Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-24 / 97. szám, péntek
KULTUR A MI SZÓi IGAZA VAN DURAY MIKLÓSNAK: AZ ISKOLAALAPtTASROL DÖNTSENEK AZ ÖNKORMÁNYZATOK Tőketerebes déli régiójában öt olyan község van, ahol még a hetvenes évek elején magyar iskolákkal dicsekedhettek. Zemplínske Hradište - Hardicsa, Hraň - Garany, Sirník - Szürnyeg, Brehov - Imreg kisdiákjai az alsó tagozat elvégzése után a teljes szervezettségű novosadi - bodzásújlaki alapiskolában tanultak tovább. A falvak magyar elnevezését szándékosan tettem a második helyre, mert azóta jelentős eltolódás történt az ott élő magyarok számát tekintve. A hatvannyolcas mozgalmas esztendőt követő konszolidáció kezdeti éveiben ezen a vidéken felgyorsult az asszimiláció, a szlovák környezet s a vegyes házasságok hatására egyre kevesebb gyereket írattak be a magyar iskolákba, ennek természetes velejárója volt aztán a fokozatos elsorvadás; s utánpótlás nélkül a bodzásújlaki magyar alapiskola is bezárhatta kapuját. Egyedül az imregiek fejezték be a nyolc osztályt az elég nagy távolságra fekvő vajáni magyar iskolában, mert ők átváltani nem akartak. De ott is „átváltásra" kényszerültek, mert az alapismereteket csak a szlovák iskolában szerezhették meg. Sok szülő azt mondogatta: jobb lesz így a gyereknek - s igyekeztek elhitetni magukkal, hogy utódjaik szlovák nyelvtudással könynyebben boldogulhatnak. Amikor először döntötték így, talán nem is gondoltak a következményekre, arra, hogy a személyazonossági igazolványokba egyre ritkábban írják be a magyar nemzetiséget. A beolvadást sokan a vegyesházassággal magyarázzák. Ne okoljuk őket - mondják mások, mert ezen a környéken keveredés azelőtt is volt. És míg léteztek a magyar iskolák, nemigen volt baj a nemzetiséggel: aki magyar iskolába járt, magyarnak vallotta magát. Az asszimiláció hatását legfájóbbán a magyar iskolák megszűnése után kezdték érezni. Ez a problémák problémája. Már sok gyerek elfelejtett magyarul beszélni: nem csoda, amikor a szülők közt is akadnak olyanok, akik nemzetiséget cseréltek. Felmérések hiányában, az említett falvak református gyülekezetének adatai alapján következtethetünk a jelenlegi állapotokra. Legnagyobb a hardicsai gyülekezet, itt 430 a magyarul imádkozok száma, 52 gyerek jár hittanra, de azt már csak 16 tanulja magyarul. A garanyi lélekszám 330, 32 alapiskolás szlovákul tanulja a hittant, és csak kilenc beszél magyarul. Szürnyegen 230 kálvinista él. Itt már jobb a helyzet: 28 diák magyarul sajátítja el a hittant, két gyerek nehezen beszél magyarul. Imregen, ahol több a katolikus, 130 a reformátusok száma, húsz gyerek magyarul, kettő szlovákul tanulja a hittant. Más lenne az egyházi kimutatás, ha az alapiskolások apáik, nagyapáik anyanyelvén szerezhetnék meg az alapműveltésget: akkor nem lenne kétséges nemzetiségi hovatartozásuk sem. A református egyház hittanóráira járó 1-8 osztályos tanulók nyelvi megoszlásának kimutatását böngészve arra a meggyőződésre jutok, hogy még nem teljes a beolvadás, egy kis jóakarattal, egy kis segítséggel a négy falu számára még nyithatnának egy magyar alapiskolát, hogy az elmúlt napokban annyira ünnepelt Jan Amos Komenský elvei alapján a gyerekek saját anyanyelvükön művelődhessenek. Ezzel a gondolattal tértem be a tőketerebes/' járási tanügyi igazgatóság hivatalába. Magdaléna Timková igazgatóhelyettes előzékenyen fogadta az errefelé ritkán megjelenő magyar újságírót. De már az első percben csodálkozó arccal meredt rám, amikor azt hallotta tőlem, hogy: - A járásukban kevés a magyar iskola, elég sok gyerek szlovák iskolába kénytelen járni... - Kevés a magyar iskola?! - s ismerteti velem a számítógépbe is betáplált