Új Szó, 1992. április (45. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-23 / 96. szám, csütörtök

7 LAPOZGATÓ ÚJ szói 1992. ÁPRILIS 23. AZ ÖNÁLLÓ SZLOVÁKIA TÖBB JOGOT BIZTOSÍTHAT A NEMZETISÉGEKNEK!!) Ä Literárny týždenník „Másszunk ki a kemence mögül" címmel ter­jedelmes beszélgetést közöl Jozef Prokešsel, a Szlovák Nemzeti Párt elnökével. Az apai ágon cseh származású politikus - aki a saját párt­hívei számára is egyre kellemetlenebbé váló Víťazoslav Moricot vál­totta fel a pártelnöki székben - szakképzettségét tekintve tudomá­nyos dolgozó. Tudományos fokozatát a Szlovák Tudományos Akadé­mia Fizikai Intézete munkatársaként szerezte meg. Egyik kezdemé­nyezője és első elnöke volt a Független Szlovák Szakszervezeteknek. 1990 februárjától pártja képviselője a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Az irodalmi hetilap hasábjain a Milan Augustinnal folytatott beszélgeté­sében számunkra fölöttébb érdekes, s némileg az eddigiektől eltérő megközelítésben nyilatkozik a nemzetiségi problémákról. Az interjú néhány ide vonatkozó részét közöljük. LT: A práca című napilap 1991. október 31 -ei számában Grendel La­jos író a következőket írta: „Mint ma­gyar már régen megszoktam, hogy csupán bábu vagyok a politikai hata­lomért folyó nagy játékban, abban a színházban, amelyben a politikus a ne/vzet megváltójának tartja magát ­csaknem kivétel nélkül. Szerintük azok közé a negatív szereplők közé tartozom, akik le akarják igázni Szlo­vákiát, elnyomni a szlovákokat, (szin­tén kivétel nélkül) s újra létrehozni a Szent lstván-i birodalmat. A Szlovák Nemzeti Párt, de időnként a Demok­ratikus Baloldal Pártja és a Demokra­tikus Szlovákiáért Mozgalom számára is mi vagyunk a fekete Péterek. Ha ezeknek a pártoknak a politikusa ol­csó népszerűségre akar szert tenni a közönség körében, elég, hogy elő­húzza a magyar kártyát. Biztos a si­kere, a szlovákokat a magyarokkal ijesztgetni ugyanis divatba jött s ez nagyon népszerű dolog. Szavazato­kat lehet így szerezni a következő választásokon..." S így tulajdonkép­pen a következő kérdést Grendel úr tette fel. J. Prokeš: Egy ősi szlovák köz­mondás szerint ki mint él, úgy ítél. Úgy tűnik, hogy eszerint ítélkezik Grendel úr is. A szlovákokat a magyarokkal el­sősorban Čalfa úr ijesztgeti. Mint a Szlovák Nemzeti Párt elnöke kijelen­Még mindig reménytelenül üres Rozs­nyó központja, a Bányászok tere. A pol­gármester ígérete szerint, amely a tévé­ben is elhangzott, már márciusban visz­sza kellett ide kerülnie Andrássy Francis­ka szobrának, de a helyzet nem úgy néz ki, hogy erre egyhamar sor kerülne. Franciska szobra még mindig - háttal fordítva - a krasznahorkai mauzóleum' előtt áll. Miért van annyi szóbeszéd hol­mi grófnő szobra miatt? Valószínűleg azért, mivel a rozsnyóiak úgy viszonyul­nak hozzá, mint a prágaiak a „lovukhoz", azaz Szent Vencel szobrához. S a rozs­nyóiakat nagyon sértette, hogy valaki he­lyettük határozott, s 1972-ben Franciskát a térről elhurcolták Krasznahorkaváraljá­ra, s ráadásul az útnak háttal fordították. Tulajdonképpen miért ragaszkodnak a rozsnyóiak s a környékbeliek And­rássy Franciskához, a bécsi konzervató­rium igazgatójának a lányához, And­tem, hogy Čalfa úr nem tagja az SZNP-nek. Úgy vélem, nem szerió­zis dolog Grendel úr részéről, ha azt állítja, hogy a konfrontációt, még­hozzá szenvedélyesen, az