Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-04 / 104. szám, hétfő

RIPORT 1992. MÁJUS 4. AZ UTCÁRA NEM TEHETNEK A statisztika szerint az elmúlt évben Szlovákiában a gyermekes családok 10 százaléka élt a létminimum • határán. Arról, hogy hány család élt e bizonyos határ alatt, sajnos nem készült kimutatás. De sok-sok jelből arra lehet következtetni: nem kevés. A nehéz szociális helyzetű családok száma a jövőben sem fog csökkenni, ugyanis a munkanélküliség, a magas árak és a stagnáló bérek mellé július elsejétől egy újabb tényező torsul: a korábbi állami, ma már községi tulajdonban lévő lakások esetében 100 százalékkal felemelik a lakbért. Ez a tervezett lépés a lakosság mintegy 30 százalékát fogja érinteni. A munkanélküli vagy szociális segélyből élők egy része már most képtelen fizetni a lakbért. Erről árulkodik az a lista, amelyet a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal lakásügyi osztályán tettek elém. Az 1992-es év első összesítése szerint a 317 városi lakást bérlő család , közül 285-en nem fizettek lakbért. Böngészem a lajstromot: vannak nevek, melyek mögött csak három számjegyű tétel szerepel lakbérhátralékként, de találok öt, sőt hat számjegyű összeget is. Az adatokból könnyen megállapítható, kik az éppen megszorultak és kik a notorikus nemfizetők. Az utcanevek is árulkodnak: a legtöbb nemfizető a Kukučín és a Lőrincz Gyula utcában lakik, vagyis azokbá'n az utcákban, ahol a lakók többsége roma... Találomra kiválasztottam néhány címet, hogy kinyomozzam, vajon mit takarnak a nevek és a számok. „Istállóért nem fizetek!" A Kukučín utca 1212es szám alatt lakó Sárköziék, 18 244 korona lakbér kifizetésével adósak az önkormányzatnak. A csengetésre apró termetű asszony nyit ajtót. Ö Sárköziné. Nyomában három - négy óvodáskorú gyerek nyomul, a szűk folyosóra. Az egyik ajtó mögül porszívó zúgása hallatszik, másfelől hangos gyereksírás. A csöppnyi konyhában az asztalnál ülő családfő, Sárközi Gyula kínál helylyel. A népes család többi otthon tartózkodó tagja is pillanatokon belül ott terem. Éppen tízen élnek a kétszobás lakásban. Három generáció. A lakbér 720 korona, ehhez jön a villany és a gáz - de már egy éve nem fizetik. Nincs miből. A családfő egy éve munkanélküli. Korábban a Nyitrai Építővállalat dunaszerdahelyi részlegénél dolgozott, mint segédmunkás. A részleget felszámolták, így került az utcára. Felesége háztartásbeli, hat gyereket nevelt fel. Közülük még négyen a szülőkkel élnek. A tizennyolc éves fiú egy éve munkanélküli, a gépgyárban dolgozott, a tizenhétéves lányt fél éve bocsátották el a varrodából. A harmadik lány jelenleg még szülési szabadságon van, de az 5 férje szintén munkanélküli. Miből élnek? - Segélyből - válaszolja Sárköziné. - Ha elfogy, kérünk kölcsön, amit aztán visszaadunk a segélyből. És ez igy megy körbe-körbe. Ha valamihez akarnánk kezdeni, ahhoz pénz kellene, de nincs. Miből is lenne? Amit kapunk, az mind ennivalóra megy el... - A kölcsönöket sem tudom fizetni - veszi át a szót Sárközi Gyula, miközben rágyújt egy Mariboróra. - Van bankkölcsön, Multiservis, szakszervezeti kölcsön is. A bíróságtól meg jönnek a papírok állandóan. Nem látják, be, hogy 1300 korona szociális segélyből nem fizethetem. Még a lakbért sem vagyok képes rendezni, mert vagy azt fizetem, vagy eszem. A kettő együtt nem megy. Meg aztán: Hyen istállóért fizessek?! Azt mondja, tíz embernek szűk a kétszobás lakás. Éjszakánként minden sarok foglalt. A kisebbik szobában a lányáék laknak a két kisgyerekkel, a nagyobbik szobában meg ök a többi gyerekkel. A nappaliból éjszakára egy függöny segítségével két hálót alakítanak. Előkerülnek a matracok a heverő alól és megágyaznak... Az egyik „hálóban" alszik Sárközi a feleségével és a legkisebb gyerekükkel. A másik ,,hálóban" a fiú és a két nagylány. Napközben kevesebben vannak a lakásban, de esténként csúcsfor

