Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-25 / 72. szám, szerda
5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1992. MÁRCIUS 25. ELEMI ISKOLA - FELSŐFOKON KAP-E OSCAR-DÍJAT JAN SVÉRÁK? Egyszer már kapott. 1989-ben, huszonnégy évesen, diák-Oscart. Főiskolai vizsgatilmjét, az Olajlényeket dijazta akkor a Los Angeles-i Filmművészeti Akadémia, azt a húszperces „fiktív dokumentumot", amelyben egy ismeretlen élőlény, bizonyos petroleus mostensis létezéséről számolt be játékos, abszurd és groteszk elemeket keverve. A sivár, természetellenes körülmények közt szaporodó, s vígan élő furcsa kis lények, amelyeknek sokkal nagyobb tűrő- és alkalmazkodóképesség adatott, mint az embernek, az elmúlt évek legsikeresebb főiskolai alkotásában „mutatkoztak be" a világnak, hiszen Los Angelest megelőzően Oberhausenben, Krakkóban és Münchenben is dijat nyert a film Jan Svérák most újabb jelentós sikert mondhat magáénak. Huszonhét évesen, első játékfilmjével, az Elemi iskolával terjesztették fel Oscar-díjra, s ha szerencséje lesz, „a mozi világnapján" az elmúlt esztendő öt legjobb külföldi filmje közül március 30-án az övé kerül ki győztesen. Az Olaj lények forgatókönyvét ö maga írta, az Elemi iskoláét édesapjától, Zdenék Svéráktól kapta, aki saját gyerekkoráról, szülei kapcsolatáról és rajongásig szeretett tanítójáról mesél meghatóan szép, szinte idillikus történetet. 1946-ban, Prága perifériáján játszódik a film cselekménye, ott, ahol elvontatásra váró, lerobbant tankban álmodnak magánháborút a tízéves gyerekek, ott, ahol fabarakkokban folyik az igazgatónak is nyűgös tanítás, ott, ahol az idö múlását inkább csak egy hórihorgas, fekete kalapos férfi „haldoklásai" jelzik. Ide, ebbe a világ zajától távol eső, meglehetősen zárt környezetbe érkezik az új tanító, aki alapos változást hoz a gyerekek, s ezzel együtt az iskola életébe is. Rokonszenves, ugyanakkor gyanús és titokzatos is a jól megtermett férfi, tartásából, léptei keménységéből nem nehéz kitalálni, mivel teltek korábbi évei, de hogy pilóta volt vagy ejtőernyős, esetleg páncélos vagy partizán, az sosem derül ki róla, mert gyereket s felnőttet egyaránt orránál fogva vezet. -Ezt a filmet, én legalábbis úgy tudom, eredetileg másvalakinek kellett volna elkészítenie. - Két rendezőnek is felajánlotta apám a forgatókönyvet. Először Vit Olmernek, aztán Jirí Menzelnek. Óimért azzal utasította vissza, hogy van már egy érdekesebb anyaga, Menzel pedig akkor készült egy kanadai-cseh koprodukcióra, amiből aztán semmi sem lett. - Az, hogy ön rendezze meg a filmet, szóba sem jött, csak ezek után? - Nem, mert én másfajta történeteket szeretek. Engem igy, egy az egyben nem vonzanak a mai témák, főleg nem az ilyen lírai, elbeszélő filmek. Apám nem is próbálkozott nálam, tudta, sokkal jobban jár, ha másoknál kopogtat. Menzellel például ez lett volna a harmadik filmje. A Magány az erdőszélen és Az én kis falum forgatókönyvét is ő írta neki. Csakhát most mindkettőjüket sürgette az idő, Menzel heteken át Montrealban tárgyalt, apám meg a Barrandovon, hogy a pénz, amelyet a film kapott, megmaradjon Aztán egy nap, amikor már más választása nem volt, elém tette a forgatókönyvet és csak annyit mondott: olvasd el és kérlek szépen, rendezd meg! -A történet ugye, teljesen egészében az ö életéről szól. - Igen, bár azt a képsort például, amelyben a gyerekek nyelve a fagyos korlátra ragad az iskola előtt, egy nemrég meghalt barátja visszaemlékezése alapján írta. - Arra, hogy szerepet is vállaljon a filmben, hogy a saját édesapját, vagyis az ön nagyapját formálja meg benne, könnyű volt rábeszélnie? - Pokoli nehéz! Először is azért, mert nem akarta, hogy családi vállalkozás legyen a film, másodszor pedig valami olyat kértem tőle, ami egyáltalán nem volt az ínyére. Hogy vágja le a szakállát a szerep miatt. Ne kérj tőlem lehetetlent, szólt határozott hangon, és hiába győzködtem öt, nem és nem tudtam hatni rá. Végül is az operatörnek köszönhetem, hogy megadta magát. ,.