Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-09 / 85. szám, csütörtök

1992. ÁPRILIS 9. ÚJ SZÓ. PUBLICISZTIKA 8 DOLLÁROS LENIN „MOST ÚJRA ÖNMAGAM VAGYOK" BESZÉLGETÉS VARGA KATA SZÍNMŰVÉSSZEL A dél-komáromi állomásra beérkezett pesti gyors­ról leszálló utasokat végignézve, kollégámmal csaló­dottan állapítottuk meg, hogy a „párizsi csaj", akit vár­tunk, nem érkezett meg. Csupán egy idős nénit lese­gítő, kalauzoló, belföldi utasnak tetsző lány jött felénk nagy táskákkal. A majd egy évtizede készült videofel­vételről ismertük fel azt, akire vártunk: Varga Kata szín­művészt, aki vendégként játszotta nálunk a Fehér há­zasság Paulináját. Mindjárt egy kéréssel kezdte: átvin­nénk-e a fagyos-szeles időben új ismerősét, az idős nénit a hídon. Több kérése azonban az itt eltöltött öt nap alatt nem volt. Megfelelt a szállás, az ellátás, a színház, a kollégák, a fellépések, a közönség. Varga Katában nemcsak kitűnő művészt ismertünk meg, hanem egy közvetlen, szerény embert és egy jó ba­rátot is. Köztereinkről eltűntek a régi szobrok. Leninnek Lengyelországban sem kegyelmesek — pedig ott nagyobb kultusza volt, mint Csehszlovákiá­ban —, lévén, hogy az első világhá­ború előtt valameddig Lengyelor­szágban élt. Az újságok pár hete rövid hírben közölték, hogy Lenint eladták. A Nowa Huta-i szoborról van szó. Nowa Huta Krakkó hatalmassá duz­zasztott ipari Városrésze. Az őtméte­res bronz Lenin két évtizedig állt az Aleje Róz-on, lépésre emelt lábbal. Tulajdonképpen ez irritálta mindig is az embereket. Minduntalan viccet csináltak belőle. Volt egyszer, hogy valaki otthagy­ta a kerékpárját meg a lyukas csiz­máját ezzel az üzenettel: Vidd a bi­cajt, vidd a csizmát, csak hagyd már itt Nowa Hutát. Később merényleteket is elkövet­tek a szobor ellen. Az elsőt 1979 áp­rilisában. Éjjel felrobbantották a szobrot, a jobb lába megsérült. Üze­net ezután is volt: cala Huta szuka buta. (Az egész Huta keresi a cipőt.) A szükségállapot idején leöntötték benzinnel, és felgyújtották. De a szobor állt. 1989 decemberében tizenéves if­jak benzinespalackokkal próbálták felgyújtani. A rendőrség kénytelen volt közbeavatkozni. Sérültjei mindkét félnek voltak. A Szolidaritás-kormány minisztere, Aleksander Hall megjelent Nowa Hu­tában, hogy kiálljon a Lenin-szobor védelmében. Almában sem gondolt rá, hogy egyszer ilyen feladatot telje­sít, hiszen 1919-ben, az első merény­let után a biztonsági szolgálat őt is ki­hallgatta mint gyanúsítottat... De Hall miniszternek sem sikerült megvédenie a szobrot... Még 1989 decemberében lebontották és elszál­lították egy kis faluba, Wróblowicébe. Vaiaki felvetette, hogy árverezzék el. Hiszen csupán az anyaga (7,5 ton­na bronz) egy vagyont ér. A szabad­piacon kilójáért 150 ezer zlotyt adnak. A kikiáltási ár 75 millió zloty volt. Hetvenöt millió először! Érdeklődő nem akadt. A második árverésen sem kelt el. Kikiáltási áron sem... Az ottani Pilsudski-társaság kér­te, adják nekik a szobrot, beolvaszt­ják, és Lenin tovább fog élni — Pil­sudskiként. De ingyen ők sem kap­ták. A szociáldemokraták kijelentet­ték: ha annyi pénzük volna, mint amennyit Leninért kérnek, másra fordítanák... Külföldön nagyobb volt az érdek­lődés. Egy olaszországi kommunista, Napoleone úr hajlandó lett volna el­vinni — de ingyen. Hosszú próbálkozás után végre gazdára lelt a szobor. A stockholmi Történelmi Múzeum vette meg. De az 57 ezer dollár helyett (ennyire ér­tékelték) 17 ezer dollárért... (kiedrowska) — Amikor arról értesültél, hogy