Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-03 / 80. szám, péntek

GYERMEKOTTHON-KÖRKÉP IÚJSZÓM DÖNTSÉK EL: KINEK EGY KIS ÖRÖMÖT! Azon a Gyermekotthon-körkép oldalunkon, amelyet lapunk április elsején közölt, csak öt intézménybe pillantottunk be, holott, sajnos Szlovákiában 150 van. De még abban a legfényesebben is szomorú egy kisgyermek sorsa, hiszen anyját, apját nem is ismeri, vagy ha igen, akkor csak a roszszon keresztül és emlékeibe is úgy tér vissza, mint a gonosz mostoha. Külön szóvá kell tenni, hogy az otthonok többségét, szükségmegoldásként (évtizedek óta) öreg, sötét, barátságtalan épületekben rendezték be, és a napi ellátáshoz szükséges összeget a csillagos égig érő áremelkedések után sem emelték. És bármilyen jó szakember, melegszívű az igazgató, a pedagógus, a nevelő, képtelen minden gyerekkel külön-külön foglalkozni, odafigyelni fájdalmára-siralmára. Ha rajtam múlna, a gyermekotthonokat átnevezném karbantartó műhelyekké, mert a lényeg: legyen hol annak az elhagyottnak ennie, aludnia. És ezen nem változtat az sem, hogy szakkörökben kézimunkáznak és főznek, hogy kirándulnak és beültetik őket a moziba. Mindig együtt... ha tetszik, ha nem. Azt mondják: valamennyien testvérek vagyunk. Pedig csak sorstársak. Már pólyásként súlyos terhet viselők, önhibájukon kívül az élet perifériájára sodródók. S mire felcseperednek, nincs hova menniük. Az intézetben csak tizennyolc éves korukig lehetnek, aztán - boldoguljanak, ahogy tudnak. Háttér, otthon, támogatás nélkül! Hát csoda, hogy sokuk élete kisiklik? Ahhoz csapódnak, aki fedelet és levest ad nekik, mert fogalmuk sincs a,,normális életről", mert kiszakították őket a napi valóságból és szinte egzotikus növényként egy művilágba helyezték. Nyűgnek számítanak. A szülőknek, de az államnak is. Murinné Koncz Ingrid az ausztriai Gánsendorfban levő világhírű Safaripark alkalmazottja. Két kiskorú gyermek édesanyja. Egy szép napon azzal állt főnöke, az állatkert és a vidámpark tulajdonosa elé: legyen nagyvonalú, lássa vendégül három szlovákiai gyermekotthon lakóit. Elmondta, hogyan képzeli az egészei: „Megszerzem a gyermekotthonok névsorát és felszólítom őket, válaszoljanak levelünkre. Ahová meghívnak bennünket, oda elmegyünk. Gyönyörű elefántunkkal, jo km von Wien Dumbóval, a parkról készült videokazettával, néhány szem cukorkával, propagációs anyagainkkal. Beszervezünk néhány szerkesztőséget, a televíziót, jöjjenek velünk, írjanak akciónkról, de leginkább az otthonokról, a gyerekekről. Elhiszi, hogy fel kell rázni az emberek lelkiismeretét? Ne legyenek felelőtlen szülők, ugyanakkor mások segítsék az önhibájukon gyermekotthonba kerülteket. Főnők, tudom, hogy ez sok pénzbe kerül, de tegye meg. A riportok alapján az olvasók eldöntik, kik (három otthon lakói) látogathatják meg ingyenesen parkunkat. Kérem..." A „tulaj" Edwin Weissinger hümmögött, majd másnap kimondta az igent. Ingrid nagyon örült, de fogalma sem volt, milyen nagy fába vágta a fejszéjét. Én csak öt otthonban voltam vele, társával Pavel Nemčekkel és Dumbóval. de, ahogy mondani szokás, kikészültem. Nemcsak azért, mert csaknem ezerötszáz kilométert autóztam végig, aztán mindenütt négy-öt-hat órát játszottam, foglalkoztam a gyerekekkel, hanem leginkább azért, amit Méry Gábor fényképész kollégám mondott: „Úgy felkavart az egész, hogy képtelen voltam aludni, napirendre térni a tapasztaltak felett." Hát ez igaz: nem lehet belenyugodni abba, hogy ennyi ártatlan, egészséges (vagy akár fogyatékos, mozgáskorlátolt) gyermek intézetben él! És az a vékonyka fiatalasszony, akit őszintén csodálok, három héten belül vagy húsz otthonban megfordult, a közbeeső napokon munkahelyén tevékenykedett. A riportkörúton - az egyes otthonokat egymás közt felosztva - a Pravda, Práca, Rol ničke noviny és az Új Szó vett részt. Megtudtam, hogy más napilapokat is felkértek, ám azok az akciótól elzárkóztak. Én viszont nagyon