: galom van. Sorba kell állni a WC, vagy a fürdőszoba előtt... Sárközi úr tovább panaszkodik: a lakás nemcsak kicsi, hanem régi és lelakott. Még az ötvenes években építették, nagyobb tatarozást azóta sem végeztek rajta. Az ablakok kirohadtak, a falak penészesek. De csoda-e, amikor még ma is minden nap két gyerek után főznek ki pelenkát? - Tizennyolc évvel ezelőtt beadtuk kérvényünket egy nagyobb lakásra, azóta is hiába várunk. Pedig de sok lakást felépítettünk, nekem mégsem jutott egy sem - hallom újra Sárközi Gyula hangját. - A múltkor bementem a lakásosztályra, és azzal intéztek el, hogy nem találják a kérvényem. Létezik ez?! - Én még el is cserélném ezt a lakást egy kisebbre, hogy a lakbért fizetni tudjuk, de akkor hová teszem egyedül nevelte két gyerekét, soha nem számíthatott másra, mégsem érezte magát annyira elesettnek, mint most. Weiss Gyuláné fél éve munkanélküli. Hosszú ideig dolgozott a Győri textilműveknél, mint betanított munkás. De amikor 1990 telén kezdték elküldeni a szlovákiai vendégmunkásokat, neki is felmondtak. Azt követően a ČSAD-nál helyezkedett el, ahonnan egy féléve bocsátották el. Azóta van otthon. De ez az otthonlét egyre keservesebb számára; úgy érzi, mintha, ólomlábakon járna az idő. Már az olvasást is unja, pedig az volt a kedvenc időtöltése. A háztartásra nincs gondja. A lányai mindent elvégeznek helyette. Ök ugyanis szintén otthon vannak. A kisebbik a fél szemére vak, miután elvégezte az alapiskolát, otthon maradt. A nagyobbik kitanult varrónő, de neki sincs munkája. Az utóbbi hónapokban az egészsége is megromlott, azt mondja az orvos, hogy operálni kell, mert cisztája van... - Eddig a munkanélküli segélyből éltünk - magyarázza Weissné. - Kifizettük a lakbért, és maradt 1500 koronánk egy hónapra. De inkább kifizettem, nehogy kilakoltassanak. Hárman a népes Sárközi-családból Méry Gábor felvétele a fiatalokat? - mutat Sárköziné a nyöszörgő gyerekét dajkáló lányára. - Legalább ők kapnának lakást, hogy felszabadulna az az egy szoba. Mert így már levegőt sem tudunk venni. Sárközi nem titkolja, elégedetlen az új rendszerrel. Azt mondja, jobb volt a kommunisták alatt, mert volt munkája, amiből meg tudott élni. A júliustól esedékes lakbéremelésre meg már csak legyint: - Ha nem lesz munkám, úgysem fogom fizetni. Az utcára talán csak nem tesznek ennyi gyerekkel? Én csak azt mondom, ha ez igy megy tovább, még többen lesznek, akik hozzánk hasonlóan fognak élni... „Inkább kifizetem, nehogy kilakoltassanak" Weissék csupán néhány háznyira laknak Sárköziéktől. Határozottan • más körülmények között, valamivel jobban. Ezt sejteti már az a tény is, hogy ők mindössze 1216 korona lakbérrel adósak. A csöngetésre egy nyúlánk, szőke lány nyit ajtót. Édesanyja, Weiss Gyuláné a konyhából siet a hívatlan vendég üdvözlésére. A nappaliban ülünk le beszélgetni, kényelmesen, nyugodtan. A kétszobás läkásban Weissné egyedül ól a két lányával. Férjét hiába is keresném, az ugyanis börtönben ül, mint az elmúlt húsz év alatt általában. Weiss Gyuláné Decemberben aztán már nem tudtam fizetni, mert nem jött meg időben a pénz. S mivel 15-éig nem fizettem be, a postásnő leadta a lakbérpapírt. Valamikor ez nem volt így. A postásnő tudta, hogy 28-án kapok pénzt és várt. Most meg 18-ig nem tudott várni. Meg az sincs, aki kölcsön adjon. Népes családból származom, de egyik testvérem sem olyan gazdag, hogy támogasson. Weissnénak nemcsak