Komáromba hívnak Paulina szere­pére, tudtad-e vajon Párizsban, ahol élsz, merre van ez a város? •— Persze, hogy tudtam. Az édes­apám a Felvidéken született, a Ga­lánta melletti Alsószeliben. Tíz és ti­zennyolc éves korom között minden nyaramat ebben a faluban töltöttem és sokszor átutaztam Komáromon is. Kapcsolatom van más magyar­lakta településsel is. Apukáék tizen­egyen voltak testvérek, s így már száz fölött van az itteni rokonaim száma, akik Galántán, Vágsellyén, Pozsonyban, Hodoson és máshol élnek. •— A rokonság bizonyára értesült arról, hogy Rozewicz Fehér házassá­gában vendégszerepelsz a Jókai Színház társulatával. Eljöttek az elő­adásra? — Igen. Anyukám és apukám Pestről utaztak ide, s jöttek az alsó­szeli rokonok is kocsikkal és autó­busszal. — Hogyan érezted magadat Pau­lina szerepében, hiszen 1980-tól 83­ig már játszottad ezt a darabot Kecs­keméten. — Három évadon át játszottam a Katona József Színházban, s ha nem szerződtem volna Budapestre, több évadot is megért volna az elő­adás, hiszen a soron következő fő­rendező, Jancsó Miklós is műsoron hagyta volna. — „Véreddé vált" tehát a szerep? — Igen. Én elég gátlástalan, fel­szabadult ember voltam fiatalon, de a színművészeti főiskola helyett a közgazdasági egyetemre kerültem, s az ott eltöltött négy év megváltoz­tatott. Utána bekerültem a színmű­vészetire, és annak elvégzése után kaptam Beke Sándortól az említett szerepet. Neki köszönhetem, hogy megszabadított gátlásosságomtól, és 26 évesen képes voltam eljátsza­ni Paulinát, a mindent habzsoló és befogadó, az élet örömeit megis­merni akaró kamaszlányt. Fiatalon sokan hasonlítanak Paulinára, ám kevesen maradnak meg felnőttként is nyitottnak, kíváncsinak, őszinté­nek. Én minden előadáson „tombol­tam", és mire a végére értünk, elölről kezdtem volna. Nyolc év telt el, ami­óta nem játszottam ezt a szerepet, s most Komáromból egy új fordítású szövegkönyvet kaptam, ami nehezí­tette a munkámat. Az eredeti szöve­gem ugyan kicsit pongyolább volt, de „kamaszosabb", az új pedig iro­dalmibb, „felnőttesebb". Végül úgy oldottam meg a feladatot, hógy „bel­ső monológjaimat" megtartottam, il­letve amit már nem tudtam kiirtani magamból, azt a régi szerint mond­tam, a végszavakat pedig az új fordí­tás szerint. Két szöveget kevertünk tehát össze, de azt hiszem, a kollé­gáknak sem okoztam gondot, nem voltak zökkenők. Mindössze egy na­pot próbáltunk: délelőtt végigvettük a darabot, és este a páros jelenete­ket próbáltuk. Előző napon videóról megnéztem az itteni előadást, Pá­rizsban pedig a kecskemétit. Komá­romban Beke Sándoron kívül mást nem ismertem, de minden kiváló volt: együtt lélegeztünk a kollégák­kal, a műszakkal, a szervezőkkel, az irodákkal. A másfél nap felkészülés kemény munka volt, és nagy izga­lom vett rajtam erőt az előadás előtt. Eltelt nyolc év az utolsó Fehér há­zasság-előadás óta — hogyan le­szek kamasz? Elő tudom-e hívni a ré­gi ösztönöket, érzéseket, hiszen az ember változik, ugyanarra a dologra másként emlékszik vissza. Azzal vi­gasztaltam magam, hogy nehéz lesz ugyan kamasznak lenni, de az eltelt nyolc év alatt szakmailag fejlődtem, színészileg tapasztaltabb lettem. — A közönség reakciójából ítélve minden a legjobban sikerült... — Nyíltszíni tapsot kaptam, és nem emlékszem, hogy Kecskemé­ten ez megtörtént volna. Azt érez­tem, hogy a közönség boldog, s hogy az előadás valószínűleg si­került. — A Fehér házasságon kívül mi­lyen darabokban játszottál még? — Három évig voltam a Katona József