büszke vagyok, hogy mi „bele mentünk". Mert mi lehet szebb az örömszerzésnél? A gyermeki hálánál? Azok a kicsik és a nagyobbacskák is olyan lázban voltak, hogy eleinte szóhoz sem tudtak jutni. Aztán simogatták Dumbót, énekeltek neki, meg táncoltak, köszönték az édességet, örültek a képecskéknek, mutogatták ágyacskáikat, polcaikat, rajzaikat, kézimunkáikat. Tulajdonképpen nem mi, hanem ők ajándékoztak meg bennünket: kedvességükkel, csevegésükkel, nyíltságukkal, nevetésükkel, boldogságukkal. Az említett szerkesztőségek a látottakról riportokban számoltak be. Mint ahogy mi is. Tapasztalatainkat kicseréltünk, hogy teljesebb legyen a kép. Most sor kerül a csere-berére, vagyis minden résztvevő újságíró saját lapjában közli valamennyiünk tapasztalatait, jellemzi az egyes otthonokat. Az olvasót arra kérjük, szíveskedjék kiválasztani három gyermekotthont, egy levelezőlapon feltüntetni a községek nevét és elküldeni az alábbi címre: Pavol Nemček, 821 06 Bratislava, Hviezdoslavova ul. 3. Az összegyűjtött szavazatok alapján három gyermekotthon gyermekei ingyenesen meglátogathatják a Safariparkot. A beküldés határideje április 20. ötven szavazó olvasó sorsolással ugyancsak ingyenes belépést (200 schilling) nyer az állatkertbe. Nagyon remélem, hogy az Líj Szó olvasói is örömet akarnak szerezni a gyerekeknek és nem lesznek restek tollat ragadni. Előre is köszönöm. PRAVDA (Eva Lukáčová) A varannói gyermekotthonban nagyon rosszul éreztem magam. Maga az épület öreg és elhanyagolt, de ami ennél sokkal rosszabb, az a pedagógusok viszonya a gyerekekhez. Itt,.katonás rend" uralkodik, parancsszóra történik minden; a nevelöket állatidomárokhoz hasonlítanám, a gyerekeket meg reszkető nyuszikhoz. A svidníki gyermekotthon szép és kellemes, az alkalmazottak a gyerekeket szinte a sajátjuknak tekintik. Sok itt a szakkör, gyakran énekelnek és táncolnak, van nép- és modern tánckör is. A gyerekeket kisebb csoportokba osztották, így családiasabb légkert alakítottak ki A legkisebb gyerek kétéves, a legnagyobb egyetemista Kassa - Újfalu. Itt a gyerekeknek lehetővé teszik, hogy kihasználják a város összes művelődési és szórakozást nyújtó intézményét. Szabadon látogatják a zeneiskolát, a városi könyvtárat, a különböző érdekköröket, sportolnak. Az otthon korszerű, szép, jól felszerelt, és az ott uralkodó légkör is családias. A Šarišské Michaľany-i gyermekotthonban lépten-nyomon a Safari park „maszkotkojába", jelképébe botlunk. Ez a véletlen müve, mert az elefántot azért válaszotották kedvencükké, mivel a legokosabb, leginkább alkalmazkodó állatnak tartják. Minden gyereknek van elefánttal díszített trikója. A nevelők szívélyesek, hivatásuk magaslatán állnak. Ennek tudható be, hogy az otthon lakói sok különböző verseny, vetélkedő győztesei. Koroml'a határtalu, innen Ukrajnába csak egy ugrás. Ahogy mondani szokás, az Isten háta mögött van. Talán azért is az otthon rendje a családi együttélést juttatja az ember eszébe. Itt csak annyi szórakozási lehetőség van, amennyit a házon belül megteremtenek. A neveltek közül mégis néhányan főiskolások és nagyon is törődnek a kis lakótárs-testvérkéikkel Mert Koroml'án szeretetre nevelik a gyerekeket. A gelnicai gyermekotthon környezete gyönyörű, egészséges, a gyerekek kedvükre szaladgálhatnak, magukba szívhatják a jó levegőt. De ez minden, mert különben csak iskolába járnak, esznek és alszanak, nincs semmilyen művelődési, szórakozási lehetőségük. Épületük, berendezésük korszerűtlen, viszont nevelőik kedvesek, figyelmesek, barátságosak. (Barbora Laucká) A szellemi fogyatékos gyerekek legnagyobb gyermekotthona Pozsony-Lígetfaluban van. Itt a Keresztények Ligája határozza meg a nevelés módszereit, és részben a kedvesnővérek foglalkoznak a gyerekekkel. Az volt az érzésem, hogy az imádkozáson és a szeretet-osztogatáson kívül nem igen tőrödnek mással. Viszont a „civil" alkalmazottak többre törekednének. A hallássérültek