Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-09 / 85. szám, csütörtök
1992. ÁPRILIS 9. ÚJ SZÓ. PUBLICISZTIKA 8 DOLLÁROS LENIN „MOST ÚJRA ÖNMAGAM VAGYOK" BESZÉLGETÉS VARGA KATA SZÍNMŰVÉSSZEL A dél-komáromi állomásra beérkezett pesti gyorsról leszálló utasokat végignézve, kollégámmal csalódottan állapítottuk meg, hogy a „párizsi csaj", akit vártunk, nem érkezett meg. Csupán egy idős nénit lesegítő, kalauzoló, belföldi utasnak tetsző lány jött felénk nagy táskákkal. A majd egy évtizede készült videofelvételről ismertük fel azt, akire vártunk: Varga Kata színművészt, aki vendégként játszotta nálunk a Fehér házasság Paulináját. Mindjárt egy kéréssel kezdte: átvinnénk-e a fagyos-szeles időben új ismerősét, az idős nénit a hídon. Több kérése azonban az itt eltöltött öt nap alatt nem volt. Megfelelt a szállás, az ellátás, a színház, a kollégák, a fellépések, a közönség. Varga Katában nemcsak kitűnő művészt ismertünk meg, hanem egy közvetlen, szerény embert és egy jó barátot is. Köztereinkről eltűntek a régi szobrok. Leninnek Lengyelországban sem kegyelmesek — pedig ott nagyobb kultusza volt, mint Csehszlovákiában —, lévén, hogy az első világháború előtt valameddig Lengyelországban élt. Az újságok pár hete rövid hírben közölték, hogy Lenint eladták. A Nowa Huta-i szoborról van szó. Nowa Huta Krakkó hatalmassá duzzasztott ipari Városrésze. Az őtméteres bronz Lenin két évtizedig állt az Aleje Róz-on, lépésre emelt lábbal. Tulajdonképpen ez irritálta mindig is az embereket. Minduntalan viccet csináltak belőle. Volt egyszer, hogy valaki otthagyta a kerékpárját meg a lyukas csizmáját ezzel az üzenettel: Vidd a bicajt, vidd a csizmát, csak hagyd már itt Nowa Hutát. Később merényleteket is elkövettek a szobor ellen. Az elsőt 1979 áprilisában. Éjjel felrobbantották a szobrot, a jobb lába megsérült. Üzenet ezután is volt: cala Huta szuka buta. (Az egész Huta keresi a cipőt.) A szükségállapot idején leöntötték benzinnel, és felgyújtották. De a szobor állt. 1989 decemberében tizenéves ifjak benzinespalackokkal próbálták felgyújtani. A rendőrség kénytelen volt közbeavatkozni. Sérültjei mindkét félnek voltak. A Szolidaritás-kormány minisztere, Aleksander Hall megjelent Nowa Hutában, hogy kiálljon a Lenin-szobor védelmében. Almában sem gondolt rá, hogy egyszer ilyen feladatot teljesít, hiszen 1919-ben, az első merénylet után a biztonsági szolgálat őt is kihallgatta mint gyanúsítottat... De Hall miniszternek sem sikerült megvédenie a szobrot... Még 1989 decemberében lebontották és elszállították egy kis faluba, Wróblowicébe. Vaiaki felvetette, hogy árverezzék el. Hiszen csupán az anyaga (7,5 tonna bronz) egy vagyont ér. A szabadpiacon kilójáért 150 ezer zlotyt adnak. A kikiáltási ár 75 millió zloty volt. Hetvenöt millió először! Érdeklődő nem akadt. A második árverésen sem kelt el. Kikiáltási áron sem... Az ottani Pilsudski-társaság kérte, adják nekik a szobrot, beolvasztják, és Lenin tovább fog élni — Pilsudskiként. De ingyen ők sem kapták. A szociáldemokraták kijelentették: ha annyi pénzük volna, mint amennyit Leninért kérnek, másra fordítanák... Külföldön nagyobb volt az érdeklődés. Egy olaszországi kommunista, Napoleone úr hajlandó lett volna elvinni — de ingyen. Hosszú próbálkozás után végre gazdára lelt a szobor. A stockholmi Történelmi Múzeum vette meg. De az 57 ezer dollár helyett (ennyire értékelték) 17 ezer dollárért... (kiedrowska) — Amikor