Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-04 / 54. szám, szerda

1992. március 4. «ÚJ SZÓ. SPORT PLUSZ 10 HATÁROK NÉLKÜL • VÉGE AZ „AMATŐRIZMUS­NAK". Az úgynevezett „amatőrizmus" egyik utolsó fellegvárának számított Svédország, ahol eddig elvileg csak néhány profi futballistát tartottak szá­mon. Az elavult rendszert azonban a skandináv országban Is megszüntetik, s a jövőben hivatásos labdarúgóknak számítanak majd azok a játékosok, akik egyesületüktől több mint 3000 dolláros juttatást vesznek fel különböző címe­ken. Ennek a döntésnek nyilvánvalóan sokan nem örülnek, hiszen a svédeknél közismerten szigorúak az adótörvé­nyek. • ROBSON KÁRTÉRÍTÉSE. A To­day című brit napilap kártérítést fizetett és bocsánatot kért Bobby Robson volt angol szövetségi kapitánytól, miután az újság hasábjain az 1990-es világbajnokság után a szakembert .árulással" vádolták. Mint emlékezetes, Robson az olaszországi Mondialét követően elhagyta az angol vá­logatottat, s a holland Eindhoven edzője lett. A Today egyik munkatársa azonban felháborodott amiatt, hogy Robson már akkor megkötötte a szerződést a PSV ve­zetőivel, amikor még hivatalban volt. Az ügy végül a londoni Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol viszont úgy ítélték meg: az újságíró alaptalanul sértegette a futball­edzőt. A szigetországban az ilyesmi pedig nem olcsó mulatság... • EUSEBIO SZOBRA A lisszaboni Luz stadionban nemrégen avatták fel a Benfica történetének legnagyobb fut­ballsztárját, a mozambiki születésű Eu­sebiot ábrázoló szobrot. Az alkotás ál­lítólag éppen azt a pillanatot örökítette meg, amikor az egykori csatár az ango­lok kapuját bombázza. Ezt az ajándékot Eusebio ötvenedik születésnapjára kapta klubjától. H CSAK A FRANKFURT? Meglehe­tősen lesújtó véleményt formált az őszi Bundesliga színvonaláról Franz Becken­bauer, aki mint ismeretes, a kétségbee­sett müncheni vezetők kérésére tavaly el­vállalta a Bayern alelnöki tisztét. A „Kai­ser" úgy véli, a mai német mezőnyben csupán egyetlen csapat emelkedik ki az átlagból: az Eintracht Frankfurt. A többi­ek, beleértve saját együttesét is, egysíkú futballt művelnek. • AUDENCIA A PÁPÁNÁL A mos­tani olasz bajnokság meglepetéscsa­patának, a Foggiának a tagjait nemrégi­ben ritka megtiszteltetés érte. Az együttes ugyanis Rómában vendég­szerepelt, s a futballisták, ha már arra jártak, rövid kihallgatásra „beugrottak" II. János Pál pápához, őszentsége arra kérte a játékosokat: egymásért, és ne egymás ellen küzdjenek a pályán, is­mert, hogy a lengyel születésű egyház­fő egykor maga is aktív labdarúgó volt, s a játék Iránti szeretetét sohasem tit­kolta. „A futballnak a szolidaritás, a hű­ség, az együttműködés és a barátság legalább olyan fontos alapeleme, mint a technikai tudás" — mondta II. János Pál a Fogg iából érkezett látogatóknak. • HOVÁ A „NŐI MARADONA"? A tavalyi, Kínában rendezett világbajnokság legnagyobb sztárja a győztes amerikai csapat vezéregyénisége, a torna gólkirály­nője, Michelle AkersStahl volt, akit azóta leggyakrabban a .női Maradonaként" em­legetnek a szaksajtóban. Nos, a 25 eszten­dős, oriandói illetőségű hölgy máris válo­gathat az ajánlatok között, bár annyit, mint az .igazi" Maradonéért, előreláthatólag soha nem fognak fizetni érte. A női labda­rúgásban élen járó skandináv országok­ban mindenesetre szívesen látnák a nagy­szerű csatárt, akit a világbajnokságon kép­telenek voltak tartani a hátvédek. • MAGYAR GÓLLÖVŐK. Ha vala­mit nehéz lesz a mostani magyar labda­rúgóknak megközelíteni, az éppen Szusza Ferenc, Zsengellér Gyula vagy Schlosser Imre teljesítménye: a kis hí­ján 400 NB l-es gól elérése. Az örök­rangsor élcsoportja: Szusza Ferenc (Újpest) 393 