkányban. LOVÁSZ ATTILA MIRE VAN (LEHET) SZÜKSÉGÉ EGY CSEHORSZÁGI MAGYARNAK? Több mint két éve, a megalakulása óta tagja vagyok a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége vezetőségének. Az ezzel járó sziszifuszi és jókora önfeláldozást követelő munka eredményei ugyan többnyire csekélyek, s ez nemegyszer elkeserít, az említett két év alatt viszont sok mindent megértettem. Megismerkedtem többszáz itteni magyarral, tudom, milyen körülmények között élnek, és rájöttem, hogy most amikor - mint az az alábbiakból kiderül majd - munkánk első gyümölcsei kezdenek beérni, nem hagyhatjuk félbe, amit elkezdtünk azaz: nem adhatjuk fel. Április elején, szövetségünk vezetőségének megbízásából és a Prágai Magyar Kulturális Központ (PMKK) jóvoltából Ostravában jártam. Ez a látogatás elsősorban a PMKK hagyományos kulturális kapcsolatainak fenntartása érdekében, másodsorban pedig az Ostravai Városi Könyvtár igazgatónőjének meghívására reagálva valósult meg. A könyvtár igazgatónője nagy segítséget nyújt az ott élő magyaroknak. Egyebek mellett az is neki köszönhető, hogy a könyvtár idegen nyelvű irodalomrészlegén a magyar könyvek is megjelentek, illetve helyet kaptak. Ebben a kis, videóval ellátott helyiségben az Amerikabarátok Egyesülete tart hetente egyszer találkozót és - az igazgatónőnek hála - a környéken élő magyarok is bármikor igénybe vehetik. Sajnos, a részlegen egyelőre kevés a magyar könyv (bár szövetségünk központjának jóvoltából két csomag könyvvel és egy halomnyi remittenda-újsággal bővült a választék, s a PMKK kölcsönadott három videókazettát), s ezáltal az olvasó is. Azt tartják, hogy minden kezdet nehéz: Ostravára - már ami a környéken élő magyarok „megszervezését" illeti - ez hatványozottan érvényes, mivel az ott élő magyarok többsége műszakokban dolgozik. Ostrava a munka (és még sok minden más, de hadd ne soroljam) városa ... Az Ostrava és Poruba határán található Rio kávéházban mesélte az egyik, a vítkovicei gépgyárban három műszakban dolgozó magyar, hogy nem ritkán két-három héten keresztül sem találkozik a szomszédjával, aki szintén magyar s egy lakótelepi ház azonos emeletén laknak. A Rio tulajdonosa egyébként szintén magyar és szívesen veszi, ha a környéken élő magyarok a kávéházában adnak találkát egymásnak. Az imént említett nehézségek ellenére, úgy tűnik, Ostravában hamarosan megalakul szövetségünk alapszervezete. Bár egyelőre nagyon nehéz lenne egy olyan rendezvény megszervezése, amely valamennyi ott élő magyar érdeklődését felkeltené és kimozdítaná őket a közönyükből, azért a beszélgetéseim során kiderült, hogy akad valami, ami mindenkit érdekel, amire minden ott élő magyarnak szüksége lenne. Talán már ki is találták: magyar könyvekre és újságokra gondolok. Beszélgetőpartnereim elmondták, hogy a nyolcvanas évek elejéig Ostravában is kapható volt egy-két magyar napi-, illetve hetilap (a legnagyobb közkedveltségnek az Új Szó és a Ludas Matyi örvendett), azóta azonban hiába keresik a hírlapárusoknál. Arra kérek rtlindenkit, akinek módjában áll, hogy magyar könyvek és újságok küldésével segítsen az ostravai magyaroknak. A könyvek - beleértve a mesekönyveket is, hiszen mint kiderült a fiatal magyar házaspárok ezeket hiányolják a leginkább -, esetleg magyar meselerhezek az alábbi címre küldhetők: Knihovna mésta Ostravy (Cizojazičná literatúra), Námestie dr. Edvarda Beneša 6., 701 00 Ostrava. A különféle csehszlovákiai (magyar) és magyarországi heti és havilapok, magazinok és évkönyvek pedig az alábbira: Rio Expresso, Balázsi János, Franklinova, 2., 703 000 Ostrava-Vítkovice. CSÉFALVAY ILDIKÓ