szlovákiai intézete Pozsonyban, a Hrdličkova utcán van. 1990-ben alapították, így még csak most keresi leendő arculatát. Mint annyi más helyen, itt is hiányzanak a szükséges anyagiak. Az igazgatóság arra törekszik, hogy a kívülálló szakembereket is bevonja a gyerekekkel való foglalkozásba, hallásuk javításába. Trencsénben, egy volt iskolában a szellemileg súlyosan sérült gyerekek találtak otthonra. Az intézetet 1990-ben helyezték ide. Az itt élő gyerekek „nevelhetetlenek és műveletlenek" - igy jellemezte gondozottait az igazgató. Valóban nagyon nehéz bánni velük. A pedagógusok mégis igyekeznek tolerálni mindenki „hibáját", mindenkivel egyénileg foglalkoznak. Rózsahegyen szociális otthon van. Egy villanegyed öreg házában 24 gyermek él, szellemi fogyatékosak, közülük csak egyetlen egy tud olvasni és írni. Csodáltam a nevelők türelmét és beletörődését abba, hogy igyekezetüknek sohasincs visszajelzése. Breznó kellős közepén, egy öreg, elhanyagolt családi házban van a gyermekotthon, ahol 26 (3-18 éves korú) kislány él. Csupán négy szoba áll rendelkezésükre, ott alszanak, esznek, tanulnak, „szórakoznak". (Jaroslav Gründler) Domaniža. Az otthon új, nagy, tágas, ötven gyerek él itt. A velük foglalkozó pedagógusok hivatásuk magaslatán állnak. Otthon ez a javából, ahol mindenki kedvteléseinek élhet és megértésre lel A mozgásképtelen gyerekek pozsonyi intézetében vannak olyanok, akiket szüleik hétvégén hazavisznek, de olyanok is, akik az év minden napját az intézet falai között töltik. Közülük elég sokan szellemileg is fogyatékosak, ez viszont nehezíti a pedagógusok dolgát. Az intézetben van iskola - a normális és a fogyatékos gyerekek számára - a nagyobbaknak szaktanintézet, és valamennyiük részére rehabilitációs központ. A handlovái gyermekotthonban 3-18 éves gyerekek élnek; itt is kevés a pénz és szúk a hely A pedagógusok igyekeznek kihasználni a város adta lehetőségeket is: a gyerekekkel könyvtárba, parkba, moziba járnak, néhányukat beíratták a zeneiskolába, mások sportolnak. Sok a támogatójuk, akik a gyerekeket vendégül látják, megajándékozzák, viszont pénzt nem tudnak adni nekik. A pöstyéni gyermekotthonban harmincan laknak. Csak lányok. Kicsik és nagyok - kisasszonyok. Az igazgató férfi, valamennyien nagyon szeretik, papájuknak tekintik. A gondozottakkal táncol énekel, olvas, kirándul, minden idejét nekik szenteli. Amennyire csak lehet, kihasználják a Európa-hirü fürdőváros adta lehetőségeket: sok időt töltenek a parkokban, a lürdöben, hangversenyeken, szinelöadásokon. Pozsonyban, a Dúbravkába vezető úton van az az otthon, amelyet még a 19. században építettek és amelynek felújítását harminc éve ígérgetik. Fegyvergyár volt valaha, utoljára 1937-ben tatarozták. Ez a mozgássérültek otthona. Ma már a gyermekek életvitelét a kedvesnóvérek is irányítják, és a pedagógusokkal közösen türelmesen ápolják gondozottjaikat, akiknek többsége szellemileg is fogyatékos. ÚJ SZÓ (Ozorai Katalin) Cífer. Szellemileg fogyatékos gyerekek intézete. Nagyszombatból helyezték ide. Az egészségügyi szervek a mai napig sem engedték meg erre a célra való felhasználását, mivel egy baromfifeldolgozó üzem tőszomszédságában van, s így még a hálószobákban is sok a légy, az egér és a patkány A gyerekek csak a négy fal közé szorulnak, mivel a faluban nincs lehetőség arra, hogy moziba, színházba, sportolni mehessenek. Különben is kinézik őket innen, mert a falu nem tudja elviselni a több mint száz „debilist". Mojmírovce a nagylányok intézete Azt mondják, „hibbantak", bár én nem nagyon észleltem, de ezt a szakemberek döntik el. Cipészek és kertészmunkások lesznek - ha kitanulnak. Siralmas, sivár körülmények között élnek. Otthonuk inkább börtönre hasonlít. Azt tapasztaltam, hogy nevelönőik szigorúak, gyakran büntetik őket; a szeretet, a megértés nyomait nem sikerült felfedeznem. A Korompa közelében levő cerovói gyermekotthont az iskola épületében