saját magáról és a két lányáról kell gondoskodnia, hanem a börtönben ülő férjét is el kell látnia. Rendszeresen küld neki csomagot, bár tudja, nem érdemes. Szorult helyzetéből csak egy kiutat lát: munkát kell találnia. - Elmegyek munkát keresni, mert a kölcsönömről is gondoskodnom kell, már féléve azt sem tudom fizetni. Azt beszélik, a lakbért is emelni fogják... Ezt a félvak lánykát is el kell tartanom... Nem tudom, hogy alakul a jövőnk, de majd csak lesz valahogy. Az a legnagyobb hiba, hogy nincs munka. Egy kereset nem elég A harmadik címet a Lőrincz Gyula utcában kellett keresnem. Vagyis a „Malájföldön", ahogy az Észak lies lakótelep eme részét a dunaszerdahelyiek nevezik. Meg kell hagyni: a név találó. Ebben az utcában szinte csak roma családok élnek, s olyan családok, melyek életszínvonala már-már megüti a nyomor szintjét. A lakók többsége nem fizet lakbért, igy a romák mellett äz a néhány nem roma lakó sem, aki még ott él. Ők arra hivatkoznak, hogy nem laknak emberi körülmények között, tehát nincs is miért fizetniük. A körülmények valóban nem a legrózsásabbak. Grünfeldéket keresve négy bejáratot jártam végig. Mindegyikben ugyanaz a kép fogadott: lefeszített levélszekrények, kivert üvegű bejárati ajtók, a lépcsőházakban üvegcserepek, eldobált ruhafélék, kenyérdarabkák. Grünfeldéket végül az első bejáratban találtam meg, a földszinten. Grünfeldné nyitott ajtót, éppen az ebédet készítette. - A gyerekeknek muszáj főznöm, nem kérdik, hogy telik-e rá - mondja, miközben beljebb invitál a szobába. A vendég érkezésére megjelenik egy ötéves forma kisfiú és egy nem sokkal kisebb lányka is. Az anyjuk csak többszöri kísérlet után tudja őket átterelni a szobájukba. Grünfeldék háromszobás lakásban élnek a négy gyerekkel és Grünfeldné öccsével. A férj Pozsonyban dolgozik, a püspöki kórházban ápoló. A feleség több mint hat hónapja munkanélküli. Azelőtt a pozsonyi újvárosi vasútállomáson dolgozott konyhalányként. Mindig korán reggel ment és csak késő este tért haza. Akkor főzött és mosott. A gyerekekre a tizenhat éves unokahúga vigyázott. Ő sokszor nem Is találkozott velük. Meg is lett a böjtje: a tizenegy éves fiából iskolakerülő lett. Ezért aztán januártól nem kapott munkanélküli segélyt, így a lakbért sem fizette be. A tartozásuk 2134 korona. Eddig. A lakásért egyébként havonta 720 koronát kell fizetniük, a havi rezsi a villannyal és a gázzal együtt 1100 koronára jön ki. Míg dolgozott, fizette is becsületesen. - Már negyedik hónapja éppen csak annyiból élünk, amit a férjem keres. Neki 4500 korona körül mozog a fizetése, de mi az egy ekkora családnak. Minden hónapban összejön 1500-1600 korona tartozás, amit a következő fizetéskor meg kell adni. Négy gyereknek ruha is kell. Én 1700 korona munkanélküli segélyt kaptam, abból fizettem a lakbért. De januártól már csak a villanyt és a gázt fizetem, nehogy kikapcsolják. Voltam a hivatalban is szólni nehogy bíróságra adjanak a lakbér miatt. Ezután úgy intézem, hogy majd a férjem fizetéséből vonják le. Munka? Itt, Dunaszerdahelyen nincs, Pozsonyba meg már én nem akarok menni. Azt megint csak a gyerekek sínylenék meg. E három család sorsa is azt példázza: munkanélküli vagy szociális segélyből nem igen lehet megélni. Persze, ezeknek a juttatásoknak nem is az a rendeltetésük, mert ha nem lenne különbség a keresőként és munkanélküliként szerzett bevétel között, akkor mi ösztönözné a polgárt sorsának jobbra fordítására? Valahol mégiscsak lennie kell egy határnak, működni kellene egyfajta szociális védőhálónak. A lakbért nem fizetők esetében például mielőtt a lakáshivatal a bírósághoz fordulna, ajánlatos lenne