Új Szó, 1992. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-23 / 70. szám, hétfő

5 1992. MÁRCIUS 23. A JÓ PÉLDA Mielőtt megnyitották volna a Dunaszerdahely közelében levő Euromarketet, melyet néhány hónap alatt borjúistállóból alakítottak át nagyáruházzá, elbeszélgettem Kálmán Péter kezdeményezővel és tulajdonossal. Azlán tudósítottam az ünnepélyes megnyitásról is. Dicsértem az ötletet, megvalósítását, az áruböséget, az elérhető árakat, a berendező jó ízlését. Néhány héttel később kaptam néhány levelet, melyeknek írói a szememre vetették, hogy olyasmit propagálok, ami nem is létezik - az árubőséget és az elérhető árakat. Aztán a fülembe jutott, hogy az Euromarketnek nem megy úgy, ahogy azt létrehozói elképzelték, sót azt is hallottam, hogy bezártak. A minap osztrák vendégeim voltak, akikkel a Csallóközt jártam, büszkélkedve azzal, amivel büszkélkedni lehet, s gondolva egyet, betértünk az Euromarketbe is. Olyan tiszta és esztétikus volt, mint a nyitás napján. Sót, tárt kapukkal várt bennünket - vasárnap! S vagy nyolcvan autó állt a parkolóban. Vendégeim első benyomásukat egy mondatba foglalták: „Ilyet Csehszlovákiában még nem is láttunk." A bútorrészleget járva, mellettünk termett az elárusítónő, készségesen kalauzolt bennünket, elmondta, hogy amit ott látunk, más színekben, színkombinációkban is megrendelhetjük, sót azt is rövid időn belül szállítják, ami a katalógusokban van - és elénk tett hat vastag könyvet. Vendégem egy eperszínű ovális szőnyeget szeretett volna vásárolni. „Meglesz" - felelte a bájos elárusítónő. „Tessék felírni a méreteket, a nevet és a elmet, majd értesítjük, kedves asszonyom." Pontosan igy, udvariasan, készségesen. Minden megrendelést betáplálnak a számítógépbe, és hetenként továbbítják a gyártókhoz. Ha olyasmit akar bárki, ami nincs az üzlettérben, vagy a raktáron, megkeresik a megfelelő gyártót, üzelttársat és azt a bizonyos valamit elkészíttetik. Az Euromarket azért is vonzó, mert többnyire külföldi árul kínál, olyasmit, amit boltjainkban, egyelőre, alig látunk: aranyos babaruhákat (már egyéves kislányunkat is csipkés szoknyába öltöztethetjük), szép pulóvereket, egyedi kosztümöket, öltönyöket, gazdag a játékosztály, a Herbáriában annyi tea közül válogathatunk, hogy végül el sem tudjuk dönteni, mit is vegyünk, hasonlóképpen a müszerés elektroniaki részlegen. No meg azok a szép olasz cipók! A kínált áruról sokáig beszélhetnénk, de ami ennél sokkal vonzóbb, az árut kínálók készsége, kedvessége Mert leginkább erre vonatkoztatnám vendégeim megjegyzését: „Ilyet Csehszlovákiában még nem is láttunk." Bármilyen apróságot vásárol a kedves vevő, az elárusítónő megkérdi, tegye el a számlát, és reklamáljon, ha nincs megelégedve a vásárolt cikk minőségével S mi olvasható a számlán: Euromarket. Köszönjük a vásárlást. Keressen fel bennünket Ismét. A viszontlátásra - magyarul, szlovákul. Majd következik a vásárlás napiának, órájának, percének, másodpercének leitüntetése, aztán az áru megnevezése, száma, pénzértéke, a vásárolt mennyiség, a bankjegy megjelölése, amit odanyújtottunk a kiszolgálónknak, a tétel, amit be kellett fizetnünk és a visszajáró pénz összege! Ezt nevezem! Egy ilyen helyen szívesen veszek akár egy fogkefét is, mert úgy bánnak velem, mintha egy szobaberendezést vettem volna! Legutóbbi látogatásomkor megtudtam, hogy hamarosan megnyitják a nöi és férfikonfekció részlegét, bővítik a más áruk kínálatát, lesz itt étterem, kávézó, autósmozi, ahova az ember díjmentesen beáll gépkocsijával, frissítőt rendel, és egy cédulán leadhatja