arról értesültél, hogy Komáromba hívnak Paulina szerepére, tudtad-e vajon Párizsban, ahol élsz, merre van ez a város? •— Persze, hogy tudtam. Az édesapám a Felvidéken született, a Galánta melletti Alsószeliben. Tíz és tizennyolc éves korom között minden nyaramat ebben a faluban töltöttem és sokszor átutaztam Komáromon is. Kapcsolatom van más magyarlakta településsel is. Apukáék tizenegyen voltak testvérek, s így már száz fölött van az itteni rokonaim száma, akik Galántán, Vágsellyén, Pozsonyban, Hodoson és máshol élnek. •— A rokonság bizonyára értesült arról, hogy Rozewicz Fehér házasságában vendégszerepelsz a Jókai Színház társulatával. Eljöttek az előadásra? — Igen. Anyukám és apukám Pestről utaztak ide, s jöttek az alsószeli rokonok is kocsikkal és autóbusszal. — Hogyan érezted magadat Paulina szerepében, hiszen 1980-tól 83ig már játszottad ezt a darabot Kecskeméten. — Három évadon át játszottam a Katona József Színházban, s ha nem szerződtem volna Budapestre, több évadot is megért volna az előadás, hiszen a soron következő főrendező, Jancsó Miklós is műsoron hagyta volna. — „Véreddé vált" tehát a szerep? — Igen. Én elég gátlástalan, felszabadult ember voltam fiatalon, de a színművészeti főiskola helyett a közgazdasági egyetemre kerültem, s az ott eltöltött négy év megváltoztatott. Utána bekerültem a színművészetire, és annak elvégzése után kaptam Beke Sándortól az említett szerepet. Neki köszönhetem, hogy megszabadított gátlásosságomtól, és 26 évesen képes voltam eljátszani Paulinát, a mindent habzsoló és befogadó, az élet örömeit megismerni akaró kamaszlányt. Fiatalon sokan hasonlítanak Paulinára, ám kevesen maradnak meg felnőttként is nyitottnak, kíváncsinak, őszintének. Én minden előadáson „tomboltam", és mire a végére értünk, elölről kezdtem volna. Nyolc év telt el, amióta nem játszottam ezt a szerepet, s most Komáromból egy új fordítású szövegkönyvet kaptam, ami nehezítette a munkámat. Az eredeti szövegem ugyan kicsit pongyolább volt, de „kamaszosabb", az új pedig irodalmibb, „felnőttesebb". Végül úgy oldottam meg a feladatot, hógy „belső monológjaimat" megtartottam, illetve amit már nem tudtam kiirtani magamból, azt a régi szerint mondtam, a végszavakat pedig az új fordítás szerint. Két szöveget kevertünk tehát össze, de azt hiszem, a kollégáknak sem okoztam gondot, nem voltak zökkenők. Mindössze egy napot próbáltunk: délelőtt végigvettük a darabot, és este a páros jeleneteket próbáltuk. Előző napon videóról megnéztem az itteni előadást, Párizsban pedig a kecskemétit. Komáromban Beke Sándoron kívül mást nem ismertem, de minden kiváló volt: együtt lélegeztünk a kollégákkal, a műszakkal, a szervezőkkel, az irodákkal. A másfél nap felkészülés kemény munka volt, és nagy izgalom vett rajtam erőt az előadás előtt. Eltelt nyolc év az utolsó Fehér házasság-előadás óta — hogyan leszek kamasz? Elő tudom-e hívni a régi ösztönöket, érzéseket, hiszen az ember változik, ugyanarra a dologra másként emlékszik vissza. Azzal vigasztaltam magam, hogy nehéz lesz ugyan kamasznak lenni, de az eltelt nyolc év alatt szakmailag fejlődtem, színészileg tapasztaltabb lettem. — A közönség reakciójából ítélve minden a legjobban sikerült... — Nyíltszíni tapsot kaptam, és nem emlékszem, hogy Kecskeméten ez megtörtént volna. Azt éreztem, hogy a közönség boldog, s hogy az előadás valószínűleg sikerült. — A Fehér házasságon kívül milyen darabokban