Érdekes tesz, meglátja, hogy érdekes lesz" - mondogatta neki vagy százszor, aztán amikor frissen borotválva, szemüvegesen odaállt a kamera elé, a következő szavakkal dicsérte őt: „Nahát, tényleg érdekes! Gondolta volna, hogy ennyire megváltozik az arca? Szerintem nem is fogja felismerni senki. Most már teljesen mindegy, ki játssza a szerepet". - A film legizgalmasabb figuráját, a ,, messziről jött embert", a katonai egyenruhába öltözött tanítót a tizennégy éve Amerikában élő és ott is sikeres cseh színész, Jan Tŕíska alakítja igazán kiválóan. Ö hogy fogadta a nem mindennapi lehetőséget? - Én ma is úgy érzem. nagy boldogsággal. Több, mint egy évtizedes távollét után csak jó szerepre szabad hazajönni, és Jan Tfíska azonnal megérezte, hogy itt a nagy lehetőség. Én a tévében figyeltem fel rá, nem sokkal a nyolcvankilences események után, amikor először járt idehaza. A hanghordozása, a mozdulatai, ahogy végigsétált a Károly-hídon, ahogy az életéről mesélt meg a fekvőtámaszairól... előbb az Esőcsinálót láttam meg benne, aztán az Elemi iskola tanítóját. Meg is kerestem öt, még mielőtt visszautazott volna Amerikába, ô pedig rögtön, amint hazautazott, elolvasta a forgatókönyvet és már hívott is, hogy igent mondjon. - Rudolf Hruáínskýt, aki az iskola nyugdíj előtt álló, „nekem már minden mindegy" igazgatóját játssza a tőle megszokott magas színvonalon, mennyire kellett irányítania? - Semennyire. De hogy én milyen „Már az is siker, hogy ott lehetek" (Méry Gábor felvétele) kínosan viselkedtem vele szemben! No, nem a forgatáson, még az előtt, a taxiban A legnagyobb hazai művész, akit ismerek, parlamenti képviselő... irtó zavarban voltam. És csak mondtam, mondtam a magamét, hogy majd így, meg úgy kérem, az egyik jelenetben ilyen, a másikban olyan legyen, szóval összevissza beszéltem. Meg is kérdezte tőlem a sofőr, amikor megérkeztünk, hogy mondd, normális vagy te, neki magyarázod, hogy mikor mit csináljon? Tényleg jobb lett volna hallgatni, Rudolf Hrušínský sokkal többet tudott a szerepéről, mint én. - Ha rendezőként nem is, színészként Jirí Menzelnek is köze van a filmhez. Kinek az ötlete volt, hogy ó játssza a nőgyógyászt? -Az enyém. Persze nem azért, mert alakított már hasonló szerepet, hanem mert tudtam, neki szöveg sem kell, ó egyetlen tekintetével is jelezni tudja, ártatlan-e még a két ikerlány vagy sem. - Mikor először látta á kész filmet, mit érzett? - Hogy hibát hibára halmoztam. - Nem akkor jegyezte meg Menzel, hogy sajnálja, rettentően sajnálja, hogy le kellett mondania a forgatókönyvről? - Nem, az már a díszbemutatón volt. Az első vetítésről csupán apám szavai maradtak meg bennem. „Te nem is sejted, micsoda filmet csináltál" - veregetett vállon, és én tényleg nem sejtettem. -Kitől tudta meg, hogy Oscardíjra terjesztették fel a munkáját? - Tom Hulce-tói, Formán Amadeusától. Késő este hívott fel Londonból, hogy nézte a televíziót és bejelentették, hogy ott van egy cseh film is az esélyesek között, az én filmem - Honnan ismerik egymást, hol találkoztak? -Los Angelesben, 1989-ben. Még át sem vettem az Oscar-díjat, már ott állt mellettem. „Honnan jöttél? - kérdezte. - Prágából? Tudom, hol van, jártam ott." És elmondta, hogy ő játszotta Mozartot Milos Formán filmjében, aztán meghívott magához és együtt fürödtünk Malibunál a Csendes-óceánban. -Milyen érzésekkel készülődik a nagy útra? Tud egyáltalán aludni mostanában? - Új filmre készülök, s ez rengeteg energiát vesz el tőlem, úgyhogy alszom én jól, ha hiszi, ha nem. - Új filmre? Netán folytatja az Elemi iskolával elkezdett történetet? - Nem, nem folytatom. Egészen más terveim vannak. Én most a Halálosztó ellentétét, a gyenge kis cseh embert akarom megmutatni - Ha most másodszor is Oscardíjat kap... - ... az nagy dicsőség lenne. De már az is siker, hogy ott lehetek az esélyesek között. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az irányított tudatzavar mindig harci kedvet támaszt, van aki támad a tömegmanipuláció érdekében, mások védekeznek. Fércmúvekkel nem kívánunk hadakozni, de a félrevezetésekkel szembe kell szállni, még akkor is, ha erkölcsi súlyuk nullával egyenlő, s főleg ha a támadások tekintélyes irodalmi lap hasábjain jelennek meg. A Literárny týždenník ilyen szellemű áltudományos kalózkodásával már több ízben foglalkoztam, most egy időszerű téma lesz napirenden, Viliam Fábry tanulmánya a helységnevek kérdéséről, amelyet Visszatérés Magyarországra (Návrat do Uhorska) cím alatt 1992. február 22-én közöltek. moskodással tevékenykedett 1968-ban, hogy megakadályozza a nemzeti kisebbségek védelmére tervbevett alkotmánytörvény létrejöttét. Daniel Okáli tudománytalan erkölcsei nem sikkadtak el a történelem útvesztőiben, a helységnevek 1948-as reformját ma is támogatja Viliam Fábry úr, de kellő megfontoltMivel a játéknak nagy a tétje, Fábry úr részletesen elemzi a mai és a régebbi helységneveket, majd a tájékozatlanok számára felvet egy egészen különleges, tudományosnak látszó kérdést, az átírt történelem elképesztően értelmetlen adatkeresését: „... hogyan vesztek el a községek eredeti szlovák nevei, melyekel a magyarok változtattak meg?" Érthetően: mi volt Gútának szlovák neve 1268 előtt, vagy Köbölkútnak 1233 előtt? Az évszámok a legrégibb okirati jelzések, 1233-ban Köbölkút nevét - a latin nyelvben ismeretlen „ö" miatt - már Cubulcut-nak írták; Viliam Fábry szerint 760 évvel ezelőtt még szlovák nevének kellett lennie. A kérdést azért teszi fel a szerző, mert az anti-magyar történetírás szerint a Dunától északra fekvő területekre csak a XVII. században, a török elöl menekülve jutottak el magyar népcsoportok. Arra viszont nincs magyarázat, hogy Bethlen Gábor korában miképpen juthattak hozzá egyes községek pogány-magyar törzsnevekhez (Nyék, Megyer, Gyarmat, Kürt, Jenő, Kér, Keszi). Ügyintézési feladatok is adódnak, pl. a Pray-kódex Halotti beszédjét át kell írni ötszáz évvel későbbi nyelvjárásra, nem is beszélve a többi Írásbeli emlékről. Az elméletnek már 1945-ben is voltak támogatói. Kevéssé közismert, hogy a háború utáni hónapokban a dél-szlovákiai múzeumokban tömegével égették el a magyar nyelvű írásbeli anyagot, könyveket, okiratokat. Fábry úr keresi a középkori magyar helységnevek előtt létező szlovák helységneveket A tudatmérgezés hívei nehéz helyzetben vannak, nincsenek középkori okirataik, nincsenek csontvázak, így nehéz bizonyítani, Janics Kálmán: TUDATMÉRGEZÉS DANIEL OKÁLI ÖRÖKSÉGE hogy a magyarok országát csak a morvaszlávok tették civilizálttá. A tudománytalan helyzeten mit sem javít az a tény, hogy már a háború utáni évek tudományossága a magyarok másodrendűségét vallotta az államalapításban, s az irányzat tovább élt a hetvenes években is. 1975 augusztusában megemlékeztek a harminc év előtti pártkongreszszusról, ezzel kapcsolatban Pavel Dvorák így irt a Nové Slovóban: ,,Szlovákia hihetetlen .szerepe a magyar állam (Uhorsko) létrehozásában egyelőre természetesen csak feltételezés, a történészekre tartozik, hogy a realitást bizonyítsák. " Ma már Viliam Fábry ezt bebizonyítottnak tekinti. Fábry úr rámutat, hogy helységek, intézmények, utcák nevei egyes személyek tiszteletére is keletkezhetnek, pl Wilson pályaudvar Prágában és