Új Szó, 1992. május (45. évfolyam, 103-126. szám)

1992-05-15 / 113. szám, péntek

KULTURA 1992. MÁJUS 15. MA ESTE: A PADLAS BEMUTATÓ A JÓKAI SZÍNHÁZBAN Kilenctől kilencvenkilenc éves korig mindenkinek, aki szereti a jó muzsikát és a „szellemes", mesés történeteket, szól az a „családi zenés darab", amelynek ma este 7 órakor lesz a bemutatója a Jókai Színház

ban. Presser Gábor — Sztevanovity Dusán — Horváth Péter A padlás című szórakoztató darabja, amely félig mese, félig musical, az elvágyódásról, a megértésről, az egymásrautaltságról, a szeretetről szól. A történet hőse négy szellem (

Bandor Éva, másik szereposztásban Varsányi Mari, Pőlhe István, D. Németh István), akik évszázadok óta a Földön bolyonganak, s a padláson várják Révészt, hogy elvigye őket az Emlékek Bolygójára. Segítségükre van a távoli csillagok üzeneteit kutató Rádiós (Boldoghy OlivérI. h.), a jóságos Mamóka (SzentpéteryAri), Süni, a zenészlány (Benes Ildikó) és Robinson, a robot (Csontos Róbert). Ezt a kedves társaságot megzavarja a padlásra tévedt körözött Gengszter, Barrabás (Holocsy István, ill. Vörös Lajos), az őt üldöző Detektív (Ropog József) és szárnysegédje, Üteg (Kukola József), valamint az ármánykodó házmester, Témüller úr (Dráfi segíteni tudom a színészt, illetve szolgálni tudom a rendezői koncepciót, vagy — ha úgy tetszik — a darab tartalmát. Szerintem egy koreográfus — különösen a musical műfajában — akkor végzi jól a munkáját, ha tovább tudja vinni a cselekmény fonalát, tovább tudja színesíteni és erősíteni az érzelmi skálát, és mindennek részese, hozzájárulója tud lenni. Öncélú, l'art pour l'art táncokat ebben a műfajban nem szabad csinálni. Arra ott van a revü és a különböző táncterületek, ahol a tánc magáért a táncért történik. Itt azonban a táncos, a koreográfus alkalmazott művész, aki — ha jól végzi a dolgát — hiteles, jó alkotó résztvevője lehet a műnek, az egésznek. — A koreográfust bizonyára behatárolja a műfaj, a zene, a tér, ahol a cselekmény játszódik és sok minden mellett a rendező is... — A padlás 1988-ban vígszínházi ősbemutatójának is én voltam a koreográfusa, így tapasztaltam, hogy a rendező nagyon sokban befolyásol. Egyazon produkció, mégis más-más táncok születnek. Hiszen két különböző rendezőnek egy adott helyzetről más jut eszébe, má„Fontos szerepe van a koreográfusnak..." (Nagy Teodor felvétele) Mátyás). A darab végére persze minden elrendeződik: a jók megkapják jutalmukat, a rosszak pedig elnyerik méltó büntetésüket. A padlás a Győri Nemzeti Színház igazgatójának, Korcsmáros Györgynek vendégrendezésében kerül bemutatásra. Munkatársa Dráfi Mátyás. A díszlet Csanádi Judi m. v., a jelmezek Veress Gabriella m. v. munkái. Az igényes zeneszámokat Zsákovics László m. v., a táncokat Lőrincz Géza m. v. tanította be. A darab koreográfusa a budapesti Film- és Színművészeti Főiskola tanára, Devecserí Veronika m. v. Nevét a hazai közönség a Csókos asszony és a Fekete Péter című operettek kapcsán ismerte meg. — Milyen szerep jutott a koreográfusnak A padlásban? — Úgy érzem, ebben a darabban nagyon fontos szerepe van a koreográfusnak, hiszen a szereplők megjelenését követni, kísérni kell. A nem táncolt, vagy éppen nem is zenés momentumokban is sok a determináltságai, ugyanaz a zene más képzeteket vált ki benne. Ebből adódóan más utasításokat ad a színésznek és az alkotótársnak is. Úgy tartják, a színházban Isten után az első a rendező, így a legkevesebb beleszólás az ô munkájaba van, de ötleteket mindkét rendezőkolléga szívesen fogadott. Javaslataimat felhasználták, beépítették a darabba. Hagytak önállóan gondolkodni. De ez vonatkozik a többi munkatársra is. — Mit vársz A padlás komáromi bemutatójától? — Biztos vagyok benne, hogy nagy siker lesz, mert ez a műtej hiánycikk, és úgy érzem, a kortárs zenére, mesére, a meseszerű musical-re óriási az igény. A padlásnak nagyon