adatokat. A Terebesi járásbán - az alsó tagozatosokat is beleszámítva - 29 magyar alapiskolát, tartanak nyilván. A magyar óvodák száma 30, s hét napközi otthonban magyarul foglalkoznak a gyerekekkel. Ehhez - nem kis büszkeséggel - még hozzáteszi: a nyolcvankilences forradalmi változások után már 1990-ben, amikor a hosszú hallgatás után a magyar szülők is nekibátorodva megszólaltak, kérésükre az iskolaügyi hatóság hét községben - Nagybáriban, Ladmócon, Abarán, Kiscsernyőn, Bodrogvécsen, Bacskában és Zétényben - újra megnyitotta a magyar iskolát. Közbevetem: a járási székhelytől délre fekvő községekben a gyérekek csak szlovák iskolába járhatnak. - Mit csináljunk, ha a szülők nem kérik?! - válaszolja Timková igazgatóhelyettes. - A járás magyar pedagógusainak konferenciáján hangzott el a királyhelmeci polgármester kérése: még az 1991-1992-es tanévben több magyar osztályra lenne szükség. A szóbeli követelés elhangzott, de a szülőktől nem kaptunk egy kérelmet sem. Egy másik eset: a polgármesterek regionális értekezletén a kiskövesdi polgármester feltette a nagy kérdést: hajlandók vagyunk-e náluk magyar iskolát nyitni?! Azt feleltem: ha van iskolaépületük s megfelelő számú diákjuk - miért ne? ! A kérvényt a mai napig sem juttatták el hozzánk. Bennünket amiatt nem marasztalhatnak el, hogy nem vagyunk hajlandók több magyar iskolát nyitni. De hogyan győzzük meg az embereket, hogy kérelmezzék az egykor megszüntetett alsó tagozatos iskolák újramegnyitását?! Ahol kérték, eleget tettünk kívánságuknak. A volt iskolaépületeket azóta a helyi nemzeti bizottságok más célra használták fel, akad köztük olyan is, amelyet eladtak, s van olyan, amely már nem felel meg a mai követelményeknek. Új iskolák építésére viszont nincs pénzünk, költségvetésünkből csak arra futja, hogy befejezzük a megkezdett iskolaépítést és fenntarthassuk a meglévő iskolákat. Magdaléna Timková tanügyi igazgatóhelyettes még a következőket hangsúlyozza: - Problémáink vannak az alsó tagozatos iskolák egyes tanítóinak képesítésével is. Kivétellel óvónők is tanítanak az alsó osztályokban, most jár le az engedélyük, de segítünk rajtunk. Az eperjesi szlovák és a nyitrai pedagógusképző közreműködésével gondoskodunk továbbképzésükről szlovák és magyar nyelven. Mivel már van gyakorlatuk, öt esztendő helyett négy év alatt, a munka mellett, megszerezhetik a tanítói képesítést. Az idegen nyelvek oktatása terén is vannak nehézségeink, nemcsak a magyar, hanem a szlovák iskolákban is. Az angol -német szakon szeptembertől továbbképző tanfolyamot nyitunk azok részére, akik azelőtt az orosz nyelvet és a polgári nevelést oktatták. A nyári hónapokban szintén rendezünk tanfolyamokat. Az angol nyelvet már december elsejétől Terebesen tanulják. Erre csak tíz képesített pedagógusunk van, legalább negyvenre lenne szükségünk... Dicséretre méltó, hogy a tanügyi igazgatóság mekkora gondot fordít a továbbképzésre, valamint arra, hogy a magyar alsó tagozatos iskolákban kivételként oktatók is tanítói képesítéshez juthassanak. De engem inkább az érdekel, hogyan lehetne magyar iskolát létesíteni a járási székhelytől délre elterülő régióban, hogy menthessük a még menthetőt. S felteszem a kérdést: - Ha a szülők nem kérik, a tanügyi igazgatóság nem kezdeményezheti magyar iskola létesítését? - Demokráciában élünk! Döntsenek a szülők, hogy kívánják-e az anyanyelvi oktatás bevezetését! Mi ezt nem kezdeményezhetjük, még támadás is érne bennünket, hogy olyasmit akarunk, ami a faluban kisebbségben élő szlovákok kárára történne... - Ha demokráciában élünk...?! - Minden lehetséges, csak legyen iskolahelyiség - mondja az igazgatóhelyettes-asszony -, és a szülők kérjék írásban... További