Roosevelt kórház Besztercebányán. Sztálinista szellemű gondolkodása azonban valamit megfontoltan nem vesz észre, nem hangsúlyozza, hogy az elnevezésükben kifogásolt helységneveket 1948 júniusában egy Daniel Okáli nevű belügyminiszter hozta létre, a lakosságcsere 1946-os kormánybiztosa, a magyarországi szlovákok számának elszánt meghamisitója. (Okáli szélhámos „felmérését" részletesen ismerteti a Správy štátneho plánovacieho a štatistického úradu 1946. augusztus 1-jei száma). Az is közismert, mekkora energiával és szélhásággal, a szerző nevének említése nélkül, elvégre a kassai kormányprogramot azért hozták létre, hogy kiálljon néhány apró-cseprő demokratikusnak nevezett forradalmat. Arról nem ír Fábry úr, hogy az 1948-as helységnév-reformot csak az tette lehetővé, hogy előbb a nem szláv nyelven beszélő emberi lényeket 1945-ben törvényesen rabszolgákká deklarálták. Daniel Okáli rehabilitálását Fábry úr „pragmatikus analízis"-ként határozza meg, pragmatikuson nyilván oknyomozást ért, nem mondva le a tudományos tekintély igényéről, elvégre nézete - mint bevallja - nem egyéni ötlete. Ugyanígy vélekedik a Matica Slovenská, a Štúr Egylet és más kulturális szervek, s megnyugvással veszik tudomásul, hogy a kormányzat részéről már bizonyos „moratorium működik". Viliam Fábry okfejtésében meglepő lépések is előfordulnak. Elitéli például idegen városok nevének elszlovákosítását (Mníchov, Benátky, Miškovec stb ), kizárólag a térképen található elnevezésekhez ragaszkodik. Ez sem elfogadható álláspont, hazai környezetben mindenki saját nyelvén nevezheti más államok városait, de ismernie kell a térképen található, idegen nyelvű városneveket is, ez a követelmény a kétnyelvűséggel rokon, ettől idegenkedik a szerző Érthető, hiszen Daniel Okáli garázdálkodása idején az akkor keletkezett Kolárovóban a lakosság többsége olyan egyénekből tevődött össze, akiknek sem földje, sem hazája, sem iskolája nem volt, vagyis életlehetősége a XVII. század jobbágyainak életszínvonalát sem érte el. Csak így talált kedvező társadalmi talajra Okáli intézkedése, ma pedig - amikor lázong a hajdani szolgahad - joggal várjuk a döntést: ki győzedelmeskedik, Európa vagy Daniel Okáli. Fábry érvelése szerint a községek megváltozott nevére azért volt szükség, hogy az utókor tiszteletét fejezze ki egyes történelmi nevű személyek irányában, akik megérdemelték a megemlékezést, főleg Dél-Szlovákiában, mert itt volt a legtöbb idegen hangzású név. Zord valóság marad viszont, hogy a háború utáni években, még 1948 nyarán is, minden megmozdulás a magyar kisebbség megsemmisítésére irányult. Az áttelepült töredékcsoportok jelenléte következtében napjainkra vegyes nyelvű községeket örököltünk, a kölcsönös toleranciát mégis meg kell találnunk, de nem úgy, hogy a hajdani etnikai káderezés érvényben marad, s Okáli 1948-as tudománya pedig örök igazságként kerül be a történelembe. Fábry úr tanulmányának érdekes pikantériája a magyar beszéd és publicisztika bírálata. Amiatt tiltakozik, hogy a sajtóban és a rádióban Bratislava mellett Pozsony is szerepel, határozott hangon követeli a helységnevek hivatalos nyelven való következetes használatát, abban a formában, amint a térképek is előírják. Ezzel az álarc lehullott, hősünk azért vállalkozott Benátky és Mníchov feladására, hogy Pozsony és Kassa is tűnjön el a szlovákiai nyelvhasználatokból. (Rögeszméjével kapcsolatban humoros ötleteink támadnak: szabad-e a Dunában fürödni, vagy át kell irni Dunajra? Milyen gyönyörű lesz Okáli Európája!) Végül következik az igazmondás: „Ki tudja, hogy a községek szlovák nevének meghagyása nem akadályozhatja-e meg az ottani szlovákok elmagyarositását". Pedig nem is erről van szó, csak a tisztességes együttélésről.