megrendelését, s mire megnézi a filmet (vagy a megadott időre) házhoz, elnézést, az autójába £állítják a megrendelt élelmiszert, kozmetikumot, más kiválasztott árut. Hát ez a kis nyugat Kelet-Európában! Sajnos, ma még, akik itt élünk a megszabott korridorok között, nem tudunk élni a lehetőségekkel. Mert megszoktuk, hogy csak „kicsiben" gondolkodhatunk, hogy csak annyit vásárolunk, amennyi napról napra szükséges, ami olcsó és célszerű. De lesz ez még másként is. Ezért van az Euromarketnek jövője. Most azt mondhatná valaki: „Jól megfizették ezért a reklámért!" Nem, nem találkoztam a tulajjal, az igazgatóval, csupán a tényeket rögzítettem, a benyomásaimat -vásárlóként. (ozorai) pokat is osztogattak, ahova már előzőleg beírták a nemzetiséget. Ugyanakkor sokan tudatosan szlováknak vallották magukat, holott magyarok és szlovákul alig-alig tudnak. Még mindig attól féltek, hogy ha magyaroknak vallják magukat, kitelepítik őket, vagy hátrányos helyzetbe kerülnek. Egy polgármester mesélte, hogy náluk több mint négyszáz roma van, mégis csak egyetlen egy idős házaspár mondta magát annak, a többiek a szlovák nemzetiséget diktálták be az adatfelvevőnek. Azt tartjuk, hogy a számok önmagukért beszélnek, de a népszámláláskor is bebizonyosodott, hogy nem mindig négy a kétszer kettő. Borítsunk fátylat rá - mondjuk azokra a dolgokra, melyek megmásíthatatlanok, melyek felemlegetése csupán szócséplés. Hát így legyen. Viszont a népszámláláskor összegyűjtött adatokból más is kitűnt. Az, hogy sok az olyan magyar, akit a sors kimondottan szlovák vidékre, szlovák közegbe vetett és aki még mindig magyarnak érzi, vallja magát, aki, bár elszakadt szülőföldjétől, büszke a magyarságára, lehetőségei szerint magyarnak neveli gyermekeit, unokáit, ismeri, műveli népének kultúráját, nyelvét. Néhány érdekes adat: Besztercebányán 527 magyar él, Privigyén 359, Galgócon 44, Garamszentkereszten 187, Bártfán 39, Lőcsén 19 - és sorolhatnánk tovább, megemlítve azt a nyolcvan várost, amelynek adatai rendelkezésünkre állnak. Mivel kíváncsiak voltunk, hogy élnek azok a magyarok, akik távol kerültek a gyökerektől, akik „idegen" közegben leltek otthonra, elhatároztuk, néhányukat meglátogatjuk, igy született ez a sorozat, melynek azt a felcímet adtuk: Sorsok sugárzása. A légutóbbi népszámlálásnak nagy jelentőséget tulajdonítottunk. Azt reméltük, végre a valóságnak megfelelő képet kapunk arról, hányan lakják ezt az országot, de leginkább azt, megtudjuk, hányan vagyunk mi, magyarok, és hányan a más-más nemzetiségűek, etnikai csoporthoz tartozók. Azért voltunk bizakodók, mert évtizedek múltán, egy éppen születő demokrácia küszöbén mindenki szabadon vállalhatta hovatartozását. Persze, utólag kiderült, hogy sokan a nemzetiségi felvállalás (bevallás) jogával nem is éltek, meg az is, hogy a hivatalnokok nem egy esetben „ezzel a rubrikával" manipuláltak. Akkoriban sok levelet kaptunk, melyekben olvasóink panaszolták, hogy ők magyarok, mégis szlovákoknak írták be őket és amikor tiltakoztak, azzal tanácsolták el őket, hogy az mindegy, úgyis itt, Szlovákiában élnek. Sőt, olyan űrlaELSZAKADTAK, MAGYAROK MARADTAK Fénykép a családi albumból: A Horján házaspár a karácsonyfa alatt - két unokával az ölükben, a harmadik, Marika gyermeke akkor nem volt náluk. A régi bányászkolónia „udvara", ahol Horjánék laknak. Balról: a legkisebb unoka, Horjánné, az Ausztráliából hazalátogató kedves testvér, Magdaléna, Horján József és Marika férje. akkor már nem élt. Kérdeztem is tőle! Nem akarsz hazajönni? „Jönnék is, öcskös, de ott vannak a gyermekeim, azokat