Színház tagja, ahol évente 4—5 főszerepet játszottam. Minden szerepet, amit fiatalnak kellett elját­szani, rám osztottak. Hat rendező működött akkor Kecskeméten, s mindegyikkel dolgoztam. Rendezett ott egy orosz művész is — s mivel a „közgázon" én oroszul tanultam —, fordítottam neki, s ő meghívott Szim­feropolba Csehov Ványa bácsijának Szonya szerepére, ami életem nagy beugrása volt. Ott is mindössze két összpróba volt. Kecskemétről ké­sőbb elszerződtem a Népszínház utazó társulatához, majd átvett a pesti társulat, s akkor játszottam Szent Johannát. Öt évet töltöttem a Népszínházban, ahol játszottam Mé­szöly Miklós Bunkerjében, Lope de Vega A kertész kutyájában, Németh László Nagy családjában. Közben meghívást kaptam a békéscsabai színházhoz, ahol — mint vendég — az Úri muri Rozikáját alakítottam. Eb­ben a szerepben kamatoztattam azt, amit a Szeliben töltött nyolc nyaram alatt megéltem. — Kevesen teszik meg, hogy pes­ti színházból vidékre szerződnek, te viszont elmentél Debrecenbe. — Két fiatal rendező, Pincéss Ist­ván és Arkosy Árpád hívott, s elmen­tem. Ott játszottam Füst Milán Bol­dogtalanokjában, Osztrovszkij Ho­zomány nélküli menyasszonyában. Miután azonban új igazgatót kap­tunk Seregi László személyében, velem is megtörtént, ami sok szí­nésszel: nem újította meg a szerző­désemet annak ellenére, hogy há­rom hónapos állami ösztöndíjat kap­tam Párizsba. Miután onnan hazajöt­tem, szabadúszó lettem, független, szabad színész. A debreceni értel­miség támogatásával és bankköl­csönből egy nagyon jó műsort csi­náltunk Goda Gábor rendezésében, Kányádi Sándor Kétszemélyes tra­gégiáját. Közben visszajártam Pá­rizsba, ahol férjhez mentem. — Színészként milyen lehetősé­geid vannak a francia fővárosban? —- Úgy mentem oda, hogy szí­nész akarok maradni. Férjemmel, Michael Gaumnitz-cal, aki festőmű­vész, készítettünk egy műsort, amelyben magyar verseket adok elő magyarul és franciául. A francia fes­tő a körülöttem levő tíz tévéképer­nyőre „küldi" a rajzait, írásait, és én tulajdonképpen az ő képeivel be­szélgetek. — Hol adtátok elő ezt a műsort, milyen közönségnek? — Először a Pompidou központ­ban, a Bobourg-ban mutattuk be a produkciót, amelyet magnóra vettek és megmutatták a francia rádió szer­kesztőjének, továbbá az avignon-i fesztiválon, ahol a rádió végül rögzí­tette, és november 3-án közvetítette. Ezzel a rendhagyó, élő videoszín­házzal, ami nagyon ritka a video te­rületén, és még Párizsban is kurió­zum, utoljára az országos videofesz­tiválán szerepeltünk. Végül is sikert hozott Párizs? — Nagyon sokan látták ezt a mű­sorokat: franciák, magyarok, feke­ték, fehérek, művészek, civilek, vi­deósok és színházi szakemberek. A másik fontos dolog az életemben, hogy színiiskolába járok, az Ecole Florent-ba, amely a három leghíre­sebb magániskola egyike. —- Vannak esélyeid, hogy szín­padra kerüljél Párizsban? — Az iskolában hetente három­„Párizsban van pénz kultúrára!" (Inkey Alice felvétele) négy alkalommal lépek színpadra, játszom, próbálok. Van fonetikata­nárom, s már színészileg a gyakor­latban is megszoktam a francia szín­házi nyelvezetet. Az első időkben minden hússzoros energiámba ke­rült. Rengeteg akadályt kellett leküz­denem, mire olyan szabadon játsz­hattam, mint magyarul. Életemnek van egy harmadik része is: ha időm engedi, és lehetőség van rá, meg­próbálok pénzt keresni, mert az is kell. Michael-lel készítettünk egy öt­perces filmet egy gyermekkórház­ban, ahol én játszottam a gyereke­ket, a festő pedig