gól, Zsengellér Gyula (Sal­gótarján, Újpest) 387 gól, Schlosser Imre (Ferencváros, MTK, Ferencváros) 361 gól, Takács II József (Vasas, Fe­rencváros, Szürketaxi, Soroksár) 359 gól, Puskás Ferenc (Kispest, Honvéd) 358 gól, Sárosl György (Ferencváros) 350 gól, Szilágyi Gyula (DVSC, Vasas) 313 gól, Deák Ferenc (SZAC, Ferenc­város, Újpest) 303 gól, Bene Ferenc (Újpesti Dózsa) 303 gól, Toldi Géza (Ferencváros, Gamma, Szeged, Zuglói MDISZ) 271 gól, Albert Flórián (Ferenc­város) 258 gól, Fazekas László (Újpesti Dózsa}, 251 gól, Tichy Lajos (Honvéd) 247 gól, Kocsis Sándor (Ferencváros, Honvéd) 246 gól, Kozma Mihály (Sze­gedi EOL, Honvéd) 235 gól, Hidegkúti Nándor (Elektronmos, HAC, MTK) 232 gól, Nemes József (Kispest) 214 gól, Cseh II László (MTK, Phöbus) 201 gól, Dunai Antal (Pécsi Dózsa, Újpesti Dó­zsa) 200 gól. (le) A FUTBALL JELENE ÉS JÖVŐJE (2.) BESZÉLGETÉS MEZEY GYÖRGY EDZŐVEL Az Interjú első részét—a Magyar Hírlap alapján — lapunk elmúlt szer­dai számában közöltük. Most folytatjuk a magyar szakember érdekes esz­mefuttatását a „sport királyáról". * Hogyan működik ez a néme­teknél, angoloknál, olaszoknál? — Ott megőrződött a tradíció, s min­den klub körül van egy széles, tehetős ré­teg, amely áldoz a csapatára. Figyelje meg: Nyugaton a stadionok sehol sem a villanegyedekben állnak, hanem a tö­meglakónegyedekben. Az ott élők a sivár negyed szívének tekintik a stadiont, me­lyek egészen mások, mint nálunk. Tisz­ták, szépek és úgy vannak megépítve, hogy a közönség főszereplőnek érzi ma­gát bennük. Tudja, hogy ő is fontos — és valóban az. Azokban a forró katlanokban egy néző ordítása is oroszlánbőgésnek hangzik. Havalaki föláll és elindít egy hul­lámzást, az végigfut körbe a lelátón. Ott a meccs közösségi ünnep, ahol átélhetik az együvé tartozást — zászlókkal, klubszí­nekkel, jelvényekkel. A mi stadionjaink­ban kosz, piszok, málló falak fogadják a nézőt, a hang szétszáll, a hangulat ele­nyészik, együtt lélegző, lelkes és lelkesítő tömeg helyett fanyalgó, magányos em­berek álldogálnak a lelátókon. A környe­zet nagymértékben hozzátartozik a fut­ball vonzerejéhez. Majdnem ugyanannyi­ra, mint a jó játék. S a mai néző nem is vár feltétlenül bravúrokat. Húsdarálóban ne­héz táncolni. A közönség elégedett, ha látja, hogy a játékos teljes erőbedobással küzd, mindent kiad magából a győzelem érdekében. A harmadik föltétele a siker­nek a tömegkommunikáció, amely a gyenge meccseket is képes élménnyé varázsolni. Nem hazugsággal, hanem az­zal, hogy kimazsolázza a pozitívumokat. Nem mindegy, hogy a szurkoló mit hall arról a mérkőzésről, amelyet maga is lát. Kohut-szögből ma szinte lehetetlen gólt lőni. Ilyen bravúr nagyon ritka, mert mire a játékos odaérne, már ötször a földre döngölnék a védők. A kommentátor tehát azt dicséri, amit lehet. A méterekről beve­tődő bekk önfeláldozását például. A gó­lért nem a kapust fitymálja, hanem a csa­tárt dicséri. Ha a kapus megfogja a labdát, a helyezkedést, a reflexeket emlegeti, nem a „gyatra" lövést. A futballt segíteni akaró szpíker és újságíró vonzóbbá teszi a játékot, mert a szép mozzanatokra kon­centrál. Ebben nincs semmi csalás, még­is mindenkinek jobb a hangulata: néző­nek is, játékosnak is, edzőnek is. * Attól tartok, a magyar tömegkom­munikációt nem ez a mentalitás jelemzi. Nálunk túl sok jó szakember ír és be­szél a fociról, akik mélyen átérzik a fe­lelősségüket. Tudják, hogy nem hall­gathatnak a hibákról, s minden nap fi­gyelmeztetniük kell a túlzott derűlátás­ból fakadó veszélyekre. Most már olyan mélyen van a magyar foci, hogy a ritka győzelmeknek sem szabad örülni, mert a győzelem szakmailag Indokolat­lan és elbizakodottá tesz. —Való igaz, a hazai pályák környékén