semmi sem köti ide..." Egy hónappal később meghalt a távoli szigetországban. Egy széles karimájú farmerkalapot kaptam tőle ajándékba. Gyakran a fejemre is teszem, hogy reá emlékezzek, s arra gondolok, amit mondott: jönne is haza, de nem teheti, mert ott vannak a gyermekei. Ugyanez a sors ért bennünket is, a gyermekeink itt élnek, csak Handlován lehet együtt a családunk... Az apa nyomdokaiban Az elsőszülött Pista fiuk is az elektrotechnikai középiskola elvégzése után édesapja szakmáját választotta. Bányász lett. Már tizenkilenc évet töltött a föld alatt. Aknászként csoportvezető. Megnősült, a felesége szlovák nemzetiségű. Lányaik férjhez mentek. Mária ura, František Záhorský bányásztechnikus, Magdaléna férje, Jaroslav Pajerský mechanikus a bányában. Gyermekeik - családjaik körében - szlovákul beszélnek. Handlován csak szlovák iskolába járhattak. De tudnak magyarul.. - Még én tanítottam őket, hogy kell magyarul a cs betűt írni - emlékezik Horján József, a nyugdíjas vájár. - Fiatal koromban nagyon szerettem Petőfi verseit, ötvenkét éve, hogy kimaradtam az iskolából, de ma is sok versel tudok. Amikor a gyerekeink kisebbek voltak, Petőfi verseit szavaltam nekik. És szerettem Jókai regényeit is... Ilyen a szülőföldjüktől távol kerültek sorsa. Csak a fiatalkori hazai élmények élnek bennük, csak Petőfi és Jókai maradt velük... A szülőföld közelében - A szlovákok soha sem bántottak bennünket - mondja Horjánné -, pedig tudják, hogy magyarok vagyunk. Az öcsém is idejött dolgozni, a kishúgom is velünk volt, hogy megkönnyítsük a keveset kereső apánk életét... - Én neveltem fel - teszi hozzá Horján József innen ment férjhez... Negyven év múltán Handlová lett az otthonuk. Mint a kenguruk földjére szakadt testvéré - Ausztrália. De Horján József megmakacsolta magát, csak ebben az országban akart magyarként élni. Hogy szülőföldje, a Csallóköz közelében maradhasson Amikor Pista fiával, az aknászszal beszélgettem, büszkélkedett: Én gútai vagyok! Amikor a felesége miatt szlovákul kezdtem beszélni, rámszólt. Csak nyugodtan beszéljen magyarul! Mert ô is örült annak, hogy szlovák környezetben magyarul is beszélhet. A szénbányászok városában csak akkor jön magyar szó az ajkára, amikor a hegyoldalban épült régi kolóniában bekopog szülei ajtaján. A két húga, Marika és Magdaléna is csak anyuval, apuval társaloghat magyarul, de amikor férjeik, gyermekeik is velük vannak, szlovákul szólnak egymáshoz - hogy mindnyájan értsék a szót. Horján József az unokáinak már nem szavalhatja el Petőfi verseit, mint évtizedekkel ezelőtt a Vtáčnik alatt, a handlovái hegykoszorúban Pistiben, Marikában és Magdusban táplálta az édes anyanyelvet... PETRÖCI BÁLINT Handlován magyarok után érdeklődtem. Arra voltam kíváncsi, miként élnek idegen környezetben a szülőföldtől elszakadtak. Mardossa-e őket a honvágy, vagy igazi otthonuknak tartják már a hegykoszorúban fekvő bányászvárost? A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a csaknem tizennyolcezres városkában 197-en vallották magukat magyarnak. Az utcákat róva elvétve magyar szót hallottam. A szénbánya igazgatójától, a Losonc környékéről származó Igor Fteifftől megtudtam, hogy az adminisztrációs épületükben is tudnak néhányan magyarul, s ötvennyolcban, amikor ő fiatal, kezdő mérnökként idekerült, a bányában, a városban is igen élénk volt a magyar szó. A háború után a németek helyére sok dorogi bányász Handlovára települt. Én egy „hazai" magyar családot kerestem. Horján József vájárként huszonkilenc évig dolgozott a bányában, innen ment nyugdíjba, a régi