vitának nincs helye, a hivatal csak az előírásoknak megfelelően járhat el. Úgy érzem magam, mint a királyhelmeci és a kiskövesdi polgármester, mert én is iskolát kértem, de az ahhoz szükséges aláírásokat nem tudom összegyűjteni. Csak elmélkedhetek az elhangzottak felett. Ma sem fáj senkinek ez az áldatlan helyzet, az, hogy a nyelvi beolvadás után nemzetiséget is cserélnek az emberek, s a nagyapák nem értik meg, mit mond nekik az unokájuk?! Abban igaza van á terebesi tanügyi igazgatóhelyettesnek, hogy csak az előírások keretei között cselekedhet. S megértem aggodalmát is, nem léphet fel kezdeményezően, mert a demokrácia nálunk még gyerekcipőben jár. Nem vagyok az idézetek híve, de ebben az esetben hivatkoznom kell Duray Miklósnak az Új Szóban megjelent nyílt levelére, amelyben az Együttélés Politikai Mozgalom Intéző Bizottságának nevében a tanítók napja alkalmából fejtette ki nézetét a magyar iskolahálózat javítása érdekében. Igazat kell adnom neki, nem halogathatjuk tovább a megoldás kérdését, mert sok faluban rövid idő múlva már nem lesz mit megoldanunk. Egy olyan önálló iskolarendszer megteremtését sürgette, „amely lehetőséget nyújt az anyanyelvű művelődésre az óvodától az egyetemig. Ennek a tervnek alkotja részét az az elképzelés is, hogy újraindulhassanak a kisközségek iskolái, legyenek magán- és egyházi iskoláink, és az iskolaalapításban döntő szava legyen a helyi önkormányzatoknak, illetve saját önigaz-, gatásunknak... Ez létkérdés számunkra ... Ezzel függ össze az a feladatunk, hogy együttműködjünk az itt kisebbségben élő nemzetrészünk szétrombolt társadalmának újraépítésében." PETRŐCI BÁLINT 1992. ÁPRILIS 24. TÁNC LESZ, TÁNC Ha Zselizj akkor néptáncfesztivál, ha Dunaszerdahely, akkor táncháztalálkozó. Város és rendezvény gyorsan összenő ezen a tájon. A Szlovákiai Magyarok Folklórszövetsége ezúttal Párkánynak adott esélyt a hagyományápolásra: április 25-én, a városi művelődési házban a néptáncszólisták országos versenyét rendezik meg, amely remélhetőleg évről évre visszatérő kulturális eseménye lesz a városnak. Richtarčík Mihály, a rendezvény producere lelkes támogatókról és értékes díjakról beszél, majd kérdésemre, hogy mi érlelte a verseny megrendezésének gondolatát, azt feleli: - A zselizi fesztivál. Négy évvel ezelőtt a felnőtt táncegyüttesek versenyében már a legjobb szólótáncosokat is díjazták, két éve pedig, ugyancsak az együttesek versenyében egy előre meghatározott anyagból „vizsgáztak" a fiatalok. Párkányban most a szólótáncosok első országos versenyére kerül sör, amelyre tizenheten adták be jelentkezési lapjukat. - Hány indulóval számoltak a rendezvény meghirdetésekor? - Én azt hittem, kisebb lesz majd az érdeklődés, de örülök, hogy tévedtem. A tavalyelőtti versenynek, emlékszem, olyan visszhangja volt, hogy azon csak a Szőttes és az Ifjú Szívek táncosai vetélkedtek, mert máshonnan szinte nem is jöttek táncosok. Most más a helyzet. Komáromból, Dunaszerdahelyről, Párkányból és Rozsnyóról is jelentkeztek versenyzők. - Kik nevezhettek be, csak néptáncegyüttesek tagjai? - Nem. Mi azoknak is esélyt akartunk adni, akik együttesben eddig sosem táncoltak. Kötelező és szabadon választott anyaggal várunk mindenkit. A kötelezőben borzovai és tardoskeddi táncok szerepelnek, s hogy ki melyiket mutatja be, az csak attól függ, melyiket húzza majd ki magának. - A rozsnyói versenyző hogyan tanulhatta be például a tardoskeddi táncokat? - Minden jelentkezőnek két lehetősége volt. Elment Tardoskeddre és ő maga gyűjtött, vagy szólt, hogy szüksége lenne az anyagra, s mi feljátszottuk neki videokazettára. - A magyarországi néptáncversenyek győztesei a díjak mellett rangot jelentő