jó, közérthető, populáris, ugyanakkor igényes zenéje van, remek szöveggel. Remélem, hogy itt is elősegíti a néző jó estéjének, kellemes hangulatának kialakítását. SZÉNÁSSY EDIT A HONI PLAKATMUVESZET CSAPDÁJA Tudatosítjuk vagy nem, illetve akár figyelünk rá, akár nem, a mindennapi esztétikumot szinte egyetlen más művészeti ág sem közvetíti olyan intenzíven, képviseli olyan kiterjedéssel, mint a képzőművészet. Ugyanis az alkalmazott művészetek valamely műfaja révén jelen van otthonainkban, az utcán és más művészeti ágakban (film, színház) egyaránt. Ha mégsem figyelünk rá eléggé, esetleg lekezeló'en fogadjuk, az azért is van, mert a pártállam művészetpolitikája vagy meglehetősen mostohán bánt ezekkel a műfajokkal (az ipari formatervezéssel például), vagy túlságosan is kisajátította saját eszmei-politikai céljaira. Különösen érvényes ez utóbbi tény a plakátművészetre. Vladislav Rostoka: William Shakespeare Hamlet (1986) (Anna Mičúchová reprodukciója) Alakult, ahogy alakult nálunk a perifériára szorított modern — avantgárdnak nevezett — képzőművészet (ha másképp nem is, az ellenzéki, háttérbe szorított művészek munkásságának köszönhetően), bizonyos mértékben' mégiscsak sikerült az egyetemes törekvésekhez igazodnia, megkerülve az ideológiai kiszolgálás kényszerét. így a szépművészeti műfajoknak a megszorító, szigorú eszmei szempontok szerinti zsűrizéssel sem tudott a rendszer annyit ártani, mint amennyit az alkalmazott művészeteknek ártott, különösen az alkalmazott grafikának, a plakátművészetnek, hiszen ezen a területen a megkövetelt témaorientáltság, szerkesztési gyakorlat, formahasználat, képépítkezés alól nem nagyon volt kibúvó. Merthogy a plakáttervek alapos zsűrizése, elbírálása nemcsak a meghatározott tematikai-tartalmi irányultság merev megkövetelésével befolyásolta (negatívan) e műfaj lehetőségeit, a legapróbb részletekre is kiterjedő megkötések és követelmények ugyanúgy vonatkoztak a formai eszközök (grafikai elemek, tipográfia) alkalmazási módjára, a képi jelrendszer megválasztására és a alakzatok illesztésének művészi megoldásaira, vagyis a komponálásra is. Nálunk az ilyen megszorítások a plakátművészetet mint műfajt az ideológiái frázisok propagálására alkalmazott vizuális eszközzé fokozták le, amelynek egyre inkább erőtleneden az a valós funkciója, hogy a közérdekű információt tömören megjelenítő, közvetítő képi és fogalmi egység tömegeket legyen képes megszólítani. Az efájta „lefokozás" kétféleképpen ártott a honi plakátművészetnek. Egyrészt, minthogy az évről évre, évfordulóról évfordulóra unos-untalan ismételgetett, a párt ideológiáját közvetítő információ (hogy ne használjak erősebb kifejezéseket) mindinkább érdektelenebbé és egyre inkább közömbössé vált a szemlélő, a közember számára, veszített népszerűségéből, másrészt a pártállam ideológiájának kiszolgálása miatt elveszítette azokat a távlatokat, amelyek segíthették volna az egyetemes plakátművészet fejlődésvonalába való beépülést, a nemzetközi jelenlétet. Évekre visszatekintve, a plakátkiállítások szinte kizárólag a politikai plakátra helyezték a hangsúlyt. Az ilyen tematikus tárlatokon az utóbbi években jelen volt ugyan más téma is, de meglehetősen szűk teret kapott; köztük például a környezetvédelem mellett vagy az egészségkárosító jelenségek — alkoholizmus, kábítószerélvezet stb. — ellen agitáló plakát. Félreértés ne essék, nem a politikai plakát jelenléte volt a baj, hanem, hogy ez a tematika meglehetősen primitív, korlátozott közlésformával párosult: a sematikus szimbolika háttérbe szorította a szabad művészi kifejezés érvényesülését. E kötelező szimbólumrendszer érvényesítése alól úgy-ahogy a kulturális plakát mentesült eredményesebben. Az e területen alkotó művészek — tudjuk, milyen általános megszorításokkal küszködve, de — a lehetőségekhez mérten igyekeztek felszabadítottabb vizuális kommunikációs rendszer