kolóniában lakott, lakik.... A fészek A bányaigazgatóság épületétől a hegyoldalra vezető úton baktatok felfelé, ott építették még 1910-12ben a hosszúkás házsorokat, az igen szűkös, egyszobás lakásokat. Ugyanazt az utat teszem meg, mint Horján József három évtizeden keresztül naponta, amikor éjjel-nappal lejárt a bányába és vissza otthonába. Az „odalent" épült vállalati bérházak egyikébe is beköltözhetett volna, mint sokan tették, de ő régi helyén maradt, nem hagyta el a bányászkolóniát. Miért nem költözött el innét? Amikor közvetlen szomszédja búcsút mondott a lehangoló látványt nyújtó kolóniának, átvette annak lakását, s a kettőből egyet „fabrikált", így két szobájuk lett, fürdőszobát is építettek, s bevezették a központi fűtést is. S az „udvarukban" lakik Horjánné öccse, Marosi János a családjával, ö is bányász volt, József őrsújfalusi, hatvanhét éves felesége, Marosi Gizella, gútai. Mind a ketten szegény munkáscsaládból származnak. Őrsújfaluban Horjánék Darányi nagybirtokos földjein dolgoztak. Az apa kaszált, Józsi pedig 12-14 éves korában a vizet hordta a huszonnégy kaszásnak. Tizenhat éves volt, amikor a megbetegedett apja helyett ő állt be a sorba. Vakulásig aratott, este tízig, s kora hajnalban újra a kezébe kapta a kaszát. A háború után megváltozott „életrendjük". Negyvenhat őszén a szüleit Csehországba, a kladrubyi méntelepre deportálták. A már legénynek számító Józsi ezt megelőzve, még májusban, önként ment az ország legnyugatibb részébe kenyérre valót keresni. A Most környéki felszíni bányában kapott munkát. Jirkovban ismerkedett meg a gútai Gizivel, aki nővérénél lakott. Ők heten voltak testvérek, három lány, három fiú. A gútai gazdaság földjén dolgozó édesapjuk igen keveset keresett, szét is széledt a család. - ötvenben összekerültünk - mondja Horján József. - ötvenkettőben hazamentünk Gúlára, hogy az asszony itt szülje meg első gyermekünket. Pisti fiunk gútainak mondhatta magát. Akkoriban az embereket toborozták a bányákba, igy kerültünk Handlovára. A lányaink már itt születtek, Mária ötvennégyben, Magdaléna ötvenkilencben. De közben történt valami, ami egész életemben gondolkodóba ejtett... Szerencsét próbálhattam volna A bátyját emlegetve még visszatér a deportálásra. A testvére önfejű volt, aféle nyakas magyar. Amikor látta, hogy mi történik nálunk a magyarokkal, kijelentette: magyar létére nem marad cseh földön! „Magyar maradok, de Magyarországon!" Át is szökött a határon. Vissza akarták toloncolni, de nem hagyta magát, kereket oldott, és elment Bécsbe. Negyvenkilencben Ausztráliába keKözépen Horján István, aki édesapja hivatását választotta. Tőle balra nagybácsija, Marosi János, aki szintén vájár volt. mígnem lett rokkant-nyugdíjas. S a közeli hegyoldalon ott a kertjük, kis hétvégi házzal. A kertben megterem a zöldség, a gyümölcs. Ha ott vannak, úgy érzik, falun laknak, mint „odahaza", a délvidéken. S mint falun szokás, szívélyesen fogadják a „hivatlan", váratlan vendéget. Igen jól esett, hogy örülnek a magyar szónak... Taposómalom Kálvária az életük. Az 1925-ben született, ma már őszhajú Horján rült. Egy vasöntödében kezdett dolgozni, műhelyvezető lett. Egy pesti lányt vett feleségül, két gyermeknek adtak életet. - Mielőtt a bátyám elindult volna a hosszú útra, engem is hívott, menjek vele. Szerencsét próbálhattam volna, de csak a fejemet ingattam. Nem megyek én sehová, itt születtem magyarnak, itt haljak meg magyarként ... Háromszor látogatott meg. Nyolcvankettöben a feleségével, nyolcvannyolcban a kislányával, s kilencvenben egyedül, a felesége