nincs sok öröm. Egy nyűgös világban, nyűgös játékosok játszanak nyűgös kö­zönség előtt, fanyalgó tömegkommuni­káció asszisztálásával. A honi foci bajai között ez is ott van a főhelyen. Még a meglevő értékeinket is eldugjuk, és a ke­vés jónak sem tudunk örülni. * De hát a világfutball sem olyan jó. Rengeteg az unalmas meccs, óriási a hajtás, a csapatok darálnak, de nemi­gen bírnak egymással, ritka az emléke­zetes, szép megoldás, a legtöbbjét csí­rájában elfojtják. Egyre gyorsabb, egy­re durvább és egyre szimplább, egysí­kúbb a játék. Nem volna itt az ideje a szabályok módosításának? Ez a játék már nem is nagyon hasonlít a százade­lő focijára. A szabályok mégis ugyan­azok. Rengeteg holtidő, az érdektelen üresjárat. —Ezek a jelenségek már a világfutball szakmai válságával függnek össze. A já­ték rendkívüli módon fölgyorsult, csak kéttüdejű gladiátorok bírják a tempót, vi­szont az erővel és a gyorsasággal nem fejlődött együtt a technika. Ez a szakma csődje és a foci tragédiája. A legutóbbi vb-n ez teljesen nyilvánvalóvá vált. A szakmai problémát azonban kívülről, sza­bálymódosítással nem lehet megoldani. Ma a játékosnak ötven százalékkal keve­sebb ideje van a labdakezelésre, mint ré­gen. Gyorsabbak az ellenfelek, hama­rabb odaérnek, mintha sűrűbben lenné­nek. De ebből nem az következik, hogy például tízre kell csökkenteni a létszámot, s akkor több idő marad labdakezelésre. A technikát kell fejleszteni, hogy a keve­sebb idő is elég legyen. Kevés a gól, meg kell nagyobbítani a kaput? Őrültség. Meg kell tanulni hatékonyabban lőni. Az utób­bi világbajnokságok csődjét látva a nem­zetközi szövetség is érezte, hogy valamit tennie kell. Nosza, produkáljunk valami gyors, látványos fejlődést. Valóban sike­rült is a harmadik világ felzárkóztatásá­ban nagy eredményeket elérni. Ám ez az alapproblémán nem változtat. Az alsóház felzárkózott, de ez a felsőház játékán nem segít. Csak az elit szakmai forradalma hozhat igazi fejlődést. Most a nyilvánvaló válságot egyfelől az egyre nagyobb pénz­díjakkal igyekeznek elfedni, másfelől a tö­megkommunikáció segítségével, amely egyszerűen elhiteti a világgal, hogy a sok millió ember nagyon jól szórakozik. Frászt. A futballban ugyanis egyre kevés­bé fontos a játék és a szórakozás, ez el­sősorban hatalmas üzlet, de korántsem azoknak, akik csinálják. Iszonyatos pén­zek forognak a futball körül, s ehhez fenn kell tartani a látszatot, hogv minden na­gyon jó és szórakoztató, ts ebből na­gyon sokan jól élnek. Ez a fő biztosítéka annak, hogy afutball népszerűsége meg­marad, mert az üzletnek szüksége van rá. A gazdag csapatok most sztárokat keres­nek, olyan klasszisokat, akik még ebben a gépies, vad iramban is képesek várat­lan, szép és merész megoldásokra. Ahogy a zsenialitás dacolni képes a sta­tisztákkal és szabályokkal. Csakhogy ilyan játékos nagyon kevés van. S ami fő: ezek a tulajdonságok nem sajátíthatók el. A nagy játékost nem nevelik, az születik. Egyre nagyobb pénzekért adják-veszik a szupersztárokat, illetve alsóbb szinteken: ki milyet tud megfizetni. Az adásvétel azonban elsorvasztja azt a csapatot is, ahonnan rendre kiveszik a legjobb játé­kosokat, és elsorvasztja a vásárló csapat utánpótlás-nevelését is. * Ka ilyen tisztán látja a sivár jelent és a kilátástalan jövőt, hogy tud napon­ta kimenni a pályára és dolgozni, edze­ni a fiúkkal, akik minél jobban játszanak, annál valószínűbb, hogy el kell adni őket, ipp a legjobbakat, aztán kezdhet mindent elölről. —Ez a társaság jó szellemű, lelkes, te­hetséges fiúkból áll, öröm velük dolgozni és játszani. Meg aztán—azt hiszem, nem kell bizonygatnom — szeretem a futballt, és hiszek a jövőjében. Nagy szakmai rob­banás várható