címet is kapnak. . - Mi is gondolkodunk ilyesmin, de ezen a mostani versenyen még a legjobbak sem nyerhetnek kitüntető címet, majd később, amikor nagyobb igényeket támaszthatunk velük szemben. Most meg első, második és harmadik helyezett sem lesz, aki elér egy bizonyos pontszámot, azt a jövőben a legjobb szólótáncosaink között tartjuk majd számon. Egyelőre „csupán" az a célunk, hogy kezdetét vegye egy újabb színvonalas rendezvény, amely a zselizi néptáncfesztivál és a dunaszerdahelyi táncháztalálkozót megelőzően minden évben találkozási lehetőséget teremt a hagyományőrzők népes táborának. A későbbiekben pedig azt szeretnék elérni, hogy harmincan-negyvenen, sőt, ha lehet, még ennél is többen mérjék össze tánctudásukat. -A délutáni versenyt követően este gálaműsor várja az érdeklődőket. Kik lépnek színpadra? Honnan várnak vendégeket? - Két részből áll majd a gálaműsor. Az elsőben az öttagú zsűri (Varga Ervin, Keszegh István, Szabó Szilárd, Németh Ildikó és Farkas Zoltán) által legjobbnak ítélt versenyzők mutatkoznak be, a második részben pedig két budapesti páros, a Bartók Táncegyüttes és az Állami Népi Együttes egykori táncosai, Szabó Szilárd és Németh Ildikó, valamint Farkas Zoltán és Tóth Ildikó, a Kodály Táncegyüttes tagjai adnak műsort. Őket követi majd a színpadon a Varsányi Együttes és a megalakulásának tizedik évfordulóját ünneplő Kisbojtár gyermektáncegyüttes. - Este tíztől éjjel kettőig pedig táncház lesz Párkányban. - A program szerint igen. Én viszont azt szeretném, ha mindenki olyan jól érezné magát, hogy hajnalig táncolna. (szabó) AMIT NEM LEHETETT SZAVAKBA ÖNTENI TARKOVSZKIJRA EMLÉKEZVE Most lenne hatvanéves, ha élne, Andrej Tarkovszkij (1932-1986), aki eléggé tehetséges és bátor volt ahhoz, hogy rendkívüli, meglepetésszerű és éppen ezért vitatott rendező legyen. Szorongó érzés kerít hatalmába e sorokat írva, hisz a hatvanadik életévét betöltő ember általában még csak a nyugdíjba vonulásra -készül, s ő már hét éve nincs az élők sorában. Neves költőnek, Arszenyij Tarkovszkijnak volt a fia, csakhogy Andrej nem az apai dicsőség árnyékában futotta művészi pályáját. A sors fintora, hogy az apát és fiát szinte egyszerre kapta szárnyra a népszerűség. Tudni kell, hogy Andrej négyéves volt, amikor az apa elhagyta családját, s'apa és fiú viszonya - az apa iránti szeretet ellenére - meglehetősen bonyodalmas volt. Ugyanez elmondható színésznő anyjával, Irina Tarkovszkajával kapcsolatban is, aki párszor fia filmjeiben is játszott. Mindenben bonyolult volt Andrej Tarkovszkij rövid élete - az alkotómunkában és az embertársi kapcsolatokban egyaránt. De már pályára lépésekor tudatában volt tehetségének és elhivatottságának. Áthatotta a felelősség az ügy iránt, amelynek egész életét szentelte. Az önmagával szembeni nagyfokú igényesség másokkal szemben is erkölcsi parancs lett, bárki legyen is az. Igy például Tarkovszkij az Andrej Rubljov című filmjében a bolondos muzsikus szerepét nem osztotta ki, könnyelmű mulasztása miatt, jóbarátjára, Vlagyimir Viszockijra. (Egyébként Bolan Bikov nyújtott helyette kiváló alakítást.) Mindent egy lapra tett fel az életben Tarkovszkij, mint igazi tehetség. S a va&ank ilyenkor nem enged választást: vagy a teljes bukás, vagy a dicsőség, de akkor világra szóló. Nyert, s hét filmje közül mindegyik eseménnyé vált. Nincsenek gyenge filmjei. Már első egész estés alkotása, az Ivan gyermekkora 1962-ben elnyerte a velencei fesztivál nagydíját. Második filmjét, az Andrej Rubljovot követően Tarkovszkij a szakmában már „élő klasszikusnak" számított. Maga Ingmar Bergman írta róla: „Akadt olyan ember, aki képes volt kifejezni mindazt, amit mindig is akartam, de valahogy