helyezték el. A szűkös körülmények ellenére itt családias a légkör. Látszik, hogy a pedagógusok, a nevelök valóban szeretik a 41 gondozottat. S ami kiváltképp tetszett, a szépérzékre, az ember-, és állatszeretetre való nevelés Nagymegyeren van Szlovákia egyetlen kimondottan e célból épült gyermekotthona. Mégsem otthonos. Rideg. A gyermekotthont sok magánvállalkozó támogatja; az igazgató dicséretére legyen mondva, jó kapcsolatai vannak, így gyakran nyaraltatja, „telelteti" a gyerekeket. Dunaszerdahely. Családi házban „családias" légkör. Kedves, kellemes, lányokat szolgáló, meri csak azok élnek itt, óvodások is, középiskolások is Szabadon mozoghatnak a városban, szakköröket látogatnak, főznek, mosnak, vasalnak, takarítanak - ügy mint otthon. És imádják az igazgató nénit meg a nevelőnőket. 1992. ÁPRILIS 3. - Már 19 éves vagyok, mégis csak ezekkel a „fiúkkal" tölthetem a szabadidőmet, mert az otthonból nehéz kijutni... Méry Gábor felvétele 4DJÁIC NEKEM? Április elsején közöltük a gyermekotthonokról szóló riportunkat. Még aznap sokan felhívtak bennünket: ..Örökbe fogadnék egy gyermeket, kérem, segítsenek!" Mondanom sem ketl, hogy a legtöbben a kedves, bájos, anyás Zdenkót akarták. És mi csak azt mondhattuk: „Nem lehet." Valóban nem, mert a törvény egyelőre ezt nem teszi lehetővé. Kimondja, hogy olyan gyereket, akiről a szülei nem mondanak le, nem lehet örökbe fogadni. Ehhez viszont elegendő, hogy az anya, vagy az apa félévenként egyszer telefonáljon a gyermekotthonba, vagy írjon egy levelező lapot. Háborog a lelkem! Mert tudom, hogy mennyi a gyermektelen házaspár, aki szívesen örökbe fogadna egy „árvát" és gondoskodna is róla, elhalmozná minden jóval, de leginkább szeretettel, hiszen sokszorosan átéli a meddőség szomorúságát. És azok a gyerekek, akik a szeretetet szomjazzák, kénytelenek továbbra is gyermekotthonban maradni, mivel önző szüleik, akiknek nem is kellenek, nem tesznek egy lépést sem azért, hogy akit felelőtlenül a világra hoztak, jobb körülményekben nevelkedhessék. Csaknem fél éve felhívott egy galántai asszonyka. Kérte, segítsek, örökbe szeretnének fogadni bármilyen egészséges gyermeket, térdig lejárják a lábukat, kérvényt kérvény •után írnak, mégsem megy. Tizenöt éve házasok, mindketten sok procedúrának vetették alá magukat, felépítették házukat, kertjük, autójuk, pénzük van, csak a gyerek, vagyis életük értelme hiányzik. Megígértem: segítek. Könnyelmű ígéret volt, mert azóta is talpalok, kérek, könyörgök, de gyereket nem tudok „szerezni". Ugyanakkor látom, tudom, mennyi az élő szülők „árvája". Ma is furdal a lelkiismeret, hogy „ügyét nem intéztem el." És itt van az abortusztörvényjavaslat. Azt kívánják, minden terhes nő szülje meg gyermekét. Kérdem: mire, kinek? Hogy aztán gyermekotthonokban tengessék életüket, sebzetten lépjenek az élet forgatagába!? Tudom, hogy csak egy bizonyos hányadról kénytelen gondoskodni az állam, de még azt is soknak tartom, mert az a véleményem, hogy mindenkinek egyenlő startvonalat kell szabni, mindenkinek joga van szépen és boldogan nevelkedni, emberré lenni A múlt hét végén három gyermekotthonban nevelkedő kicsit vettem magamhoz. Nagyon élvezték és én is. Gazdagabb lettem, meg ők is. Játszadoztak unokámmal, verekedtek, meg sírtak is, de boldogoknak láttam őket. És csak csodálkoztak, mennyi könyv, diszpárna, csecsebecse, játék van a házban És este valamennyit egyszerre bedugtam a kádba, nem zavart, hogy lubickolásuk után egy tengernyi vizet kelleti felmosnom. Mert a gyermekotthon gyermekei szomjazzák a szeretetet, az otthoni légkört, a valahova tartozást. Ha tehetném, a Szlovákiában levő 150 gyermekotthon ..odakényszerültjeit" befogadnám. Most azonban arra szeretném késztetni olvasóimat, hétvégeken kérjék „kölcsön" a nevelteket, mert ez lehetséges A gyerekek számára minden óra, melyet családban töltenek, ünnep, felejthetetlen élmény. Az oldal anyagát OZORAI KATALIN írta