alkalmazásával a? egyetemes mércéhez igazodni. Hogy ez mennyire sikerült? Erre a kérdésre talán azon kisebb méretű tárlaton találhatunk választ, amely a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában (a Dessewffy-palotában) látható, s amely az 1980-as és '90-es évek színházplakát-terméséből ad ízelítőt. A bemutatót a nyári hónapokban a zólyomi várjátékok idejére Zólyomban kibővítve, ezt követően Prágában is felújítják. A tárlathoz égy formai, tipográfiai, grafikai szempontból figyelemre méltó, harmonikaszerűen nyitható katalógusfüzet készült, amely kivitelezésében lényegesen vonzóbb a képtárban eleddig rendezett hazai vonatkozású tárlatokhoz, kiállításokhoz megjelentetett hasonló jellegű kiadványoknál. TALLÓSI BÉLA PERISZKÓP A KIOLDATLAN BOMBA Huszonöt évvel ezelőtt, 1967-ben halt meg Forbáth Imre, akinek izgalmas avantgárd költészete az egyetemes magyar líra univerzumában is vitathatatlan értek. Mégis: az 1966 januárjában megjelent dolgozatomban ezt a költészetet én „problematikusnak" minősítettem, s máig sem igen látok okot akkori minősítésem revíziójára. Pedig azóta elég sokan reagáltak ingerülten és elutasítóan a „problematikus" kalkulusra. A negyedszázados évforduló kapcsán hadd „viszontreagáljak" itt most az egyik legfurcsább reagálásra. Úgy 1987 táján történt. Ültem kiadói szobámban, mikor belépett a költő egyik magyarországi „hermeneutája", és azt kezdte a lehető legkomolyabb arccal fejtegetni, hogy az én A porblematikus Forbáth Imre című tanulmányom nélkül Forbáth Imre valószínűleg nem halt volna meg 1967-ben, azaz hogy elmarasztaló írásommal — közvetve — én okoztam a költő halálát. Értetlenkedő felpillantásomra még hozzátette, hogy kritikám a költőt nagyon mélyen érintette, elolvasása után megtebetegedett, s már fel sem épült többé. Még a lélegezetem is elállt a durva vádra, s felindultságomban csak arra telt tőlem, hogy kikértem magamnak a támadást, s csak most mondom el, amit akkor kellett volna elmondanom. Először is, én nem „marasztaltam" el a költőt, hanem megpróbáltam (s itt szó szerint idézem egykori írásomat) „legjelesebb avantgardista költőnkről... a torzító színeket lehántani", s elsősorban úgynevezett szocialista és nemzeti motívumairól bebizonyítani, hogy azok valóban csak motívumok, azaz nem állnak össze esztétikumokká, s hogy költészete elsősorban ott súlyos, ahol „a mondanivalóját nem teheti torzóvá valóság- (közösség-) fölötti attitűdje, tehát háborúellenességében, a tudatelidegenedettség meghökkentő mélységeinek világgá kiáltásában s abban a törekvésében, hogy az ebből eredő bizonytalanságokat, tudatalatti tartalmakat tudati, sőt tudományos képekbe és kélletekbe fogja". Másodszor: a dolgozatom megjelenése és a költő halála között jó másfél év telt el, közben még találkoztunk is, s egy alkalommal sem a fentebbi vád értelmében szólt írásomról. Máig őrzöm viszont egy levelezőlapját, amelyen — nem sokkal a halála előtt — arról ír, hogy „jóakarói" (az eredeti szövegben is így, idézőjelben!) ugy informálták, hogy én sértően írtam rólam, de ő újra és újra elolvasta kritikáimat, s nem talált benne semmi sértőt. S harmadszor: nem is találhatott benne sértőt, hisz ő maga is úgy vélekedett költészetéről (sőt még úgyabban), ahogy én. Egy tanulmányában ugyanis ezt írja: „A melankóliával és rögeszmével vívó modern entellektüel művészete az enyém, ki: bármennyire is tisztán láija a társadalmi szükségszerűséget és az ember emancipációjának egyedül lehetséges útját, mégsem képes szakítani osztálya attitűdjeivel; ki kávéházi asztalnál jobban érzi magát, mint a harcos élet viharában, s aki mérhetetlenül túlbecsüli az egyéniség s az esztétikai formák értékét". Az elmúlt huszonöt év a hasonló szövegekben átrakta a hangsúlyokat: ma az irodalomban éppen azt a valamit érezzük értéknek, aminek a „túlbecsüléséért" Forbáth a fenti nyilatkozatában szinte szégyenkezik: az egyéniséget s az esztétikai formákat. S a negyedszázaddal ezelőtti írásomban én is pontosan ezeket az értékeket igyekeztem aláhúzni a Forbáth-életműben, s ezért írhatta a költő az említett levelezőlapján, hogy semmi sértőt nem talál a kritikámban. Egy viszont biztos: a Forbáth-költészet értékeivel távolról sem sáfárkodunk úgy, mint ahogy ezek az értékek megérdemelnék. 