előbb-utóbb. Akik jó úton indulnak el, megelőzve a többieket, azok fognak nyerni. Aztán persze a világ utá­nuk megy, eltanulja tőlük a titkot—és így valóban tovább fejlődik a játék. Az üzlet felismeri ebben a változásban a saját ér­dekeit, és akkor egy darabig rendben mennek a dolgok. A futball válsága szak­mai természetű, azt várom tehát, hogy a szakemberek újra előtérbe kerülnek. Bu­kovi Márton akkora tekintély volt, hogy mögötte hat méterrel mehetett csak a kö­vetkező vezető. Most a fejünk fölött nyúl­kálnak át menedzserek, pénztárosok, gyakorlatilag mindenki, mert most az a fontos ember, aki pénzt tud szerezni. A szakember akkor lesz újra fontos, ha föl­ismerjük — vagy rákényszerülünk —, hogy a szakmai válságra valódi, azaz szakmai választ kell találni. * Gondolom, az a futballcentrum, amit évek óta tervez, éppen ezekre az alapproblémákra keresi a megoldást. — Meggyőződésem: alapvetően meg kell változtatni a futballisták képzését. A tí­zes években a játékosok edzésen sokkal többszőr értek a labdához, mint a maiak. Slóziék órákon át rugdalták a labdát a tűz­falra, remekül, pontosán lőttek. A maiak­nak rengeteget kell futniuk és ugraniuk, nincs elég idejük a labdával foglalkozni. Nálam a gyerekek az úgynevezett alapo­zás idején érnek legtöbbet a labdához. Ez az edzőtábor, amit előbb-utóbb úgyis lét­rehoznak, tíz-tizennégy speciális pályá­ból áll majd, alkalmas lesz edzőtovább­képzésre, játékosnevelésre. Központja lesz a gyerekfoci országos szervezeté­nek, melyre a diáksport és az egész után­pótlás-nevelés épülhet. Ez lehet majd az élcsapatok intenzív edzési helye, nemzet­közi információs központ; különleges tesztpályán a játékosok különféle képes­ségei mérhetők stb. * Ez nagyon jól hangzik. Nem azért késik a megvalósítás, mert túl sok pénzbe kerül a centrum, s eredmény csak hosszú távon várható? —Egyrészt nem kerülne olyan sokba, másrészt különleges szolgáltatásaival ko­moly bevételekre tehetne szert. Például ha a feltörekvő új futballnemzetek csapa­tai kíváncsiak volnának rá, hol tartanak a nemzetközi nívóhoz képest, enre egzakt választ tudnánk nekik adni, sőt azt is meg­tudhatnák a pénzükért, hogy mit kel tenni­ük, ha a lemaradásukat be akarják hozni. * Az az érzésem, az ön harca Don Quljote-i. A tervezeti tábor a világfutball szakmai válságára kí­nál megoldást, a magyar futball vi­lága mélyebb és más természetű. Ha az ön érvelését követem, akkor most nálunk nem annyira edző- és játékosképző tábor kellene, ha­nem közönség- és közönségkép­ző. Nálunk a futball társadalmi hátországa hiányzik. Gazdag, egészséges társadalmat pedig nem lehet edzőtáborban kiképezni. — Szakember vagyok, nekem a szak­mával kell foglalkoznom, akkor is, ha tu­dom, máshol is vannak bajok. Ha min­denki teszi a saját dolgát, mindig a leg­jobbra törekedve, akkor nem tehetünk szemrehányást egymásnak. A többi az idő és a jó szerencse dolga. SZÁLÉ LÁSZLÓ GONDOK M int közismert, az NSZK számtalan edzője dolgozott a harmadik világ országaiban, hogy tudásával hozzájáruljon a fejlődő nemze­tek edzésmódszereinak, a sport struktúrájá­nak és versenysportjának kialakításához. A két Németország egyesítését kővetően ugrássze­rűen emelkedett a külföldön munkát vállaló szakemberek és tudósok száma. A Német Sport Szövetség azonban egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli, hogy az újfajta „ex­portáru" megjelölés mindenekelőtt a volt NDK edzőit és orvosait illeti meg. A bizonyított ma­nipulációk semmi kárt nem okoztak a hajdani sprtnagyhatalomnak számító keletnémet szisztéma iránti csodálatnak. Számtalan nem­zet sokkal inkább hisz abban, hogy hasznot húzhat az ott lefolytatott doppingkísérletek esetleg még fennmaradt