SZNP ke­resi. Vagy a szlovákok minden szlo­vákiai magyart Duray úr szerint ítél­jenek meg? Az SZNP arra törekszik, hogy a Szlovák Köztársaság mint szuverén állam minden polgárának otthonává legyen, nemzetiségre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Az önálló Szlo­vák Köztársaság még jobb feltétele­ket biztosíthat a nemzeti kisebbsé­gek fejlődéséhez, mint amilyeneket most élveznek (bár ezek is magasan meghaladják az európai átlagot), mert majd a szlovákok már nem kényszerülnek arra, hogy a saját nemzeti azonosságtudatukért har­coljanak, s vendéglátókká válnak. Ma más a helyzet. Ma tulajdonkép­pen riválisok vagyunk, mert a Cseh­szlovák Szövetségi Köztársaságban de facto a szlovákok is a nemzeti kisebbség helyzetében vannak, s ráadásul kedvezőtlen helyzetben. Nekik nem biztosítja nemzeti önazo­nosságtudatukat semmilyen nemzeti állam, míg a magyaroknak ezt bizto­sítja a Magyar Köztársaság. A tönk­retett magyarországi szlovák kisebb­ség talán ennek világos bizonyítéka. Nem volt s mindmáig nincs kire tá­maszkodnia. rássy Dénes feleségéhez, akinek a férje a nem méltóságos operaénekesnővel való házassága miatt a kitagadás sorsá­ra jutott? Hogyan jött létre a jóságos Franciska, a rozsnyói szegénység patró­nusának a mítosza? Hiszen a történelmi források szerint Franciska házasságkötése után csak­nem kizárólag Münchenben élt, s Rozs­nyón állítólag egyetlen egyszer járt ­azon kívül, hogy Krasznahorkaváralján van eltemetve. Csak ezért a rozsnyóiak nem rendeztek volna gyűjtést az emlék­művére, s nem helyeztek volna tisztes helyre, pont a város közepére - csak úgy akárkit! Andrássy Dénesné született Habla­vetz Franciska nem volt nemesi szár­mazású és sohasem lett grófnő, csak grófné volt,, ezért is volt a tökéletesen kékvérű Andrássy családban a fekete bárány. Ráadásul bizalmatlanságot kel­LT: Tegyük fel, hogy a Szlovák Köztársaság önállósul, s egyedül lesz kénytelen megállni a helyét a politikai és gazdasági harcokban. J. Prokeš: Számunkra a Szlovák Köztársaság nemzeti önállósága nemzetközileg is kipróbált eszköz, amely lehetővé teszi, kialakítja a fel­tételeket Szlovákiának mint állam­nak, s egyben minden polgárának a sokoldalú fejlődéséhez. Azáltal, hogy állami önállóságával nemzet­közileg biztosítottá válik a szlovák "nemzet önazonosságtudata (identi­tása), létrejönnek a szlovákiai nem­zeti kisebbségek konfliktusmentes fejlődésének a feltételei is. Kölcsö­nös viszonyuk a szlovák nemzettel természetes módon elveszti a rivali­zálás jellegét, s kölcsönös együttmű­ködéssé változik, mivel mint egész, versenyezni fogunk például Magyar­országgal helyünkért a nemzetközi fórumokon, de már nem a saját he­lyünkért, a saját székünkért. Ma egy­más között, belsőleg harcolunk, mi­közben a szlovák nemzet hátrányos helyzetben van. Mert amíg a magya­rok nemzeti önazonosságtudata biz­tosított Magyarország önálló állami­sága által, a szlovákok számára ez sehol sincs biztosítva, s ezért még kénytelenek állandóan harcolni. Ez a harc a Csehszlovák Szövetségi Köz­társaság keretén belül folyik, s ne­künk már nem marad erőnk a nem­zetközi téren való küzdelemre. Hogy ez ki számára kifizetődő, nyilván mindenki maga is kitalálja. Ez egy állandóan tartó, kimentő harc, „járá­si" szinten, amely kétféleképpen végződhet. Vagy feladjuk nemzeti önazonosságtudatunkat, s természe­tes vágyunkat a nemzetközi poron­don való szereplésre, vagy bebizto­sítjuk a részvételünket ezen a poron­don azáltal, hogy a Szlovák Köztár­saság a nemzetközi jog szubjektu­mává válik. Nemzeti identitásunkat azért mégsem adhatjuk fel. tett a bohém művészvilághoz való tarto­zása miatt is - de lehet, hogy éppen ezért rendelkezett - modern kifejezéssel - erős szociális érzékkel s jótékonysági hajlamokkal. Éppen ezért vált Gömör­ben népszerűbbé és közkedveltebbé, mint bármelyik méltóságos rokona. Ő ösztönözte a férjét, hogy jótékony cé­lokra is adományozzon valamennyit a jövedelméből. S ezek nem voltak jelen­téktelen vagy szimbolikus összegek. Az Andrássy-család támogatta például a szegénysorsú művészeket, 70 ezret adományozott a rozsnyói aggház építé­sére, hozzájárult a rozsnyói árvaház, a jolsvai kórház és más intézmények fenn­tartásához. Mielőtt századunk elején Franciska meghalt, nagy összeget ha­gyott a szegényekre és az özvegyekre. Ezért érthető, hogy a rozsnyói szegény­ség hálásan emlékezett rá, s gyűjtést rendezett szobra felállításához, amely 1905-től ékesítette a várost, s az I. kate­góriába sorolt műemlékek közé tarto­zott. Társadalmunk konszolidációs idő­szakát azonban Franciska nem élte túl Rozsnyón. A hetvenes évek elején az akkori vá­rosatyáknak nem tetszett, hogy a főtér nem rendelkezik semmilyen szocialista monumentális alkotással, csak holmi operaénekesnő szobrával, aki fogott magának egy grófot. Az egész történet legfigyelemreméltóbb része egy V. Len­ka álnév mögé bújt úr cikke, amelyet 1972 májusában közölt a Pravda. And­rássy Franciska rovására írta a jobbá­gyok deresre húzását, a megvessző­zést, a korbácsot. Az egész Andrássy­család, sőt az összes hűbérúr bűnét Franciska vitte el. Mit sem változtatott az egészen, hogy a 19. század végén a jobbágyok kínzása már kiment a divat­ból, s hogy az effajta vádak ellen szót emeltek a rozsnyói történészek is. A Pravdának mindig igaza volt. Nem vet­ték figyelembe, hogy a rozsnyói műem­Kísérieteztünk a közös állammal hetven évig. Nem vált be. Kísérle­teztünk a szocializmussal (mellesleg Prágából érkezett hozzánk), nem vált be. Ne aludjuk át ezt az időt, s másszunk ki a kemence mögül. Kü­lönben lehetséges, hogy mi magunk zárjuk be magunk mögött egyszer s mindenkorra az ajtót. Az önálló Szlovákiát nem helyez­hetjük át, a geopolitikai realitásokat nem változtathatjuk meg. Tehát szá­molnunk kell velük. Az alapvető rea­litás az, hogy egy nagyon kicsi és érzékeny területen élünk Németor­szág és Oroszország között, olyan területen, ahol a hatalom másféle kultúrája kezdődik. Ősidők óta a kultúrák és a politika közép-európai határvonala vagyunk. Ez a szó szo­ros értelmében politikailag-szeizmo­lógiailag veszélyes terület. Főleg an­nak a számára, aki nem tud kijönni legközelebbi szomszédaival. Nem kétlem, hogy ezekkel az államokkal - Ukrajnával, Magyarországgal, Len­gyelországgal, Ausztriával és a Cseh Köztársasággal - képesek lennénk jó szomszédok lenni, s ki­váló gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatokat alakíthatnánk ki. A legproblematikusabbnak tűnik mind­ez a csehekkel. Minél előbb kultu­ráltan szétválunk, annál jobb kap­csolataink lesznek a jövőben. To­vábbá van itt egy, főleg történelmi tehertétel a Magyar Köztársaság­gal való kapcsolatunkban. Itt is vannak utak, s mindkét részről, hogyan találjuk meg egymáshoz a jó kapcsolatokat. Szlovákiának Bu­dapest részéről szüksége van a vi­lágos beszédre, az egyértelmű biztosítékra, amely letörli a múlt árnyait. Mi mint nemzet az állami önállóság kikiáltása ytán bizonyos lélektani ráhangolást nyerünk a szlovák délvidék problémájának szemlélésére, nem mint veszélyre, de mint az egésznek egy sajátsá­gos részére. Ezt az egészet a sa­játunknak kell tudnunk, s ezt Bu­dapestnek is respektálnia kell. E bizonyos pont után kapcsolataink minden bizonnyal megjavulnak. Jozef Prokeš Literárny týždenník, 1992. április 4. lékvédők sohasem értettek egyet Fran­ciska áthelyezésével, ennek ellenére 1972-ben egy szép napon Rozsnyó központjában ott termettek a pompáza­tos felszabadítók, Franciskát pedig el­szállították, s felállították Krasznahorka­váralján, háttal az útnak. Edita Kužniero­vá a rozsnyói műemlékvédő hivatalból Franciska sorsát lakonikus tömörséggel így foglalta össze: „Nem ismerték el őt s sem a grófok, sem a kommunisták. A kommunisták azért, mert grófné volt, a grófok pedig azért, mert valójában so­hasem volt grófnő." Átszállításának tör­ténetéhez tartozik az a gyöngyszem is, hogy az emlékmű öntöttvasból készült díszkerítése egy volt funkcionárius ud­varába került, s nyilván máig is ott van. így volt ez általában annak idején... Röviddel a novemberi rendszerváltás után Rozsnyón szót emeltek a főtér egykori ékessége visszaállítása ügyében, s az új városatyák számára előnyös vá­lasztási programot jelentett megígérni Franciska visszahozatalát. ígérni köny­nyű, de az ígéretet betartani nehéz. A felszabadulási emlékmű nem kis pén­zért már néhány tíz méterrel tovább ke­rült, csak a hatalmas márványtalapzat maradt meg belőle. Most a rozsnyóiak körülötte járkálnak, s várják, mi történik. Úgy tűnik, erre még majd néhány hóna­pig várniuk kell. A műemlékvédők azt akarják, hogy a tér a szoborral együtt eredeti állapotába kerüljön vissza, a te­rület elrendezésével együtt, s ezért nem ért egyet a szobor ideiglenes áthelyezé­sével. De ez nem lesz sem könnyű, sem olcsó. Már most is hallatszanak olyan hazafias hangok, hogy vajon valóban szüksége van-e Rozsnyónak egy olyan úriasszony szobrára, aki származását tekintve cseh, egész életét német kör­nyezetben töltötte, s fogott magának férjül egy magyar grófot. És a tér egyre csak üresen áll.... Eva Čobejová Smena, 1992. március 10. HIÁNYZIK AZ ERŐS, DEMOKRATIKUS JOBBOLDAL A jobblábra való sántítás még nem fe­nyeget minket címmel ír terjedelmes esz­mefuttatást Soňa Szomolányiová a Kul­túrny život hasábjain. A szerző - akit an­nak idején a Nyilvánosság az Erőszak El­len politikai mozgalom vezető személyisé­gei között ismerhettünk meg - cikkében a szlovák politikai élet időszerű kérdéseivel, választások előtti problémáival foglalko­zik. Megállapítja, hogy a szlovákiai politi­kai színtér kiegyensúlyozottságát inkább a megfelelő befolyással bíró demokratikus jobboldal hiánya veszélyezteti, semmint a baloldal gyengesége. Az a kelleténél erö­sebb ahhoz képest, ami szükséges lenne a politikai színtér kiegyensúlyozottságá­hoz. A további probléma az, hogy a szlo­vák baloldalon belül nincs befolyásos helyzetben az európai típusú • szociálde­mokrata orientáció. A balratolódás a szlo­vákiai politikai helyzet sajátossága, s na­gyon kellemetlenül emlékeztet 1947-re. Akkor a demokratikus baloldal gyengesé­ge lehetővé tette a kommunisták felzárkó­zását, s előkészítette országos méretű győzelmüket 1948 februárjában. Mivel itt, Szlovákiában azzal szoktunk büszkélkedni, hogy a háború utáni első választásokon nem hódoltunk be a kom­munizmusnak (a nemzeti irányultságú po­litikusok ehhez hozzáteszik a cseheknek szóló vádat, hogy a kommunizmust Prá­gából erőltették ránk), szükséges volna, ha nem állnánk meg 1946-ban, s elmon­danánk az egész történetet Husák jelen­tős szerepét beleértve a kommunizmus meghonosításában. Bár a szlovák nemzet többsége akkor a választásokon a kom­munizmust elutasította, más szlovákok ­a kommunista képviselők - azt erre a többségre ráerőszakolták. S a többség végül ezt az ideológiát magáévá tette. Ma ez a többség - keresztény orientáltsága és szociális mentalitásának rurális típusú konzervativizmusa dacára hagyományos „földhözragadtságának" köszönhetően ­csak nehezen mond le baloldali hitéről. A választási preferenciák alapján ezt vallja magáénak a szlovák népesség nagyrésze s tettekkel igyekszik érvényesíteni a kü­lönböző színezetű politikusoknak csak­nem teljes garnitúrája (DBP, DSZM, SZNP, SZKDM). Úgy tűnik, a szlovákoknak a gazdasági válság legmélyére szükséges zuhanniuk ahhoz, hogy eléggé átérezzék: a balra te­keredő utak, legyenek azok bármennyire nemzetiek és önállóak, nem vezetnek a jól működő és szabad társadalom felé. Merem állítani, hogy a nemzet erköl­csösségéről kellőképpen tanúskodik azoknak a politikusoknak az erkölcsi és intellektuális szintje, akiket az emberek a szabad választásokon megválasztanak. Más szóval a szabad választások eseté­ben érvényes, hogy a nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ebből a szempontból számunkra a mi történelmünk nem sok derűlátással bíztat. Sem Tiso, sem Husák, akiknek sok erkölcs­telenséget csak szlovákságuk miatt bo­csátottak meg, nem ad okot a nemzeti büszkeségre. V. Mečiar fellépése erre az emelvényre csupán az erkölcsi relativiz­mus ideológiai folytatása lenne, s.a mi te­hetetlenségünknek a bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk a totalitárius múlt fel­számolására. Á szlovák politika eme alak­jairól kialakított elvi állásfoglalás hiánya a legmagasabb politikai reprezentáció ré­széről nem járul hozzá a nemzet politikai kultúrájának érettségéhez. Ezért a következő választás a demok­rácia vizsgája lesz a szlovák népesség annak a részének a számára, amely nem dőlt be a nacionalista demagógia csábí­tásának. A politika' a lehetőségek művészete. Itt az ideje nagyon reálisan és önkritikusan felmérni, mit vártunk el, s mi következik majd akkor, ha a választásokon a demok­ratáknál nem az értelem, hanem a frusz­tráció s a be nem teljesült elvárások érzé­se jut túlsúlyba. Ha a demokratikus jobb­oldal tpártjai nem képeznek elegendő egyensúlyt a Szlovák Nemzeti Tanácsban a baloldallal szemben, amely inkább erős mint demokratikus, akkor ez nem csupán egy párt kudarcát jelenti, ez a demokrácia veresége lesz Szlovákiában. Soňa Szomolányiová Kultúrny život, 1992. március 26. Uraim, van egy olyan érzésem, hogy választók nélkül is megnyerjük a választásokat... Ľubomír Kotrha rajza (Hazai magyar pártjaink és mozgalmaink szíves figyelmébe ajánljuk). Az oldal anyagát összeállította; KULCSÁR TIBOR FRANCISKA VISZONTAGSÁGOS VISSZATÉRÉSE

Next

/
Oldalképek
Tartalom