játszottál még? — Három évig voltam a Katona József Színház tagja, ahol évente 4—5 főszerepet játszottam. Minden szerepet, amit fiatalnak kellett eljátszani, rám osztottak. Hat rendező működött akkor Kecskeméten, s mindegyikkel dolgoztam. Rendezett ott egy orosz művész is — s mivel a „közgázon" én oroszul tanultam —, fordítottam neki, s ő meghívott Szimferopolba Csehov Ványa bácsijának Szonya szerepére, ami életem nagy beugrása volt. Ott is mindössze két összpróba volt. Kecskemétről később elszerződtem a Népszínház utazó társulatához, majd átvett a pesti társulat, s akkor játszottam Szent Johannát. Öt évet töltöttem a Népszínházban, ahol játszottam Mészöly Miklós Bunkerjében, Lope de Vega A kertész kutyájában, Németh László Nagy családjában. Közben meghívást kaptam a békéscsabai színházhoz, ahol — mint vendég — az Úri muri Rozikáját alakítottam. Ebben a szerepben kamatoztattam azt, amit a Szeliben töltött nyolc nyaram alatt megéltem. — Kevesen teszik meg, hogy pesti színházból vidékre szerződnek, te viszont elmentél Debrecenbe. — Két fiatal rendező, Pincéss István és Arkosy Árpád hívott, s elmentem. Ott játszottam Füst Milán Boldogtalanokjában, Osztrovszkij Hozomány nélküli menyasszonyában. Miután azonban új igazgatót kaptunk Seregi László személyében, velem is megtörtént, ami sok színésszel: nem újította meg a szerződésemet annak ellenére, hogy három hónapos állami ösztöndíjat kaptam Párizsba. Miután onnan hazajöttem, szabadúszó lettem, független, szabad színész. A debreceni értelmiség támogatásával és bankkölcsönből egy nagyon jó műsort csináltunk Goda Gábor rendezésében, Kányádi Sándor Kétszemélyes tragégiáját. Közben visszajártam Párizsba, ahol férjhez mentem. — Színészként milyen lehetőségeid vannak a francia fővárosban? —- Úgy mentem oda, hogy színész akarok maradni. Férjemmel, Michael Gaumnitz-cal, aki festőművész, készítettünk egy műsort, amelyben magyar verseket adok elő magyarul és franciául. A francia festő a körülöttem levő tíz tévéképernyőre „küldi" a rajzait, írásait, és én tulajdonképpen az ő képeivel beszélgetek. — Hol adtátok elő ezt a műsort, milyen közönségnek? — Először a Pompidou központban, a Bobourg-ban mutattuk be a produkciót, amelyet magnóra vettek és megmutatták a francia rádió szerkesztőjének, továbbá az avignon-i fesztiválon, ahol a rádió végül rögzítette, és november 3-án közvetítette. Ezzel a rendhagyó, élő videoszínházzal, ami nagyon ritka a video területén, és még Párizsban is kuriózum, utoljára az országos videofesztiválán szerepeltünk. Végül is sikert hozott Párizs? — Nagyon sokan látták ezt a műsorokat: franciák, magyarok, feketék, fehérek, művészek, civilek, videósok és színházi szakemberek. A másik fontos dolog az életemben, hogy színiiskolába járok, az Ecole Florent-ba, amely a három leghíresebb magániskola egyike. —- Vannak esélyeid, hogy színpadra kerüljél Párizsban? — Az iskolában hetente három„Párizsban van pénz kultúrára!" (Inkey Alice felvétele) négy alkalommal lépek színpadra, játszom, próbálok. Van fonetikatanárom, s már színészileg a gyakorlatban is megszoktam a francia színházi nyelvezetet. Az első időkben minden hússzoros energiámba került. Rengeteg akadályt kellett leküzdenem, mire olyan szabadon játszhattam, mint magyarul. Életemnek van egy harmadik része is: ha időm engedi, és lehetőség van rá, megpróbálok pénzt keresni, mert az is kell. Michael-lel készítettünk egy ötperces