titkaiból. A Lipcsében székelő Testnevelési Kutató Inté­zet 600 alkalmazottja közül ma már csak néhá­nyan foglalkoznak azoknak a laboratóriumoknak az átalakításával, ahol Lothar Pickehain neuroló­gus szerint „bűnös módszerekkel készítették elő az embereken végzett kísérleteket a szocializmus dicsőségének szolgálatában". Amíg az intézet he­lyiségein a széthullás jelei mutatkoznak, az onnan származó eszmekincs járványként terjed tovább. Az ott végzett titkos kutatómunka eredményein felnevelt tudósok, orvosok és edzők a világ min­den táján megtalálhatók. „Közvetlenül az NDK­ban bekövetkezett politikai fordulat után külföldi látogatók serege rohanta meg az intézetet, hogy közvetlen közelről tanulmányozhassa a sportcso­dát" — emlékszik vissza Heiner Schumann mér­nök. A kíváncsiskodók csalódtak: a legfontosabb eredményeket tartalmazó iratok szőrén-szálán el­tűntek. Csak a titkos kutatás beavatottjai voltak el­érhetők — ők napjaink legkeresettebb német ex­portslágerei. Érdekes megállapítást közölt a hamburgi Der Spiegel hírmagazin: az osztrákok voltak az elsők, akik megnyitották a kapukat a volt „min­A DOPPINGBRIGÁD KÍNÁBA TART taország" szakemberei előtt. A majd négytucat egykori vezető edző legtöbbje szerves részét képezte az NDK doppinghálózatának. Amikor az úszó Christiane Sommer-Knacke megtudta, hogy a linzi sportközpont Rolf Glasert szerződ­tette edzőnek, így nyilatkozott: „Neki ós a hoz­zá hasonlóknak nem lenne szabad ismét mun­kát biztosítani." A volt világcsúcstartónő tudja, mirői beszél — ugyanis Giasertől kapta az ana­bolika tablettákat. A kritikus hangok azonban úgy látszik, nem érdeklik az osztrák vezetőket, akik valószinűleg abban bíznak, hogy hamaro­san jelentős sikereket könyvelhetnek el. „1992­ben gyors fejlődésre még nem számíthatunk, utána azonban már csodák is lehetségesek" — mondta optimistán Kurt Kučera sportszakem­ber. A Dél-Koreába áttelepült Heinz Kadow — a keletnémet atlétikai szövetség volt főtitkára — a Tokióban lebonyolított világbajnokság e­lőtt már közölte kollégáival: „Ezek is mindent úgy akarnak, ahogy mi az NDK-ban csináltuk!" Nem véletlen, a francia, az ausztrál, az ameri­kai, az olasz és angol evezősök mind keletnémet edzőktől várják az éremözönt. Ezen a téren a leg­sikeresebb fogásról Itália evezős szövetsége szá­molhat be: Theodor Korner professzort, a világ legsikeresebb szakvezetőjét halászták ki maguk­nak. Persze, nemcsak a várható előnyös munka­körülmények vonzzák a keleti szakértőket, hanem űzik őket azok a követelések is, amelyekkel a né­met szponzorok és politikusok lépnek fel a dop­ping elleni küzdelem és a bűnös edzők elbocsá­tása mellett. A berlini büntetőbíróság éppen nem­régiben indított eljárást Hartmut Riedel és Günter Rademacher doppingkutatók ellen. A Német Atlé­tikai Szövetség szolgálatában álló edzők közül 36 számíthat szerződése felbontáséra. A lipcsei súly­emelők orvosa, Hans-Henning Lathan az életét félti, mivel névtelen fenyegetéseket kapott azután, hogy beismerte: manipulálta a rábízott versenyzőket. A távozni készülő szakemberek első számú úticélja pillanatnyilag Kína, ahol hasonló körülmények várják őket, mint a volt NDK-ban: szabad kísérletezési lehetőség. Peking képvi­selői szinte berobbantak az úszás, az atlétika és a súlyemelés élvonalába. Már harmadik éve működik a kínai fővárosban egy speciális dop­pinglaboratórium, és több edző nyilatkozta, hogy „ezentúl senki sem fog lebukni". A Tijugu­an utcában székelő sportkaszárnya sportorvo­si részlegét külön őr vigyázza. Végezetül: Kína nem véletlenül tartózkodott attól, hogy Kubával együtt aláírja az UNESCO doppingchartáját. (SR)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom