Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-10 / 59. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA 1992. MÁRCIUS 10. A

mivel ő csak Istent tisztelte meg — az Úr haragjának és kegyelmességének nagyvoltáról énekelve —, ruházzuk rá'a zsoltárköltőre. Itt-ott vitázva is azokkal, akik Szenczi Molnár Albert tudásának, költészetének nagyvoltában kételkedtek. MŰVEI Nagyságát súlyra is mérhetjük. Vele, az első magyar versfordítóval senki versenyre nem kelhet azóta sem a kiadások számában. Zsoltárai külön is, Károli bibliájával is, énekeskönyvekbe belefoglalva is újra meg újra megjelentek, immár „össze nem adható hatalmas példányszámban. S nem maradtak csupán kálvinista egyházi énekek. Került belőlük más felekezetek énekkincsébe, még a Cantus catholicibe is. S beleépültek — ha nagyon válogatva is — a nemzeti verstudatba. „Tebenned bíztunk, eleitől fogva"— a református temetések komor hitvallását különféle rendű és rangú írók idézték, biztos hatásra számítva. De senki sem olyan erővel, mint József Attila, mikor visszájára forgatta a zsoltárt: „Magamban bíztam eleitől fogva..." A zsoltároskönyv mellé katekizmust, imádságos könyvet is adott egyházának, Kálvin Institutióit, s más vallásos műveket. S ő gondozta — nem egész két évtizeddel a vizsolyi első kiadás után — Károli Gáspár bibliájának első külföldi kiadásait: a hanauit, majd néhány évre rá az oppenheimit. Még a zsoltároskönyv és a biblia előtt elkészítette és kinyomtatta a legelső latin— magyar ós magyar—latin szótárt. Kisdiákkorában támadt rá először szomorúság, hogy a magyaroknak nincs olyan szótáruk, mint a németeknek a Dasypodiusé. Strassburgban 1595-ben Pappus professzor bevitte a könyvtárába, megmutogatta sokféle nyelvű szótárait, bibliáit, s azt kérdezte: „Van-e a magyaroknak bibliájuk, s latin szótáruk?" — Bibilia már van, szótár még nincs magyarul — ennyit mondott csak. De magában erős fogadást tett, hogy ezt a tartozást ő fogja leróni nemzetének, s áz utókornak. így írta meg ezt a jelenetet 1604-ben, szótára előszavában. S az utókor meg is becsülte a strassburgi néma fogadalom teljesítését. 1803-ban jelent meg utoljára Pápai Páriz Ferenc híres szótára. Ez a jócskán megbővített kiadás is szinte érintetlenül őrizte Molnár Albert eredeti címszavait: nehésség (difficultas), nehésség (morbus caducus), nehéz, nehezecske, nehezdelem, nehezedett fejű, nehezei ve, nehezemésztés, nehezen, nehezenhuddás, nehezenléhellő... s még vagy tíz származéka a nehéz szónak. Okkal írta Bod Péter, a szótár második átdolgozója az 1782-es kiadás címlapjára: „A nagyhírű férfiú, Szenczi Molnár Albert által egykor nagy gonddal összegyűjtött magyar—latin szótár..." A kegyeletes szótárkiadó utódok olyan szavakat is átvettek tőle, amelyek közben kikoptak a használatból, s naiv bájukkal ütnek ki a sorból: levegőcsináló (bádogos), félek szabású (subtimeo), tóvá leszek (stagno), kóstitásnak, kóstolásnak okárt egy kis borocskát iszom, sziricsölök (pitisso). Magyar grammatikája nem az első ugyan, de eredeti koncepció. Friss nyomait mutatja, miként tusakodott a latin nyelvtannal, hogy próbálta nyelvünk természetéhez hozzáigazítani a latin kategóriákat. Még talán azt is kiolvashatjuk belőle, hogy német diáktársait, s pártfogóját, hesseni Móric fejedelmet, álmélkodásba akarta ejteni a magyar nyelv toldalékoló természetének végletes példáival. Mi másért írt volna bele nyelvtanába ilyen szósort: „eltávoztathatatlanul, eltávoztathatatlanságára, eltávozhatatlanságaitok, eltávozhatatlanságaitokért." (Ma is élő szép szokás, csak éppen a paradigma lett más, amivel rémítgetjük idegenajkú barátainkat.) A latin—magyar szótárral és a latinul írt magyar grammatikával többszörös célja volt. Tankönyvet akart adni (ahogy zsoltárt, bibliát is) a hazai tanároknak, tanulóknak. A netán arra hajlandó idegeneket is ezzel akarta rákapatni nyelvünk tanulására. A magyar nyelv ezzel a két könyvvel kért és kapott helyet az európai tudós respublikában. De mindjárt megmutatta különlegességét, társtalanságát is, kontrasztív töprengésekre serkentve a grammatikusokat. Nyelvi érdeklődését, öntudatosságát hazulról, családjából hozta magával. Már születésével nyelvi vitát lobbantott fel szülei közt. Szent Egyed napjának előestéjén jöt világra, ezért a'pja Egyednek akarta kereszteltetni. De anyja vétót emelt: Egyed azt is jelenti: zabáld; ne legyen a gyereknek ilyen kétértelmű neve. így kapta aztán apjának nevét, az Albertet. Anyanyelvi önérzete nem is Szencről, hanem Erdélyből datálódik. Szótárját ezzel ajánlgatta a magyar és erdélyi ifjaknak: „Olyan famíliából születtem, ahol a régi magyar nyelv romlatlanul megmaradt. Őseim erdélyi székely nemzetségből származnak, akiket azzal dicsérnek, hogy az ő magyar nyelvük a legtisztább". Azt hinné az ember, hogy aki büszke romlatlan nyelvére, az rögzíteni akarja a nyelv állapotát, vagy éppen archaizálni az élő nyelvvel szemben. Ő ellenben éppen azt érzi: gyorsan avulnak a szövegek. A hetven évvel ezelőtti német Miatyánk már tiszta nevetség, senkinek eszébe se jutna úgy mondani. Bár „lábánál forgott a böcsületes embernek", Károli Gáspárnak, a kegyelet nem tartja vissza attól, hogy „a szólásnak dísztelen módját" kigyomlálja a vizsolyi biliából. Egynéhány évtized alatt páratlanul sokat fejlődött akkor a magyar nyelv, stílus, verselés, helyesírás. Ő ennek a fejlődésnek tanúja is. Biztos ízléssel választja ki Balassit az istenes énekek szerzői közül, mint legjobb verselőt. S ugyanilyen határozotttan ítél a prédikációs kötetekről: Méliuszén kívül egy sem méltó arra, hogy megint kinyomtassák. REJTÉLYEI Az első: hogy tudta ezeket a nagy munkáit végbevinni, vándorlásainak, nyomorúságának egy-kétéves szüneteiben. Legmegdöbbentőbb bravúrja a zsoltárfordítás. Naplójába azt jegyezte be, hogy az első százzal 1606. március 9-től május 24-ig lett készen, a maradék ötvennel (ami kis híján ugyanannyi versszak), szeptember 1-től 23igA legkedvesebb zsoltárokból már jóval előbb készen lehetett a fordítása. Újesztendő napját 1598-ban Heidelbergben azzal ünnepelte, hogy reggel négytől ötig magyar, latin és német zsoltárokat énekelt. Ezek a latin és német zsoltárok bizonyosan a francia dallamokra készültek. Elképzelhetjük, hogy már akkor a maga verseit énekelte, ugyanezekre a dallamokra. Ha így volt is, nem kisebb a teljes zsoltár csudája, hiszen a nehezebbek, a kevésbé szívből jövők maradtak hátra. A másik rejtély: bár Németországból szüntelen hazavágyik, s barátai, hívei sürgetik is hazatelepedését, hosszú időn át csak látogatóba tér vissza Magyarországra, nem sikerült itt megtelepednie. 1610-ben megjelent Magyar Grammatikádba lírai mondatokat szőtt bele: „Szencen lettem e világra. Visszamegyek Szencre. Tatár dúlja Magyarországot". Ilyen különös módját találta annak, hogy válaszoljon hazulról jött levelekre. Ezek elpanaszolják török és tatár hadak dúlását, s ugyanakkor hazahívják őt, extatikus sürgetéssel. „... a több atyafiak is, megfosztva lévén igaz tani tótul, lelkipásztortul, Kegyelmednek aiájöttét, mint egy angyalét a Kegyelmedtől való tanulásért úgy akarnák". Időbe tellett, míg rászánta magát az útra. Feleségül vette előbb Kunigunda asszonyt, akit kalandor férje Vietor Konrád elhagyott, három kislányával együtt. 1612. július 24-én, első fia születése előtt egy héttel azt álmodta Szenczi, hogy Győrbe kell költöznie. Az álmokra ő nagyon figyelt. Ezt is komolyan vette, s októberben már csakugyan Győrben volt. De nem telepedett meg, sem ott, sem máshol, csak éppen adományokat vett át, Győrben például két aranyat. Az év végére már megint Németországban volt, aztán három éven át újra Magyarországon és Erdélyben utazott. Mi hajszolta ezekre az utakra, napról napra más városba? Naplójából azt is kiolvashatjuk, hogy adományokat gyűjtött adósságai rendezésére. Afféle „tudós koldulás" volt, ahogy Csokonai mondta a maga sorsáról. De hogy lehet az, hogy akit angyalként vártak haza, nem talált magának helyet, nyugalmas itthoni állást? Úgy látszik, hogy asszonyi aggodalom, aszszonyi sírás tartotta ott, vagy húzta vissza oda, újra Németországba. „Az erdélyi felséges fejedelemnél, Bethlen Gábornál kis tisztességes hivatalom, fizetésem lőtt volna — mondja a Naplóban — hogyha törők és tatár hírekkel elrémítött gyenge német házam népét oda bévihettem volna." Kunigunda aszszony, meg a három mostohalány szólt közbe. S elég szerencsétlenül. Mert közben fordult a kocka: a magyar protestánsok fellélegezhettek egy kicsit, Németországot pedig a harmincéves háború sanyargatta. Tilly zsoldosainak barbársága fölért egy tatárjárással. 1625-ben írja: „Nem csoda-é az, hogy itt a mi országunkban ennekelőtte húsz esztendővel, itt Kassán elkezdvén egész Erdélyig mind el akarták az evangéliumot nyommasztani, annak igaz patrónusait a magyar nemzetségben el akarták tőrleni... Szinte csak ez is csuda, hogy az ki most ezt magyaról írom az Isten anyaszentegyházának dicsőségéről, ennekelőtte három esztendővel mesze földön felfiggesztetvén kínoztattam, pörzsöltettem az ellenség tű". Minden viszontagságos út jónál rejtélyesebb az, hogy életének utolsó évei homályba vesznek. Bethlen Gábor 1626-ban Kassán rendelt neki szállást, majd Kolozsvárott élt haláláig. Sírját nem ismerjük, de sírversét, Bisterfeld professzor sokat sejtető disztichonját igen. Ez pedig azt mondja, hogy Németország a menedéke volt, de hazája a számkivetés helye. Ha ő is megírta volna Mentségét, mint a hozzá hasonló sorsú Misztótfalusi Kis Miklós, többet tudnánk erről a számkivetésről. Vagy meg is írta, csak elrekkentették ellenségei a kínos dokumentumot? ZSOLTÁRAI „Diák, írj magyar éneket" — neki ennek a fordítottját mondták Debrecenben. Tizenöt éves korában már magyar verseket írt ott, de tiltották tőle, s ha szert tett magyar könyvre, kiverették a kezéből,fiehogy a latint elhanyagolja miattuk. Nagyon szívére vehette ezt az inzultust, mert ingerülten ír róla szótárja előszavában. Hihetjük, hogy akkor fogadta meg: magyar költő lesz. Mintaképnek Balassi Bálint versét idézte zsoltárkönyve előszavában. Ellenpéldának pedig Tinódit, akinek vala-vala rímeivel megkacagtatta német barátait. Verset is írt Balassi módján, alkalmi buzdítást Dengeiegi Péternek, aki megvédte az ő bibliáját a pápista kritikusokkal vitázva. Delengi Pétert Hlyen munkáiért Álld meg Isten sok jókkal! Hogy rontson s építsen, Tévelygőt térítsen Efféle írásokkal, Mise, bálvány ellen Hogy gyakran kikeljen írásból vött sulykokkal Bizván az Krisztusban. Tusakodjék bátran Az pilises tulkokkal. De — mint Szabolcsi Bence kimutatta — a francia zsoltárdallamokban is rátalált a Balassi-strófára. 