megállapítania, felmérnie a fizetésképtelenség okát. Mert tény, hogy vannak, akik visszaélnek a helyzet fonákságával, azzal, hogy még nincs lakástörvény, hogy a hivatalok senkit sem tehetnek az utcára, nincsenek szükséglakások, sőt még alacsonyabb kategóriájú lakások sem - ezért bátran nem fizetnek. Az ilyen spekulánsok és notorikus nemfizetők mellett azonban sokan, egyre többen önhibájukon kívül hosszabb-rövidebb ideig képtelenek a lakbér fizetésére. Az élősködőket ki kell szűrni, a valóban rászorulókon viszont segíteni kell - vagy az államnak, vagy a községnek. Mert a szegénység nem szégyen, csak kellemetlen... S. FORGON SZILVIA ASSZIMILÁLGATVA Manapság, amikor a szociálisan gyöngébb rétegek a nyomor határára kerülnek, sokkal érzékenyebben figyelik... hm... sötétebb bőrű polgártársaink érdekes valutaügyleteit és kávéházakban töltött, olcsónak korántsem nevezhető óráit. Most, amikor a nemzeti érzések olyan szintre kerültek, hogy egypáran legszívesebben a Dunában és nem a túlsó partján látnának bennünket, újra ragozgatjuk az asszimiláció fogalmát. Évekkel ezelőtt a romák társadalombiztosításának és kiemelt szociális juttatásainak alapelve a „felemelni magunkhoz" gondolata volt. A felemelés címszó alatt persze „pártunk és államunk" azt gondolta, hogy ha a romákat a péróból, a falu széléről a háromszobás összkomfortos állami lakásba visszük, külön támogatásban részesítjük, megoldódik minden probléma. Nem így történt. A cigányság elveszítette természetes közösségeit és azokkal az előnyökkel, amelyeket úgy irigyeltünk tőlük, semmit sem tudott kezdeni. Miért? Tulajdonképpen fölemelésnek tekinthetem azt is, ha a 86 éves bácsit a másfél szobás, fapadlós, péterkályhás házikójából erőszakkal elköltöztettük a „csinzsákba". Fölemeltük őt a paraszti sorsból s szegény mégis majdnem belehalt. (Vagy belehalt). A cigányságot is fölemelni akartuk. De hová? Kihez? A-„föl" és a „le" fogalma meglehetősen relatív. Ami nekünk a föl lett volna, az a természetes közösségekből kiragadott cigányságnak maga a halál volt. így tudtukon kívül kialakítottuk a gyökértelen, hagyományaihoz már nem ragaszkodó, de a civilizált világ törvényeit és főleg íratlan szabályait elfogadni nem tudó „urbánus romák" rétegét: Ezek között találhatók mindazok, akiket oly irigységgel nézünk pályaudvarok és bankok, szállodák és játékkaszinók környékén, akik számára semmi sem érték, csak a csalással könnyen megszerzett pénz. Miközben a cigányságnak igenis vannak hagyományai, vannak törvényei, amelyek néha sokkal keményebbek és kegyetlenebbek, mint a „fehérek" írott játékszabályai. A cigányság igenis tud „viselkedni" annakellenére, hogy egészen mást gondolunk sokszor felőlük. Sokáig fogjuk még érezni a asszomiliciósnak indult, de azzá vált cigánypolitika eredményeit. S főleg érezni fogják a romák. Fogják érezni azok, akik vállalják romaságukat, akik szeretnék, ha a többszázezer hazánkban élő roma vállalná identitását, éš - uram bocsá - nemzetiségét. A legutóbbi népszámláláson a romák csak 80 ezres lélekszámot mutattak ki. Ugye, egyik olvasónk sem hiszi el, hogy ennyien vannak. Bizonyára többen vannak, de ők már szlovákoknak, magyaroknak, cseheknek mondják magukat, mert romának lenni szégyen számukra. A roma sors nem egy etnikum természetes élete, hanem valami társadalmon kívüli, valami elítélendő. Csodálkozunk azon, hogy romáink oly nagy százalékban „bűnöznek és viselkednek aszociálisan"? Én nem csodálkozom. Az új rendszer romapolitikájának elsősorban belőlük kellene kiindulnia. Egyébként csak növelni fogja a társadalmi és etnikai feszültségeket. Azaz: asszimilálgat tovább. Mindenki kárára. -lovász-