megrajzoltatta őket. Ezt a műsorf karácsonykor köz­vetíti a televízió. A kórház szerezte rá a pénzt, mert ott van pénz a kultúrá­ra! A rádióban, a France Culture-ben is lesz egy műsorom. A világ külön­böző tájain létrehozott Koldusopera­rendezésekből készült dokumen­tumműsorban én is résztveszek négy interjúval, amelyeket tíz évvel ezelőtt, a Nemzeti Színházban Ljubi­mov által rendezett Háromgarasos operában szerepelt Garas Dezsővel és Udvaros Dorottyával, valamint két kritikussal, Mészáros Tamással és Nánay Istvánnal készítettem. Pá­rizsban egyet tudomásul kell venni: mindenki helyettesíthető! Verseny van, konkurencia, s nem elég egy­szer jól és jót csinálni, hanem állan­dóan maximális bedobással kell dolgozni. Én az idegen közegben, idegen szokások és emberek között beilleszkedtem, őrizem a magyar dolgokat, de nagyon hiányzik az ott­hon, s ezért örültem a komáromi vendégszereplésnek. Most újra ön­magam vagyok. S bár egyre köny­nyebben, egyre lazábban élek Pá­rizsban, mégsem tartok ott, ahol a magyar színpadon tartottam. Na­gyon nagy küzdelem, sok munka, rengeteg gyakorlás áll előttem, s olyan időszak, amelynek nincs min­dennap eredménye. Csak a férjem látja, amikor sírok, te nem látod. Mert most nagyon boldog vagyok és örü­lök mindennek. SZÉNÁSSY EDIT MINT FINNORSZÁGBAN A SVÉDEK... NYELVÜNK MÚLTJÁRÓL, JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL ÚJVIDÉKEN A jugoszláv utódállamok magyarságáról sem sok szívderítő hírt hallhattunk az el­múlt hónapokban: a horvátországi ma­gyarokat földönfutóvá tette a megszálló had­sereg, a vajdaságiak pedig teljes kiszolgálta­tottságban élnek, alapvető emberi és nemzeti­ségi jogaiktól megfosztva, a két szláv testvér­nép gyilkos háborújába belehajszoltan. Szinte hihetetlen, hogy ilyen körülmények között az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudo­mányi Karának Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások intézete tudományos konferencia megszervezésére vállalkozott, s a tanácskozás — igaz, az eredetileg tervezett időpontnál két hónappal később, 1992. márci­us 27-én és 28-án — meg is valósult. Miközben a rendezvény színhelyétől nem is olyan messze még mindig jvagy: már megint) dö­rögtek a fegyverek, s Újvidék egyetemi negye­dével átellenben, a Duna másik partján, Péter­várad ősi erődítménye fölött olykor-olykor va­dászgépek húztak el, a bölcsészkar épületé­ben a vajdasági, magyarországi és szlovákiai résztvevők nyelvünk múltjáról és jelenlegi helyzetéről, a nyelvjárások és a köznyelv köl­csönhatásáról, a többségi nyelvek befolyásá­ról s annak kivédhetőségéről, helynévkin­csünk megmentésének szükségességéről folytattak eszmecserét. Ez a tanácskozás is be­bizonyította, hogy nyelvi gondjainknak nyel­ven kívüli okai vannak elsősorban, s éppen ezért ezeken a nyelvművelés eszközeivel leg­följebb némileg tudunk enyhíteni, de a nyelv­leépülést aljgha tudjuk megakadályozni. S mindez a Vajdaságban éppúgy érvényes a magyar nyelvre, mint mondjuk Szlovákiában. Hogy a gondok mennyire valóságosak, s a komor kép, amelyet többek között Ágoston Mi­hály, a vendéglátó egyetem magyar tanszéké­nek professzora rajzolt a vajdasági magyar nyelv helyzetéről, mennyire reális, mintegy il­lusztrálta az Újvidéki Színház esti előadásának gyermekközönsége: a Nyilas Misi történetét követő gyermekek hol magyarul, hol szerbül szóltak egymáshoz az előadás szünetében. Itt­honi tapasztalataink alapján nem nehéz meg­jósolni, hová vezet az ilyen fokú gyermekkori kétnyelvűség. A