1938-ban a költő a fásizmus elől egy nehézbombázón rejtőzködve menekült ki Angliába. Ahogy ő maga mesélte: pontosan egy bomba helyén kuporogta végig az utat, s egész idő alatt attól rettegett, hogy véletlenül kioldódik a bombakidobó szerkezet, s ő kizuhan. Úgy vélem, Forbáth Imrének a költészete is valamiféle zuhanni készülő bomba. Cipeljük magunkban kioldatlanul. TŐZSÉR ÁRPÁD MEGUJUL A FESZTY'KÖRKÉP 1984. május 14-én avatták fel a híres festményt, ám igazi pompájában a felavatást követő évek óta soha nem csilloghatott. Óriási sikert aratott, a milleneumi világkiállítás után Londonba vitték, de az angolok tetszését nem igazán nyerte meg, témája idegen volt számukra. 1909-ben került vissza Budapestre, újrafelállítását azonban az első' világháború megakadályozta. A húszas évek végére a szállítás, valamint a nem megfelelő tárolás következtében a festmény erősen megrongálódott. A negyvenes évek sajtója már így írt:* „A hatalmas vászon majdnem minden nagyobb pontján kisebb-nagyobb víz és rozsdafoltok, lecsorgások teszik homályossá a gyönyörű képet. Már évek óta beesik az eső, és lassan teljesen tönkremegy az óriási, egy darabból álló vászon is..." 1944 őszén a Nyugati pályaudvart ért bombatámadás során a festményt őrző épület kigyulladt, és a Feszty által festett égbolt jelentős része elégett. A megmaradt részek sorsát fontosnak tartva, gondoskodtak méltó elhelyezéséről. A megmaradt festményrészeket két nagy hengerre csavarták, úgy, hogy nyolc méter széles csíkokra vágták. 1962-ben merült fel újra a restaurálás gondolata. A kép Ópusztaszeren történő' felállítása pedig 1967-ben került először szóba. Ezután évekig ismét csend következett. A festményt 1975 nyarán szállították át a Magyar Nemzeti Galériából a szegedi múzeumba. A Nemzeti Történeti Emlékparkban nemrégiben fejezték be a Novák István által tervezett jurta alakú múzeum építését, amely majd a körkép otthonául szolgál. A restaurálás elvégzésére 1988-ban kiírt pályázat nyertesei, a lengyel Ars Antiqua művészcsoport tagjai a helyszínen már megkezdték a festmény felújítását. Újszerű módszert szabadalmaztattak a körképek helyreállítására, mely módszert sikeresen alkalmazták a wroclawi Raclawicei csata című körkép felújítása során, mely a Feszty-művel egyidó'ben készült és hasonló viszontagságokon ment át. Szűcs Árpád, a szegedi Móra Ferenc Múzeum fó'restaurátora szerint a munkák jó ütemben haladnak. Egyelőre egy külön erre a célra kialakított műhelyben dolgoznak. Mér kimosták a vászonból azokat a konzerváló anyagokat, melyekkel évekkel ezelőtt átitatták. Most egy új vászon kifeszítésén dolgoznak, hogy hátulról megerősítsék az egész képet, mert a közel száz év alatt ugyancsak elöregedett. Ezután átszállítják majc a végleges helyére (néhány részlet már ott is van) és a munka javát ott végzik el. Az ehhez szükséges 200 millió forintot állami támogatásból, továbbá mind a helyi, mind a megyei önkormányzattól, valamint különféle külföldi és hazai adományokból teremti elő az anyagi feltételek biztosítására hivatott alapítvány. A teljes reataurálás határidejét a lengyel kivitelezőkkel kötött szerződés 1995 októberében jelöli meg. Bizonyos elképzelések szerint azonban már 1994 májusában, a felavatás 100. évfordulójára ismét láthatóvá kellene tenni a nagyközönség számára. Akárhogy is lesz, biztos, várnunk kell még néhány évet, hogy az őseink Kárpát-medencébe érkezését ábrázoló pompás festményt méltó helyén és eredeti szépségében csodálhassuk. GÓG LÁSZLÓ