1607-bern, „Magyar zubbony-köntöskében~ öltöztetött" zsoltároskönyvének előszavában fontos dolgokat mond fordításáról. Zsoltárainak helyes méltatása azon múlik, jól értjük-e nyilatkozatait. • Láttuk az elébb, milyen példát írt az irdatlan" hosszú magyar szavakra. Erre céloz itt is: „Annak okáért meggondolhattya minden, minemő nagy munkával kellett énnekem az hosszú magyar igéket (szavakaat) az francia apró igékből álló versekre formálnom, holott egy syllabával (szótaggal) sem tehettem többet hozzá, sem az sensustói (értelemtől) nem kellett eltávoznom". Tömöríteni kellett hát a magyar verset. De ehhez nem egy helyen Lobwasser német zsoltárának szószaporítása adott neki teret a versben. Ahol németül ez volt: Und dass ich's kürzlichst sag's, Du machest, dass ich mag Mein Haupt empor aufheben... ott ő így „fordít": És nagy tisztességre Fejem dicsőségre Idővel felemeled. „Hogy azt legrövidebben kimondjam..." — ellene mond ez a toldalék az ének szituációjának. Ki is hagyta Szenczi, bizonyítván, hogy nemcsak a magyar verselés gyarlóságának kritikusa, hanem a németnek is. Ahogy ő fordítja: magyar versbeszód, a közölés figurája, amelyet számtalan helyen alkalmaz zsoltáraiban. Latin poétikából pedig ezt nem tanulhatta. Mikor tehát azt írja: „Dávid Zsoltárit az Lobwasser Ambros Doctornak német versei szerint formáltam és összeszorítottam..."sőt ezt: „Lobwasser vezető zsinórját követtem ez fordításban... — óvakodjunk szó szerint érteni, amit mond. Nézte a német verset, nézte a franciát, a latint, de előtte volt Károli szövege és sok régebbi magyar zsoltár-átköltés is. Ahol alkalmas magyar kifejezést, sort talált, azonmód beleszerkesztette a maga zsoltárába. Néhol azért németes kifejezés is belecsúszott a magyar versbe, mint a 90-be ez: "Az embereket te meg hagyod halni...' Furcsa ellentmondás van a zsoltároskönyv sorsában: költői sikeréhez zenei bukás járult. ... „sok időtől fogva az én ínségimben gyűlölőim ellen vigasztaltam magamat..." — írja a zsoltárokról. A hívek sok-sok nemzedéke megkapta tőle ezt a vigasztalást. A francia és német földet megjárt héber zsoltár csalhatatlan magyar, falusi hangulatú versként érkezett hozzánk: Minden én ellenségim között Gyaláznak esmeró'sim. Kik midőn látnak az ház előtt Félre térnek előlem, Nem jönnek szembe vélem. A nemzet is magára ismerhetett a zsoltárokban. Népedet te semminek tartád, És őket olcsón eladád, Igen kevésre böcsülléd, Csaknem ingyen odavetéd. Azt tőd, hogy mi ellenségink, És akik mi környülünk laknak, Mindenfelől mi szomszédink Minket nevetnek és csúfolnak. A verseket megértették, megszerették itthon, de már az első köszönőlevelek azt tudatták Molnár Alberttel:„...minthogy a magyarok nem tanulják a muzsikát, nem találják fel az nótáját mindeneknek". A harcos hugenotta indulók, a feszes ritmusú dallamok hosszan széthúzódtak, elbizonytalanodtak a magyar éneklésben. Maróthi György is sikertelenül próbálta őket viszafranciásítani a tizennyolcadik században. ^^^ ^^ ha ellaposodott dallammal is, 1 fZjl mégis tovább élt a híves pam^r takra kívánkozó szarvas, a kies folyóvízre legeltető pásztor, a fűzfákra függesztett hegedű, a cimbalmi zengésben hangozó dicséret és a négyszáz éve született Szenczi Molnár Albertnek sok más eleven költői képe. Az a Bisterfeld-emlegette számkivetés csak őt magát sújtotta itthon, a művét nem. (Élet és Irodalom) VARGHA BALÁZS: SZENCZI MOLNÁR ALBERT NAGYVOLTA