gyermekkori kétnyelvűség lehetséges kö­vetkezményeiről, a pozitívakról ós a negatívak­ról egyaránt szó esett a tanácskozáson, első­sorban Göncz Lajosnak, az egyetem pszicho­lógia tanszékén tevékenykedő tanárnak és kétnyelvűség-kutatónak az előadásában. Ah­hoz, hogy a kétnyelvűségnek ne a káros hatá­sai kerüljenek előtérbe, mindenekelőtt arra van szükség, hogy a többségi társadalom po­zitívan viszonyuljon a kisebbségi nyelvhez és kultúrához, őszintén támogassa annak fenn­maradását ésfejlődését. Ahol ez nincs meg, ott fönnáll annak a veszélye, hogy a korai kétnyel­vűség erőltetése hátráltatni fogja a gyermek nyelvi és lelki fejlődését. Az előadásból az is ki­derült, hogy az összes kétnyelvűsítési mód­szer közül a legrosszabb és legveszélyesebb éppen az, amelyet nálunk a szlovákiai magyar szülők jelentős hányada önszántából, másik része közvetett vagy közvetlen kényszer hatá­sára alkalmaz: az ún. „alámerítési" stratégia, melynek lényege az, hogy a kisebbségi gyer­meket kezdettől fogva többségi tannyelvű is­kolába járatják. Hogy a nyelvmegtartás — megfelelő körül­mények kialakításával — nem lehetetlen, arra bizonyíték volt az egyetem finn lektorának, Hannu Kantinkoskinak az előadása, amely ar­ról szólt, milyen szintjei és formái vannak a tár­sadalmi kétnyelvűségnek Finnországban. Azokon a településeken, ahol a kisebbségi la­kosság számaránya eléri a 8 százalékot vagy aháromezerfőt, a kisebbség anyanyelve teljes jogú hivatalos nyelv, amely mind szóban, mind írásban a közélet bármely színterén sza­badon használható. Az ilyen helységekben természetesen a feliratok is következetesen kétnyelvűek. Érdekes, hogy a kiterjedt nyelv­használati és egyéb nemzetiségi jogok nem a svéd kisebbség egészségtelen elkülönülését, netán elszakadási vágyát erősítették, hanem ellenkezőleg: a finnországi svédek rendkívül erősen kötődnek szülőhazájukhoz, pedig je­lentős részük nem vagy alig beszéli a finn nyel­vet. A tanácskozásnak két szlovákiai résztvevő­je volt: Szathmári József Eperjesről és Lans­tyák István Pozsonyból. Szathmári József a Felső-Bodrogköz hely­neveiről tartott előadást; a Tisza környéki hely­nevek bemutatásával ő is részt vállalt abban a hatalmas vállalkozásban, amely a jelenleg öt ország területét érintő Tisza folyó helységkin­csének tudományos feldolgozására és közzé­tételére irányul. Lanstyák István azt a kérdést vizsgálta elő­adásában, hogyan vetődnek fel a nyelvhelyes­ség bizonyos kérdései a kétnyelvűek körében. Fejtegetéseit a csehszlovákiai magyar nyelv­művelés eddigi eredményeire, valamint arra a kutatásra alapozta, amelyet a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának élőnyelvi szakcsoportja folytat a Csemadok, a Csehszlo­vákiai Magyar Kultúráért Alapítvány és a Pszi­cholingva Nyelviskola anyagi és erkölcsi tá­mogatásával. A tanácskozás résztvevői betekintést nyerhettek a mintegy húsz kutatóval dolgozó Hungarológiai Intézet sokrétű tevékenységébe is. A lélekszámban a cseh­szlovákiaiaknál alacsonyabb jugoszláviai ma­gyarság már évtizedek óta olyan kiterjedt és színvonalas nyelvészeti, irodalmi és más ma­gyarságtudományi kutatásokat folytat, ame­lyek a minálunk folyókkal egy lapon nem is említhetők. A tanulság persze nem az, hogy a csehszlovákiai magyarok kevésbé volnának tehetségesek, mint délvidéki testvéreik, ha­nem inkább az, hogy megfelelő intézményi háttér nélkül egy nemzeti kisebbség soha nem lesz képes komoly tudományos teljesít­ményre. (-áki-)

Next

/
Oldalképek
Tartalom