filmet egy gyermekkórházban, ahol én játszottam a gyerekeket, a festő pedig megrajzoltatta őket. Ezt a műsorf karácsonykor közvetíti a televízió. A kórház szerezte rá a pénzt, mert ott van pénz a kultúrára! A rádióban, a France Culture-ben is lesz egy műsorom. A világ különböző tájain létrehozott Koldusoperarendezésekből készült dokumentumműsorban én is résztveszek négy interjúval, amelyeket tíz évvel ezelőtt, a Nemzeti Színházban Ljubimov által rendezett Háromgarasos operában szerepelt Garas Dezsővel és Udvaros Dorottyával, valamint két kritikussal, Mészáros Tamással és Nánay Istvánnal készítettem. Párizsban egyet tudomásul kell venni: mindenki helyettesíthető! Verseny van, konkurencia, s nem elég egyszer jól és jót csinálni, hanem állandóan maximális bedobással kell dolgozni. Én az idegen közegben, idegen szokások és emberek között beilleszkedtem, őrizem a magyar dolgokat, de nagyon hiányzik az otthon, s ezért örültem a komáromi vendégszereplésnek. Most újra önmagam vagyok. S bár egyre könynyebben, egyre lazábban élek Párizsban, mégsem tartok ott, ahol a magyar színpadon tartottam. Nagyon nagy küzdelem, sok munka, rengeteg gyakorlás áll előttem, s olyan időszak, amelynek nincs mindennap eredménye. Csak a férjem látja, amikor sírok, te nem látod. Mert most nagyon boldog vagyok és örülök mindennek. SZÉNÁSSY EDIT MINT FINNORSZÁGBAN A SVÉDEK... NYELVÜNK MÚLTJÁRÓL, JELENÉRŐL ÉS JÖVŐJÉRŐL ÚJVIDÉKEN A jugoszláv utódállamok magyarságáról sem sok szívderítő hírt hallhattunk az elmúlt hónapokban: a horvátországi magyarokat földönfutóvá tette a megszálló hadsereg, a vajdaságiak pedig teljes kiszolgáltatottságban élnek, alapvető emberi és nemzetiségi jogaiktól megfosztva, a két szláv testvérnép gyilkos háborújába belehajszoltan. Szinte hihetetlen, hogy ilyen körülmények között az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások intézete tudományos konferencia megszervezésére vállalkozott, s a tanácskozás — igaz, az eredetileg tervezett időpontnál két hónappal később, 1992. március 27-én és 28-án — meg is valósult. Miközben a rendezvény színhelyétől nem is olyan messze még mindig jvagy: már megint) dörögtek a fegyverek, s Újvidék egyetemi negyedével átellenben, a Duna másik partján, Pétervárad ősi erődítménye fölött olykor-olykor vadászgépek húztak el, a bölcsészkar épületében a vajdasági, magyarországi és szlovákiai résztvevők nyelvünk múltjáról és jelenlegi helyzetéről, a nyelvjárások és a köznyelv kölcsönhatásáról, a többségi nyelvek befolyásáról s annak kivédhetőségéről, helynévkincsünk megmentésének szükségességéről folytattak eszmecserét. Ez a tanácskozás is bebizonyította, hogy nyelvi gondjainknak nyelven kívüli okai vannak elsősorban, s éppen ezért ezeken a nyelvművelés eszközeivel legföljebb némileg tudunk enyhíteni, de a nyelvleépülést aljgha tudjuk megakadályozni. S mindez a Vajdaságban éppúgy érvényes a magyar nyelvre, mint mondjuk Szlovákiában. Hogy a gondok mennyire valóságosak, s a komor kép, amelyet többek között Ágoston Mihály, a vendéglátó egyetem magyar tanszékének professzora rajzolt a vajdasági magyar nyelv helyzetéről, mennyire reális, mintegy illusztrálta az Újvidéki Színház esti előadásának gyermekközönsége: a Nyilas Misi történetét követő gyermekek hol magyarul, hol szerbül szóltak egymáshoz az előadás szünetében. Itthoni tapasztalataink alapján nem nehéz megjósolni, hová vezet az ilyen fokú gyermekkori