nem ment - a felismerés reményt és ösztönzést nyújtott számomra. Tarkovszkij a film legnagyobb mestere, új tényleges filmnyelv megalkotója..." Kétségtelen, hogy Tarkovszkij filmjei nem azok számára készültek, akik úgy ülnek be a moziba, hogy egy röpke kis időre feledjék gondjaikat és átadják magukat a felnőtteknek szóló mese varázsának. Tarkovszkij mindenekelőtt a filmművészet filozófusa. Innen adódik, hogyha valamilyen történet filmrevitelére vállalkozott, mind például Vlagyimir Bogomoiov Ivan gyermekkora című kisregényével, és a léngyel Stanislaw Lem Solaris című regényével kapcsolatban, nem maga az esemény kap meghatározó szerepet, hanem úgymond a „történet metafizikája". Az Ivan gyermekkorában a felderítőbe járó kisfiú tragikus történetében képes volt egyetlen harci jelenet nélkül ráébreszteni a nézőt, megrendítő erővel, arra az egyszerű és mély igazságra, hogy a háború, az igazságos is eleve szörnyű és embertelen csapás. A Solaris képi megjelenítésével nemcsak az írói lényegmondanivalót fejezte ki, vagyis azt, hogy az ember a világűrben találkozik a nagy Ismeretlennel, hanem azt is érzékeltette, hogy a kozmosz az emberi lényeg tükörképévé válhat, s az ember ott sem menekülhet önmaga elől. Tarkovszkij nem magyarázta az élet fontos dolgait, hanem vizsgálgatta azt, hangsúlyozta a már említett Rolan Bikov az Andrej Tarkovszkijnak szentelt emlékesten, 1987-ben. Szerinte Andrej azok közé tartozott, „akik képi eszközökkel igyekeznek kifejezni azt, amit nem lehet szavakba önteni". Lehet, hogy Tarkovszkij ezért is szerette olyannyira Bach zenéjét és Brueghel festményeit. Még életében megadatott számára az elismerés, de ez semmiben sem hozott könnyebbséget számára. Számos tervét nem sikerült valóra váltania, igy például nem engedélyezték neki, hogy filmet forgasson Bulgakov Mester és Margaritája, valamint Dosztojevszkij Félkegyelműje alapján. Kiváltképp sajnálatosnak tartom, hogy nem születhetett filmje Dosztojevszkij Beszi (ördögök) című regényéből, mely az anarchista-terrorista Necsajev és társai peréből merítette az ihletet. A Nosztalgia című film olaszországi befejezése után már nem tért vissza hazájába. Bebizonyosodott, hogy az általa értelmezett művészi szabadság és a kompromiszszumra képtelen magatartás nemcsak Keleten, hanem Nyugaton is gyötrődéssel teli sorsot jelent számára. Rómában 1984. május 25-én ezt jegyezte fel noteszába: „Nem élhetek Oroszországban, de itt sem tudok élni." Meghiúsult az a terve, hogy az Amerikai Egyesült Államokban filmre vigye a Borisz Godunovot, s hogy Németországban Hoffmann müvei alapján forgasson. Már csak kevés maradi számára az életből. Andrej Tarkovszkijjal 1986. december 29-én Párizsban rákbetegség végzett. Élete utolsó éveiben mindössze egy filmet készített Svédországban - az Áldozatot. Nem tudtam fenntartások nélkül fogadni ezt az utolsó filmjét. Nem írhatnám róla azt, ami Tarkovszkij barátjától, Szavkat Abduszalamov képzőművésztől származik: „Ez már nem a filmbeli művészi játék, ez már maga a krisztusi megváltás... Enélkül nem lenne a Mester." A szóban forgó alkotásban megítélésem szerint az orosz lélek nem olvadt össze a bergmani világgal. A rendező nem ritkán saját stílusának foglya, itt-ott az egyes mozzanatok többértelműsége kimódoltan hat. Csakhogy... Jól emlékezetembe vésődtek az Áldozat kezdő képsorai: zöldbe borult sziget, távolba vesző út, kopár fa és a fiával beszélgető apa, aki japán példabeszédet idéz,'a kiszáradt és újból kilevelező Iáról. A film indítása szinte egyedülálló, a Kép és a Szó azonosulásával. A néző mintha csak csodatevést élne át, amint világra jön az élet filozófiája és testet ölt az életben, az életért. OLEG SZEMAK