kétnyelvűség. A gyermekkori kétnyelvűség lehetséges következményeiről, a pozitívakról ós a negatívakról egyaránt szó esett a tanácskozáson, elsősorban Göncz Lajosnak, az egyetem pszichológia tanszékén tevékenykedő tanárnak és kétnyelvűség-kutatónak az előadásában. Ahhoz, hogy a kétnyelvűségnek ne a káros hatásai kerüljenek előtérbe, mindenekelőtt arra van szükség, hogy a többségi társadalom pozitívan viszonyuljon a kisebbségi nyelvhez és kultúrához, őszintén támogassa annak fennmaradását ésfejlődését. Ahol ez nincs meg, ott fönnáll annak a veszélye, hogy a korai kétnyelvűség erőltetése hátráltatni fogja a gyermek nyelvi és lelki fejlődését. Az előadásból az is kiderült, hogy az összes kétnyelvűsítési módszer közül a legrosszabb és legveszélyesebb éppen az, amelyet nálunk a szlovákiai magyar szülők jelentős hányada önszántából, másik része közvetett vagy közvetlen kényszer hatására alkalmaz: az ún. „alámerítési" stratégia, melynek lényege az, hogy a kisebbségi gyermeket kezdettől fogva többségi tannyelvű iskolába járatják. Hogy a nyelvmegtartás — megfelelő körülmények kialakításával — nem lehetetlen, arra bizonyíték volt az egyetem finn lektorának, Hannu Kantinkoskinak az előadása, amely arról szólt, milyen szintjei és formái vannak a társadalmi kétnyelvűségnek Finnországban. Azokon a településeken, ahol a kisebbségi lakosság számaránya eléri a 8 százalékot vagy aháromezerfőt, a kisebbség anyanyelve teljes jogú hivatalos nyelv, amely mind szóban, mind írásban a közélet bármely színterén szabadon használható. Az ilyen helységekben természetesen a feliratok is következetesen kétnyelvűek. Érdekes, hogy a kiterjedt nyelvhasználati és egyéb nemzetiségi jogok nem a svéd kisebbség egészségtelen elkülönülését, netán elszakadási vágyát erősítették, hanem ellenkezőleg: a finnországi svédek rendkívül erősen kötődnek szülőhazájukhoz, pedig jelentős részük nem vagy alig beszéli a finn nyelvet. A tanácskozásnak két szlovákiai résztvevője volt: Szathmári József Eperjesről és Lanstyák István Pozsonyból. Szathmári József a Felső-Bodrogköz helyneveiről tartott előadást; a Tisza környéki helynevek bemutatásával ő is részt vállalt abban a hatalmas vállalkozásban, amely a jelenleg öt ország területét érintő Tisza folyó helységkincsének tudományos feldolgozására és közzétételére irányul. Lanstyák István azt a kérdést vizsgálta előadásában, hogyan vetődnek fel a nyelvhelyesség bizonyos kérdései a kétnyelvűek körében. Fejtegetéseit a csehszlovákiai magyar nyelvművelés eddigi eredményeire, valamint arra a kutatásra alapozta, amelyet a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának élőnyelvi szakcsoportja folytat a Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány és a Pszicholingva Nyelviskola anyagi és erkölcsi támogatásával. A tanácskozás résztvevői betekintést nyerhettek a mintegy húsz kutatóval dolgozó Hungarológiai Intézet sokrétű tevékenységébe is. A lélekszámban a csehszlovákiaiaknál alacsonyabb jugoszláviai magyarság már évtizedek óta olyan kiterjedt és színvonalas nyelvészeti, irodalmi és más magyarságtudományi kutatásokat folytat, amelyek a minálunk folyókkal egy lapon nem is említhetők. A tanulság persze nem az, hogy a csehszlovákiai magyarok kevésbé volnának tehetségesek, mint délvidéki testvéreik, hanem inkább az, hogy megfelelő intézményi háttér nélkül egy nemzeti kisebbség soha nem lesz képes komoly tudományos teljesítményre. (-áki-)